Délmagyarország, 1992. március (82. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-25 / 72. szám

SZERDA, 1992. MÁRC. 25. VISSZHANG 11 Wallisch Kálmán és az emléktáblaügy Megdöbbenve értesültem ismerőseimtől arról hogy Újszegeden, a Bérkert utca 99. szám alatti ház faláról általam ismeretlen személyek már hónapokkal ezelőtt eltávolították a legendáshírű szociáldemokrata munkásvezér és politikus, Wallisch Kálmán emléktábláját. Wallisch Kálmán 1889-ben született Lúgoson, amely ma Lugoj néven Romániához tartozik. Élete folyamán egymásután három ország - Magyarország, Jugoszlávia és Ausztria - szociáldemokrata munkásmozgalmában tevékenykedett. Magyarországon 1918 őszétől városunkban, Szegeden a Magyarországi Szociáldemokrata Párt városi titkára volt; ez a pártszervezet 1919 februárjában több mint 32 ezer tagot számlált. Wallisch a Munkástanács bizalmából 1919. március 14-én polgármester, március 21-én a szegedi direktórium tagja lett. Neki is köszönhető, hogy a nagyszabású, ma már utópikusnak tűnő céloktól vezérelt, mindössze öt napig működő direktórium ideje alatt rend volt a városban és a haja szála sem görbült meg senkinek. Wallisch 1920 őszétől Ausztriában élt, amely ország második emigrációja után második hazája lett, s ahol mint az osztrák szociáldemokrácia egyik legnagyobb alakja írta be nevét a történelembe. 1934 februárjában mint Stájerország szociáldemokrata párttitkára Bruck an der Mur térségében élére állt a Republikanischer Schutzbemd (Köztársasági Védszövetség) felkelésének, amely Ausztria-szerte a megtámadott demokrácia, az alkotmány és a szociális jogok védelméért lobbant lángra. A felkelés véres leverése után a Dollfuss-kormány bírósága Wallischt parlamenti képviselői immunitását figyelmen kívül hagyva Leobenben statáriálisan halálra ítélte és kivégeztette. A leobeni börtön fás udvarán felállított bitófa alatt, már nyakán a kötéllel, Wallisch utolsó szavaival a szociáldemokráciát és a szabadságot éltette. Mindössze 45 évet élt, ő volt az első prominens politikus Ausztriában, aki az ausztrofasizmus áldozatául esett. Úgy vélem, elfogunk térni a művelt Európa szokásaitól, ha egy Wallisch formátumú történelmi személyiség szerény emléktáblája nem talál magának helyet valahol Szeged városában. Soós Katalin történész az Osztrák Köztársaság Viktor Adler Állami Díjának tulajdonosa Lesz még Városszépítő Egyesület Megtörtént a csoda. Megfújtuk egy kicsit a hamu alatt izzó parazsat és íme, már pislákol is a remény fénye. A közeimúltban megbeszélést tartott az önkormányzat klubhelyiségében a várost szerető és érte tenni akarók kis csoportja. Választmányi tagok, hivatalból delegáltak. Á megbeszélésen kiderült, hogy az új egyesületi törvény értelmében az egyesületünk jogfolytonossága nem forog veszélyben. Május közepe táján közgyűlést kívánunk tartani, amiről a helyi sajtóból tájékoztatást kapnak a régi és az esetleges új tagjaink. A közgyűlésen reméljük rendezni tudjuk sorainkat és újult erővel tehetünk városunkért. Megtudtuk azt is, hogy az OTP bizony elég mostohán kezelte kis pénzecskénket (cca. százezer forintot), ami évek óta alig kamatozott. Csoda, hogy kezelési költség címén el nem fogyott, mivel mi nem tudtunk és nem is akarunk a köz pénzével manipulálni, mint ahogy egyes vállalati főkönyvelők és egyéb ügyeskedő „pénzemberek" tették azt. Szinte semmi kamattal forgatta saját üzleti hasznára az OTP a városszépítők forintjait. Bízunk abban, hogy a város érdekében meg lehet találni a módot szerény tőkénk visszamenőleges kamatemelésére. Megkezdődnek az érdemi tárgyalások az önkormányzat illetékeseivel is. Bízunk a sikerben. A májusi közgyűlésünkre ezúton is tisztelettel és szeretettel meghívjuk szegedi országgyűlési, önkormányzati képviselőinket, a polgármesteri hivatalt, valamint minden kedves szegedi honpolgárt, aki a városát szereti és tenni is akar érte. Vajda János Eperfa-monológ Lehet, hogy csak kevesen vették észre? Egyedül állt a városháza közvetlen közelében, mindenféle idegen nevű díszfák között. Egyedül abból a világból, amelyik nem jutott igazán közel a magas hivatalhoz: hajdani országutak dísze, jelzője, tanyaudvarok ámyékadója, vándoroknak csemegét adó eperfa. Vastag derekú, halványzöld fájú eperfa a MÁV-igazgatóság mögött. Ugyan ki ültette oda? Mire gondolt, amikor ültette? Talán vasutasdinasztiák emlékére, arra, hogy a messzi utakat mindig eperfák végtelen sora mutatta? Jelkép? Hiszen a táj legnagyobb indóháza, Szeged nagyállomás szomszédságában is eperfa áll. Tavaly még csemegéztem a gyümölcséből, és úgy láttam: akkora eperfa nem sok létezik a Nagyalföldön. S lám, kistestvérét most kivágatták a mozdony faránál. Nincs többé. Nem takarja szép lombja a parkot, szinte figyelmeztetvén a sínen veszteglő acélkerekút: lejárt az idő pajti! Talán egyszer majd téged is kitagadnak innét, mint az eperfát. De hát miért siratom? Mert emlékeztetett egy feledhetetlen helyre: egy ház udvarára ahol születtem, gyerekeskedtem. Apám gyönyörű eperfája alatt. De hát az egyszerű kisemberek környezetében volt, nem a város közepén. Nyilván ez tűnt fel valakinek és kivágatta a fát a mozdonynál. Volt-nincs. Városdísznek eperfa? Kaczúr István Levél a főszerkesztőhöz Tisztelt Barátom! A Délmagyarország a Bős-Nagymaros-ügyben mindig tárgyilagos tudott maradni - így a március 21-i számban is, Gazsó L. Ferencnek a C változatról írott beszámolójában is. Szabad legyen ehhez még néhány szót fűzni a szakember szemével és a szaksajtó főszerkesztőjének informáltságából: „Ezt a vonatot lekéstük" - s a C változatot már elhárítani nem tudjuk. Ugyanis, ha a dunakiliti (egyébként kész) duzzasztómű megnyitására hajlandónak is mutatkoznánk, ott még 3-4 millió forintos földmunka és egyéb mellékmunka hiányzik, amire egyrészt Kupa úrnak nincs pénze, másrészt, ha volna is, vagy ha gyors kölcsönt szereznénk, októberig nem fejezhetnénk be. Cseh- és szlovák szomszédaink már nem hiszik, hogy munkaszüneteltetési javaslataink őszinték, hiszen 1989. május 13-án is „csak" két hónapra álltunk le, a „vizsgálatok befejezéséig", azóta sem vizsgálat, sem folytatás, sem felszámolás. Az 1977-es szerződést felmondhatjuk ugyan, de a fizetést (milliárdokat) már csak azért sem kerülhetjük el, mert a birtokon belül levő északi szomszéd ezt az áramtermelésből behajtja. A látványos szerződésbontásunk körülbelül annyi, mint amikor a gazda a jégverés után nekimegy a vetésének: „Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten." Egy megoldás marad: Ha a már elkerülhetetlen bősi üzembehelyezés után megépítjük Nagymarost, mert akkor jogot szerzünk a bősi áram arányos részére, északi szomszédunk is több áramot kap az együttműködés jobb hatásfoka miatt, a dunai hajózás lehetővé válik, a közös árvízvédelem hatékony lesz. Ha az eltúlzott környezeti károkból maradna valósként valami is, ezt a megdrágult energia többletköltségeiből többszörösen el lehet hárítani. A múlt a héten a Cseh- és Szlovák Köztársaság területén tartózkodtam: a Kármán József irodalmi és kulturális napok keretében életemben először nyílt alkalmam a Csemadok meghívására előadást tartani 1945-ben elhagyni kényszerült szülővárosomban, Losoncon és a közeli Fülek magyar gimnáziumában - no, nem a vízlépcsőről, hanem néhai nagyapámról, Scherer Lajosról és az általa fenntartott, 1921 és 1932 közt létező diák és cserkész havi folyóiratról, az „A Mi Lapunk"-ról. Előadás után azonban a csaknem fél évszázada nem látott egykori iskolatársaim körülvettek és azt kérdezték: „Miért olyan merev a magyar kormány a Bős-Nagymaros ügyben? A mi helyzetünket rontjátok ezzel!" A vád engem nem ért... Más miatt is említem losonci és füleki napjaimat. A füleki gimnázium tanári kara egy emberként kérte, hogy szerezzek és küldjek számukra magyar folyóiratokat, például Élet és Tudományt, Heti Világgazdaságot, stb., amit az iskolai könyvtár is hasznosíthat és az sem baj, ha régi évfolyamok, vagy, ha nem frissek. Nem tudnánk megoldani, hogy azok az egyének, vagy közületek, akik, vagy amelyek eldobják a vásárolt folyóirataikat, ehelyett eljuttassák a már kiolvasott példányokat Fülekre? Én azonnal felajánlottam az általam szerkesztett Hidrológiai Közlöny utolsó három évfolyamát, de ez a folyóirat szakmai, speciális, gimnazisták számára nem föltétlenül érthető. Bár, talán kedvet csinál egyeseknek vízügyi pályákhoz és megismerteti őket a magyar vízügyi hagyományokkal. Üdvözlettel a szerkesztőségnek, olvasóknak: Dr. Vágás István Képviselői „bruttósítás" Bravó, úgy látszik, büszke „eleink" is rájöttek, hol tart, hová fejlődik rettentő inflációnk. Nékik a megoldás könynyen adatott (+bruttó), hisz az idei évtől a költségvetésük is adókötelessé vált. Tehát mi, kis elkötelezett nemzet leértékelt szolga hada „bruttósítottuk" jövedelmüket, a következő verzió szerint. Etalon a polgármesteri fizetés meghatározott százaléka (melyik?). Mert én ezt most nem értem. Idézem: Képviselők 10 százalék, bizottsági tagok 20 százalék (ha az illető képviselő két bizottságnak is tagja, úgy 25 százalék). Na ne, most vagy zseni vagy matematikus. Szerintem ezt még kéne vitatni, nem? (így plusz 5 százalék) és minden stimmel, bizottsági elnökök, alelnökök (nagymamák), tanácsnokok (tanácselnökök) 30 százalék. Szavanként? Nem képviselő bizottsági tagok, tehát teljesen alkalmatlanok 15 százalék. Bravó! Most jön az igazi. A legfőbb titulusok jegyzője pedig a polgármesteri bruttó 50 százaléka. Most nincs szó kulturális életünk jeles képviselőiről. Ők már bizonyítottak. Az adózás ténye időszerű, bár családban marad, s nem értem a százalék forinthoz való viszonyát sem. Szurdi Zsolt népi rocker A diktatúra hanyatlása 1991 decemberében érte el a tetőpontját: megtudtuk, hogy Tápét el akarják választani Szegedtől a „hatalmaskodók." Ebben az háborította legjobban a lakosságot, hogy ezt megkérdezésünk, vagyis a véleményünk nélkül, ravasz módon szerették volna megtenni. Üres papírokat írattak alá a FKgP nevében, és utólag csatolták hozzá a szöveget a leválásról. Módszereikkel két csoportra osztották: „Márton-pártiakra és ellenzékre." A demokrácia leple alatt „Márton-diktatúrát" vezettek be. Kb. egy évvel ezelőtt Márton György megígérte a lakosságnak, hogy a régi temetőből emlékparkot csináltat. Ez a hely igen riasztó, csupa dzsungel, a bűnözők búvóhelye. Sajnos a mai napig is csak ígéret maradt belőle. Igaz, hogy csináltatott helyette egy meztelen férfiszobrot, állítólag 2,5 millióért. A falu lelkésze felajánlotta, hogy a templom falára fel lehet márványtáblán tetetni a II. világháborúban elesett tápéi hősök nevét, és ez mindössze 40 000 forintba került volna, s még misét is szolgáltatott volna a hozzátartozók kérésére. De ő makacsul kitartott a saját elképzelése mellett, mely szobor nem méltó a hősök emlékéhez. A Hatvani úrnak és a Márton Andrásnénak mi köze van a részönkormányzathoz, hogy az ő akaratuk jut mindenkor kivitelezésre, míg a lakosságot mindenből kihagyják. A falu sorsáról is önkényesen és zárt ajtók mögött döntenek, még a lakosságot érintő fontos dolgokról is. Szeretnénk tudni, hogy Tóth László jegyző miért segít a törvényesség leple alatt abban, hogy elbújhassanak a „Mártonok" a felelősségrevonás alól. Vajon mi rejlik ennek a hátterében?! A képviselő nem számol be arról, hogy Még egyszer... Tápén nemrégiben emlékezetes falugyűlésen számolt be a lemondott településrészi önkormányzat négy tagja Márton György képviselő vezetői stílusáról, a helyi önigazgatási gyakorlatról. Az egyik hozzászóló ott elmondott véleményét levélben eljuttatta lapunkhoz. Falugyűlés utáni visszhang Tápén - A diktatúra még csak hanyatlóban... címmel, alább ebből közlünk részleteket. mire költi a falu pénzét, amit az önkormányzattól kap, és amit különböző címeken beszed a lakosságtól. Legalább 5 évre visszamenőleg számoltassák el, és bizottság ellenőrizze az elvégzett munkája valódiságát, és hogy annak minősége megegyezik-e a benyújtott számla összegével. Az elszámoltatás azért is szükséges lenne, mert ha kérünk valamit a falu érdekében, süket fülekre talál, sőt azt még meg is bélyegzik maguk között. Az útjainkat saját költségünkön javítjuk meg, hogy adott esetben a mentő be tudjon jönni, mivel több az utcánkban lakó idős és beteg ember. Az új helyhatósági választások előtt a faluban épült utak közül az 50 százalékos hozzájárulás az Ostrom utcában nem volt meg, míg máshol meghaladta az 50 százalékot. A Déva utcában a lakosság saját forrásból épített utcaalapot, míg a Márton által beadott könyvelés szerint tanácsi pénzből fizették ki a 200 000 forintot, így a következő évben kaptak járdalapot. A „hézagokat" így próbálta úgy-ahogy betömni. Félő, ha nem történik semmi érdemleges dolog a faluban, rossz gazdára talál a polgármesteri hivataltól kapott pénz is. Elfolyik a többi után. A „képviselő" és rokonsága, valamint baráti köre azzal „eteti" a lakosságot, hogy nem kapunk elég pénzt a várostól, mert a „mostohagyerekei" és „gyarmata" vagyunk, lázítanak, lekommunistázzák Szeged hivatalos szerveit, holott ők voltak a múlt rezsim besúgói és kiszolgálói, s már elsajátították a zavarosban való halászást, amit még mindig tovább szeretnének folytatni, s ehhez nagyon jó lett volna neki a falu leválása Szegedtől. Mivel a .Jcépviselő urat" nem lehet visszahívni, s úgy látják, „tehetetlenek vagyunk velük szemben", a képünkbe nevetnek, cinikusan. Egyébként a sógornője nem engedi, hogy lemondjon a képviselőségről. Szeged „első asszonya" szeretne lenni. Nincs szüksége Tápénak a bábuként irányított diktátorra. Nem hajlandó mutatkozni sem Tápén, hónapokig nem látjuk, sőt még a hivatalos ügyeket is mellőzi, nem hajlandó nyilatkozni sem a tévének, sem a rádiónak. Mindenki elől bújik. Van és még sincs képviselőnk. Szeretnénk lépéseket tenni annak érdekében, hogy a lakosság ne legyen továbbra is mindenből kihagyva és mellőzve. Ezért szükséges, hogy új és megbízható 10 tag képviselje a lakosságot, nem „Márton-félék", hanem olyanok, akik a városrész lakosságát mindenről időben tájékoztatják. Ágostonná Narozsnik Anikó 6753 Szeged, Tápé, Ámyas u. 43. Párbeszéd az olvasóval Kezdem egy olvasói bejelentéssel, mely szerint a Gerle soron lakók tehetetlenek már az ottani, illegális szemétlerakóhely felszámoltatásának ügyében. A hölgy; aki az érintettek nevében lapunk segítségét kérte, már megtett minden tőle telhetőt. (Ritka az ilyen városlakó, aki előbb maga próbál utánajárni egy dolognak...) Beszélt a közterületfelügyelőkkel, a városgondnokság illetékesével nem sok jóval, pontosabban semmivel sem bíztatták. Újra és újra összegyűjteni, elszállíttatni a Gerle sori „szennyest" - erre nincs pénz; talán ha felírnák az ott szemetet lerakodó autó(so)k rendszámát; talán ha tisztázódna, kié az a terület, hiszen tisztántartása, megóvása annak a dolga volna - ilyesféle válaszokat kapott a telefonáló, s végül egy jó tanácsot: szóljon a DM-nek. Hát szólt. A DM pedig most tisztelettel visszakérdez: igazán a Gerle soriaknak kellene „figyelőszolgálatot" szervezniük? Igazán nincs ebben a városban arra rendeltetett intézmény, szervezet, amely kitalálná és megvalósítaná a hatékony védekezést az ide-oda (nem csak a Gerle sorra) szemetet hordók ellen? Ha nincs, akkor itt nagy hiba van. Azt sem akarom elhinni, hogy ha valaki (pontos név és cím a szerkesztőségben) december 6-án elő akar fizetni a DM-re, s ezt számlavezető OTP-fiókjánál megteszi, s december végén a postán tett látogatásakor is megerősíti, még március első napjaiban sem kapja az újságot. (A lényeget tekintve mellékes, hogy a panaszos bennünket okol, fedd és csalódásával traktál - nem ő az első, elviseljük.) De ez történt, s csak bízhatom abban, hogy a havonta megkapott lapelőfizetési, -lemondási statisztikák mínuszai nem az ilyen esetekből vagy a pontatlan kézbesítésből, át nem vezetett címváltozásokból stb. adódnak. Nemigen tudok mit kezdeni Szöginé Biácsi Zsuzsanna „morálpolitizáló" - tudom, nincs ilyen szó! -, valójában a szennyvíztisztító megvalósítását ellenző levelével. Azért nem, mert alapvetően elvetvén e technikai művelet szükségességét, a dánok és a város közös vállalkozását indokolatlannak tartja. (További jelzőit nem idézem, minősítéseit nem ismétlem.) Ötleteit pedig talán szakembereknek kellene előadnia, hátha a velük folytatandó párbeszédben megismerkedne a valós indokokkal, amelyek miatt a város szennyvizének tisztítása nem túr halogatást. Járt nálam egy fiatalember, kézsebének késedelmes ellátását panaszolva. „Rá se néztek, úgy küldtek tovább az ügyeletes sebészetre" - mondta, s csak sejtem, milyen indulatok fortyoghattak benne, ha már gyógyult kézzel is vette a fáradságot, hogy a történetet elmesélje. A levelek (mit levelek!? levélcsokrok!) két jellegzetes témájáról szólnék még, de már csak röviden: az állattartási rendelettervezetet pro és kontra emlegetik olvasóink - nekik is azt ajánlhatom, amit a 3-as villamos megszűnése ellen tiltakozóknak: számos fórumot, vitaestet tartottak, s tartanak még ez ügyben az önkormányzati képviselők. Menjen el, akinek véleménye van, s érveljen, no meg persze hallgassa meg a szakmához közelebb állók érvelését. Nem „lerázni" szeretnénk e két témát, de úgy véljük, lapunk kezdettől fogva teret adott mindkét érvrendszemek - s őszintén szólva újat már egyik féltől sem remélünk. Ismételgetni pedig annyit jelentene: más, újabb keletű témáktól vesszük el a teret. Megértésüket kéri, s várja leveleiket: PÁLFY KATALIN