Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-25 / 21. szám

• ll.W.UI <P" 4 DM MAGAZIN DÉLMAQYARORSZÁQ SZOMBAT, 1992. JAN. 25. Könyvek Kárpátaljáról A túlélés nehéz korszaka 1990-ben aknaszlatinai barátaim figyelmességéből hozzájutottam Dupka György-Horváth Sándor-Mórícz Kálmán szerzőhármas Sorsközösség című, alig 120 oldalas kötetéhez, mely amolyan napi helyzetjelentés Kárpátaljáról, s egyben átfogó kép e sokat hányt-vert terület sorsáról, magyarok és nem magyarok kapcsolatáról. A kötet szándéka azt a társadalmi pezsgést bemutatni, amely a legutóbbi időben elindult a nagy birodalom eme kis szögletében is. Hiteles, tárgyszerű, elfogulatlan vizsgálat és összefoglalás akar lenni, első lépés, cselekvésre ingerlő, tudatosító. Sorra veszi a magyarlakta településeket, városokat, számadatok tömegét közli iskolákról, egyházakról, társadalmi szervezetekről, művelődési, művészeti csoportokról, melyek egyben kapaszkodói is a magyarságnak, hogy megőrizze emberi jogait, nemzeti identitását - hogy egyre inkább otthon érezze magát szülőföldjén. Pedig évtizedekig a megmaradás, a túlélés nehéz korszakát szenvedte Kárpátaljának szinte minden nemzetisége, nemcsak magyarok, hanem a németek és a ruszinok is. Mi volt megmaradásuk titka? Az, amit az előszóban megfogalmaznak a szerzők: „A parancsuralmi rendszert, mely az egész ország kánonja volt, a kárpátaljai magyarság, s ha tetszik a kárpátaljaiak igazán és egészen soha nem fogadták el." Elég csak a kronológiát végignézni, hogy az új hatalom, a szovjet rendszer hogyan politizált Kárpátalján. 1944. november 15-17. A kárpátaljai magyar és német férfiak ezreit hajtják „3 napos munkára" Sztálin lágereibe. Bűnük - saját nemzetiségük. 1945 júliusa. Több száz ruszin és magyar településnek megváltoztatták a nevét, mivel a terület Ukrajna részévé vált, „újraegyesülés" történt. 1947. Politikai perek tömegét zúdítják az előző korszak hivatalnokaira, református és katolikus papokra. 1949 tavaszán a görög katolikus (unitus) egyházat a pravoszláv egyházba olvasztják. A hitük mellett kitartó papokat elítélik, lágerekbe toloncolják. A kegyetlen üldözés főleg a ruszinokat érinti, akiknek nemzeti önállóságát is kétségbe vonják, s ukránoknak tekintik őket. Tragikus, s máig ható súlyos következménnyel jár, hogy a görögkeleti egyház itt Kárpátalján államvallásként, a bolsevik diktatúra engedelmes eszköze volt annak ellenére, hogy a rendszer óriási áldozatokat - templomok, kolostorok, vértanúk ezreit követelte ettől az egyháztól is az impérium egyéb részeiben. Még mindig a sötét mélységet jelzi, hogy az 1949-ben katonai szolgálatra behívott magyar és német fiatalokat nem a hadseregbe, hanem munkaszolgálatra, a donyeci szénbányákba vezénylik. 1955-ben a hruscsovi olvadás idején kihirdetett közkegyelem értelmében sok száz elítélt magyar, német és más nemzetiségű térhetett haza legalább hírmondónak Szibéria, Vorkuta, Magadán lágereiből. 1956-ban a magyar forradalom és szabadságharc leverése után az ungvári börtönbe hurcolják az eseményekben részt vevő magyarországi és az eseményekkel szimpatizáló helyi fiatalokat. S közben szerény - „a lenini nemzetiségi politikával" összeegyeztethető művelődési, iskolázási lehetőség nyílik meg a negyvenes évek végétől. A magyar nyelvű sajtó, rádió azonban a hivatalos ukrán médiákból átvett szövegeket közvetíti. A moszkvai vezetés azzal is kimutatta bizalmát a Kádár rendszer iránt, hogy 1957-től engedélyezte a magyarországi könyvek, folyóiratok, napilapok behozatalát. 1963-ban az Ungvári Állami Egyetemen magyar tanszék nyílt, ahol csakhamar egy magyar író-költő gárda szerveződött, s kereste önmagát, az önkifejezés és a megjelenés lehetőségeit. A megalkuvások és apró győzelmek vékony pengcélén haladtak az ügyek, az erőgyűjtés, a fölkészülés, a sivatagba vonulás nehéz évei voltak ezek, de amikor 1989. február 26-án Ungváron megalakul a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége (KMKSZ) megtörténik az áttörés. Erről már Botlik József-Dupka György szerzőpáros új könyve ad számot, melynek címe: „Ez hát a hon..." Az olvasó örömmel nyugtázza az adatokat. Százegy községben s Beregszászon, Ungváron több szervezet is átfogja, szervezi, képviseli érdekeit a magyarságnak. A szervezet megközelítően 30 ezer taggal bír, figyelembe véve az itteni magyarság összlétszámát, a kétszáz-kétszázhűszezer főt, jelzi az eredményt meg a tennivalókat is. E második kötet már visszatekintést is ad, s 1918-tól mutatja be napjainkig Kárpátalját. Olyan adatok sorjáznak itt, melyekről még a történészek is keveset tudnak, s a közvélemény alig valamit. Az első magyar polgári demokratikus forradalommal kapcsolatban idézi a tényt, hogy 1918-ban a terület RUSSZKA KRAJNA néven autonóm területként volt része Magyarországnak. Sokat időzik a könyv 1938-1939-ben visszacsatolt Kárpátalja sorsán is, ahol a Teleki Pál vezette magyar kormány hivatalos nyelvként tartja számon a magyar mellett a ruszin nyelvet is, s Vajdaságként autonóm jogokkal rendelkezik. A kötet utolsó, érdeklődésre számottartó információja, hogy Kádár János ötvenhat november első napjaiban Kárpátalján tartózkodott. A kormányalakításról szóló proklamációját Sándor László bemondó olvasta föl az ungvári rádióban. Az oroszból fordított szöveg stilisztikai javításait Balla László, ismert író, lapszerkesztő végezte, s maga Kádár János pedig Ókcmcncén, a területi pártbizottság dácsájában pihente ki fáradalmait. A könyv utószavában a szerzők megállapítják: a határainkon kívül élő magyarság Kárpátalján és Burgenlandon kívül konfliktusok között él." Kárpátalja kivételes hely. A reménység szigete. Lehet modellértékű szöglete Közép-Európának, ahol az emberi jogok, a józan ész, a közös szenvedés nem hinti el az egymást pusztító nacionalizmus eszméit. A közös szülőföld egyaránt otthont ad magyarnak, ruszinnak, németnek, románnak, orosznak. Erre itt és most még megvan minden esély. Ezért érdemes Kárpátaljára odafigyelni. . • FARKAS FERENC Szívesen Paragrafusokról, erkölcsről a szervátültetések ürügyén Kegyeleti jogot nem sérthet Beszélgetésünk kezdetén mindkét professzor leszögezte: az orvostudomány mai lehetőségeinek ismeretében a szívátültetésekre hazánkban is szükség van. Ennek érdekében pedig minden tisztességes eszközzel az etika eszközeivel is - támogatni kell ezeket a műtéti eljárásokat. Emellett megjegyezték: most, amikor az ország szíve együtt dobban az első - s immár a ngásodik - újszívesével, akár félrevezetőnek tűnhet erkölcsi szempontokat latolgatni, hiszen mi más lenne fontosabb, mint a betegek érdeke: hogy életben maradjanak. Mindazonáltal talán mégsem érdektelen körülnéznünk a paragrafusok rengetegében: vajon valóban segíti-e a törvény a szívátültetés felesleges akadályok nélküli, hazai elterjedését. Az 1972-es egészségügyi törvénynek mint alaptörvénynek erre vonatkozó része a lényeget tekintve nem sokat változott. A halottakkal kapcsolatos rendelkezések végrehajtási utasításai azonban módosultak. Jelenleg az Elnöki Tanács 1987-es 6. sz. törvényerejű rendelete és az egészségügyi miniszter 14/1987. számú rendeletével módosított végrehajtási utasítás a mérvadó. Mindezek szerint elhalt személyből szerv vagy szövet kivétele kegyeleti jogokat nem sérthet. A gyógyító célú szerv- és szövetkivétel nem végezhető el, ha az ellen a meghalt személy még életében - a jogszabály által meghatározott módon - tiltakozott. A hallgatás is beleegyezés Hogy miként tehetné meg ezt, aki halála után is ragaszkodik minden porcikájához? (Elvégre emberi joga bárkinek, hogy éljen a választás lehetőségével.) Nos, az egészségügyi miniszteri rendelet szerint ez akkora bürokráciával jár, hogy ép, egészséges ember aligha bajlódik vele, a beteg - úgy lehet - még kevésbé. Tiltakozó nyilatkozatot kell tennie, de nem is akárhogy. A személyi igazolványban tartható egészségügyi lap Az első hazai szívátültetések a jogos nemzeti büszkeség mellett számos, egészségügyet érintő kérdést, köztük etikai megfontolásokat is fölélesztettek. Önmagában az a tény, hogy egy ember halálához kötött a másik megmentése, kétségeket támaszt egyesekben: vajon erkölcsös módja-e ez a gyógyításnak. Dr. Csanády Miklós egyetemi tanárt, kardiológust, a SZOTE II. sz. Belgyógyászati Klinikájának igazgatóját, valamint dr. Julesz János egyetemi tanárt, a SZOTE Etikai Bizottságának elnökét kértem arra, mondja el a témával kapcsolatos véleményét. megfelelő rovatába, vagy az egyéni egészségügyi könyvbe kell ezt bejegyeztetnie az átjárni egészségügyi szolgálat illetékes orvosával. A gond ott kezdődik, hogy általában ilyen lapunk és könyvecskénk nincs is. Nemet mondani ugyan van jogunk, csak éppen élni nem tudunk vele. Az USA-ban a pozitív hozzáállásból indulnak ki: az ember ráírja - az ott létező - donorkártyájára, hogy halála esetén felajánlja szerveit a rászorulóknak. Ennek hiányában akkor végezhető el a műtét, ha azt a hozzátartozók engedélyezik. Számos más ország gyakorlatával egybehangzóan, a magyar szabályozásban a hallgatás már beleegyezést jelent. Ez az eljárás lényegesen egyszerűbb, gyorsabb lehet, kevésbé hátráltatja így egy esetleges életmentő műtét elvégzését. A végrehajtási utasítás ésszerű módosítása azonban szükségesnek látszik, és ehhez elegendő lenne - tartják a szegedi orvosok - , ha úgy fogalmazna: elhalt személyből szervet gyógyító céllal akkor szabad kivenni, ha ez ellen életében hitelt érdemlően nem tiltakozott. Ez a két szó csökkentené a bürokráciát, s a törvény mégsem lenne kerékkötője a szervátültetésnek. A tetem nem tulajdon A hozzátartozók gyakori aggodalma: mi a biztosíték, hogy már valóban meghalt szerettük, amikor kioperálják valamely szervét, hogy másnak megmentsék vele az életét. A rendelet szerint holttestből szervet vagy olyan szövetet, amely a halál beállta után igen rövid ideig alkalmas átültetésre, akkor szabad kivenni, ha a halál beálltát három, az átültetésben részt nem vevő orvos együttesen megállapította, és aláírásával igazolta. A szervátültetések etikai megítélésekor nem mellőzhető annak a kérdésnek a tisztázása: tulajdon-e a halott teste. A SZOTE professzorai egyetértenek azzal a jogi állásponttal, hogy nem. Márpedig ha nem az, akkor nincs tulajdonosa, aki a halál után megtagadhatná, hogy - kegyeletet nem sértő módon - mást gyógyítson. S ha nem tulajdon, az eltávolított szervek áruba sem bocsáthatók. A világ fejlettebb részén negyedszázados múltra tekint vissza ez a gyógyító eljárás, így feltehetően ott már kidolgozták a fölmerült etikai kérdésekre is a megfelelő válaszokat. Donorrá lenni A professzori szobában beszélgető partnereim föllapozták az Orvosok Világszövetségének etikai ajánlásait tartalmazó kötetet. Kiderült: az emberi szervtranszplantációról szóló legújabb deklaráció alapelvei megegyeznek a hazai törvény szellemével. Csupán a magyar végrehajtási utasítást kellene világosabbá, egyszerűbbé tenni anélkül, hogy indokolatlan akadályokat gördítenénk az életmentő műtétek útjába. Annál is inkább, mert ezeknél valóban létfontosságú a gyorsaság. Volt idő, amikor azt tanították: erkölcsös az, amit a törvény megenged. Márpedig az erkölcs ennél mélyebb, szigorúbb, időtállóbb dolog. Az ókortól napjainkig azt tartja erkölcsösnek a közösség, aki a jó és a rossz között különbséget tud tenni, és a jót választja. Tehát aki halála után is képes adni másoknak, akár a szívét, azaz donorként életet ment: erkölcsös a legfelsőbb fokon. CHIKÁN ÁGNES Átültetett vagy müszív? Azóta, hogy Barnard professzor 1967-ben végrehajtotta az első szívátültetést, 11-12 ezer ilyen transzplantációt hajtottak végre a földkerekségen. A betegek túlélési esélyei ma már igen jók, s ha a műtét után nem lép fel szövődmény, egy év eltelte után a túlélők 50-80 százaléka visszatér eredeti munkakörébe. Bármennyire imponáló is az évi 3 ezer körüli műtétszám, csak töredéke annak, amennyire szükség lenne. Ám az átültetendő donorszívek száma aligha fog jelentősebben növekedni a közeli jövőben, hiszen a távolabbi jövőben is csak olyan egészséges szívű, lehetőleg fiatal személyek jöhetnek számításba, akiket csak rövid idővel korábban ér az agyhalál, majd a szívhalál, mint szívük az operáció színhelyére eljuttatható. Segíthet az állatszív is? A működésképtelenné váló betegek életének meghosszabbítását a tudósok tehát csak részben tervezik élő emberszívek transzplantációja révén. Sokan úgy vélik, hogy idővel majomszíveket is fel lehet majd használni emberbe való átültetésre. (1984-ben egy nyolchónapos pávián szívét ültették be az Egyesült Államokban egy csecsemő mellkasába, aki azonban csak három hétig élt a majomszívvel.) Az ilyen, úgynevezett heterotranszplantációs műtétnél azonban fokozottabb a kilökődés veszélye, ami később talán legyőz-, hető lesz. Nem kevés azoknak a szakembereknek a száma, akik egy megfelelően kiképzett műszívnek a szervezetbe való beépítésében látják a kérdés végleges és megnyugtató megoldását. Reményre ad okot, hogy a mai műanyagok között már számos olyan akad, amely „szövetbarát", és nem indít kilökődési reakciót a szervezetben. Műanyagok felhasználásával ma már sikeresen pótolnak ereket, csontokat, ízületi felszíneket, szívbillentyűket stb. A régebben alkalmazott, nem emberi anyagok (platina, ezüst, arany, elefántcsont, üveg) bizony csak ritkán maradtak meg beültetési helyükön. Egy műanyagokkal az élő szövetekhez csatlakoztatott műszív alkalmazása esetén tehát nem is annyira immunológiai problémák adódnak, hanem konstrukciós, technológiai nehézségek. Müszív a mellkasban Az emberi szív nyugalmi állapotban percenként 60-100-szor húzódik össze. Egy év alatt kb. 3 millió szívdobbanást jelent, és egy átlagos életkorú személyben ez idő alatt mintegy 5 millió liter vér áramlik át rajta. Nos, ezek voltak az alapadatai a mesterséges szívnek, melynek terjedelme nem lehetett nagyobb a természetes szívénél. Abból a feltevésből kellett kiindulni, hogy a szív lényegében véve csak egy szivattyú, amelynek szerepét mesterséges készülék is átveheti. Nagy problémát jelentett annak a szerkezeti anyagnak a megtalálása, amely nem engedi mcgalvadni a vért. De sikerült olyan műkaucsukot kifejleszteni, amelynek bioelektromos és alvadásgátló tulajdonságai az emberi érrendszerhez hasonlítanak. Az sem volt kisebb gond, hogy miként lehet vezérelni a műszívet? Az emberi szívre ható terhelések ugyanis rendkívül különbözőek. Alvás közben sokkal kevesebb vért kell szivattyúznia, mint munkavégzés közben. A természetes szerv önműködően reagál a megváltozott körülményekre, a gépszív megfelelő reagálását azonban mesterséges úton kell biztosítani. A fejlett elektronika segítségével ma már ez a probléma is megoldható. Nagyobb gond az, hogy milyen energiaforrás láthatja el, és tarthatja hosszú időn át is biztonságosan üzemben a gépszívet. Ehhez parányi áramforrásokra, esetleg törpe radioaktív telepekre lenne szükség, netán a szervezet különböző biológiai folyamatainak energiatermelés céljából való hasznosítására. A műszív kialakításában már jó eredménynek számítana az is, ha egy derékra szerelhető kis készülék tarthatná mozgásban a mellkasba zárt gépszívet. Jusson eszünkbe: a szívütemadó (a pacemaker) fejlesztésével sem álltak le addig, amíg nem sikerült teljesen miniatürizálni... > BT