Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-08 / 6. szám

4 KÜLPOLITIKA DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1992. JAN. 9. Az orosztanárnők elégiája Újévi koncertsiker Hagyomány teremtődhet A jövőben talán hagyománnyá válik Szegeden is az újévi koncert. Ez év elején a Nemzeti Filharmónia rendezésében hallhattunk sikeres ünnepi hangversenyt a szegedi színházban, ahol a műsor alkalomhoz illően Suppé, Kálmán Imre és természetesen Strauss műveibői állt. A Szegedi Szimfonikus Zenekart Acél Ervin dirigálta. Suppé Könnyűlovasság nyitánya után a konferanszié bejelentette, hogy a zenekar úgy fogja eljátszani a Gounod Faust balettzenét, ahogy ők akarják, s nem úgy, ahogy a balettosok kérik. Kálmán Imre művével, a Fortissimóval zárult a koncert első része, az operettfantázia, avagy nevezhetjük egyvelegnek is a legszebb Kálmán dallamokból. Szünet után a várva várt Straussművek következtek: a Denevér nyitány, a Feuerfest és a Vadászaton című polka, melynek nagy lövöldözései közepette az egyik vadász lelőtte a karmestert. A fiatal koncertmester, Kosztándi István hamar feltalálta magát, felállt a pulpitusra s hegedűjével dirigálva játszotta el a Lánchíd keringőt. A Pizzicato polka és a Császárkeringő dallamai kellően felhangolták a közönséget, s Szelezsán István vidám harsonaszólója, a Bajor polka még jobban fokozták az újévi hangulatot. A műsort a három legnépszerűbb Strauss-mű, - a Triccs-traccs polka, a Kék Duna keringő és az elmaradhatatlan Radeczky-mars - zárta, melyben bécsi szokás szerint a közönség ütemes tapsa adta az alapritmust. A műsorban közreműködött még a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Bartók Gyermekkórusa, Erdősné Fagler Erika karvezetésével. A kiállítások áj rendje Már az idén: nyári tárlat Most érkezett el az ideje, hogy az önkormányzat illetékesei és a város művészeti életének személyiségei átgondolják, milyen legyen a jövőben a képzőművészeti kiállítások rendje. Az elkészült terveket megvitatta a kulturális bizottság, javaslataikat remélhetően jóváhagyja a januári közgyűlés. A javaslatból kiderül, hogy milyen megfontolások alakították az új elképzeléseket. Elsősorban a hagyományok tisztelete; az országos képzőművészeti tárlatokat rendező városok közötti „munkamegosztásban" hagyományosan Szegedé a festészet bemutatása. A nyári tárlat néven elkezdett, de félbeszakadt kiállítássorozatot, valamint a helyébe lépett táblaképfestészeti biennálét kiindulási alapnak tekintették az új koncepció kidolgozói, egyszersmind figyelemmel voltak a város átalakuló képzőművészeti szervezeteire, az új törekvésekre is. Gondolkodásukat meghatározta, hogy a város arculatának formálásában, egyénítésében a művészeteknek kiemelkedő szerepük lehet, Szeged vonzerejét növelik, az idelátogatók élményeit gazdagítják a színvonalas művészeti események. Mindezek szellemében szeretnék felújítani a nyári tárlatok rendszerét. Háromévenként rendeznék meg, országos meghívású lenne és nyitott, de a festészet-grafika-kisplasztika elsőbbségét hangsúlyozó. A város, mint házigazda és rendező a minisztériummal és a művészeti szövetségekkel alkalmanként állapodna meg a rendezés munkájának és költségeinek megosztásáról. Az első ilyesfajta megbeszélés már le is zajlott, hiszen már az idén , a szabadtéri játékok kezdetével egy időben szeretnék megtartani a nyári tárlat nyitóünnepségét. A következő évben rendeznék meg először - ugyancsak triennáléjelleggel - azt az egyedülálló kiállítást, amely az európai kortárs képzőművészetről adna keresztmetszetet; mivel Szeged kapcsolatai szinte az egész kontinenst behálózzák, jó szervezéssel valószínűleg olyan különleges tárlatsorozat hagyományát lehetne megteremteni, amely nemzetközi közönséget vonzana. csemege lenne a szakmának. 1994-ben és azt követően háromévenként kívánják meghirdetni a táblaképfestészeti kiállítást. Ha megfelelő nemzetközi hírveréssel ezt a sorozatot sikerül útjára indítani, a város kulturális-művészeti élete, szellemi arculata markáns vonással gazdagodik. Nem egyszerűen a kortárs magyar képzőművészet nyer megjelenési és megmérettetési alkalmat, hanem szaporodnak a Szegedet a világgal összekötő szálak is. Mint minden, természetesen ez is pénzbe kerül. De jó befektetésnek ígérkezik az a millió, amit a képzőművészeti tárlatokra vár a várostól remélhetni, a polgárainak többsége. S. E. Külföldi vendégoktatói pályázat Külföldi vendégtanári, valamint lektori állások betöltésére hirdet pályázatot a Művelődési és Közoktatási Minisztérium és a Nemzetközi Hungarológiai Központ. A megbízás elnyerését magyar szakos tanári képesítéshez, az adott ország nyelvének, továbbá az ott használatos közvetítő nyelv magas szintű ismeretéhez és több éves felsőoktatási gyakorlathoz kötik. A pályázattal kapcsolatban bővebb felvilágosítást a Nemzetközi Hungarológiai Központ nyújt a 1667-638-as telefonon. A jelentkezéseket január 20-ig kell eljuttatni a központ címére: 1519. Budapest, Pf. 386. Bevezetés az utcanévtanba 3. Milyen a jó utcanév? Olcsó demagógia utcanévadás tárgyában „alulról építkezésről", „döntési jogról" fecsegni. A lakosság véleményét - ahogy a Nagy Imrétől idézett szabályrendelet-tervezet helyesen mondja - meg kell ismerni, hiszen jó ötleteket adhat, de magasabb nézőpontból kell elbírálni, hogy összeegyeztethető-e az utcanévtan szabályaival, a város utcanévrendszerével. Azt már csak odafönn tudják, hogy miért épp Szombathely és Celldömölk között jutott eszembe. Talán a kopár, hófoltos puszta miatt. Talán a végtelen csend, a visszaköszönő reménytelenség miatt. Egy átjárónál fékezett, csikorogva megállt a vonat. Akkor tűntek föl a szürke horizonton. Egyszerre mind. Picurka és a többiek. Szóval ott döbbentem rá, hogy az én szerelmeim mégiscsak ők, bizony ők, az orosztanárnők voltak. Mert ha valaki naponta megízlelte a reménytelenség keserű ízét, ha valaki naponta szembeszállt a lehetetlennel, ha valaki naponta odaállt harminc gunyoros, lenéző és kihívó szempár elé, és mégiscsak azzal kezdte, hogy daragíje ribjáta, most akkor a melléknévi igeragozást vesszük tovább, miközben persze hallotta a halk, gyűlölködő morajt, és mégis csinálta, tette a dolgát, amiről persze ő is tudta, hogy... Drága Picurka. Magácska akkora volt, mint Bódi Magdi, száznegyvenegy centi. Lehetetlenül magas sarkú cipellőkben járt és hatalmas selyemsálakat kötött a nyakába és úgy festette magát, mint a szláv nők, élénkpiros rúzzsal, égkék szemfestékkel és titokban grúz vodkát ivott. Szemöldökét kicsipegette. Magácskának mindig bibor körmei voltak, azokkal mutogatta az igeragozás gyűlöleletes táblázatát. Magácska Leningrádban tanult. Egyszer kivitték az osztályukat egy környékbeli falucskába, Szlivóba, és ezt a történetet minden évkezdetkor elmesélte, mert ez egy szerelem volt. Mert ott, a nyírfás, borókaillatú Szlivóban első látásra megkérte a maga pici kezét Dimitríj, az a százkilencven centis, csupaizom ukrán parasztfiú, aki szőke volt, mint a júliusi búza és pirospozsgás, mintha mindig októberi hóval dörzsölte volna az arcát. Lássa, Picurka, hol van már Dimitríj. És hol van Szlivó. Tudom, maga most a német fölsőfokúra készül valahol, de esténként kicsi ágyacskájában keservesen rázkódnak a vállai. Sírdogál, mert már soha nem mesélhet a szőke Dimitrjről, az egyetlen férfiról, aki halálosan és reménytelenül szerette magát. Drága Erzsébet. Ön mogorva volt, szigorú, mint az idő, és kérlelhetetlen, tán mert sokdioptriás szemű veget hordott. Drága Erzsébet, maga folyton pislogott. Magával nem lehetett alkudozni, maga egy utálatos perszóna volt, magát gyűlöltük, kifiguráztuk, leteheneztük és kiröhögtük, hogy olyan reménytelenül szerelmes abba a kappan hangú ficsúrba, a sima képű tornatanárba. Maga egyszer óvatlanul, tán' mert valaki akkora baromságot mondott, elnevette magát, és én csak néztem, hogy te jó Isten, hiszen ez a nő szép, hogy a kedv, a mosoly megszépíti, és másnapra kívülről megtanultam a Lenin-életrajzot, és fel is mondtam, és maga újra rámmosolygott és azt gondolta, hogy ez egy pedagógiai siker, pedig dehogy, csak valahogy meg akartam köszönni, hogy egy pillanatra megajándékozott a maga eltitkolt, a keserűség álarca mögé rejtett, különös szépségével. Drága Márta. Maga egész egyszerűen jó nő volt. Költséges passzió Ami az ötletpattogtatónak passzió, olcsó kedvtelés, a közösségnek súlyos teher. Móra Ferenc jobbkeze, a szegedi utcanevek első tudós kutatója, Cs. Sebestyén Károly 1938-ban joggal követelte: „Tekintettel a város anyagi helyzetére, mindig az indítványt benyújtó személy vagy testület tartozik viselni az utca átkeresztelésével járó összes költségeket. Ha saját zsebükből kell lojalitást mutatni, meggondolják az emberek a dolgot, mielőtt ilyen költségbe verik magukat." Én megelégednék azzal, hogy városi szabályrendelet mondaná ki: a javaslattevőnek az utcanévadással járó költségek ötödét meg kell térítenie. Cs. Sebestyén Károly másik ötletes elhárító indítványa: minden utcanév-változtatási javaslatról csak a beadástól számított egy év múlva lehessen tárgyalni. Egy esztendő alatt sok minden történhet, lehiggadhatnak a hirtelen fölbuzdulások, s kiderülhet, hogy nem is olyan égetően szükséges az az utcanév-átkeresztelés... Úgy látszik, kiirthatatlan hiedelem, hogy a nagy embernek utcanév jár. Hallom a rádióban a hölgyet, aki Raoul Wallenberg munkatársa volt 194445-ben, hogy a svéd diplomatának a gépkocsivezetője, bizonyos Willy is milyen kitűnő embernek bizonyult: több volt, mint sofőr - hős volt! S rögtön hozzáteszi: utcát kéne róla Pesten elnevezni! * Holott: az utcanév eredeti és máig legfőbb szerepe a tájékoztatás. Mielőtt a hivatalos névadás gyakorlattá vált volna, a lakosság maga nevezte el az utcákat, hogy eligazodjék saját városában, falujában. Elnevezte - Szegeden is helyzetéről (fő utca, gatyszár utca, kis utca, miatyánk utca [olyan rövid, hogy épp egy miatyánkot lehetett elmondani, míg végigment rajta az emberi, dehogy utca [olyan kicsi], nagy utca, hosszú utca, kereszt utca, árok utca s hasonlók]; alakjáról [könyök utca, gatyaszár [Y alakúi utca, hajlat utca, görbe utca, kerek utca. fenék utca); szerepéről [sóhordó utcai; irányáról (budai utca, péterváradi utca); a benne található templomról, szent szobráról (Szentháromság, Szent Miklós); jeles iparos(ok)ról (műves utca, varga utca, tímár utca); egyéb jellegzetes foglalkozásokról (juhász Úrhölgy. Királynő. Dáma. Maga bármit kezdhetet volna magával, mert a szépség tőke. Kamatoztatható, ft gatható akár a bankbetét. De nem. Maga orosz tanár lett és hozzáment egy alkoholista katonatiszthez, aki őrülten féltékeny volt, és verte magát. Emlékszem, egyszer, borús, szürke időben, sötét szemüvegben jött és mi tudtuk, hogy a fekete lencsék fekete monoklikat takarnak. Azon az órán valahogy jók voltunk, túlságosan is engedelmesek. Csordogáltak a könnyei a szemüveg alól, végigfolytak azon a szépséges, finom púdertől sápadt arcon, és az osztálynaplóra csöpögtek, Bajnok-Tóth Endre neve mellé. Emlékszik? Amikor kicsengettek, hirtelen maga elé meredt, aztán felkapta a fejét, és nagyon halkan azt mondta: Szpaszíba. Soha többé nem láttuk sírni. Drága Irén. Magánál türelmesebb nőt nem láttam. Maga mindig mosolygott, maga soha sem volt ideges, és nem hozta ki a sodrából az el nem készüli házi feladat, a mocskos, salátásra gyűrt füzet, a táblán koppanó papírgalacsin, a kamaszos pimaszkodás, az aljas kis hepciáskodás, a hirtelen menstruálni kezdő lányok hisztériája, maga csak mosolygott rendületlenül, mint nagyobb titkok tudója, mosolygott, igen, mintha nem egyedül élne évek óta, mintha nem halt volna meg a férje fiatalon, egyáltalán, mintha minden rendben menne ezen a világon. Drága Katalin. Maga olyan volt, mint az időjárás. Magát nem lehetett kiismerni, az egyik pillananatban bájos volt, könnyed, akár a tavaszi mosoly, hogy a következő pillanatban alattomosan odaszúrjon, mint a jégcsap, és reccsenjen, akár az újrafagyott, óntól szürke hó. Katalin, maga nem szerette magát. Maga mindig azt mondogatta, hogy kész, ez az utolsó éve, aztán abbahagyja, elmegy pincérnőnek, titkárnőnek vagy takarítónőnek, vagy bárminek, de ezt tovább nem bírja, majd meglátjuk, egyszer ebbe bele fog halni. Katalin, maga engem meg akart buktatni félévkor, és igaza volt, mert megérdemeltem volna. Drága Katalin, én bármit megérdemeltem volna. Aztán, hogy mégis meglegyen az átlag, hármast adott. Közepest. Katalin, maga már nem emlékszik erre. Katalin, drága Katalin, maga már semmire sem emlékszik, mert '89 késő őszén a nagyszünetben egyszercsak összeesett, és hiába szirénázott a mentő, hiába műtötte azonnal a klinika legjobb professzora, maga már nem tért többé eszméletre. A maga szíve abbahagyta, Katalin. Megelégelte. Azt mondta a maga szíve, hogy konyec. A szív mondta ezt, akinél nagyobb úr nincsen ezen a földön. Egy ötödikes oroszkönyv maradt maga után a folyosón. A kézírásával. A nevével. Magyar és cirill betűkkel. És a lapok között a felmondó levéllel, amit három éve, karácsonykor írt, és amit csak a temetése után olvasott el az igazgatója. DARVASI LÁSZLÓ utca, fuvar utca, szappanyos utca); vendéglőkrőt, fogadókról (Arany Oroszlán, Fekete Sas, Fehér Ló, Kék Kakas, Korona); lakóiról (cigány utca, német utca, rác utca); nevezetes lakójáról (Bokor utca, Hajós utca, Gácsér utca, Nemes takács utca, Róka pék utca, Veres ács utca); intézményéről (posta utca, kis kaszárnya utca, malom utca) és így tovább. Az első tiszteleti nevek Az utcához nem kapcsolódó jeles személyiségek iránti tiszteletből való utcaelnevezés szokása az 1789. évi nagy francia forradalom nyomán terjedt el Európa-szerte. Szegeden először Buday Mihálynál 1814-ben készült várostérképén találunk ilyen tiszteleti neveket: az Eugén (Jenő) utcát, a Laudon utcát és a Mérey utcát. Névadóik közül ketten már jó ideje halottak voltak akkor: Savoyai Jenő (1663-1736), azaz Eugen von Savoyen-Carignan herceg, tábornagy és Gideon Ernst Laudon (1717-1790) báró, táborszernagy. De a harmadikról elnevezett utca már a későbbi korok lojalitásából ád ízelítőt: Mérey Sándor (1779-1848) királyi személynök, kamarás, helytartósági tanácsnok, Magyarország tartományi főbiztosa még élt, amikor Szegeden utcát neveztek el róla. O volt tehát e nemben az első! Azóta járványként terjedt el ez a fajta névadás, olyannyira, hogy manapság már azt kell magyarázni, majdhogynem mentegetni, ha virágról, madárról, ásványról, más természeti köznévről akarunk utcát elnevezni. Holott az volna a hagyományhoz illeszkedő, ha megtalálnák ma is azt a jellegzetességet, amely illik a utcához; megörökíti valamely tulajdonságát, benne levő intézményét. Angyal Endre beszélt először 1969-ben a második magyar névtudományi tanácskozáson az utcanévadás esztétikájáról. Rámutatott a nevek változatosságában rejlő szépségekre. Magát az utca fogalmát is sokféleképpen lehet kifejezni: ilyen például a hajdan Szegeden is gyakori köz, de a ma is élő sor, fasor, udvar (rak)part. Sajátosak az egyelemű nevek (Palánk, Budzsák) és az olyanok, mint a Tarján széle, Rókus alja. Az alsóvárosi Szél utca is a város hajdani határát, szélét örökíti meg. Jó és szép az az utcanév, amely hagyományos, régi. Cs. Sebestyén Károlyt idézem: „A Víz előtti Szegednek még egész csomó olyan utcaneve volt, amely nemcsak jellemző és érdekes, hanem történelmi nevezetességű is. így például, hogy csak néhányat említsek, az árvíz után elpusztított szegedi várnak és a régi városerődítésnek az emlékét őrizték meg az Arok utca vagy másként Az Árkon, a Sáncpart utca és a Mély árkon nevű utca. Lám, a bécsi híres Graben sem jelent mást, mint ezek a régi elpusztított utcanevek, mégsem jutott eszükbe a bécsieknek ezt valamely császárról vagy más nagy férfiúról elkeresztelni, mint ahogy ezt nálunk tették. Pedig kár volt finnyáskodva elvetni a Víz előtti város girbegörbe utcáinak jellemző és bizonyosan évszázados régi utcaneveit. Bátran meghagyhatták volna a régi utcaneveket azokon az új utcákon, amelyek a régiek helyén épültek, s csak olyan utcáknak kellett volna új nevet adni, amelyeknek a helyén régi utca nem volt. Szóval óriási hibát követtek el a rekonstrukció idejében, amikor a régi utcaneveket eltörölték, de azóta és még ma is folyton hibáznak, mikor mindig csak a pillanatnyi hangulat hatása alatt, derűre-borúra át- meg átkeresztelnek utcákat és tereket, nem törődve tradícióval, történelmi múlttal." ízlések és pofonok A Víz utáni utcanévadóknak minden érdemük ellenére valóban fölróhatjuk, hogy nem volt érzékük a néphagyomány iránt. Ezért hullottak át úri ízlésük rostáján a régi és népi Szeged hangulatos, sajátos utcanevei. így lett a Tyúkbögy utcából Gyöngytyúk utca, a Cyöp utcából Gép utca, a Varjú utcából Páva utca, a Fürdő utcából Füredi utca, a Sár utcából Tündér utca; így tűnt el a Kácsafészek, az Ördöglyuk, a Mélyárok, a Kék Kakas utca, Könyök utca és a többi szép, eredeti észjárást és szemléletet őrző név. így lett az olajütőkről elnevezett Sutu utca - félreértve, hazafias pátosszal megtöltve - Szabad sajtó utca. Pedig Bécsben a Kártner Strasséból sem csináltak Franz Josef Straussét, és a berlini Unter den Lindenból még a leglojálisabb monarchia idején sem lett Kaiser Wiihclm Strassc, és a náci uralom sem nevezte, el Hitlerről. Pedig a Kártner Strasse csak annyit jelent, hogy Karintiai út, az Unter den Linden pedig egyszerűen csak „A hársfák alatt". Zürich legszebb és legforgalmasabb útját ma is Bahnhof Strassének (Állomás utcának), Stuttgart főterét, amelyen a városháza is áll, Marktplatznak (Piactérnek) nevezik. Koburgban, a Koburg hercegi család székvárosában, a pályaudvarról bevezető előkelő út Kuh Gasse (Tehén utca!); Hamburgban ma is van Gansplatz (Libapiac); Kölnben Entenpfuhl (Kacsaúsztató). Megint Cs. Sebestyén Károlyt idézem 1928-ból: „Ugye, el sem lehet képzelni, hogy nálunk egy-egy főutca ilyen .semmitmondó', szimpla névvel megmaradhatott volna; hogy ne akadt volna valami lojalitástól olvadozó városatya, aki a politikai élet valamely - lehetőleg élő - nagyságáról való elnevezését ne indítványozta volna." (Folytatjuk.) PÉTER LÁSZLÓ