Délmagyarország, 1992. március (82. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-20 / 68. szám

PÉNTEK, 1992. MÁRC. 20. HANGSÚLY 5 Morzsák a Bibliából „NE NYUGTALANKODJÉK A TI SZÍVETEK: HIGGYETEK ISTENBEN, ÉS HIGGYETEK ÉNBENNEM." (János ev. 14:1) A nyugtalanság mindig jelzés. Jelez hiányt, egyensúlyzavart a testben, a lélekben, a szervezetben, a rendszerben. A nyugtalanságot valami módon kezelni kell, mert a nyugtalan ember előbb-utóbb ön- és közveszélyessé válik. A kezelés a megszüntetésre irányul, csak az a kérdés, hogy mit szüntet meg: a jelzést vagy az okát. Sajnos, mi nagyon gyakran az első megoldást alkalmazzuk, pedig mennyire veszélyes. A kisgyermek szájába nyomjuk a cumit, kezébe valami játékot, megrázzuk, megszeretgetjük, megpróbáljuk valahogy kiakasztani a jelzőrendszerét, hogy legyen nyugton, ne zavarjon. Rá is lehet parancsolni, lehet valamivel etetni-itatni, esetleg valami más nyugtalanítással elterelni az eredeti vagy előző állapotból. Ezt tesszük magunkkal, egymással, egyénig társadalmi és politikai szinteken, módokon és eszközökkel: alkohollal, akupunktúrával, bioenergiák behatásaival, csalikkal, demagógiával, dohányzással, drogokkal, erőszakoskodással, fegyverrel, kitüntetésekkel, juttatásokkal, nyugtatókkal, rendezvényekkel, szexszel, szórakozással, zenével. így abc sorrendben, valami talán beválik, hogy „ne nyugtalankodjék a ti szívetek". A jelzések elnyomása, áthangolása nagyon sok egyéni, családi, nemzeti katasztrófát, olykor nukleáris fertőződést okozott. A nyugtalanság okának megszüntetése igen gyakran szóba sem kerül, pedig nem is igényelne annyi időt, erőt, értéket az elérése. Az emberiség egyik legnagyobb gondolkodója: SZent Ágoston (Augustinus) Vallomások (Confessiones) című remekművében írta le a klasszikus meghatározást: „Nagy vagy Uram és igen-igen méltó minden dicséretre... mert magadért teremtettél bennünket és nyugtalan a szívünk, míg nem nyugszik benned." Jézus a megnyugvás lehetőségét búcsúbeszédében ezen az evangéliumi helyen így adja: „higgyetek Istenben és higgyetek énbennem." A „hit" vagy a „benne megnyugvás" bensőséges kapcsolatot, bizalom, önátadás közösségét jelenti. Az elmúlt évtizedek léleksorvasztó hatásai következtében, ami a bibliai keresztyén hitet sötét babonának, gúnyolandó, elvetendő értéktelenségnek állította be és tanította, a hit gyakorlását népellenes és államellenes magatartásnak tartotta - a lelki tartalom hiányát érzők egy része a keresztyénség melletti vallásos önmegváltó és önmagába visszatérő lelki folyamatokba próbálja lelkiségét áthangolni vagy a történelmi keresztény egyházakon kívül keresztény közösségeket alakítani, amit nem bélyegzett meg az ateista ideológia vagy annak kiszolgálása vádja Nem kívánok megsérteni senkit, de azzal a tragikomikus karikatúrával jellemezhető a keresztény világrész nyugtalan lelkületű embere: amikor egy értékes autó tulajdonosa, azért, mert irigy rosszindulatból csúfot űztek az autójával, kölcsönveszi a szomszéd más méretű cipőjét és sportfelszerelését, vagy mezítláb igyekszik megtenni azt az utat, amit megtehetne autójával, ha hajtóanyagot tenne bele. A hajtóanyag a Jézus Krisztus mindenek felett való hatalma mennyen és földön, amit a hittel lehet venni életünk autójába és nem a magunk gerjesztett energiájával próbáljuk meneszteni. A cél pedig, amit a hit által nyugalmat talált hívő élet elérhet: „Az én Atyám házában sok hajlék van... elmegyek helyet készíteni számotokra, és... ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is." Az atyai ház: létünk, teremtettségünk beteljesedése; „amit szem nem, látott, fül nem hallott, és emberi szív meg sem sejtett, azt készítette el az Isten az Őt szeretőknek" (1. Korinthus 2:9). Az odajutás biztosítéka az az akarat, hogy „magam mellé veszlek titeket". Ez a saját teljesítőképességünkön túlhaladó eredmény, ami a saját készség és képesség teljes odaadását, belevetését igényli és még többre juttat a tőlünk telhetőnél. Az út sem magunk választotta vagy magunkra hagyott, hanem: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam" (János 14:6). Amíg odaérünk „Bizony, bizony mondom nektek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz; Mert én az Atyához megyek, és amit csak kértek az én nevemben, megteszem, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban." (János 14:12-13) Ezt higgyük, ennek célját érjü k el vagy meditálva relaxáljunk átmeneti megnyugvást keresve?! PAPP LÁSZLÓ református lelkész Ki darabolta fel Jónás Mátyást? (8.) A bölléreskedést sem vállalta .Ili „"JJ.1 „ - i ' i Muszáj Kiss.Cíézávár (t, Beszélnem, ha közelebb aj^ajr>k(jutni »Kiss Mihály)\cj2. Q tudhat a legtöbbet erről az emberről. Azt is" tudom, hogy fegyveres testületnél szolgál, s az előítélet tönkreteheti az egész életét. Csak elképzelem, amikor fölhívom telefonon, milyen lelki teher alatt élhet. Becsülöm azt.a tartást,- amit benne a találkozáskor tapasztaltam. Beszélni akart velem, mert - azt gondolom - hangosan is végig.akarta gondolni ennek a szörnyűségnek minden lehetséges variációját, Szokványos panellakásban fogad, nem sokat teketóriázik. Beszélgessünk mondja. Bármiről. Rend van körülötte, a tárgyak, amik körülveszik, tudatos, határozott emberről vallanak. - Elhitte ezt a szörnyű hírt? - Annyi mindent hallottam, annyi bizonyítékot sorakoztatnak föl... Az eszem egyik fele azt mondjá, ő volt. A másik féle reménykedik - mert most sem hiszem, hogy megtette -. nem, nem gyilkos az öcsém. Nem lehet az. Nem/Talán... csak részese. - Erőszakos, hangoskodó gyerek, felnőtt az öccse? így emlékszik a múltjukra? - Nincs a mi múltunkban semmi erőszak. Semmi. Az utcában, ahol fölnőttünk. heten voltunk egy bandában. Jött velünk, részt vett mindenben, a csetepatékban. Már úgy értem, ott volt, eljött velünk. Hát össze-összeugrottunk környékbeli kölykök, ahogy másutt is. De ő nem szállt be. Soha. Kívülmaradt. Nem emlékszem egyetlen verekedésére sem. Nem, soha nem verekedett. El nem jött az ötórai teákra, mert mi már tizenöt évesen eljártunk táncolni, de ha el is jött, csak ült ott magának. Ha egy lányt lekértek tőlünk, tettünk róla, ne forduljon elő máskor... Ó nem. Amíg a családi házban laktunk, rengeteg galambot tartott. Adta-vette, ismerte őket. Ez volt a szenvedélye. Iskolásként pedig már iskolarendőr volt. Tudja„ akinek ax.a^dolga, hogy átsegíti a társait az úttesten. Csinált magának rendőrbotot,'szerzett sapkát... Már akkor eldőlt, hogy rendőr.lesz. Néha álló nap a posztost leste. Akkoriban még nem volt jelzőlámpa, a rendőr irányította a forgalmat. Hát ő ött állt, és nézte, mit csinál. Jobban tu-dta egy idő után a karjelzéseket, mint akárhány rendőr, ezt állítom. Még sípja is volt! Nem ütött el a többiektől tehát. - Nem. Részt vett mindenben, de 1 mondom, valahogy a körön kívül állt. Ez a dolog... - és tudom, hogy most a gyilkosságra gondol,-, ez nem volt benne. Nem lakott benne. Nem. Rágyújt, gyűrögeti a cigarettát. - Volt csúzlink. Kinek nem? Öcsinek is. A kerítés tetején ült egy macska és ő ledurrantotta. Nyilván fejbe találta, mert a szerencsétlen jószág leesett a kerítésről és vonaglott néhányat a földön. Az Öcsi meg egyszerűen elájult. Összeesett és elájult. Soha többet csúzlit a kezébe nem vett! Nem csak a mozdulatai, de a szeme is nyugodt. Érezhető a benne élő feszültség, de inkább a hangján, a vibráló monda tokon. - Édesapámmal, míg élt szegény, ő hentes volt,'eljártunk a környékre. Vágtuk, földolgoztuk a disznót. Hát az öcsém soha nem jött. Enni szeretett, de az ilyen munkát, a böllérkedést, azt sohasem vállalta. Nem emlékszem, hogy egyetlen csirke nyakát is elvágta volna. Én meg édesapám igen, de ő soha. - Amikor az a csúnya baleset történt vetem közbe -, akkor megváltozott, azt mondják. - Megváltozott, igen. Még zárkózottabb lett, mint annak előtte. Magábafordult, nemigen adta ki magát. Szégyellte az összetört arcát, a hegeket, pedig már szinte semmi nem látszik rajta. - Jó testvérek voltak? - Sokat beszélgettünk. Gyerekként persze össze-összetűztünk, szidtuk egymás lányai.t^akikkel akkoriban jártunk, néha megvertem. Volt ilyen, hogyne. De később sokat beszélgettünk mindenről. Az utolsó pillanatig jó volt a kapcsolatunk. Az most is - igazítja ki magát rögtön. - Az őszön, amikor szüreten itt volt, hát csuda hangulata volt. Egy korty ital nélkül tudott velünk együtt nótázni! - Komor lett. - Állandóan fájt a feje, szedte a gyógyszereket. Látszott rajta a szenvedés, lerítt az arcáról. Anya kapacitálta, menjen orvoshoz, de ő csak leintette: nem vagyok beteg, nincs semmi bajom. Hanem amikor közölte velünk a leszerelését... akkor nagyon szomorú volt. Nagyon. Ott ült abban a fotelban - mutat arra az ü lőalkalmatosságra, amin az öccse ült nem is olyan régen. - Magába esett. És tudja, attól kezdve nagyon ritkán mosolyodott el. Mint akinek mindentől elment a kedve. Még a kórházban feküdt, leszakadt állkapoccsal, beszélni nem tudott, akkor a szeme... hát nem is tudom... tompa, kifejezéstelen volt. Amilyennek én még soha nem láttam. Nagyon rossz érzés volt őt úgy látni. - Galambok, motorok, autók. - Igen. Mint a mániák. Mindent túlhajtott egy kicsit. - Szóba került-e nyugati autó? Beszélt róla az öccse, milyen jó lenne egy valamirevaló márka? - Évekkel ezelőtt emlegetett egy öreg Porschét. Anya azonban nem engedte neki megvenni. Nem is vette meg. - Aztán egyszer megjelent itt az öccse egy gyönyörű, vadonatúj BMW-vel. Maga tudta, ilyet a saját pénzéből nem vehetett. Nyilván kifaggatta. - Azt kérdeztem tőle, hogy teljesen tiszta dolog-e ez? - És erre mit felelt? (Folytatjuk.) HORTOBÁGYI ZOLTÁN Egérfogó 1 ANDI LAJOS Ajándékbolt a Belvárosban: idétlen matricák, bugyuta figurák, popsztárok fotói műanyag keretben - dúl a giccs. Tömeg a velencei Szent Márk téren: árusok egymástól öt méterre. Kínálatuk: szépelgő álarcok, cukrozott fotók, kagylóból összeállított tájképek - dúl a giccs. Nizza, tengerparti sétány: szuvenírek, karneváli maszkok, Donald-kacsát ábrázoló jelvények, olcsó tengerészsapkák tombol a giccs. Az ízléstelenség internacionalizmusa elképesztő. Vajon csak a szuvenírkategória áradata a jellemző, vagy beszivárgott a negédes műfaj életünk minden szférájába, a divattól a televízióig, a viselkedéstől a politikáig?! Mindinkább az az érzésem, évadja van a közéleti giccsparádénak. Próbáljuk meg definiálni az Esztétikai ABC szócikke alapján a giccs fogalmát. A lexikonkészítő két meghatározást alkalmaz. 1. Autonóm művészetben azon műalkotások gyűjtőfogalma, melyek hazug, illúziókra épülő elképzeléseket táplálnak az ember és a társadalmi valóság viszonyáról, az ember osztály helyzetéről és személyiségének jellegéről, hozzá illő sorsáról. 2. Az autonóm művészeten kívüli művészetesztétikai szférákban ízléstelenül dekoratív, vagy édeskésen idillikus, gyakran bárgyú humorral megalkotott mű, illetve kontár vásári portéka. Ha szóba kerül a giccs, szinte citáljuk a naplementés tájképeket, a gombolyagot görgető cicákat, a magyar nóták szövegeit, az operettek habkönnyű dallamait, a szerelmi regények idillikus történéseit és sorolhatnám. Csakhogy a megközelítés megtévesztő. Mindannyian ültünk már naplemente idején tóparton, amikor a lebukó égitest valószínűtlenül vörösre festette a tájat. Mondjuk is, ha ezt megfestenénk, mekkora giccs volna. S ebben a mozzanatban rejlik a valóság és a művészet alapvető viszonya. Mert tessék csak Monet impresszionista naplementéjére, Kohán György drámai töltésű, megrendítően szikár vörös napkorongjaira, vagy Udvardy Erzsébet arany napokkal ékített éteri ábrázolásaira gondolni. Mennyire a művész egyénisége, Személyisége, tehetsége, intenzitása formálta ugyanazt a „giccses" természeti jelenséget műalkotássá. Vagy állítsuk egymás mellé gondolatban a gombolyaggal játszó „aranyos" kiscicákat Szántó Piroska Eliot Mácskák című versfüzéréhez készített pasztelljeivel. Merthogy - akárcsak az angol költőt a magyar festőművészt is a macskák jelleme, személyisége foglalkoztatta, s nem a „cicaság bája". Vagy: próbáljuk meg egymás után elénekelni a Megkötöm lovamat... kezdetű népdalt és az Akácos utat, s elgondolkodni, melyik fejez ki többet ennek a népnek sorstörténetéből, szenvedéseiből, melyik a tipikus és melyik a könnyzacskóinkat megcélzó. De nem is ez a lényeg, hiszen én most másról szándékoztam szólni. Arról, hogy közéletünk egyre inkább megtelik giccselemekkel, a politikai szféra az elgiccsesedés határára érkezett. Egyes pártok jelszavait konyhai falvédőkre lehetne hímezni, annyira illuzórikusak, semmitmondóak, túl általánosak, behízelgőek. Isten őrizzen, hogy idézzek egyet is - a jelenségről szeretnék szólni. Vagy emlékezetükbe idézhetném a pártok dekomponált, grafikailag megoldatlan jelvényeit, még inkább azokat a dekorációkat, amelyeket nap mint nap láthatunk a televízió képernyőjén egy-egy nagygyűlés, egy-egy sajtótéjékoztató alkalmával. Egyértelmű: mindennél fontosabb némely párt számára a populista attak, mint a párt im'age-nek pontosan artikulált, képileg is megfogalmazott igényessége. S elérkeztünk ahhoz a magatartásformához, ahhoz a politikai szerepvállaláshoz, amelyet egyes pártok képviselnek. Hogyan is szól a fönti meghatározás? Helyettesítsük be társadalmi-politikai közegbe, mondjuk a pártpropagandák mondanivalójával: „...Hamis, illúziókra épü lő elképzeléseket táplálnak az ember és a társadalmi valóság viszonyáról, az ember osztályhelyzetéről és személyiségének jellegéről, hozzá illő sorsáról." Vagy: „ízléstelenül dekoratív, vagy édeskésen idillikus, gyakran bárgyú humorral megalkotott... vásári portéka." Azt hiszem, valamennyien naponta szembetalálkozunk ezekkel a jelenségekkel. Holott a téma nem lehet más, mint ennek az országnak, ennek a népnek a sorsa. S ez nem zülleszthető a giccs terepére, ez nem devalválódhat vásári portékává, hordószónokok primitív fordulataivá, nem lehet tömegmétely. Sajnos, tapasztalhatjuk, vannak politikusok, akadnak pártok, történnek események, amelyek egyenlőek a giccs tobzódásával, a csúsztatásokkal, a vakító fénytörésekkel, a hamisított drágakövekkel, a pszeudoigazságokkal. Franciaország választásokra készül. Az ajándékboltok és utcai árusok felkent papjai az idegenforgalom giccsáradatának. De a falakon, a hidctőoszlopokon, a hatalmas transzparenseken a választások propagandája igencsak végiggondolt, tartalmilag és formailag is igényesen megoldott, humort sem nélkülöző. Ott különválik a közízlés negédessége és a politikai kultúra emelkedettsége. Hagyhatjuk-e, hogy nálunk összemosódjanak a határok? Határtalanságot igénylő korunkban ezekhez a határokhoz makacsul kellene ragaszkodnunk. A közéleti giccstelenítések nem csupán irtószer kérdése. Sajnos.