Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-04 / 3. szám

ü AT ANTA T J\T> Jr/\L//\111 A-Lnr SZOMBAT, 1992. JAN. 4. DM MAGAZIN 5 Meghalt a Bartók, éljen a Bartók (?) Hajdú Géza, a Bartók megbízott igazgatója: - Egy idő után túl sok szabályzó volt, a gazdasági dolgokat mindig nagyobb súllyal kezelték, pedig a kultúra nem a termelőszférába tartozik. Az intézmény nyakába olyan dolgokat akasztottak, melyek nem lettek volna a feladatai. A mi hibánk, hogy a város vezetésének nem elég erővel közvetítettük a problémákat. Az intézmény pedig a város hibás döntéseit eltűrte és elfogadta. A pénznélküliségben a szakma a tekintélyét játszotta el de nem volt más választás. Az a véleményem, hogy majd a Bartók átvilágítása után gyökeresen át kell alakítani a rendszert, tisztázni a szerepeket és a helyzeteket. „ Szabó Béla, a Bartók volt igazgatója: - A közművelődés és a Bartók jelenlegi helyzete nem városi, annál szélesebb, kiszámítható és megtervezhető folyamat eredménye. Az utóbbi két-három évben jutott az ország olyan gazdasági helyzetbe, amikor a jelszavakhoz nem volt elegendő pénz. Az intézmények vegetálása ennek tudható be. A Bartók egy intézményrendszer vezérhajója lett, amihez a pénztelenséget leplezve egy csomó ingatlant csatoltak, de annyival több pénzt soha. Az önkormányzat még ma is egyik zsebéből teszi át a pénzt a másikba - gondoljunk az IKV bérleti díjakra -, ami jelentős Egy kulturális intézményt lassan, de biztosan pusztítottak el. A felelősség nem csak a volt igazgatóé és az akkori művelődési osztály helyettes vezetőjéé - akik jól átgondolt, ügyes fogással vitték végig az épület bérbeadását -, vagy nem kizárólag a város közgyűléséé, amely partner volt ebben, és nemcsak a Bartók meggyöngült szakmai gárdájáé, mely mindezt szótlanul tűrte. Úgy tűnik, az elsődleges ok máshol keresendő. A Bartók soha nem volt „kitalálva", olyan rendszerben létezett évekig, melyet nem gondoltak át. 1979-ben - a pénzügyi helyzet rosszabbodásával - egyetlen tollvonással kapcsolták egybe az akkori November 7. Művelődési Házzal és a városhoz csatolt települések művelődési házaival. Az autonómia elvétele az életerő elvételét is jelentette. Közben kialakultak a nem a város által irányított közművelődési intézmények is, melyek színvonalasabb programjaikkal versenyhelyzetet teremtettek, amelyben a mamut-Bartók - fejlesztés nélkül - lemaradt. Aztán jött a vegetáció időszaka, majd az épületet bérbe adták. A népművelők legnagyobb sérelme, hogy legtöbbször laikusok, a szakemberek megkérdezése nélkül döntöttek és döntenek szakmai kérdésekben. támogatáselvonást jelent. A volt városi művelődési központ funkcióit fel kell vállalnia baráti köröknek, egyesületeknek. Egy másik épületre mindenképpen szükség van, hiszen nincs egy ház a városban, ahol közösségek találkozhatnának. Miháczi János, volt népművelő, november l-jétől a hódmezővásárhelyi vtv vezetője: - A Bartók és a közművelődés jelenlegi helyzetét az általános pénztelenség okozta és nagymértékben befolyásolta az, hogy a város vezetőségének nincs elképzelése a kultúra jövőjéről. Kiss Ernő, a Bálint Sándor Művelődési Ház vezetője, akit már kineveztek egyszer a Bartók igazgatójának, de el sem foglalta székét, lemondott: - Sokáig személyfüggő rendszer volt, szakmai káderpolitika nélkül. Az egyre rosszabbodó állapotokat téveszme a pénztelenségre ráfogni. Tény, hogy a nagy busongás közepette hagytuk elfolyni a dolgokat magunk mellett, de nem aludtak mások: intézményen belül megalakultak a szabadabb és a maguk uraként gazdálkodó kft.-k, betéti társaságok. A Bartók kiesett a város köztudatából, pedig most jött volna az új élet kezdete. Rózsa Gáborné, a Bartók népművelője: - Hosszú éveken át nem volt lehetőség a fejlesztésre. Nekünk ez a ház volt, és ezt elfogadtuk. Kényszerpályára kerültünk, nem kulturális dolgokat is fel kellett vállalnunk, ami nem a mi dolgunk, viszont tény, hogy igazi közművelődés nem képzelhető el lerongyolódott körülmények között. Egy városi művelődési ház ugyanúgy hozzátartozik a városhoz, mint az úthálózat. Szégyen, hogy egyáltalán felmerül a lenni vagy nem lenni kérdése. Épület és pénz hiányában nem akárkik kényszerültek az utcára: a Bartók, a Liszt, a Vaszy Kórus. Meghalt a Bartók. A kulturális bizottság mégis átvilágítja szakmailag és gazdaságilag - a megmaradt részt, ami olyan, mint Hamingway regényében a partra vitt hal: már csak váz. A Bartók immár csak egy név, éppen válófélben lévő házakkal és egy gazdasági apparátussal. Éljen a Bartók? Igen, éljen, de egy egészségesebb, átgondoltabb, valós társadalmi igényekre alapozott rendszerben, ahol a felelősséget - egy egész társadalom felelősségét - nem próbálják egyetlen személyre hárítani. PAP ÉVA Felelős magyar kormányt! A félreértések elkerülése végett, nem valami visszaemlékezésbe kezdett a tisztelt olvasó. Igen is, a mai helyzetben, a mai magyar kormány országlása mellett állok elő ezzel a régről ismert igénnyel. Mitől aktuális a kérésem? Tanult kormánypárti barátaim mondhatják, hogy szabad választásokon egy (majdnem) szabad nép által választott Parlament kormányával szembesülünk nap mint nap. Ilyen értelemben valóban felelős. Felelős a Parlamentnek, és az általuk sokszor emlegetett népnek. A kormány. És elméletileg. Mert a miniszterek és elnökük nem érzik magukat annak. Aki ugyanis felelős, azt felelősségre lehet vonni, még két választás között is. Máshol, Európában biztosan. Itthon bezzeg... Miért hiszi azt minden miniszter, államtitkár, képviselő (ha kormánypárti), vagy szimpatizáns, hogy a kormány bírálata, ne adj Isten, felelősségrevonása(l) rögtön a kialakult államrend elleni támadás? Bármennyire tanultak, talán nem ismerik, vagy egyszerűen elfelejtették azt a régi mondást, hogy: Érted haragszom, nem ellened! Ráadásul ez most módosul is annyival, hogy „értünk". Mert hogy bármennyire is nem örülök neki. a mi kormányunk! A mienk, és a mi jobbulásunkra próbál cselekedni. (Bízom benne...) Ha meg már a mienk, akkor hadd szidjam. Szidnám én a mai ellenzékét is! Hisz magyarok vagyunk, vagy mi az Isten! (Barátom szerint már csak „mi az Isten"...) Bízom benne, fogom is. Mármint szidni. Mert nekünk semmi se tökéletes. De ez nem baj! Mi már csak a természetünknél, és az utóbbi negyven évnél fogva is kritikusan nézünk mindent. Még a főnökeinket, beosztottjainkat, régi barátainkat is. („Na, ez ugyan mit csinált az előző rendszerben? Azt se tudja, mi az a rendszerváltás!" stb.) Közben pedig régi-új káromkodások jelennek meg a „közszitkozódásban". A klasszikus zsidózás, a régebbről ismert kommunistázás mellett újabb kasztok, úgymint: Liberális! Népi-nemzeti! Ellenzéki! Kormánypárti! Emdéefes! Szadista! (Azaz Szabaddemokrata.) Kisgazda! stb. jelennek meg, hogy a „letorgyánozás" bűnéről ne is beszéljek. Nem jó ez így. Kormánypártnak, ellenzéknek egyaránt el kell fogadnia a jobbító kritikát, különben a terepet átveszik a szélsőségek. Tudom, ez a mostani vezetőknek nehezebb. De azért kérem Őket: ha már európaiságunk annyira fontos, tartsuk be annak politikai normáit is. Ha kell, valljuk be, hogy hibázunk. Ha másként nem megy, tanuljunk a saját kárunkon. De tanuljunk! Végül hadd szólják csak a miniszterelnök úrhoz. Kérem önt, lazítson.egy kicsit! Mosolyogjon! Ha ilyen görcsösen szorítja a kormányt, még eltörik! BERÉNYI KONRÁD Emlékszilánk A minap kacatjaimat pakolásztam a szoba egyik sarkából a másikba, s közben kezembe akadt egy furcsa alakú fémdarab. Hoszszan kutattam emlékezetemben, mire sikerült felidéznem az eredetét. Valamikori katonaidőmre datálható, s tulajdonképpen egy gránátszilánkról van szó. Nem okozott sem sérülést, sem kárt senkinek, hiszen békeidőben voltam katona - méghozzá tüzér s csupán emléknek tartottam meg. Ugyanakkor felrémlett bennem, milyen emléket tarthattak meg maguknak életük talán legfontosabb eseményéről a Sivatagi Vihar „homokszemei"? Talán egy dunsztosüvegnyi olajos homokot, hogy eldicsekedhessenek, ezt a földet én szabadítottam fel, vagy egy fogságba esett iraki katona sapkáját, töltényét, esetleg egy Szaddam-plakát fecnijét? Mert az Öböl-háborúról ezen kívül szinte mindent tudtunk. Kik harcoltak egymással, hányan voltak, mit csináltak éjjel fél háromkor, mit reggeliztek, milyen fogkrémet használt Norman Schwarzkopf tábornok, hányas bakancsot hord Szaddám Húszéin. Beköltözött a lakásba egy távoli háború, élesben mentek azok a dolgok, amiket eddig csak „biztos, ami nem bizonytalan" alapon gyakoroltak a deli vitézek. Nem sokkal ezek után tőlünk alig 200-300 kilométerre robbantak a gránátok, kelepeltek a gépfegyverek. A szorgalmas tévénéző hamar szakértővé vált az amerikai haditechnika sivatagi alkalmazása u^ín a rommá lőtt város megvédésében is a mérsékelt égöv alatt, miközben csak sörért kellett kimennie a konyhába. Azonban, ellentétben a kuvaitival, erről a háborúról sokkal kevesebbet tudunk, s mégis jóval többet. Nem tudjuk, milyen erők vannak az egyik, s milyenek a másik oldalon, hol húzódik a tényleges frontvonal, hiszen egyik oldalon sincs több tíz kilométernyi lövészárokrendszer vagy csak nem tudunk róla -, nem is sejtjük, hogy kimerülnek-e egyáltalán, s ha igen, mikor a lőszerés hadianyag-készletek, van-e, s ha igen, miiyen utánpótlása a harcoló feleknek? Ellenben tudjuk, Eszéken melyik boltba volt érdemes betérni, ha cipőt akart venni az ember, tudjuk, hogy odaát sokan élnek velünk egy nyelvet beszélők, akik most talán egymást lövik, tudjuk, hogy a szomszéd országok közül egy újabbal korlátozódtak minimálisra kereskedelmi kapcsolataink, s reméljük, hogy ez nem lesz hosszútávú. Tudjuk, vagy legalábbis bízunk benne, hogy Barcs nem válik Kassává, tudjuk, mert a Panoráma bemutatta, hogy egy szerb önkéntes két papagájt „tett el" emlékbe Vukovárról. Nem valószínű, hogy tőlünk délre a katonák mostanában repeszeket vagy töltényhüvelyeket gyűjtenénck szuvenírként, hiszen éppen ezekből lehet a leginkább elegük. Mondom, mindez végigfutott bennem a gránátszilánk kapcsán. Hosszan vívódtam, vajon kidobjam-e a hideg, élettelen fémdarabot, de aztán mégis csak eltettem. Emlékbe. MÓCZÁN ZOLTÁN Kompország magunkra hagyatva A Szovjetunió elveszítette a hidegháborút. Ez a pontos dátummal körül nem határolható esemény hatalmi vákuumot idézett elő Közép-Kelet-Európában. Sokan sokféleképpen értékelték már e tényt, politikusok, politikai hírelemzők, s szinte minden ország médiái folyamatosan tájékoztatnak az Európa mostoha gyerekeinek számító államok hatalmi változásairól. A térségben vannak nukleáris fegyverek. Vannak kisebb-nagyobb, általában a 60-as évek technikai színvonalán álló, zömében szovjet fegyverekkel felszerelt hadseregek. És adósságtömegekkel, elmaradottsággal, nemzeti gyűlölködéssel, tudatlansággal megátkozott államok. Magyarország. Ady azt mondta: Kompország, amely hol ide, hol oda húz. Ma szétszabdalva, beletörődve a megváltoztathatatlanba. Már csak néhány vad nacionalista óhajtja a régmúlt dicsőséget, visszarajzolni a fiók mélyén relikviaként őrzött, megsárgult Nagy-Magyarország-térképet. De Árpád népe most ismét Európa végvára - hányadszor már a történelem folyamán? Karéjban dühösen fújtató, tolerancia nélküli, elszabadult nacionalista indulatokkal. Déli és keleti végeinken véget ér a civilizáció, és valami egészen borzasztó kezdődik - a Vadkelet. Jugoszlávia? Vér, háború, hatalmi szeszélyből besorozott, vágóhídra hajtott szerencsétlenek, akik nem tudják, nem is tudhatják, kiért és miért háborúznak. Talán az életükért? A túlélésért, hogy legyen vége már? Elűzött, hajléktalanná vált tízezrek, pusztuló műemlékek , fenyegetőző politikusok. Európa demokráciáinak urai ma éles szemű megfigyelőket küldenek, szakadatlanul tanácskoznak, szankciókat hoznak, és elméleti variációkat gyártanak a megoldásra. Mégis, számukra mindez messze van, pedig a Churchill által Európa érzékeny alhasi pontjának nevezett Balkán most haslövéstől fetreng és ordít. Keleten, az ősi római földeken dákok kiáltanak türköket, és sírásra fakasztó zagyvaságokat hordanak össze. Autonómia? Az ősi nép szemében ez vörös posztó. Az ész trónfosztása - immár folyamatosan. A politika irányítása a nacionalizmus hullámain parafadugóként mindig fennmaradó posztkommunista elit kezében. Erdély... Megalázott magyar nemzetiség, tudatlanságba taszított szerencsétlen román milliók. Keljfeljancsi-politikusok, akik lehet, sosem fogják megérteni: országuk útja Kompországon keresztül vezet Európába. Keleten azonban még nincsenek utak. Kompország védtelen, magára hagyatott. Most •épp Nyugatnak hajózik. És fél. Már aki. Kevesen vannak, akik látják a veszélyt, a szomszédban dúló háború átterjedésének veszélyét. Hogy gyengék vagyunk, védtelenek. Hadseregünk alig több mint 60 ezer, javarészt rosszul kiképzett, operettkatonákból áll. Fegyverzete elavult, az is inkább támadásra - a régi Varsói Szerződésbeli „munkamegosztásból" örökölve -, mintsem védekezésre való. Rengeteg hackocsi, magától lezuhanó, évek óta elavult elfogó vadászgépek, harci gép szinte egy se. S nem biztos, hogy a védelemre elégséges erővel. Épeszű ember nem akar háborút. De nem mindenki épeszű. Ezt a politikusok a történelem folyamán már számtalanszor figyelmen kívül hagyták. Ki véd meg minket? Úgy tűnik, senki. „Árnyékban állunk". A NATO a közelmúltban elutasította a visegrádi hármak közeledését, - majd legutóbb Rómában - a hamarosan létrehozandó, Észak-atlanti Együttműködési Tanács tervével, mégis úgy tűnik, valamiféle, legalább papíron létező, biztonsági rendszer keretei közé akarja bevonni a térség egyáltalán nem homogén államait. De Jalta kísértete még mindig él. Az Észak-atlanti Szövetség túlzottan óvatos. Egyelőre inkább vállalja a kelet-európai térségben meglévő, hatalmi vákuummal járó veszélyeket, mintsem idegen elemként befogadja Lengyelországot, Cseh-Szlovákiát és Magyarországot, amelyek közül talán utóbbinak - a sorozatos provokációk okán - volna a legfontosabb a NATO-védelem. Kompország ma szabad, független. Szeretne az is maradni. PÁL TAMÁS PÉTÍR Mózes és az alkotmány Manapság sokat hallani az alkotmányról, az alkotmánybíróságról. „Az alkotmány olyan egy országnak, mint a Biblia a hívőnek." - hallottam egyszer valakitől. Meglehet. De az a gyanúm, a Bibliát kevesebbszer írták át. Mondhatni, egyszer sem. Legfeljebb értelmezték. Azt nem mondom, hogy ez nem járt némi huzavonával, de végül is etalon maradt. Államokat, hatalmakat szerveztek rá. Népek erkölcsi és társadalmi fundamentuma lett. Alaptételei beépültek a polgári társadalom törvényeibe. És ez természetes. Mózes intenzív tárgyalása a legfelsőbb hatalommal a Sínai hegyen - népe megzabolázása és összefogása érdekében - sikeres volt: a tíz pontban sűrített üzenet tökéletesen alkalmas lett egy szilárd erkölcsi, jogi és gazdasági rendszer megteremtésére, ami az akkori és a mai viszonyokat is figyelembe véve, keveset vesztett aktualitásából. Tekintélyelvi alapokon áll, védi az életet, a családot, a magántulajdont; szeretetre és tiszteletre int. Kétezer év alatt jobbat nem találtak ki. A társadalmi fejlődés közben feltette a maga kérdéseit és az élet, s a gyakorlat megadta a maga válaszait. A törvény újabb és újabb fogalmakkal gazdagodott, egyre sokrétűbb lett, de alapjaiban az ősi, kőtáblára vésett tízparancsolatra támaszkodik. Amióta a polgárosodás „megszülte" a maga nemzeti alkotmányait, nyilvánvalóvá vált, hogy az alkotmány hiánya előbb-utóbb gátja egy állam demokratikus fejlődésének. Később az is kiderült, hogy ezt a legfőbb törvényt is lehet manipulálni; úgy szerkeszteni, mintha demokratikus államot működtetne, s úgy használni, hogy a diktatúra palástja lehessen. A mai magyar alkomány már megtisztulni látszik a „sztálini" vonásoktól. Az is előrelépés lenne, ha a majdani, új Magyar Köztársaság alkotmánya magán viselné a tízparancsolat szellemiségét, érthetőségét, hatóerejét! MÓRÁSZ ATTILA