Délmagyarország, 1992. február (82. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-14 / 38. szám

PÉNTEK, 1992. FEBR. 14. HANGSÚLY 5 Kép-zavar TANDI LAJOS Talárt Fanni foghatta így, két tenyerébe ezt az érzékeny és mégis férfias arcot. Bizonyára egy ilyen mozdulatra emlékezett 1943. május 26-án Radnóti Miklós, amikor a Tétova óda utolsó négy sorát a láger csillagfényében egy papírcetlire karcolta: „Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, /de benned alszom én is, nem vagy más világ. / S idáig hallom én, hogy változik a sok / rejtelmes, vékony, bölcs vonal / hűs tenyeredben. " Ez a kéz legalább oly szeretettel simítja Radnóti kőarcát. Ez a kéz egy kőfaragóé, Benke Zoltáné, aki húsz éve a legkiválóbb művészek gipszmodclljeit faragja kőbe. Melocco Miklós, Varga Imre, Váradi Sándor, Török Richárd és mások tervei születtek utcák, terek köztéri alkotásává vésője nyomán. Hiszem, hogy csak olyan szerelemmel szabadna élni a szerelmet, mint ahogy azt a Költő és Fanni élték, s csak olyan szerelemmel szabadna végezni mindennapi munkánkat, mint ahogy azt Benke Sándor kőszobrásznak ebből a mozdulatából érzékelhetjük. A munka és a szerelem, a mesterség és a művészet, az anyag és a szellem, a test és a lélek kettős kötése határozza meg életünket. De ennek alapélménye nem lehet más, mint a szeretet. Ugye, milyen egyszerű és milyen tiszta képlet. S mégis megcsaljuk, mégis engedünk a napi csábításnak, mégis becsapjuk önmagunkat is. Radnóti naplójának első bejegyzése 1934. július 8-án datálódott, s így szól: „Normafa pensio. A lépcső följáratánál egy színes reprodukció lóg. Telt keblű és csontos arcú biedermeyer hölgy ül és levelet olvas. Kesztyűk könyökön fölül. Látni, ahogy piheg. Szerelmes levél. Mellette nagy bernáthegyi kutya ül és beleolvas. Cím: Indiscret. Brr. A kép rossz. Nagyon rossz. Dühít és vidít. Dühít, mert rossz. Vidít, mert piktor is van gyilkolnivaló, nemcsak költő." Az egyik utolsó bejegyzés 1942. november 16., hétfő: „Tegnap föladtam Fifnek az Októbervégi hexametereket és a Kecskéket. Úgy szurkolok, akár egy kezdő költő, mint tizenöt éve, tetszik-é? S valóban, a Kecskékről nem tudom milyen. Szerdán vagonírozunk. Pestre. Valami Szent László-úti faárúgyárban dolgozunk maid. Hazaengednek szerdán? Nem hiszem... Ma már megkaptaFif a verseket. Tetszik-é Neki? ... Mennyit nevelt rajiam, mennyit fegyelmezett... A látomásokat nem tudom mindig rendbe szedni, s ezt az eredendő őrültséget még táplálta ifjúkorom kalandja, a francia surréalisme tanítása. A fegyelmezettségből erényt csináltam akkor. S Fif biztos ízlése, konoksága mentett meg. Ma valóban erény már ez a tulajdonság, mert tulajdonság , s csak igazolást kapott..." Örömmel hallom, hogy a szándékok találkoznak: Radnóti Miklós egykori szegcdi lakóhelyét, a Bokor utcai házat a költő emlékhelyévé szeretnék tenni. Radnóti megérdemli, mint ahogy régen kijárna néki egy tisztes köztéri szobor, s nem tudom, miért nem kapta meg legalább másolatban Szeged Varga Imre korszakos Radnóti-szobrát. Bár az is igaz, ehhez a városhoz a felhőtlen évek kötődnek, a tiszta, még szorongás nélküli szavak, a szerelem költeményei, az összetartó közösség ,a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának szellemi abroncsai és táguló horizontjai. Radnóti mégis itt lett költő a Tisza partján, az egyetem falai között, a Szeged környéki falvakban, Buday György, Hont Ferenc, Ortutay Gyula, Erdei Ferenc barátjaként. Radnóti költészetén, a versek mögötti tiszta emberségén generációk nőttek föl. Verseit imádságként mormoljuk sokan. Milyen nagyszerű lenne, ha ma így tenyerünkbe fognánk szeretteink arcát, szemébe néznénk és... semmit se mondanánk. Esetleg megszólalna bennünk Radnóti Miklós: „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár." Csavargók, vagy az önkormányzatok gyermekei lesznek? Utcára szorulhatnak a deviáns fiatalok P. Zs.: - A Csongrád megyei közgyűlés döntése értelmében egy, a nevelőotthonok működtetésére vonatkozó racionalizálási javaslat készül március 15-ig, elsősorban a gyermekek érdekeinek maximális szem előtt tartásával. Az természetesen kezdettől nyilvánvaló volt, hogy a helyi önkormányzatok, a vagyont képviselő épületekre majd igényt tartanak. Ugyanakkor viszont a problémás gyerekek elhelyezése, a róluk való gondoskodás elsősorban állami feladat, amelyet össze kellene egyeztetni a növelőotthon működtetését átvállaló helyhatóság érdekeivel is! Hiszen amennyiben megszűnne a megye felügyeleti, irányítási joga az otthonok felett, azok megléte ellen esetleg tiltakozhatnának az adott település lakói. Dc akkor mi lesz a térségben lévő, sok esetben deviáns fiatallal? Ezért, véleményem szerint, nem lenne célszerű szétszabdalni, legfeljebb csak részben módosítani a jelenlegi rendszert. G. L.: - Én, mint intézeti gyám, aki a nevelőotthonba javasolt gyerekek elhelyezésének megyei felelőse is vagyok, semmiképpen nem tartanám szerencsésnek, ha önállóvává válnának ezek az intézmények. Az önkormányzatok ugyanis nemigen látnák szívesen a máshonnan hozzájuk kerülő, nehezen nevelhető gyerekeket. Márpedig, ha egy gyerek Szegeden vagy Vásárhelyen lakik, és ott csapódott hozzá egy bandához, nyilvánvalóan nem maradhat az adott városban. A mi munkánk alapfeltétele, hogy a fiatalt kiemeljük eddigi rossz környezetéből. Sajnos, sok esetben ez sem vezet megoldáshoz, mert mostanában már igencsak a 12-16 évesek közül kerülnek ki az új beutaltjaink. Ezeket a fiúkat, lányokat pedig nagyon nehéz átnevelni, ha pedig rájönnek, hogy itt vagy ott nem fogadják őket megértéssel, akkor inkább a számunkra legkézenfekvőbb megoldást, a szökést választják. A lakosságnak viszont egyáltalán nem lenne megnyugtató, ha növekedne az otthontalan, csavargó fiatalok száma. Ezért fontos, hogy ezek a jobbára nagyon súlyos lelki sérüléssel is terhelt fiatalok olyan elhelyezést kapjanak, hogy ott jól érezzék Hazánkban a válások nagy száma, és általában az elég széles körre jellemző laza családi kapcsolatok kárát legtöbbször a gyermekek látják. Gyakran ennek súlyos következményei is vannak, a fiatal csavarogni kezd, bandákba verődik, kezelhetetlenné válik, és emiatt nevelőotthonba kerül. Csongrád megyében Balástyán, Csanádpalotán, Vásárhelyen, Nagymágocson, Szentesen és Szegváron vannak megyei fenntartású otthonok, míg a Szegeden lévő négy hasonló intézményt a város működteti. Ezekben az otthonokban, az elmúlt év végi adatok szerint - az újszülöttektől a 18 évesekig közel 600 fiatal él, további 357-en pedig nevelőszülőknél laknak. Az utóbbi hónapokban azonban megmozdult a levegő a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézethez integrált megyei gyermek-, illetve ifjúsági intézmények körül. Először a kisközségi tanácskozásokon merült fel - Csanádpalotán, illetve Balástyán hogy meg kellene szüntetni az ottani nevelőotthonokat, mert helyettük inkább gazdasági szakiskolákra lenne szükség. A közelmúltban pedig Vásárhely nyújtotta be igényét a két nevelőotthoni épületre, természetesen nem tagadva meg azok további, de ésszerű jobb kihasználtságú üzemeltetését sem. Ugyanakkor felvetődik az a jogos észrevétel: miután nincsenek zárt intézetek, vajün meg lehet-e így oldani a megye problémás helyzetű és magatartású gyerekeinek gondjait, vagy netán számolni kell a fiatalkorú csavargók számának emelkedésével? Az esélyekről, az esetleges megoldási lehetőségekről Galambos Lászlót, a GYIVI igazgatóját. Pálfalvi Zsoltot, a megyei önkormányzat humánpolitikai irodájának vezetőjét, Patócs Józsefet, az iroda nevelőotthonokkal foglalkozó szakreferensét, valamint Ldvariné Radics Katalint, a vásárhelyi nevelőotthon igazgatónőjét kérdeztük. magukat. Mindehhez persze pénz kell. A finanszírozási rendszer viszont tavaly óta megváltozott. Mosi már nem az intézménynek jár egy adott összeg, hanem az ott ellátott gyerekek után kapják a költségvetési keretet. Napjainkban viszont az átlagos kihasználtságuk csupán 67-68 százalékos. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy sok helyen gondot okoz a teljes fenntartási költségek fedezése. Most ehhez a megyei önkormányzat ad segítséget, de ha más a fenntartó, adott esetben akár Vásárhely, akkor neki kell biztosítania a működtetés folyamatosságát. Sőt külön gondot okoz az is, hogy a nagykorúvá vált fiatalokon is segíteni kellene. P. J.: - Egy megoldás lehetne talán az, ha hivatalosan is engedélyeznék, hogy a nagykorúvá váltak, a családosok lakásgondjuk megoldódásáig, minimális költségtérítés ellenében az otthonban maradhassanak. Igaz, a megyei önkormányzat és a GYIVI tízmilliós alaptőkével létrehozta az Életkezdési Alapítványt, de ez a rászorulók számát tekintve kevés. Ezért csak további takarékossággal volna esélyük arra, hogy például egy községben olcsóbb házat vásárolhassanak. Azt hiszem, ennek óriási jelentősége össztársadalmi szempontból sem vitatható. Különösen akkor nem, ha figyelembe vesszük, hogy az intézetekben jobbára azok a gyerekek maradnak, akiket egészségügyi vagy szellemi problémák miatt nem lehetett nevelőszülőkhöz adni, illetve szinte kezelhetetlen magatartási problémákkal küszködnek. Ezért nem szétbontani, sokkal inkább a hatékonyabb nevelés, a családiasabb légkör kialakítását szem előtt tartva, kellene átcsoportosítani a gyerekeket, speciálissá tenni az otthonok tevékenységét. U.-né: - Intézményünkre is igaz, hogy a lányok több mint fele ifjúsági korú, de vannak itt 11-12 éves analfabéták is! Óvodások viszont alig kerülnek hozzánk, mert azokat még pici korukban örökbe fogadják, vagy nevelőszülőkhöz helyezik. Természetesen a gyerekek szempontjából ez a lehető legelőnyösebb megoldás. Ugyanakkor viszont az intézmények helyzete egyre nehezebbé válik, hiszen már eléggé kialakult jellemű fiatalokat kellene átformálnunk. Olyanokat, akiknek eleve más az életterük is mint a kicsiknek, bár ezt figyelembe véve például inkább előny, mint hátrány az otthonok alacsony kihasználtsága. Tudni kell azt is, hogy nekünk mindig fenn kell tartanunk szabad ágyakat is az újabb gyerekek érkezése miatt. A városi otthonok mellett szól az az érv is, hogy itt több lehetőségük van szakmát tanulni, majd munkába állni. Ezért a döntés meghozatala előtt tekintetbe kell venni mindezeket és azt, hogy ezekről a nehéz helyzetben élő gyerekékről mindenképpen gondoskodni kell. N. RÁcz JUDIT ••••••••••NHMMNHHHHHMNMMMMMNMMMMMaM Morzsák a Bibliából „KI ELŐLEGEZETT AZ ISTENNEK, HOGY VISSZA KELLENE FIZETNIE?" (Római lev. 11:35) Az elmúlt napokban többször találkoztam azzal a kérdéssel, amit az ember Istent keresésében és tagadásában egyaránt kimond: és Isten hogyan engedhette...?!" Mélységes részvéttel hallgattam annak a könnyes szemű embernek a szájából ezt a kérdést, akinek édesapja véletlenül egy közlekedési baleset halálos áldozatává vált. A magunk sajátos „miérf'-jeire keresnénk az „azért''-ot és nem találjuk meg. Nekünk más szempontjaink vannak, amik szerint szinte felelősségre próbáljuk vonni, de kérdéseink visszahullanak ránk. Szegeztek nekem vádoló kérdést a szomszédos országokban élő és háborúban áldozattá váló magyarokkal kapcsolatban. Ilyen kérdésekkel szokták magukat menteni az Isten tagadói is. Most én próbáljam e kérdésekkel szemben megvédeni az Istent? Nem dajkája ő ennek a világnak, hogy vigyázzon a rendre, nehogy ártsanak egymásnak a gyerekek a nagy játékban, a tőle kapott nagy szabadságban. Okoljuk, miért nem vigyázott. De O nem ember, hogy hozzánk hasonlóan olykor lelkiismeretlenül végezné a feldatát, selejtet termelne, ahogy velünk igen gyakran megesik és még nem is nagyon bánkódunk miatta. Ki kötelezhetné arra, hogy az emberi gonoszság, elvetemültség, őrültség világában rendről gondoskodjék? O nem korlátoz bennünket, hanem felelős szabadságra teremtett. Szabadságunkban korlátozhatjuk egymást, árthatunk a másiknak, ezért feleiősek vagyunk. Isten képe rajtunk a felelősségtudatunk. Ezzel vagyunk magasabbrendűek az állatoknál. Az állat ösztönösen cselekszik, erkölcsi érzék nélkül. Mi erkölcsi érzékünk ellenőrzése alatt cselekszünk, ezért vádolhatók vagyunk. De mi a vádat szeretnők áthárítani másra; a másik emberre vagy az Istenre. De ki az az ember, aki ellenségei megmentésére feláldozná saját gyermekét? Pedig Isten egyszülött Fiát, Jézust engesztelő áldozatul helyettünk, miattunk és értünk, akik ilyen ellenségesen viseltetünk - szenvedésre és halálra adta. Milyen lelki szenvedést okoztak neki övéi, akik közé jött és akik nem fogadták be. Erre azt mondjuk: Nem értem. Istent, az O szeretetét, igazságát nem érthetjük, csak elfogadhatjuk. Ha megérthetnénk, akkor csak ember lenne, nem Isten. Mi csak a magunk korlátozjott távlataiban látunk és gondolkodunk. O az örökkévalóság távlataiban, ahol számunkra örök életet készített. Csodálatosan illeszti, szövi életünk eseményeit, hogy erre felkészítsen. Egy mélyen hívő, rendszeresen Bibliát olvasó asszony egyetlen 21 éves fia, aki sportrepülő volt, és szédítő karriert jósoltak neki - egy nap lezuhant és a felismerhetetlenségig összeégett. A részvétlátogatók sorra tették fel a kérdést, hogy engedhette ezt az Isten, egy ilyen nagy ígéretet hordozó fiúval, egy ilyen mélyen hívő egyedülálló anyával. Az asszony sírva és remegve, de lelkében erősen azt mondta: Mielőtt a fiam balesetének, halálának hírét hozták, ezeket az Igéket olvastam: „O, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Milyen megfoghatatlanok az ő ítéletei, és milyen kikutathatatlanok az ő útjai! Ugyan ki értette meg az Úr szándékát, Vagy ki lett az ő tanácsadójává? Vagy ki előlegezett neki, hogy vissza kellene fizetnie? Bizony tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen" (Római lev. 11:33-36) Ezzel erősített meg Isten e nagy veszteség és szenvedés elfogadására, elhordozására. Szívesen gyönyörködtem volna a fiamban, de tudom, hogy mennyei Atyjánál jobb helye van, mint nálam lehetett. Most az Isten egyszülött Fiában gyönyörködöm, aki megváltotta sok veszedelemtől és hiábavalóságtól mindazokkal együtt, akik hisznek benne. Másik lelkipásztori emlékem: egy fiatal házaspár első kisgyermkét temettük. Jézus szavait hirdettem, amit a kicsikről mondott: „angyalaik mindenkor látják az én mennyei Atyám arcát". (Máté ev. 18:10) Elfogadták, megértették, hogy életük feladatául nem a kisgyermekük nevelését kapták, hanem jelet az Isten családjába tartozásukról, ahonnan jött és*visszament a gyermek. Megbékélt szívvel éltek és azóta négy gyermek boldog szülei, akik gyermekeikkel is megtanították, hogy „Közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élü nk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg, ezért akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk,,. (Római lev. 14:7-8) Papp László református lelkész