Délmagyarország, 1992. február (82. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-06 / 31. szám

6 KÜLPOLITIKA DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1992. FEBR. 6. Harc a médiáért Sok a szöveg, kevés az éter Amilyen gyorsan keletkeztek? oly gyorsan szét is foszlottak a remények, hogy politikai béke - vagy legalább fegyverszünet - jöhet létre a rádió és a televízió körül. Az egyházakkal a vallási műsorokról létrejött megállapodás, majd az alkotmányjogi viharokat is kiváltó alelnökjelölések visszavonása nyomán a napokban többen is arra „ragadtatták" magukat, hogy a konszenzus lehetőségéről beszéljenek, s megjósolják a kormány és az ellenzék közeli megállapodását a médiatörvény régóta húzódó ügyében. Néhány óra elmúltával azonban világossá vált: a kormány és a kormánypártok továbbra is elsőrendű hatalmi kérdésnek tekintik a nemzeti, közszolgálati média ellenőrzését. A vallási műsorokról aláírt megállapodásban az egyházak képviselői elutasították az ügy pártpolitikai célokra való felhasználását. Ennek ellenére a Kereszténydemokrata Néppárt vezetői - a többi között a „vallásüldözésre" hivatkozva - változatlanul követelik a médiaelnökök lemondását. És akik múlt pénteken azt hitték, hogy a miniszterelnök az alelnökjelölések visszavonásával az indulatokat akarja lecsendesíteni, a szakmailag és politikailag egyaránt szükséges kompromisszumot elősegíteni, azok már szombaton kijózanodhattak. Csurka István, az MDF alelnöke az MTI-nek adott nyilatkozatában kijelentette, hogy „Gombár és Hankiss megbukott". Ezzel mintegy előre értelmezte Antall Józsefnek vasárnap este a tévében elhangzott szavait arról, hogy „meg kell szilárdítani a rádió és a televízió vezetését". Ez azonban nem megy könnyen. Az Antall-kormány felelős működését lehetővé tevő, 1990 áprilisi MDF-SZDSZ-megállapodás - a „paktum" - a nemzeti médiát érintő jogszabályokat is a „kétharmados", tehát ellenzéki egyetértést igénylő törvények közé sorolta. így lett, konszenzus alapján, elnök Gombár Csaba és Hankiss Elemér. Mindkettő független gondolkodásával és a rendszer konzekvens bírálatával vívott ki magának tekintélyt, s ezért volt elfogadható minden párt, valamint a rádiósok és a televíziósok számára is. Helyzetük azóta gyökeresen megváltozott. Egyrészt jó néhány szakmai, személyi és szervezeti döntésük vitássá vált, másrészt a kinevezésükben megnyilvánult politikai konszenzus szinte azonnal szétfoszlott. Lényegében emiatt nem sikerült tető alá hozni a közszolgálati rádió és televízió helyzetét feladatait, státusát, irányítását, felügyeletét és finanszírozását - szabályozó médiatörvényt. Ennek hiányában pedig a pártok gátlástalanul próbálkoznak a nyomásgyakorlás különböző módszereivel. A harc a média birtoklásáért egyébként már jóval a rendszerváltás előtt, a '80-as évek közepén megindult. A néhai MSZMP agitprop főnökei, Berecz János és Lakatos Ernő indítottak meg-megújuló ostromot az „ellenforradalmivá" vált rádió „visszafoglalásáért", nyomatékosan figyelmeztetve az újságírókat arra a „lenini" tételre, hogy a sajtó nem hatalom, hanem hatalmi eszköz. Am ha rövid időre el lehetett is hallgattatni egy-egy újságírót, hangfogót lehetett szerelni egy-egy merészebb műsorra, a 168 óra, a Bagoly, majd a Vasárnapi Újság, illetve a televíziós Hírháttér vagy a Panoráma a rendszerváltás előkészítői, tényezői voltak. Ennek a korszaknak két, máig ható következménye lett. Az egyik, hogy az újságírók igyekeztek tekintélyes politikai támogatót szerezni (akkor Grósz, Pozsgay vagy éppen a „nádudvari" Szabó István személyében). A másik következmény, hogy a politikai és a szakmai tekintély mércéje egyaránt az - akkor a pártállammal szembeni - ellenzékiség lett. Az MDF sajtófelfogását Csengey Dénes és Csurka István képviselte a nyilvánosság előtt. Csengey, aki 1989. március 15-én a „nép nevében" szimbolikusan lefoglalta a tv-t - tragikusan korai haláláig úgy vélte, hogy az újságíró-társadalom egésze bűnös, mert a hazugságokkal életben tartotta a kommunista rendszert. Csurka egyszerűbb és pragmatikusabb volt, amikor a választások után a sajtóban való hatalomgyakorlás „igazságos újraelosztását" követelte. Ez a média politikai függetlenségét szavatoló megállapodások miatt lehetetlen volt, kialakultak azonban - Jeszenszky Géza emlékezetes szavaival - kormánypárti „hadállások", nem is annyira hódítás, mint önkéntes csatlakozás alapján. S persze, kialakultak a liberális hadállások is. A helyzet tisztázását nagy vihart kavart tavaly augusztusi tanulmányában Kónya Imre úgy képzelte, hogy az MDF „a kormányzati pozíció lehetőségeit" felhasználva hajtsa végre „a Magyar Rádió és Televízió politikai beállítottságának és szellemiségének gyökeres megváltoztatását". Úgy tűnik, éppen ennek politikai és közhangulati előkészítését szolgálták például azok a máig szorgalmasan ismételt vádak, amelyek a rádiót október 23-i műsorai miatt érték, ide tartozik a 168 óra-ügy, s a „liberális-bolsevik" szakmai közvélemény ellensúlyaként született meg a Sajtószabadság Klub, valamint Szokolay Zoltán Közakarat Egyesülete. A médiaháborúhoz tehát minden készen áll. Egy hete már „causa belli" is volt: az egyházi műsorok ügye. És háború még sosem maradt el amiatt, hogy nem sikerült ürügyet találni hozzá. HAJDÚ ANDRÁS FOTÓ: RÉVÉSZ RÓBERT Zenta és határaink Sokféle határ létezik e világon. Szellemi, fizikai, politikai, földrajzi. És még folytathatnánk a sort. Tegnap este kettős hátársértésnek lehetett tanúja az ifjúsági házban Révész Róbert kiállításának megnyitóján megjelent szép számú közönség. Kettős határsértésnek, mivel a zentai fiatalember egy ideje a Délmagyarország Kft. kiadásában megjelenő megyei napilap, a Délvilág munkatársa - fotósként. Azaz, átlépett egy, a politika által determinált földrajzi határt. » De átlépett egy másfajta határt is: mint fotós, mint kiállító ember. A fotográfia határait, amelyeket oly gondosan kívánnak sokan korlátozni. Amit ugyanis Révész Róbert csinál, az: fotográfiai eszközökkel írott grafika. És abból is a nemesebb, valóban autonóm karakterekkel rendelkező fajta, amikor is a fotográfiai eszközök számos véletlenszerűséget is megengedő használata nem a grafikai-kompozíciós készségek hiányát van hivatva pótolni, hanem a valóban autonóm képalkotó lehetőségek sajátos kvalitásait szolgálja. (A kiállítás különben február 28-ig tekinthető meg.) Macskadolog Dühösen ugrottam fel a készülék elől és olyat rúgtam a szomszédos fotel plüsskarfáján szunyókáló macska hátsó fertályába, hogy szegény pára riadt nyivákolással menekült a konyhába. Mert a tévéből kellett megtudnom, hogy az a dög Whiskast venne. Az ugyanis a macskák kedvenc eledele, vagy az a Pedigree Pal volna. Bár az kutyacsemege, akkor a Darling, melynek legfőbb előnye, hogy egy ujjal könnyedén kinyitható. Teljesen mindegy, az összes ennivaló méregdrága. S akkor azzal traktálnak, hogy a macskák ösztönösen tudják, mi a jó nekik. Mintha én nem tudnám. Csak állnék a boltban és tanakodnék, ugyan mit akarok venni, mi lenne nekem a jó. Az a rúd szalámi, a kiló banán, netán fél kiló bélszín - darálva, mert a macskámnak viszem. Eszembe jut a szomszédék Józsi bácsija, mikor nézi a szenzációsan olcsó ajánlatok reklámját, és üvölti, hogy fogjatok le. Mert Józsi bácsi már nyugdíjas, ledolgozta az életét, és most minden hónapban várja hétköznapi messiását, a pénzes postást. A minap szomorúan kifakadt, hogy a boltban már szemezett a macskakajával, hisz' oly' étvágygerjesztő a reklámban, no meg a macska is szépen gömbölyödik tőle. Hanem amikor levette a polcról, és meglátta az árát, riadtan rakta vissza, és megindult a hűtőpult felé a húsos csontjáért. Valahogy így vagyok én is a reklámokkal, itt vannak például az autócsodák. Az ember zsebében a bicska kinyílik, mikor a hozsannázó ficsúr (nem rosszindulatból mondom, őt ezért fizetik), a reklám végén teljes extázisban kinyögi: hát lehet-e nélküle élni? És mi, pár millióan - kiknek már a buszjegy is komoly értékpapírnak, és megvásárlása befektetésnek számít - napról napra megmutatjuk, hogy igenis lehet. Sőt ez a legkevesebb. De dohogásom végén megnyugszom, végül is ez csak egy macskakajareklám, és most nem engem, hanem az oktalan állatot nézték hü -lyének. Megenyhülve baktatok a konyhába, hogy megsimogassam a rémült állatot. Hát mit látok? Az a dög pofátlanul lefetyeli a friss tejet, ösztönösen, azt a drága nedűt. TAKÁCS VIKTOR Sz. I Kérem, én főszerkesztő vagyok Maróti Miklós, az újvidéki Magyar Szó napilap (elvitatott) főszerkesztője nyilatkozik a Délmagyarországnak - Jó napot kívánok. Maróti Miklós urat keresem Szegedről, a Délmagyarország szerkesztőségéből. - Ki keresi? - érdeklődik a titkárnő. Újfent bemutatkozom, elismétlen a kérést. Hosszú csönd következik, majd kapcsolás. - Halló! Itt Maróti. - T. F. vagyok, a szegedi Délmagyarország szerkesztőségéből. Néhány kérdéssel szeretnék fordulni önhöz... - Hát... hát, ha nem lesznek nehezek. Biztosítom Maróti urat, hogy csupa könnyű kérdést intézek majd hózzá. Egyébként is, az utóbbi időben megszokhatta a provokatív, gyakran igencsak elmarasztaló kérdéseket, véleménynyilvánítást. - Hogyan szólíthatom önt? Ön ugyanis a Fórum Kiadóház igazgatója és a vajdasági képviselőház által kinevezett főszerkesztő a Magyar Szó napilapnál. A több hetes huzavona után ön végül is főszerkesztő, vagy sem? - Hát... nézze: kérem, én főszerkesztő vagyok! Engem hivatalosan kineveztek, csak tudja, az a helyzet, hogy én „de jure" igen, „de facto" nem vagyok az. - Hogyan értelmezzem ezt? - Hát... az a helyzet, hogy az a Kubát János, aki a főszerkesztő volt, most puccsot hajtott végre! - A Magyar Szóban ? • - Igen. Nem engedi, hogy benne legyen a nevem az impresszumban. Pedig én vagyok a „szabályos" főszerkesztő. Megtehetném, hogy egyszerűen kiadom a munkakönyvét, de én nem vagyok olyan ember. - - Maróti úr, önt a kiadóház igazgatóbizottsága egyetlen egy ellenszavazat nélkül egyhangúlag leváltotta megbízott főszerkesztői tisztségéről, és javasolta a képviselőháznak, hogy igazgatói funkciójából is mentse fel. - Ugyan, kérem. Én főszerkesztő vagyok. S ezt az igazgatóbizottság sem változtathassa (!) meg. Különben is, azt a bizottságot a Kubát hívta össze, és az nem szabályos. Annak az elnöke beteg, két infarktusa volt, ő nem hívhatta össze az ülést. - De önt, Maróti úr, az az egypárti parlament nevezte ki megbízott főszerkesztőnek, amelyet nem lehet legálisnak tekinteni, hiszen a szerbiai alkotmány szerint is már régen meg kellett volna tartani a többpárti választásokat, és azután létrehozni a vajdasági parlamentet. Európában csak (Csaknem két hónapja tart az újvidéki Magyar Szó napilap körüli huzavona. A vajdasági parlament a lap szerkesztősége által javasolt öt - kellő iskolai végzettséggel és tapasztalattal rendelkező újságíró pályázatát nem fogadta el, hanem Maróti Miklóst, a Fórum Kiadóház igazgatóját nevezte ki három hónapra megbízott főszerkesztőnek. Ezt a szerkesztőség egyöntetűen (129 újságíró) elvetette. Maróti a lap betiltásával fenyegetőzött, ha nem az ő neve jelenik meg a főszerkesztő „címszó" alatt, de a nyomdászok is az újságírók mellé álltak és így továbbra is rendszeresen megjelenik a csaknem 400 ezres vajdasági magyarság egyetlen napilapja. Biztató az is, hogy a délvidéki ér telmiség - mintegy 150-en felemelte szavát a Magyar Szó érdekében. Maróti azonban „ellenáll". A vele készült interjú Maróti által kimondott részeit „eredetiben" adjuk közre.) az autonóm Vajdaság törvényhozása működik egypárti (szocialista, azaz volt kommunista) képviselőkkel. - Ugyan már, kérem! Dehogy egypárti az a parlament. Lehet, hogy maga is tudja, hogy ott ül a Paroski, aki régen kommunista volt, meg vannak VMDK-sok is... - Ön több alkalommal is be akarta tiltani a Magyar Szót. Mit kifogásolt benne? - Nézze, ez egy politikai kérdés. Úgy érzem a lapban csak egy-öt százalék hiba van. - Például? - Hát... néha nem úgy ír a hatóságról, ahogy kellene... - Igen, ön kifogásolta egyszer, hogy Slobodan Milosevic fényképe nem jelenik meg az első oldalon... - Igen, hiszen ő Szerbia elnöke. No, de nincs a címoldalon sem az Ágoston, sem a Seselj. - A Magyar Szóról az utóbbi időben elmarasztaló kormányvélemény került a parlament elé. Ezt az anyagot az a Vlaovics József miniszterhelyettes készítette, aki egyben főtitkára a Magyarok Hazájukért, Szerbiáért és Jugoszláviáért elnevezésű pártnak. Különben ennek a pártnak ön is tagja. Hosszabb csönd a vonalban. Majd: -r Most majd nem ő csinálja az összegezést, hanem egy tudományos bizottság... - Nincs ez az elmarasztaló vélemény kapcsolatban dr. Radoman Bozovicnak, a szerb kormány jelenlegi elnökének azzal a másfél évvel ezelőtt elhangzott szabadkai kijelentésével, hogy: majd meglátjátok - nem lesz nektek sokáig privát lapotok! (A lap egyik újságírójának címezte a fenyegetést. T. F. megj.) - Nem, kérem. Én Bozovicot nem is ismerem. Csak azt tudom róla, hogy jó közgazdász. - Hogyan tekint a Magyar Szó jövőjére? Valószínűleg átérzi annak a felelősségét, hogy a lap ön által történő esetleges betiltása a vajdasági magyarság anyanyelvű tájékoztatása számára végzetes lenne? - Majd akkor lesz itt rend, ha olyan főszerkesztőt neveznek ki a lap élére, akit az egész szerkesztőség elfogad. - Volt öt jelölt, akiket 129 ember egyként támogatott... - Igen, de ők nem feleltek meg. - Kinek? - A hatalomnak. - S mikor és ki fog megfelelni? - Azt én nem tudom. - Maróti úr, az ön lemondását nem csak az igazgatóbizottság javasolja, hanem a közvélemény is kéri. Rengeteg cikk, hozzászólás lát napvilágot a Magyar Szóban, s a magyar nyelvű hetilapokban is. Ezek kilencvenkilenc százaléka elmarasztalja és távozásra szólítja fel önt. - Tudom. Vannak közöttük nagyon sértő cikkek is. De én bepörölöm ezeket az embereket. Becsületsértésért. A pénzt, amit kapok a megnyert pörért — a Vöröskeresztnek adom... - Ezek szerint tehát továbbra is megbízott főszerkesztőnek tekinti magát, és nincs szándékában távozni? - Semmiképpen... TOPOLYAI FERENC