Délmagyarország, 1992. február (82. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-17 / 40. szám

6 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁG HÉTFŐ, 1992. FEBR. 17. Algéria, Algéria A sivatagból hazafelé Az alábbi írás szerzője - egyébként újságírást tanul a JATE-n - fotókat is készített algériai útján, amelyeket kiállításon mutat be az egyetemi klubban. Az Algéria, Algéria című tárlatot ma, hétfőn délután 5-kor dr. Nagy László tanszékvezető egyetemi docens nyitja meg, a vernisszázs vendége lesz Bakhti Ahmed algériai nagykövet; az érdeklődőknek teaházat rendeznek be a klubban és a stílusos hangulatot algériai népzenével is segítik megteremteni. Traviata Verdi Kaméliás hölgye az operairodalom egyik legnépszerűbb darabja. Mérhetetlenül sok lemezfelvétel készült belőle, s az operaházak is időről időre műsorra tűzik - talán többször, mint a hasonló kvalitású remekműveket általában. Magyarországon az utóbbi években felújították a művet a budapesti Operaházban (Békés András rendezésében), Debrecenben (Kertész Gyula állította színre), Győrben, s most Szegeden (mindkettőt Bor József rendezte). A mostani bemutatót még Gregor József iktatta műsorba azon törekvésének jegyében, hogy az alaprepertoár legnépszerűbb műveit folyamatosan játszani kell. Nehéz volna cáfolni ezt az elvet, sót butaság is. Legalább ilyen fontos azonban, hogy felújítás egyszersmind azt is jelentse, hogy az előadók egyéni, sajátos nézőpontot keresnek a műhöz, személyes viszonyt akakítanak ki; különös, jellemző, össze nem téveszthető világot alkotnak. Az utóbbi évek magyar előadásai közül a kritikák tanulsága szerint erre egyedül az Operaház Békés András rendezte előadása tett kísérletet. Bor Józsefet is a biztos rutin, a szakmai standard vezette. Persze Varga Mátyás egyszerű, geometrikus díszlete sem inspirál kü lönösebb extravaganciára. A tervező egyetlen alapfal variálásával hozza létre a négy színt. Kétségtelenül takarékos és praktikus megoldás, de talán kissé szegényes; s nem pusztán költségvetési értelemben, de gondolatilag is. Vágvölgyi Ilona is biztos kézzel szabta ki a konfekciót, talán csak Alfréd második felvonásbeli öltözéke sikerült kicsit bonvivánosra. Violetta szerepe fizikai értelemben is legalább annyira nehéz és összetett, mint a figura belső életét illetően. Vámossy Éva a lírai részeket szépen formálja meg, a drámában korrekt, de nem elég erős, az első ária koloratúrái viszont finoman szólva megoldatlanok. Vámossy Violettájának két színe van: a csillogó, vidám nagyvilági hölgy, és a szenvedő szerelmes lány; a figura teljes bonyolultságának, belső gazdagságának megmutatásával adós marad. Ez persze részben színészvejetési probléma. Gyimesi Kálmán Germontjánál érezni legerőteljesebben, hogy az énekesek mennyire „szabad kezet kaptak" a figurák megformálásához. Gyimesi magából építkezve hatásosan formálja meg a korban is hozzáillő szerepet. A legpontosabb jellemrajzot, a legszebb hangot és éneklést Gulyás Dénestől kaptuk. Alfréd esetében különös jelentőséget kap az a tény, hogy a művész fölényesen birtokolja orgánumát, hogy terjedelemben, dinamikában, tempóban egyszerűen azt csinál, amit akar. Hogy a megrendültség leheletfinom pianójából énektechnikai és lelki szemponból egyaránt törésmentesen ível át egy nagy forte kitörésbe. Gulyás színészi játékának pontossága, számatalan apró gesztusa teszi kiélezetté azt a problámát, hogy a többi szereplő mennyire vázlatosan, és sablonosan játszik. Alakításának csúcsa a második felvonás kártyajelenete, ahol kivételes hitellel és erővel ábrázolja azt, hogyan esik Alfréd egyik lelkiállapotból a másikba, hogyan veszíti el a fejét, s hogyan FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ roskad magába, amint megérti helyzetének reménytelenségét. Gulyás Dénes jelenléte a szegedi opertársulatban mértéket jelent és inspirációt. Vámossy Éva az egész előadásban a búcsúkettősben énekelt a legszebben, itt volt képes fölemelkedni arra a transzcendetális szintre, ahol Violetta élete igazi értelmet nyer. A Traviata kis szerepeit a színház jelentős művészei énekelték a bemutatón. Szakály Péter tömör basszusa súlyt ad Grenvill doktor figurájának, Flóra szerepében is feltűnik Szonda Éva gazdag zengésű mezzója, Andrejcsik István pedig - nem utolsósorban nagyszerűen eltalált maszkja segítségével - érdekesen alkotja meg Douphol báró figuráját. Acél Érvin egyéniségéhez igen közel állnak a „társasági" zenék. A két báljelenet igazán pergő, élénk. A lírai színek nem oly hatásosan kelnek életre, s hangzás sem nevezhető mindig poétikusnak. A kórus magabiztosan teljesít, s látható élvezettel vesz részt a játékban is. Megbízható előadás, csak kévésé izgalmas. Bár ettől még számtalan estét megérhet. MAROK TAMÁS A Szahara belsejébe vezető autópálya szélén álltunk, kissé tanácstalanul. Előttünk sziklák, mögöttünk a semmibe vezető út. Az egyetlen, emberi civilizációra utaló jel egy tábla volt, amely szerint a legközelebbi nagyobb város, Medea 44, Algír pedig 157 kilométerre fekszik. A „Szahara kapujá"nak nevezett falut, Ksar ElBoukharit is rég a hátunk mögött hagytuk. Negyvenhét fokban, széltől és a minden résbe behatoló porszemcséktől kivörösödött szemmel csodáltuk a délutáni Napot. Nem volt más választásunk, vissza kellett fordulnunk. Be kellett látnunk, hogy hirtelen ötlet alapján nem lehet elindulni a sivatagba. Érkezésünket nem jelentettük egyetlen, oázisban állomásozó biztonsági csoportnak sem, nem volt terepjáró autónk, sem rádióösszekötésünk arra az esetre, ha eltévednénk. Városi használatra konstruált autónk pedig gyorsabban melegedett a vártnál. Még sétáltunk egyet a kiszáradt folyómederben, azután visszafordultunk, hogy a kétezer méter magas hegyeken újra átkelve megérkezzünk a fővárosba, amelyet csak úgy hívnak: „Algír, a fehér". A sárga-arany sziklák, a hatalmasnak tűnő hegyek láttán az ember óhatatlanul elgondolkozik Isten létezésén. S ha ezt magától nem tenné, az autópályák mentén az arab nyelvű feliratok úgyis felhívják rá a figyelmét. Az Allahot dicsérő, magasztaló, a neki köszönetet mondó szövegek ugyanolyan táblákon vannak elhelyezve, mint nálunk például a „Szeged vége" jelzőtábla. A földből, sziklából épített sivatagi kunyhókat felváltják a téglaházak, majd a panelekből készült, de még mindig barátságos küllemű, a tradíciós formákat is megőrző, „gombaházak"-nak nevezett városnegyedek. A kivezető utakon, a learatott búzatáblák mellett fiatal fiúcskák kínálják kosárból a fügét, a lepényt és a cigarettát. Hamarosan felértünk a dúsan zöldellő hegyekbe, ahol már frissebb a levegő. Egy alagút előtt megálltunk egy percre pihenni. Fogadásunkra néhány majom szaladt le a hegyoldalból, kicsinyeiket hátukon vagy hasukon cipelve. Bizalmatlanul, de a fényképezótől sem meglepetten arra vártak, vajon adunke nekik egy pár finom falatot. Kaptak fügét, narancsot és kenyeret, azután zsákmányukkal mélyre lehúzódtak a völgybe. A hegyekből kiérve gyors egymásutánban következtek a városok. A tenger felé haladva pedig egyre jobban érezhető volt, hogy már több kultúra letette itt a kézjegyét. Először csak francia típusú vidéki kúriák, malomházak, gabonatárolók; közvetlen közelükben lapostetős, fehérre mázolt házak jelzik, hogy ismét az őshonos lakosság az úr. Az 1962-ben, a francia gyarmatosítás alól felszabadult ország nem tudja és nem is akarja elfelejteni gyarmatosítóit. Az emberek melegszívűek, vendégszeretőek, de az idegenekkel szemben még mindig bizalmatlanok. Ezért újra és újra bizonyítanom kellett jóindulatomat, s kísérőmnek sem kis fáradságába került a magyarázkodás: honnan és miért jöttem ide. Talán ez az oka annak - és persze az európainál jóval magasabb árak is -, hogy nagyon kevés a kü lföldi turista, szervezett, csoportos látogatás szinte nem is létezik. Mielőtt megközelítettük volna Algírt, kis kitérőt tettünk Tipaza felé. Utunk átvezetett Kabilián, Algéria egyik legnagyobb nemzetiségének földjén. Az őslakosság nyelve nem arab eredetű, de az arab civilizáció hatása mellett is megőrizték hagyományaikat, szokásaikat és nyelvüket, amely ma már inkább csak szóban él. Van ugyan írott sajtójuk, saját újságuk, de a geometriai alakzatokhoz hasonló írásjeleket már kevesen képesek elolvasni. De a kabilul nem beszélők arabul vagy franciául - esetleg a kettő keverékén - jól megértik egymást. Tipaza, Cheraga és a környékbeli városok már egyértelműen mutatják, itt római helyőrség tanyázott. A domboldalban kupola alakú, mégis piramishoz hasonlatos építményben Kleopátra alussza örök álmát. A romok között birkák legelésztek, a kocka alakúra nyírt fasorok hűvösében ráérő férfiak kávézgattak és vitatkoztak a kormányváltásról. Közben a müezzin a nap utolsó imájára hívta az embereket. Hamarosan beértünk Algírba. A meredek tengerparti út lankává szelídült és észrevétlenül vitt a Föld legszebb öblében elterülő fővárosba. Nyugat felől „Afrika Notre-Dame-ja" fogadja az utazót. Ez talán az egyetlen működő katedrális, amely a csekély számú keresztény lakosság hitéletét szolgálja. Mögötte Casbah, Algír óvárosa. A látogató jobban teszi, ha nappal vezetővel indul el felfedezni a keskeny utcák labirintusát, amelybe még délidőben is alig jut be a napfény. Eltévedni könnyű, az idegent kísérő kíváncsi pillantásokat megszokni már nehezebb. Mint azt is, hogy a hatalmas városi forgalmat csak itt-ott segíti jelzőlámpa vagy rendőr, s a gyalogosok tetszés szerint cikáznak át az autók között. Algír belvárosa már esti fényében pompázott. A fagylaltosok előtt hosszú sorokban álltak az emberek, akik többségükben autóval érkeztek. Ezért parkolni lehetetlen volt, mint ahogy bárhova eljutni is lehetetlen autó nélkül ebben az ötmilliós városban. A tömegközlekedés kiszámíthatatlan, a taxisok még inkább azok. De mi nem csalódtunk megfáradt autónkban. Mielőtt lerobbanhatott volna, hazaértünk. Kelt Algírban, 1991 júliusában, Allah 1412-ik évében. BARTH M. ANNA KELEMEN IVÁN Keressük az igazságot Reményünk 1956-ban: harmadik utas kibontakozás Valamiféle harmadik utas kibontakozást láttunk a jövő magyar közössége számára. Szabadjon Istent szeretni, a családot összetartani és a hazát minden hősével együtt, ki azért életét áldozta, tisztelni és megbecsülni. Hazánknak egy lehetősége van: földrajzi helyzeténél fogva Kelet és Nyugat között kell boldogulását megteremtse, kell élve maradjon. Ehhez a legfontosabb kellék a nem tartozni sehová, vagyis mind a kapitalizmus, mind a kommunizmus elvetendő. Olyan politikai, gazdasági és társadalmi rendszert kell tehát létrehoznunk, amely demokratikus, szociális és az alapja a szabad szervezkedés. A magántulajdont biztosítani kell, de monopóliumok és kartellek helyett a nagyüzemek és a kulcsiparok szövetkezeti tulajdonba kell, hogy kerüljenek. A gyári fizikai munkás nemcsak munkás és alkalmazott viszonyban van az üzemmel, ahol dolgozik, de résztulajdonos is kell legyen. A szolgáltatás, a kisipar, a kiskereskedelem természetesen magánkézben kell, hogy maradjon. - Míg a munkásság a szakszervezetekbe, addig az előzőek szakmai szövetkezetekbe tömörülnek - érdekeik védelmére. A paraszti kisbirtokok rendszere biztosítaná az egészséges mezőgazdasági termelést és természetesen a szövetkezeti nagyüzcmalakulás teljesen nyitva álljon a parasztság előtt. Mindez azonban nem valósult meg. A magyar kalendárium három nemzeti gyászt kell fekete betűvel feljegyezzen: A török 1526-ját. Az osztrákok 1849 október 6-áját. Az oroszok - a szovjetek - 1956 november 4-éjét. A 4-i lapok közölték, hogy a szovjet és magyar katonai küldöttségek első találkozásán... „mindkét fél kifejtette a szovjet csapatok kivonulásának technikai kérdéseire vonatkozó álláspontját"... és, hogy a bizottság megegyezett, hogy a kölcsönösen kifejtetteket tanulmányozzák és este 10 órakor újból összeülnek" ...és a „...szovjet delegáció ígéretet tett, hogy több szovjet csapatszállító szerelvény a magyar határon nem érkezik be". Nem értettük: mi az, hogy „több szovjet csapatszállító szerelvény" nem érkezik be. - Hát ez csak nem jelenti azt, hogy igaz az a kósza hír, mely elterjedt az egész országban, hogy „hazánkba október utolsó és november első napjaiban új szovjet csapatszállítmányok érkeztek a Szovjetunióból." - Röviden és más nyelven: megerősítések érkeztek a hazánkban tartózkodó szovjet csapatok részére! Aztán az „Igazság" című lap november 5-i, hétfői számából - (megelőzőleg természetesen már a rádióból, illetve rádiókból) - minden világosan áll előttünk. „Fegyverben a haza!... A szovjet hadsereg november 4-én hajnalban megtámadta Budapestet és az ország más városait is..." „Ez a világ nem testálódott Tegnaphoz húzó rongy pulyáknak: Legkülönb ember, aki bátor S csak egy különb van, aki: bátrabb." A lap „Harcolók szava szól" című cikkében áll: „Tegnap hősök voltunk, ma ismét ellenforradalmárok, fasiszták?" ... És nekünk, kik ezt olvassuk, eszünkbe jut a SZABAD NÉP október 26-i - pénteki száma: „Nagy Imre: Az elmúlt napok során hazánk tragikus eseményeket élt át. Kisszámú ELLENFORRADALMÁR FELBÚJTÓ NÉPKÖZTÁRSASÁGUNK RENDJE ELLEN FEGYVERES TÁMADÁST INDÍTOTT". Mondta ezt az a -Nagy Imre, aki talán már csak órákkal később, de átvette a miniszterelnöki székét és néhány hónap múlva életével bizonyította... Mit? - Mert a magyarság többsége, a magyar nemzet a népköztársaságot megdönteni szándékozott! Munkás, paraszt, értelmiségi - elvtárs és nem elvtárs vegyük végre tudomásul: 1956-ban senki nem gondolt arra, hogy „adjuk vissza a babaruhát", de igen is mindenki akarta a zsarnoki rendszer megváltozását és akarta megbuktatni azt az úgynevezett népi demokráciát, amelynek megtestesítőit a moszkovita Rákosi-GerőFarkas-Révai-Vas ötösfogat jelentette, illetve jelképezte. A megvetés, az undor az ezekkel, a rendszert megtestesítőkkel szemben a nemzet összességében élt, és ez az „érzelem" nem csak a személyeknek, de az egész rendszerüknek, a „népi demokráciának" szólt. (Folytatjuk)