Délmagyarország, 1992. február (82. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-15 / 39. szám

SZOMBAT, 1992. FEBR. 15. A DÉLMAGYARORSZÁG MELLÉKLETE FOTÓ: GYENES KÁLMÁN Itthon - otthon? Van, aki bélyeget gyűjt, mások könyveket. Akad, aki a régi tárgyak szerelmese, más a gyufacímkékért képes szinte mindenre. Ismerek valakit, akinek az a vesszőparipája, hogy térképekkel béleli ki a hétköznapjait, s esténként nekilódul a fantáziája, s a zöldes-barna, dimbes-dombos világba nekiindul a papírlapokon. Egyetlen Fillér nélkül „elutazik" Dél-Amerikába, szafarikon vesz részt az afrikai óriáskráterek földjén, vagy éppen dideregve reszket a skandináv télben. Könnyű neki - mondhatnánk. Utazásra, világ-bebarangolásra buzdítani ma, amikor hónap végén még a parizer is drága?! Miféle ostoba gondolat ez! Azután eszembe jut egy másik ismerősöm, no nem éppen közeli, akinek tíz esztendős kisfia bejárta már a fél világot, ha nem a háromnegyedét, de azt sem tudja elképzeli, az ország melyik szegletében magasodik a Kékes-tető, a Balatont pedig legfeljebb képeskönyvben látta. Utazni itthon is lehet. Sőt, kellene - jóval többet, mint eddig, persze jóval közelebb. A mártélyi Tisza-holtág is lehet élmény, a közeli Fehér-tó is tartogathat meglepetéseket, s a Tisza-Maros találkozását is érdemes lenne egyszer közelről megnézni. Itthon még talán otthon vagyunk. RAFAI Só, só, só... Öklömnyi sódarabot őrzök jó néhány éve már az íróasztalom sarkán. Nincs benne semmi különös: egyszerű, mondhatnám „koszos" ásvány. Ha megnyalja az ember, összefut tőle a szájában a nyál. Valami ilyesféle íze lehet a wieliczkai sóbánya falainak, száz méterre! a föld alatt. A bánya legmélyebb üregében óriási kápolnát faragtak ki a bányászok: az oltár, a falak, a csillárok - minden csak só, só só... Vajon miért érzem magam szinte „elvarázsolva" egy olyan országban, ahol ennivalót is csak hosszas keresgetés után talál magának a turista? - töprengtem a nyolcvanas évek elején magamban a wieliczkai földalatti kápolna csendjében, nem sejtve, hogy fél óra múlva jóízűen megeszem azt, aminek idehaza még a szagát is messze ívben elkerülöm: egy nagy tányér gözőlgő vesepaprikást. Máig sem fejtettem meg igazán a rejtélyt. Talán csak arra jöttem rá, nagyon is kis dolgokon múlik, jól érzi-e magát az idegen valahol, vagy sem. Nem azon, hogy hány ötcsillagos szállodával várják, hiszen a többség úgy sem tudná megfizetni az efféle luxust. Még csak nem is azon áll, vagy bukik a boldogsága, hogy minden utcasarkon fejedelmien jól lakhat a turista, és minden tízméter után bekaphat valamit egy kiskocsmában. A só a fontos. Az emlék, amit magával vihet az ember a szívében: a vendéglátók figyelmessége, embersége. Lehet, hogy egy éppen éhező országban ez csak annyit jelent, hogy szívesen segítenek útbaigazítani az idegent, hogy kedvesen teszik elé a vesepörköltet, vagy előreengedik a feleségét - az egyébként ürességtől kongó - áruház ajtajában. Szerencsére nálunk, Szegeden akad enni-innivaló a turistának bőven. Még sem jön a vendég mostanában. Mintha elkerülné a várost az európai vándor figyelme. Ha elszánja magát, hogy éppen ránk, magyarokra kíváncsi, legfeljebb egy budapesti kiruccanásra futja az erejéből. Megszűnt már az a vonzerő is, hogy itt fillérekért lehet két hétig pihenni. Az árakat Nyugat-Európához igazítottuk, a szolgáltatásokat pedig nem sikerült még igazán színvonalassá tenni. Nincs felkészülve Szeged sem igazán a vendéglátásra. Elég csak arra gondolnunk, hogy a híres szegedi papucsot Szombathelyen gyártják, s az idegenforgalmi szezon kellős közepén sokszor nem találni belőle egyetlen párat sem a városban. Kis dolgokon múlik pedig a vendégszeretet: egy papucson, egy használható térképen, udvarias pincéreken, pontosan kiállított vendéglői számlákon. Miközben egyre szaporodnak a vendéglátásból és idegenforgalomból megélni óhajtó vállalkozások a városban, alapvető apróságoknak híján vagyunk. Nincs egy valamire való városismertetőnk. Horling Róbert, egyébként rendkívül színvonalas, Szeged-albumán kívül nem tudunk semmit sem kínálni a városról. Még az eligazodás lehetőségét sem. Miközben a rendszerváltás nyomán utcáink, tereink neve megváltozott, jócskán késik az új várostérkép, elfogytak a Szegedet bemutató idegenforgalmi kiadványok. Nincs hatóság, amelyik például az új vendéglátóhelyeket, fizetővendég szobákat osztályba sorolná. Éttermeink, vendéglőink jórésze kopott, a szolgáltatások színvonala sok esetben a közepes alá zuhant. Egyszóval: a vendégfogadás dolgában úgy állunk, mintha valaki egy aktacsomagot feldobott volna a levegőbe, de nincs aki összeszedje a szétrepült lapokat. Márpedig egy jó halászlé kedvéért nem fog száz, vagy ezer kilómétereket utazni az idegen, ha egyébként unatkozik nálunk - mondta nem régen egy idegenforgalmi szakember. Alakulóban van már egy idegenforgalmi kamara Szegeden, ha lassan is, talán mozdul majd valami. Csak hát az nem fog menni, hogy a város állja a cehet, a vállalkozók pedig igyekeznek lekaszálni a hasznot. Valahogy úgy működne ez igazán, mint nyugaton: az áldozzon a turizmusra, akinek haszna is van belőle. A szállodák, a vendéglátóhelyek vállalkozói mondjuk „összedobhatnák" a pénzt a színes városismertetőre, használható térképre. S talán egyszer az is üzlet lesz, ha valaki ízléses emléktárgyakat kínál a vendégeknek. Hölgyeim és uraim: a só a legfontosabb! RAFAI GÁBOR / Ujraéledhet-e a vízi turizmus? Most huszonéves rokongyerekünk meséli, hogy egyetemista éveiben az volt a szívük vágya, egyszer végigcsoroghassanak a Tiszán, sátrazva, ahogy ő fogalmazott: „ökörködve", nomádként. Valamitől sosem jött össze. S már nem is bízik benne, hogy valaha megteheti vízen a TokajSzeged utat. Pedig tudja: nem volna nagy ördöngösség megszervezni, vízi térképet szerezni, csónakot bérelni. S mégis, inkább befizettek egy spanyolországi útra. Tripla árért. De azt az utat agyonhirdették, a Tiszára meg ki invitálja manapság a természetszerető, vízimádó, mozgásszerető fiatalt? - kérdi, s ezen tényleg el lehet gondolkodni... Azt állítják a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet munkatársai, akik A tiszai vízi turizmus fogadási feltételeinek és a magyarországi Tisza-szakasz vízi turisztikai fejlesztésének lehetőségei címmel készítettek összefoglaló értékelést, hogy „a sajnos jelentős részben hátrányos helyzetű régió településeinek és lakóiknak a víziturizmus a vállalkozás, a megélhetés lehetőségeit, esélyét növeli meg... A jövőben a vízi turizmus és a Tisza iránt nő az érdeklődés: Szüleim mesélték, mikor ők még Fiatalok voltak - ez úgy a 30-as évek táján lehetett - jóformán egyetlen nyári szórakozásként majnem minden délután elbicikliztek a városon kívülre, a Maroshoz, vagy a Tiszához, végig a gáton. Aztán mikor a „brancs" jó terepet talált magának, letanyázott, szalonnát sütött, fürdődresszt húzott, autóbelsőket pumpált föl, s irány a víz! Tehetősnek sem kellett ahhoz lenni, hogy a baráti társaságban föllelhető csónakok is vízre kerüljenek, s találkozzon a két kompánia - az evezősöké és a kerekezőké -, néhány kellemes órát töltve el együtt a parti fövenyen. Ez volt a lehető legolcsóbb, s mégis felüdítő kikapcsolódásuk. bár a magyarországi vízi turizmusban ez csak mintegy 5-10 százalékot tesz ki, a forgalom a mostohább körülmények, az infrastruktúra hiánya ellenére fokozatosan nő, és ezen belül rendszeres a külföldiek részvétele is." Ehhez a vélekedéshez illeszkedik a vízjárást ismerők véleménye, miszerint a tiszai vízi turizmus fejlődését a gázlós szakaszok, csekélyebb vízmennyiségek kevéssé akadályozzák, ha a víziút biztonságosan ki van tűzve, illetve a vonalismeretet elősegítő térképek megfelelőek. A legnagyobb, beépített kétmotoros, 6-8 személyes, 10 tonna feletti jachtok vízmélységigénye sem haladja meg ugyanis a 12-15 decimétert. Csak a Tiszán viszonylag ritka vitorláscirkálóké, -jachtoké több 15-17 deciméternél. Kézzel hajtott vízijárművel pedig a Tisza végig-„járható". Ezek a járművek a megfelelő szabályok betartása mellett biztonságosan haladhatnak át a duzzasztóműveknél, a pontonhidaknál, hídpilléreknél, a köteles kompoknál, ~az úgynevezett „éles sarkoknál", keskeny átvágásoknál is. Aztán ott a Tisza-tó, mint eddig jóformán kihasználatlan lehetőség! (Az idegenforgalmi hasznosításra kiírt tervpályázatról nemrégiben lapunkban is beszámoltunk.) A tó kijelölt vízitúra-útvonalai az öt deciméternél kisebb merülésű hajók számára a nyári idényben általában járhatók, a motoros hajóknak pedig ott a főmederben vezető hajóút. Aki igazán vízitúra-mániákus, szervezetten is talál alkalmat arra, hogy szenvedélyének hódoljon. Hadd utaljunk a nemzetközi Tiszatúrára; a Tisza-táji körútra a Tiszán, Keleti-főcsatornán, Kálló-főcsatornán, Berettyón, Sebes- és Hármas-Körösön, szarvasi Holt-Körösön; a „három folyó" jelvényszerző vízi túrára, valamint a megyei természetbarát szövetségek által szervezett ifjósági túrákra és vándortáborokra. Van tehát lehetőség, és segítő készség is mind a vízparti települések önkormányzatai, mind az érintett vízügyi igazgatóságok részéről - legalábbis ez derülhetett ki a figyelmes olvasó számára, ha nyomon követte csak a lapunkban, az utóbbi fél évben megjelent tudósításokat, cikkeket, interjúkat. Nem volt informátoraink, beszélgetőpartnereink között egy sem, aki elhúzta volna a száját a „víziturizmus" szó hallatán. Igaz, többen utaltak rá, hogy a folyókat a turistáktól nem, de az általuk előidézett környezeti károktól féltik... PÁLFY KATALIN FOTÓ: ENYEDI ZOLTÁN