Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-08 / 6. szám

SZERDA, 1992. JAN. 8. VISSZHANG 9 Visszahívó szó Napjainkban - sok egyéb mellett - újra a parlamenti gombcsata borzolja a politikára még odafigyelni hajlandó közönség idegeit. Felháborodott nyilatkozatok egyfelől, másra mutogatás másfelől, vizsgálóbizottság (kettő is) - mindezek újabb impulzusok a politikai közgondolkodásban sajnálatosan jelenlévő antiparlamentarizmus terjedéséhez. Ennek veszélyeire - pártállástól függetlenül - sokan és sok helyütt figyelmeztettek már. Azonban veszélyeket rejthetnek azok a jó szándékú, de nem minden esetben végiggondolt megoldási módok is. melyek segítségével sokan megelőzhetőnek, kiküszöbölhetőnek vélik az efféle viszaéléseket. Zelei Miklós (Knesztek egy-két ötlet, DM december 18.) például abban lát biztosítékot, ha a választójogi rendszerbe újra bevezetik a visszahívás intézményét, továbbá megszüntetik a pártlistás szavazást és a következő választásokon már csak egyéni képviselők indulhatnak. A visszahívás és az egyéni képviselet közötti összefüggés logikus: ha a választók fenn akarják tartani a mandátum feletti rendelkezés jogát a választások közötti időszakban is, ezt csak egyéni képviselők esetében tehetik meg. A pártlistán mandátumhoz jutóktól ugyanis - elvileg - csak az adott párt, illetve annak szavazói vonhatnák meg a bizalmat. Bármilyen kézenfekvőnek is tűnnek Zelei javaslatai, mindkettőt határozottan ellenzem. A visszahívás intézményével kapcsolatban először is egy félreértésre kell utalnom: az idézett cikk felfogásával szemben - mely szerint ezzel a proletárdiktatúra valamiféle halvány engedményt tett a demokráciának. A parlamenti demokráciák nem ismerik ezt a megoldást. Ez ugyanis ellentétes a polgári alkotmányosság azon felfogásával, mely szerint a képviselő közérdeket testesít meg, szuverén, megválasztása esetén szabad mandátummal bír. Éppenhogy csak a „szocialista" választójog találta ki és alkalmazta ezt a jogintézményt az esetleg renitenssé váló képviselők fékentartása, illetve valamiféle mintademokrácia deklakrálása végett. Ne tévesszen meg senkit, hogy ez az eszköz az utolsó időszakban létrehozói ellen volt fordítható. Persze attól, hogy nem Nyugaton találták ki, még lehetne a hatalom folyamatos ellenőrzésének alkalmas eszköze. Ám véleményem szerint nem az, mert rengeteg bonyodalmat okozhat, állandó bizonytalanságban tarthatja a képviselőket, alkalmas a törvényhozás, végső fokon a demokrácia destabilizálására. (E súlyos állítások természetesen nem Zelei Miklós szándékait minősítik!) Gondoljuk csak végig: ma Magyarországon - területi beosztás alapján - átlag 45 ezer polgár választhat egy képviselőt. Ha a visszahívás kezdeményezéséhez ennek 10 százalékát kitevő aláírásra volna szükség, akkor egy-egy választókerület lakosságát - de egyszerre akár az összeset is! - 4-5 ezer ott lakó állandó szavazásra kényszeríthetné. A kerület képviselője egy törvényjavaslatot megszavazott, vagy nem szavazott - ne volna akár 10 ezer ember, akinek ez nem tetszene? És nem akadna olyan konkurens párt, amely azonnal és készséggel gyűjtené az aláírásokat a saját jelöltje sikerében reménykedve? Ennek bizony az lenne a vége, hogy a képviselők menekülnének a határozott véleménynyilvánítás elől, rettegnének a szavazástól, a polgárok pedig még a mostaninál is jobban megundorodnának a szavazástól. Ehelyett jobb beletörődni abba az évszázados elvbe, mely szerint az egyéni képviselő nem csak azokat képviseli, akik rá szavaztak - tehát a többséget hanem a kerület egész lakosságát. Azt a lakosságot, amely megosztott, olyan ellentétes érdekű csoportokból áll, amelyek adott kérdésekben egymást kizáró álláspontot vallanak. Mindezt egy voksba sűríteni, úgy, hogy senki ne találhasson benne kivetnivalót, egyszerűen lehetetlen. Ezért nem hívható vissza a képviselő, ezért autonóm, és bírája a saját lelkiismerete. No meg a választói - de csak a következő szavazáskor. Nemkülönben problematikus a pártlistás szavazás „eltiltása" is. A demokratikus választójogi rendszerek két alaptípusa az egyéni-többségi és a pártlistás-arányos megoldást alkalmazza és vannak „vegyes" konstrukciók is - mint a magyar és a német választójogi törvény. Önmagában egyik megoldás sem jobb, demokratikusabb, mint a másik, én legalábbis ez alapján nem tudnék választani Anglia és Belgium között. Esetünkben azt kell megvizsgálni, hogy alkalmazásuk milyen következményekkel jár, továbbá, hogy ezek a következmények a mai magyar társadalom struktúrája, politikai tagoltsága és a demokratikus átalakulás szempontjából kívánatosak-e. A témával foglalkozó szakemberek között közhelynek számít, hogy az egyéni-többségi választási rendszer a Parlament összetételét jelentősen eltéríti a szavazatok százalékos megoszlásától. Matematikailag az sem kizárt, hogy A és B pártra leadott szavazatok aránya 51-49 százalék, de minden mandátumot az A párt birtokol, mert mindegyik választókerületben minimális többséget szerzett. De az aránytalanságra nem csak fiktív példák hozhatók fel. 1974 októberében az angol választásokoji a következő eredmények születtek: a Munkáspárt a szavazatok 39,3 százalékával a mantádumok 50,2 százalékát, a Konzervatív Párt a szavazatok 35,9 százalékával a mandátumok 43,6 százalékát, a Liberális Párt viszont 18,3 százaléknyi vokssal az Alsóház képviselői helyeinek mindössze 2,2 százalékát (nem sajtóhiba!) szerezte meg. Ennek a kirívó aránytalanságnak az az oka. hogy ebben a választójogi rendszerben csak a győztesekre leadott voksok hasznosulnak, a vesztesek mögött álló jelentős szavazattömeg elveszik. Hogy ez az „igazságtalanság" miért nem különösebben izgatja az angolokat, annak bemutatása hosszabb tanulmányt igényelne. Röviden és kissé leegyszerűsítve azért elmondható, hogy ezt a választójogi módszert kétpártrendszerű, stabil, „bejáratott" demokráciákban alkalmazzák, amelyekben a két nagy párt a társadalom politikai tagoltságát többékevésbé lefedi, ahol e két párt programja a gyakorlatban csak részkérdésekben különbözik, ahol a „nagy problémák" már régen eldőltek. Véleményem szerint nálunk ezek a társadalmi-politikai feltételek teljesen hiányoznak. Képzeljük el azt a politikai szituációt Magyarországon, hogy az egyik párt 38 százalékkal hússzor annyi mandátumhoz jut. mint a másik párt 19 százalékkal! Egy kialakuló demokrácia megengedheti-e magának, hogy választójogi előírásai révén polgárai jelentős részének politikai véleményét annulálja? Egyáltalán, olyan időket élünk-e, amikor figyelmen kívül hagyható a kisebbség véleménye és érdekei a mindenkinek húsbavágó, az ország sorsát hosszú időre befolyásoló kérdések eldöntésekor? Úgy vélem, nem. Akkor viszont más módszert kell választanunk eredeti problémánk megoldására. És innen már egyetértek Zeleivel, bár olyan technikai berendezést alkalmazni, amely kizárja a csalás lehetőségét, lehetetlen. Olyat, amely igen megnehezíti (személyre szóló mágneskártyával, ujjlenyomattal, székbe épített súlyérzékelővel s a csuda tudja milyen herkentyűkkel), ha drága is, minden bizonnyal lehet. Én azonban emellett inkább a házszabály módosítását sürgetném, amely valaha kimondta, hogy a képviselőket mulasztásaikért, illetve méltatlan magatartásért felelősségre lehet vonni és különböző büntetésekkel lehet sújtani. A „gombnyomogatás" a méltatlan magatartás olyan súlyos esete, amelyet a házszabály szankcionálhatna akár a ciklus hátralévő részére való kizárással és a tiszteletdíj megvonásával. Mert a Parlamentben csalóknak valóban nincs joga tárgyalni, szavazni és mindezért pénzt kapni. Kovács László M

egtisztelő, hogy rövidke szösszenetemre Kovács László ilyen alapos dolgozattal reagál. Igazát, hisz ő a szakember, el is fogadom, de közben nem akarom abbahagyni a magam igazának a keresését. Úgy fest. hogy az érvényes választási törvény a képviselői működéshez teljes garanciát ad. De hol vannak a választók szabad működésének a garanciái? Hogy lehetséges az, hogy valaki, aki határozottan és csúfosan megbukott egyéni jelöltként, mégis bent ülhet a Parlamentben? Ha nem szavaztak rá a választókerületben, bejöhetett megyei listán. Ha pártja nem nyert a megyében*!/ egyszer - vagy kétszer - már megbukott jelült hátszéllel beröppent a törvényhozásba az országos listáról... E sajátosság pedig a T. Választó szembeköpése, amit egy kialakuló demokrácia sem engedhet meg magának. Épp ilyen szemenköpés az is, hogy a csaló képviselők nem szakcionálhatók. Nekik szabad! ZELEI MIKLÓS Egy hír margójára Mondd, mennyit ér...? A „Román Népi Törvényszéknek" nevezett öt megyényi (megyeközi?) szervezetféle 150 ezer dollárt ajánl annak, aki végrehajtóként (vállalkozóként?) az alábbi felhívás értelmében cselekszik: „Szatmár, Máramaros, Szilágy, Bihar és Kolozs megye lakói megállapították, hogy Tőkés egy áruló pap és veszélyt jelent a román nép számára. E megyék képviselői 1991. november 17-én 13 órakor elhatározták Tőkés László lelkipásztor áruló pap halálra ítélését." Tőkés László nem véletlenül most, a romániai népszámlálás napjaiban hozta nyilvánosságra e fenyegető levelet, mely szerint a „határozat 1991. december l-jétől lép hatályba ". A balkáni Wanted förtelmes formája föltéteti a kérdést: mennyit ér az ember élete, ha történetesen jövőalakító szerepkört szán néki az isteni akarat? Lám, az önjelölt ítészek meg tudják fogalmazni, ki tudják fejezni a számítógépet is leblokkoló feladványt... Az átmeneti kor kóros elméi fölötti morfondírozás helyett álljon itt két történet, melynek a véletlen folytán átélője voltam és ezúttal hitelesítője. A december közepén, Temesvárt megtartott román-magyar bizalomerősítő tanácskozás szünetében, ebédidő után a város főterén át csoportosan vonultunk a parókia felé. a második menet megtartására. Elöl Nagy László fotóriporter kattintgatta gépét, a püspök mellett én és szegedi kollégám, Panek Sándor és én haladtunk. A második sorban. Edit asszonyt közrefogva, a család temesvári bizalmasa, Kabai József és a kolozsvári Helikon főszerkesztője, Szilágyi István szaporázta lépteit. Amint a különben hosszúléptű Panek Sándor lemaradt, Edit rögvest László mellé „parancsolta" Kabait. Később, a Béga-híd fölött én szegődtem a harmadik gyermekével várandós asszony mellé ekkor Szilágyi Istvánt kérte föl „testőrködésre", így, a féltő feleség felügyelete alatt, hármas sorokban vonultunk végig a városközponton. Edit asszony már akkor tudta azt. ami számunkra most vált keserű valósággá... A rrtásik történet őszi keltezésű. Őscsanádon, az egykori "Marosváron (ma Romániához tartozó, négy nemzetiségű község Nagyszentmiklóstól nyolc kilométerre) az alapító püspök, Szent Gellért tiszteletére gyűltek össze három ország hívői és az egykori, történelmi püspökség mai elöljárói. Ott volt Gyulay Endre szeged-csanádi, Huzsvár László nagybecskereki és Krauter Sebestyén temesvári püspök, akik felemelő szentmisén méltatták a nagy, közös előd, Szent Gellért hitbéli és világi érdemeit. A szolgáló plébánosok között régi ismerősre akadtam. Valaha több börtönben dicsérhette Istent, mint ahány gyülekezetben... Volt egy mondata, ami azóta is fülemben cseng. Imigyen szólt a sokat megélt János atya: „Az én nemzedékem számára Márton Aron élete jelentette azt, amit a mai középkorúak és fiatalok számára Tőkés László élete jelent." Erről van szó. PATAKI SÁNDOR Igazságtétel és szilárdság A „négy igenes" népszavazás népszerűsítette és a köztudatban megszilárdította az elszámoltatás igényét, ami a magyar demokrata Justitia-tervben, de már a pártellentétek egészen új fázisában, részleteiben is kezdett körvonalazódni. A Pető-Kónya vita után a szabaddemokraták bőrébe sült a bélyeg: álláspontjuk, miszerint ők kezdettől fogva és következetesen elutasították a jogi felelősségre vonást, nem felel meg a valóságnak. Ezzel a Zétényi-Takács törvény, s vele a kormánypártok előre tolhatták állásaikat a propagandaharcban. Mint az alábbi kis sajtószemle bizonyítja, az elvi szilárdságon nem csak az SZDSZ, hanem más „gerinces" pártok taktikája is csorbát ejtett. Kis János (SZDSZ) szavai a Népszabadság 1990. augusztus 30-i számából: „Csakis szigorúan törvényes eljárásokkal lehet megnyugtatni azokat..., akik méltán várnak társadalmi igazságszolgáltatást (...) Az SZDSZ, mint eddig, eztán is őrködni fog, hogy az elszámoltatás szigorúan törvényes keretek között menjen végbe". (Kis itt a szabaddemokrata álláspontot még a törvényesség biztosításában, s nem az elvi elutasításban jelöli meg.) Hasonlóan foglal állást Hack Péter (SZDSZ) is: „A Justitiaterv... körvonalazhatatlan felelősségről beszél (...) A felelősségre •vonáshoz nem programcsomag kell. hanem konkrét jogszabályok; (Magyar Nemzet, 1990. szeptember 8.) Fodor Gábot (Fidesz) is inkább az „igazságosztó" Justitiaterv következetlenségeit s nem elvi alapjait bírálja: „Nagyon nehéz lesz megállapítani, kinek mi a felelőssége. Ezért a Fidesz olyan elképzeléseket támogat, amelyek konkrét dolgokhoz kötődnek, jól körülírhatók". (Magyar Nemzet, 1990. szeptember 8.) Az elszámoltatás és felelősségre vonás elve mellett még az MSZP is letette voksát. Idézem a Népszabadság 1990. január 5-i tudósítását: a párt vezetői azon az állásponton vannak, hogy külön vizsgálatnak kell feltárnia és tisztáznia a személyi felelősség körét. Éppen ezért az elnökség indítványozza, hogy az MSZP parlamenti képviselőcsoportja kezdeményezze ad hoc bizottság felállítását. Álláspontjuk szerint e bizottság előtt az elmúlt évtized valamennyi állami vezetőjének, valamint az országos és megyei pártvezetőknek, illen e a megyei és fővárosi tanács elnökeinek vagyonnyilatkozatot kellene tennie". Végül pedig egy félreérthetetlen párbeszéd Kónya Imre és a Magyar Nemzet munkatársa között a lap idézett számából. Kónya Imre: ...tarthatatlan, hogy tömeggyilkosok sétáljanak közöttünk. Magyar Nemzet: Ok azonban már jogilag nem vonhatók felelősségre a büntetőügyek elévülése miatt. LÖFFLER TIBOR Körlevél Mottó: „Ha minket is elfú a Föld zivatarja. Nem lesz az Istennek Soha töbh magyarja!" (Arany János) Kedves Barátaink! íródifc e levél Nagyszalonta minden fiához, otthon élőkhöz, világba szóródottakhoz, akik emlékeznek, hogy „e hitvány zugolyban, hány nemes szív vére ömlött hajdVn?!" Ugyanolyan szívvel íródik Nagykőrös város nemes polgáraihoz, akik befogadták az egykor vándorlásnak indult költőt, segítették megtalálni újra önmagát, hogy megajándékozhassa nemzetét a világirodalom legszebb balladáival. Október havában, halála hónapjában gyűltünk egybe néhányan, hogy egykori elgondolásunk (- méltó emlékmű díszítse a hajdú-város főterét -) Arany János-szobor kerüljön a városba születésének 175. évfordulója alkalmából. Az időpont: 1992. március 2. Nagyszalonta. A szobor készül. Alkotója a város szülötte: Kiss István szobrászművész. Szándék, terv, akarat együtt találkoztak, híjával vagyunk az anyagiaknak. Az emlékmű költsége hozzávetően másfél millió forint. Ezt az összeget kellene összegyűjtenünk: közadakozásból. Tizedrésze már megvan, maga a művész ajánlotta fel. Nagyszalonta, Nagykőrös tisztelt lakói, polgárai! Ha volt. van igaz és nemes cél, úgy ítéljük Arany János szobrának felállítása valamennyiünk számára ilyen. Azokhoz fordulunk, akik segíthetnek, most segítsenek. A történelem ma kedvezőbb, a diktatúrák most eltünedezőben. Arany János szobrának ügye bizonyos, hogy nemzeti ügy, mégis először a mi ügyünk, a két városé. Az idő szólít sietésre, ezért kérjük, aki tehet közös ügyünkért, tegyen, most igaz a mondás: „kétszer ad, ki gyorsan ad." A felajánláspkat. adományokat a nagykőrösi Arany János Társaság külön számláján kezeljük. A számlaszám: Nagykőrös (2750) OTP. 769653 (Arany János szoboralap). Őszinte barátsággal: az Előkészítő Bizottság I)r. Novak László Nagykőrös Arany János Társaság Danielisz Endre Nagyszalonta Arany János Emlékegyesület