Délmagyarország, 1992. március (82. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-03 / 53. szám

6 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁG KEDD, 1992. MÁRC. 3. Ha kedd van, akkor ez Belgium. Ahol hajdanában - még az én kamasz­időmben - az én kisvárosomnak volt egy mozija. Olyan mozi volt. hogy szerdán például szünnap volt. Meg olyan volt, hogy kényelmetlen székek voltak benne fából, de például erkély is volt, szinte, hogy páholyok. A tizehetedik, meg a tizennyol­cadik, meg a tizenkilencedik sor székei pedig egy dobogón áll­tak, magasan, a kivételezett nézők nagy-nagy örömére. Egy kivételezett jegy ára akkoriban még a tizennégy forintot is elérhette. Aztán ebben a moziban filmek is voltak, sőt ami talán ma már furcsán hangzik, még nézők is. Voltak benne a nézők, és nézték a filmeket, hetente legalább kettőt, de volt, hogy hármat is. Matiné is volt, vasárnap délután három órakor. Zártkörű filmklub is volt, csütörtök esténként, nyolc órakor a bérlettel rendelkező kedves, fdmszerető közönség számára. Mindez volt, s mi még! S mindez csak volt. Álldogáltam, lődörögtem, bóklásztam az egyik februári szombat délutánon az én mozimnál. A vasredőnyök lehúzva. A MOZI-felirat betűi eltűntek. Hiába megyek közelebb, árnyéka sincs. Sötét, nem látok be a bejárat üvegablakain. Vakok. Vaksötétek. Sötét. A büfében videotéka. Most az is zárva van. - Kérem szépen! - súgom be egy ajtórésen. - Kérem szépen, hol van a Nagypapám, akivel mindig a film után és mindig véletlenül találkoztunk, és sohasem beszéltünk egyetlen filmről sem, és sohasem tudtuk, hogy a másikónk is ott üldögél, a kihunyó lámpák alatt, a filmsu­gárban. és annyi filmet láttam vele együtt, azaz külön, mint talán senki mással sem? Azóta sem. Megfordulok. Széttörtek a plakáttartók. A vasak. Nem is, hogy törtek. Inkább fölmorzsolódtak. Rozsda. Körbefogták a fát. Négy oldal. Négy plakát. Csöndben meghalt a vas. A betűk belefolytak a földbe. Belemosta őket az eső. A címeket. A szép színésznőket. Fellinit. A trafikosnőt. - Kérem szépen! - visszafordulok. - Odabenn nézegetik egymást a hetvenes évek moziüzemi­vállalat színészportrék. Nem. valaki elvitte őket. Vagy befelé fordultak. Falfelé. - Kérem szépen - én itten csókolóztam először. Úgy ér­tem a szánk összeért. Majdnem meghaltam. De. meg is haltam én itt, én már nem élek azóta, én már akkor befejeztem, nem is tudom mi ment, nem a Spartacus volt, mert arra emlékeznék, ahogy arra a meleg, puha szájra, amibe belehaltam. - Kérem szépen - én nem élek. A fogát. A Misi leejtette a fogát. Egy metsző zuhant lefelé az erkélyről. Állva nézik. A Vadnyugatot. Volt egyszer. Annyian vannak, hogy állva nézik. Ezt nem szabad. A Tűzoltó is mondta, de most ő is annyira néz - tűz - mondja - a rohadt életbe lőjémá' -, akkor esik el a Henry Fonda. - Kérem szépen! Mintha zene szólna odabenn. Mocorog a cigánypáholy. Röhögés. - Aggyá neki! - Ki kiabál? Zúg. Üresen pörög a gép, az zúg. Vetítő. Valaki bennmaradt a vetítőben. Dübörög. Át kellene suttogni ezeken. - Kérem szépen... Ekkora csöndet nem tudok átkiabálni. Zseblámpa? A helyemre akar kísérni? Jegyem? Nincs. Akkor is? És, mi lesz? Még? Még csönd? Leülök. - Kérem szépen - ez itt. ez a fickó, igen. ez itt, aki téblá­bol. ez a fiú. odabenn, igen, ott felejtett, vissza, valamiért visz­sza szeretne... A fehér vásznon finoman pereg, szálldos, lebeg, nő a könnyű por. A feketéig, s tovább. BALOG JÓZSEF Beiktatták a rádió és a tévé alelnökeit Göncz Árpád a kineve­zettekhez szólva - mintegy útravalóul szánva mondatait ­reményét fejezte ki, hogy a kiélezett politikai helyzetben feladatot vállaló két vezető tevékenysége a nemzeti médiu­mokban a színvonal-emelkedést fogja elősegíteni. Abbéli bi­zodalmának is hangot adott, hogy a két intézmény az új tisztségviselők segítségével a magyar népet szolgálja, s működésük hozzájárul majd az alkotóműhelyekben tapasztal­ható nyugtalanság megszünteté­séhez. Göncz Árpád utalt arra is, hogy a most kinevezettek elősegítik intézményeik műkö­dési és szervezeti szabályza­tának konszenzusos megalkotá­sát. A köztársasági elnök ki­fejezte, hogy a médiavezetők új feladata nem csupán a szakmai rátermettség, hanem az emberi minőség próbája is lesz. Göncz Árpád a kinevezési procedúrát követően azt hang­súlyozta: a közszolgálati tájé­koztatási eszközök vezetőinek kinevezési rendjéről szóló törvény a vezetők kinevezését a köztársasági elnök feladataként határozta meg, annak érde­Pál Tamás sikere Marseilles-ben Pál Tamás vezényletével mutatta be a marseilles-i opera­ház Janacek Katja Kabanova című operáját. Az előadás nagy sikert hozott és a helyi lapok egyöntetűen igen nagy elisme­réssel írnak a vendégkar­mesterről. A La Marseilles című lap kritikusa például úgy látja, hogy a műhöz „álmodni sem lehetett volna jobb kar­mestert". A La Meridional vél­eménye az, hogy a sikerben része volt Pál Tamás „intelli­gens, világos, átérzett és nagy tekintélyű" munkájának. Az Arany iskola hírei Tavasz van és 175 éve született Arany János. Tavasz van és tegnap az ő tiszteletére kez­dődött egész héten át tartó ünnepi rendezvény­sorozat a rókusi Arany János Általános Isko­lában. Reggel nyolc órakor fölcsendültek a Him­nusz hangjai: a szép és tágas aulában alant a ki­sebbek álldogáltak, fent pedig a fölső tagoza­tosok. Révész István igazgató nem csak a hetet, de két kiállítást is megnyitott ebből az alkalom­ból. Az iskola alapító, dicsérő okleveleit és ér­mét Fűz Vera tervezte. A képzőművész indult azon a pályázaton is, amelyet a magyar pénzér­mék megújulása érdekében hirdettek még az elmúlt évben, s melyen végül nem születtett első díj; a zsűri akkor túl soknak ítélte a magyaros motívumokat. Fűz Vera elhozta az iskolába versenymunkáit, fémpénzeinek gipszöntvényeit. S nem csak azokat. Ezüstözött bronz vert érmeit is megnézhetik a gyerekek, miképpen Frízt Mi­hály gyönyörű érmeit, aki ugyancsak kiállította néhány munkáját. Az érmék felett pedig rajzok, festmények sorakoznak, de ezek már a gyerekek kezei közül kerültek ki, s Arany János egy-egy művéből merítettek témát. Hát persze, hogy sztártörténet A walesi bárdok! S hogy ki lesz a győztes? Dönt a közönségszavazat. Kónya Lászlóné igazgató-helyettes majdhogy­nem elégedett. De mindenképpen meghatott. Bárkihez fordultak segítségért, a legnagyobb jó szándékot tapasztalták. Mint például a rend­őrség részéről, akik a pénteki bemutatókkal kap­csolódnak a rendezvények színvonalas sorába. Jön majd helyszínelő és trafipaxos kocsi, jönnek, ereszkednek kommandósok, s remélhetően, látványos meglepetés is. Dal Csúcs László Nahlik Gábor Göncz Árpád köztársasági elnök - a miniszterelnök javaslatára - dr. Csúcs Lászlót a Magyar Rádió, dr. Nahlik Gábort a Magyar Televízió alelnökévé kinevezte. Az eielnökök hétfőn a Parlament Nándorfehérvár-termében átvették a kinevezési okmányokat és letették a hivatali esküt. kében, hogy a sajtószabadság alkotmányban meghatározott elve mind teljesebben megvaló­suljon, továbbá, hogy a tör­vényben meghatározott intéz­mények tekintetében a pártat­lanság társadalmi igénye méltó helyet kapjon, a vezetők ki­nevezését a köztársasági elnök feladataként határozta meg. Emlékeztetett arra, hogy az Országgyűlés kulturális és saj­tóügyekkel foglalkozó bizottsá­ga nyilvánosan meghallgatta Csúcs Lászlót és Nahlik Gá­bort. Sajnálatát fejezte ki ugyanakkor, hogy az elnökök kinevezésében követett gyakor­lattól eltérően a bizottság nem jutott egyetértésre, s a jelöltekre nem egyhangú, hanem csak többségi javaslatot tett, mivel a pártok egy része a médiatör­vény elfogadása előtti időpont miatt a jelölést nem tartotta időszerűnek. Göncz Árpád utalt arra is, hogy a bizottság döntésének is­meretében a miniszterelnök tett javaslatot dr. Csúcs László és dr. Nahlik Gábor alelnökök ki­nevezésére. A köztársasági elnök annak a reményének adott hangot, hogy az alelnökök kinevezése ­sajátos szaktudásuk következté­ben - a médiatörvény hatályba lépéséig is hasznára válik a két tájékoztatási eszköznek, tevé­kenységükkel hozzájárulnak a közszolgálati médium problé­máinak megoldásához, a mé­diatörvény létrehozásához. Na­gyon remélem, hogy a sajtó­szabadság alkotmányban meg­határozott elvének a média­törvény hűséges kifejezője lesz, és sikerül e téren a kor­mánykoalíciónak és az ellen­zéki pártoknak megegyezésre jutniuk - hangoztatta Göncz Árpád, megfogalmazva azt a bizodalmát is, hogy a két új alelnök tevékenysége eredmé­nyesen szolgálja a közszolgálati tájékoztatási eszközök pártat­lanságát. Idió: Somogyi Kárólyné Koszorúk a névadónak Nyitány az aulában Egyik első, még öntudatlan komolyzenei élményem Beethoven Egmont-nyitánya volt ­1956 októberében napokig szinte csak ezt lehe­tett hallani a rádióban a kétségbeesett fegyver­Ietételi felhívások kísérőzenéjeként; csak ez az egy lemez volt kéznél a Parlamentben beren­dezett tartalékstúdióban... Akkor nyolcéves voltam, a zenéből éppúgy nem értettem semmit, mint az eseményekből, de hat évvel később, ami­kor elkezdtem zenét hallgatni, talán a feldol­gozatlanul-elfojtott élmény hatására sokáig Beethoven hatott ránt a legjobban. Az Egmont-nyitányt - ezt a tömör, drámai muzsikát, amelynek komor fensége olyan töké­letesen kifejezte azokat az emelkedetten-tragikus napokat - ma is nagyon szeretem, örömmel hallgattam meg „élőben" a Szegedi Szimfonikus Zenekar február 28-i hangversenyén, a JATE aulájában, ahol tudomásom szerint először ren­deztek zenekari koncertet. A zenekar új karmes­tere, Acél Ervin hitelesen tolmácsolta Beethoven egyik legnépszerűbb művét, és a lemezfelvételek sterilen tökéletes (bár olykor kattogással, ser­cegéssel kísért) hangzásához szokott fülem a terem akusztikájában sem talált kivetnivalót ­ezt a darabot és a következőt, Csajkovszkij He­gedűversenyét jól viselte, igaz, a szünet után fel­hangzó Dvorak-szimfónia már nem nagyon „fért el" benne. A Csajkovszkij-koncert szólistájaként Kosztándi István mutatkozott be - szerintem káprázatosan -, azért van ez a „szerintem", mert én csak szeretem a zenét, érteni nem értek hozzá, „zenekritikusi szinten" semmiképpen... (Egyéb­ként a karmester és a szólista egyaránt Erdélyből származik - nekünk nagy nyereség mindkettő, ott, sajnos, a veszteséglistát gyarapítják.) Beval­lom, egyes agyonfavorizált népszerű muzsikák a könyökömön jönnek ki, ezek közé tartozhatnak Csajkovszkij D-dúr koncertje is, de ez a behí­zelgő, édességgel telített középső tételét fűszeres és szeszes szélsőkkel keretező darab mindig le­vesz a lábamról (igaz, én a mélabús orosz ro­máncokat is szeretem, míg a hasonló lelkületű magyar nótáktól borsódzik a hátam); most is elandalodtam rajta, szégyen, nem szégyen, - bár az a sisakfrizurás lány, aki a legszebb részek ­mint egy-egy csók - alatt behunyta a szemét, bi­zonyára még több és frissebb élményt lelt benne... Dvorak IX. (Újvilág) szimfóniája, amellyel a cseh mester niirftegy mellékesen megteremtette az amerikai zenét, minden koncert fénypontja, különösen a himnikus pátoszú zárótétel miatt ­habár nekem most úgy tetszett, hogy kicsit sok benne a csinnadratta: valahogy úgy vonul fel a zenekar, mint az agyonfegyverzett, légkondi­cionált amerikai hadsereg a kicsi, pimasz Irak ellen... de talán csak saját (élet- és történelmi) koromat vetítem vissza ebbe a valóban szép és hatásos muzsikába, melynek élvezetét csak egyes fúvósgikszerek és a már említett, túlterhelt teremakusztika zavarta. Jó volna, ha a szegedi szimfónikusok ezután gyakori vendégek lennének az aulában, és nem­csak ott: bizonyára még sok „bejátszható" terem van, a maga helyhez kötődő közönségével, Sze­ged lassan pusztuló művelődési házaiban és feléledő, zeneszomjas akusztikájú templomai­ban. A zalaegerszegi színház, amíg nem készült el saját épülete, így játszotta be a várost - össze is gyűjtötte közönségét az ünnepélyes meg­nyitóig. Igaz, a jó zene - lemezen, rádióból ­házhoz megy, de - s erre most döbbentem rá - az élő zene és a közös élmény közvetlenségét nem pótolhatja. BAKA ISTVÁN Kardos Pál születésnapján Kórushangverseny Szegeden Takaros kamarakórus telne ki azokból, akik baráti körből távoztak az élők sorából Kardos Pál Liszt-díjas karnagy halála óta, és biztosra vesszük, meg is szólalgat odafönt ez a mennyei énekkar. Eleven ember, aki őt ismerte, nem tudja elképzelni holtában se, hogy ne vezé­nyelne. Mozdulatai, intései, csuklócsavarásai, kétkaros, muzsikáló beütései valóságosan is élnek tanítványai mozdula­taiban, intéseiben, csuklócsava­rásaiban, és kétkaros, muzsikáló beütéseiben. Ha még élne ­mint ahogy élhetne - , vér­átömlesztésnek mondhatnánk azt a csodát, amit tanítványai sokaságával vitt véghez, de talán közelebb járunk az igaz­sághoz, ha inkább hangulat­átömlesztésről beszélünk. Egész este áradt mindig kedves han­gulata a születése 65. évfor­dulóján rendezett szegedi kó­rushangversenyen. Nagy-nagy csoda a muzsikában, hogy azok is érzik intéseit, még ha köz­vetítők útján is, akik testi való­jában már nem ismerhették. A pedagógus örök jutalma, hogy tovább él tanítványaiban. Haj­dani diákjai, akiknek karve­zetést tanított a szegedi főisko­lán, szinte kivétel nélkül kórust vezetnek. Az egyetemi aulában rende­zett szombat esti hangversenyen föllépett a róla elnevezett fő­iskolai női kar, a tanítvány Or­dasi Péter vezénylésével (zongorán kísért Maczelka Noémi); kétszer is szerepelt a Sárospataki Művelődési Ház Kamarakórusa az ugyancsak tanítvány Csehi Ferenc vezény­letével; énekelt a Szolnoki Ti­sza-parti Gimnázium Leánykara a harmadik tanítvány Bartáné Góhér Edit keze alatt (zongorán kísért Mucsi Orsolya, szólót énekelt Szurdok Ildikó ); a Szegedi Zenekonzervatórium leánykara, valamint az általa alapított Szegedi Bartók Kórus, a művét folytató Rozgonyi Éva nagyszerű dirigálásával. Leg­kevesebben ugyan a hagyo­mányosan monumentális , és mindig nagyszerű művet - a Kodály-Bezsenyi A magya­rokhoz zárótételt - tapsolták meg, de ennek igen egyszerű oka volt: a jelenlévők többsége értekelt az egyesített kórusban énekelt. A legeslegvégén azon­ban az egymásba kapaszkodó négy karnagy tiszteletére - és az örök karmester emlékére ­már téljes erővel dörgött a taps. H~D

Next

/
Oldalképek
Tartalom