Délmagyarország, 1992. február (82. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-01 / 27. szám

SZOMBAT, 1992. FEBR. 1. DM MAGAZIN 7 •• JC. •• Reggeli a kórházban A tenyérnyi kis kórteremben reggeli szürkeség. Mindössze két ágy, rajtuk párnákba süppedve két idős ember. Nézik a plafont. Nagyon lassan múlik az idő, lassan peregnek a homokóra szemei a tétlen környezetben. A megszokás fásultsága miatt már alig köszönnek, csak a leélt évtizedek kényszerítik őket, hogy egymásra sem nézve elmormogják a „jó reggelt"-et. Az ajtó nyitására mindketten egy pillanat alatt lehunyják eddig egykedvűen, a plafon repedéseit bámuló szemeiket. Bögyös-faros nővérke lép be. A reggelit hozza: tea, tükörtojás zsemlével. Gyors pillantás a két ágyra. Többéves gyakorlata alapján, a másodperc tört része alatt megállapítja, hogy mindkét ágyban a szemhéjak leeresztett függönyei ellenére, ébren vannak. - Ok! - nyugtázza -, így legalább nem kell bájologni. Alszanak. Kész. Megyek tovább. Leteszi a tálcákat az asztalra. Kimegy. Az ajtó csukódására az egyik ágyból szinte kipattan egy kis öregember. Mozgása meglepően fiatalos. Pedig ő az idősebb. Valahol a nyolcvan és a kilencven között. Majdnem kopasz. Piros arcának közepén hatalmas, húsos orr uralkodik. Tokája most egy kissé pctyhüdten-lötyögős. Nem szokta ő az ilyen „fincom-fancom kórházi kajákat". - Füstölt csülök bablevessel! Az igen! - ütött tegnap este is az asztalra, emlékezve a régi szép napokra. - Nekem nincs semmi bajom! A lányom álnok csellel hozott be, hogy megszabaduljon tőlem! - mondja el napjában többször, unásig mély trombitaszerű öblös hangon. Az asztalig pár lépés. Energikus mozdulattal rántja ki a széket. Leül. Az isten tudja honnan, de a jobb öklében már ott a pengéjével a mennyezetet fenyegető bicska. Saját vágóeszköz, mert itt még a kés is életlen! Bal keze a villa felett, ingerülten dobol az asztalon, közben a másik ágyat figyeli. Nyögés. A paplant lassan, nehézkesen félrehajtják. Újabb nyögés. Karjára támaszkodva, fejét lógatva felül a másik ágy gazdája. Ösztövér lábai kaszálva keresik a papucsot. Sikertelenül. A kis Ember az asztalnál cllilult arccal figyeli. Az anyja szentségit! Hát nézzen már oda! Mindenütt kaszál, csak ott nem, ahol a papucs van! Már majdnem szól, olyan ingerült, de az utolsó pillanatban a lengő lábfej beletalál az egyik, majd a másik papucsba. Feláll. Aszkétikusan sovány. Hajlott háta ellenére magas ember. Őszülő haja gondozott. Sápadt arcának arisztokratikus az arcéle. Lassan - mintha minden mozdulat fárasztó lenne odacsoszog az asztalhoz. Körülményesen kihúzza a mozaikpadlón sivító hangot adó vaslábú széket. Előrehajol, sóhajtva, lassan leül. Az Arisztokrata fiatalabb, mint a Kis Ember. Valahol a hetven és a nyolcvan között. Mégis ő látszik idősebbnek. Kezei enyhén remegnek, ahogyan az evőeszközökért nyúl. A tányér fölé hajolnak, s a szemöldökük alól, óvatosan egymást méregetik. Egyszerre kapják rajta a másikat, hogy tulajdonképpen egymást figyelik. Tekintetüket gyorsan a reggeli szemrevételezésére fordítják. A Kis Ember bicskás ökle mérgesen koppan az asztalon. - Már megint ilyen betegnek való! Nem szégyellik idehozni ezt az óvódás adagot! - gondolja végig a kórház gazdasági hivatalának címzett üzenetét. Tétova mozdulatokkal kezdi a tükörtojást - csak úgy bicskaheggyel - piszkálni. Minden mozdulata merő undor. Az Arisztokrata elégedetten fejezi be a szemléjét. Kezét összedörzsöli, a tálcát közelebb húzza, és kézbe veszi az életlen, kincstári evőeszközöket. - Kímélő menű a javából! Egy kis kárörömmel állapítja meg: - Ez a reggeli a Kis Embernek ma ismét nem tetszik! Ugye öregem? - szólítja meg gondolatban a szembenülőt. - A nyavalya törjön ki! - replikázik a Kis Ember gondolatban. Bezzeg a te arisztokrata bélednek éppen jó. Hallottam, tegnap is a diétás nőcivel milyen semmi kajákat írattál fel egész hétre. Én akkor is kitartok a marhapaprikás mellett! - gondolja végig egyre ingerültebben. S ennek a lelkiállapotnak az lett a következménye, hogy a bicska hegyére fölszúrt tükörtojás amúgy is könnyen kettéváló darabja visszaesett a tányérba. Az Arisztokrata csészéje felett éppen a Kis Embert nézte, kisujját - úri allűrrel - eltartotta a csésze fülét szorító többi ujjtól. A kárörömtől cigányútra szaladt a korty tea, irgalmatlan módon megköhögtetve. - Fulladj meg a keresztanyád születése napján! gondolta bosszúsan az Öreg. Csak azért is a bicskával próbálkozik. Kísérletét az Arisztokrata a szeme sarkából ellendrukkerként figyeli, szinte szuggerálva a •sikertelenséget. A penge hegyére tűzött kissé sültebb tükörtojásdarab óvatos mozdulattal utazott a rendeltetési helye felé. A Kis Ember koncentrált, előrehajolva rövidítette a távolságot, száját kitátva, hogy időt se veszítsen. Aztán a falat az utolsó centiken, az utolsó másodpercben mégis megbillent, visszaesve a tányérba. Az Arisztokrata gúnyos - de nem igazán komoly elégedettséggel nyugtázta szuggeráló tudománya eredményességét. Miközben a Kis Ember lekoppantva a bicskát, bal kezét ökölbe szorítva, szemefehérjét a mennyezetnek fordítva, csillagászati számokat mutató vérnyomását csitítgatta. Közben az Arisztokrata neveltetéséhez különösen jól illő higgadt kimértséggel őrölte zsemléjét, rágás közben száját még véletlenül sem nyitotta meg, hiszen az illetlen. Az evőeszközöket az etikett szerint tartotta kezeiben, bemutatót tartva a Kis Embernek a társasági modorról. De a kórház gazdasági hivatala rajta is kifogott, nem törődve a komplett étkészlet kérdésével, a reggelihez csak kést és villát szervíroztatott. Az incselkedő kis ördög pedig a legkevésbé sült, híganfolyós tojást juttatta tányérjába. Most az Öreg szemlélte a késes-villás akciók teljes sikertelenségét. Mert a tojásból minden lecsöpögött, a sárgája lassan nyúlva, a villa fogai között visszakerült a tányérba. Az Arisztokrata jó szerencsével csak az evőeszközt nyalhatta le. Az Öregnek az elégtétel egy pillanat alatt rendezte vérnyomását. A szikár Úr abbahagyta a sziszifuszian értelmetlen kísérletezgetést. Lassan felegyenesedett, a tehetetlenségtől megsemmisülve. A Kis Ember nézte, aki a zsemle barnapiros héjából kerek darabot vágott le, azt bicskája jegyére tűzve kikanalazta tányérjából a tojást. Zsebkését becsattintva felnézett. Pillantásuk találkozott. Az ébredés óta először néztek egymásra megértéssel. Az összezártság, egymásrautaltság érzése oldotta a feszültséget. A Kis Ember lassú mozdulattal újra kinyitotta a bicskáját. Új kanálnak valót kanyarított, azt a penge hegyére tűzve nyújtotta szobatársának. - Fogja! Hátha ezzel jobban sikerül! Az ösztövér ember tétova mozdulattal nyúlt a zsemlekanál felé. Mintha azt mérlegelte volna: egyáltalán el szabad-e fogadnia egy ilyen... nem is tudom mit, ágaskodott benne újra az ellenkezés csírája. De a keze, mintha nem is az övé lenne, a kanálért nyúlt. - Na, fogja, nem harap! - bíztátta a Kis Ember. Aztán elégedetten szemlélte, hogy szobatársa milyen ügyesen kanalazta ki a tányérból a kissé folyékonyra sikerült tükörtojást, legvégül a zsemledarabokat is bekapva. - Egészségére! - biccentett mosolyogva az Öreg. - Köszönöm, magának is, enyhült meg a Szikár. Hetek óta összezárta őket a betegség. Egymás cselekedetét, egy sajátosan rossz optikájú, mindent az ingerült feszültség, ideges türelmetlenség irányába torzító szemüvegen keresztül nézték. Most először jöttek rá, hogy ebben a szobában csak két ember, két beteg ember van. El kell tűrniük, talán szeretniük is lehet egymást. - Jó reggelt! Vérnyomásmérés! Rontott be a kis nővér, s meglepődve nézte az örökké durcás, de most mégis mosolygó két idős embert. Sz. NAGY LÁSZLÓ €úy 6Yt>r)At KoNYV/íEn£K... é-í&íc^KJrt^L, "HÓ (rzíái-tr y /xj- a <LL XJC.iK.rt — nt-iK, J fjö (r YC i-on^fte fr<, .V\/c 4 «•> fi / Jjy l ArC?}+l. i fi c XíúVcX fejtn. Ai\u 0 . - „ "ciy.' 4^1!' Ta-rN ^cÁA. Rossini Mózese az Operaházban Tavaly Mozart-év volt. Az efféle kerek évfordulók biztos alkalmat nyújtanak, hogy az emberek széles tömegei undorodjanak meg az illető zseniális tehetségű alkotótól. Egyébként is ismert műveit ilyen esztendőkben unalomig játsszák, a tévé életéről szóló filmeket sugároz, munkásságából vetélkedők tömkelegét rendezik, különféle emlékhelyeit - estenként naponta többször is - megkoszorúzzák. Nem is érdemes erről tovább beszélni, hiszen oly bőséges tapasztalatokkal rendelkezünk az Ady, Bartók stb. évfordulók kapcsán. Egészen más a helyzet, ha egy nagy tehetségű, ám másodvonalbeli művész éjkezik ilyen kerek évfordulóhoz. Ő, ugye, nem elég híres ahhoz, hogy minden az ő nevét visszhangozza, ám a kerek szám alkalmat, sőt indokot szolgáltat, hogy életművét újra szemügyre vegyük, ritkán játszott, elfeledett alkotásait újra felfedezzük, átértékeljük. Remélhetőleg ez fog csak történni Gioachino Rnssinivel is, kit a világ jórészt A sevillai borbély komponistájaként ismer. Pedig ezen felül seregnyi vígoperát komponált (Hamupipőke, Az olasz nő Algírban, A török Itáliában, Ory grófja stb.), s néhány komolyat is, mint a Teli Vilmos, az Otelló, vagy a Mózes. Utóbbit mutatta be a zeneszerző születésének 200. évfordulója alkalmából január 23-án, csütörtökön a Magyar Állami Operaház. A Mózes a zsidók egyiptomi fogságának idején játszódik. Szerzője eredetileg oratóriumnak szánta, ami olaszhonban vallási tárgyú operát jelent, olyant, melyet a vigasságokat tiltó nagyböjti időszakban is lehetett játszani. Nos, ami a cselekményességet, meg a drámai felépítést illeti, a Mózest valóban nehéz lenne szabályos színpadi műnek fölfogni. Négy felvonáson keresztül azon megy a huzavona, hogy a Fáraó kiengedi a zsidókat Egyiptomból vagy nem. Közben persze látványos átkok pro és kontra, csodák, no meg egy szerelem a Fáraó fia és Mózes unokahúga között; végül pedig szétnyílik a Vörös-tenger, a zsidók átkelnek, az üldözők serege pedig a hullámokba vész. Akik ismerik a rendező, Kerényi Miklós Gábor drámai tehetségét (s Szegeden ismerik sokan), arra is gondolhattak, nem épp barátságból kapta meg e végtelenül statikus mű rendezését. Kerényi viszont nem sokat törődött az előítéletekkel. Egyfelől drámát lelt a műben. A kevéssé cselekményes kórusjeleneteket alaposan megmozgatta. Megszokhattuk, hogy ő a kórust sohasem díszletelemnek tekinti, ám a kar drámai szereplőként való kezelése ez esetben valóban relevációként hat. Ha a szövegben nincs is megjeleníthető történet, Kerényi csalhatatlanul érzi: a zene a drámai. A darabot megtoldja egy kis utójátékkal: a mennyben vagy a Kánaánban (?) a földi ellenségekre közös boldogság és kiengesztelődés vár. Szabadon szárnyalhatott képalkotó fantáziája is. Csikós Attila látványosan tagolt díszletében csodálatos állóképeket és szép szertartásokat rak föl. A színpad fölött időnként megjelenik egy ufószerű képződmény. Én leginkább egy templom kupolájának nevezném (a földön ott meredeznek a tartópillérek) ám funkciója így is tisztázatlan. A művet a belátható múltban kétszer játszották Magyarországon: egyszer egy olasz társulat hozta el, másodszor Lamberto Gardelli mutatta be koncertszerű változatban. Gardelli később lemezt is készített belőle a Hungarotonnál Gregor Józseffel a címszerepben, s most is ő vezényelte az előadást. Páratlan nyeresége a magyar opcrakultúrának, hogy az idős maestro minden évben művel nálunk egy bemutatót. Tavaly a Giocondával ejtett ámulatba, most a Rossini-művel művel hasonló csodát. Pompás zenekari színek, s egy-egy fináléban még mindig kivételes drámai erő jellemzik. A címszerepben Airizer Csaba tündökölt. Mózese azért nagy alakítás, mert minden pillanatban megmutatja az ember kicsiségét a mindenséggel szemben. Nem ragasztott hosszú, hullámos, ősz szakállt, parókát. Természetes haját is rövidre nyíratta, szinte aszketikusra, s csak egy kicsi, fekete szakállat viselt. Mózese nem holmi fenséges varázsló. Airizer - Kerényi segítségével - egy mozgékonyabb, izgágább, kiszámíthatatlanabb, veszélyesebb figurát rajzol meg. Igen jellemző, hogy minden csodatevése után meglepődik: nem egy nagy mágus varázsol, hanem egy erősen hívő ember belső meggyőződésének ereje hozza létre a csodát. Azt pedig talán nem kell külön bizonygatnom, hogy Airizer Csaba torkából igazi prófétai orgánum zeng. Airizer óriási sikert aratott a bemutatón, ám nem kisebb éljenzés fogadta Misura Zsuzsát sem, aki fölényes biztonsággal énekelte Sinaidét, a Fáraó feleségét. Áriájának finom piano lezárása éppúgy nem téveszti hatását, mint a hatalmas tutti felett szárnyaló fortélya. Kettejük mellett'Szűcs Mártát kell említeni, ezt a tehetséges koloratúrszopránt, akit Cappuccilli 83-as Rigolettója óta nem hallottam ilyen nagy formában. Szerelmesét, Amenofit a fiatal kínai tenorista Ge Yi énekelte. Szerintem méltatlanul hűvösen fogadták. No, nem mintha a közönségnek akceptálnia kellene, hogy a rendkívül kényes szerepet egy sor magyar tenor visszaadta (a második szereposztásban sincs váltótárs), hanem mert értékes orgánum tulajdonosa, és igen tisztességesen leénekelte a szólamot. Gyakran küzdött ugyan elfogódottsággal, ám akadtak szép lírai pillanatai is. Párducszerű, vadóc mozgása pedig - mely gyakran a távol-keleti színházat juttatja eszünkbe - kifejezetten illett a figurához. Sólyom-Nagy Sándor hatásosan szólaltatta meg a Fáraó hálátlan szólamát. Eliserót, Mózes testvérét Andrej Lancov énekelte. Úgy látszik, nem csak Szegeden, Pesten is kevés a tenorista. A mostani két vendég nacionáléja talán azt is mutatja, honnan lehetne hozni... Hárman egy hullámhosszon Az egyik szünetben futottam össze Kerényi Miklós Gábor rendezővel. Mivel szünet volt három is, jutott időnk pár szót váltani. - Mondd, hogy tudott együtt dolgozni három ilyen „keményfejű" ember, mint Airizer, Gardelli és te? - Nagyon jól - mosolyog a siker első sugarainál -, nem volt tulajdonképpen semmiféle problémánk. Pedig mindenki azt jósolta, hogy nagy konfliktusok lesznek köztünk. Csaba nagyon koncentráltan dolgozik. Azt mondta, jó instrukciókat kapott, s tudott belőlük dolgozni. - Gardelli, ugye, késeibb érkezett? - Két héttel a bemutató előtt. O is meg volt elégedve a rendezéssel, nagyon tetszett neki a színpadkép, néha hátra is szólt: „Bravó Gábor!" Két rendezői változtatást kért, meg is csináltam mindkettőt. Igaza volt. Szóval, hála istennek, egy hullámhosszon voltunk mi hárman. Ennek én különösen örültem, mert ez számomra azt jelzi, hogy talán nem arról van szó, hogy három „keményfejű" ember mindig konfliktusokat okoz maga körül. Lehet, hogy három tehetséges ember folyamatosan ütközni kényszerül a körülötte lévő tehetségtelenséggel. MAROK TAMÁS