Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-20 / 16. szám

HÉTFŐ, 1992. JAN. 20. Taktika és praktika ímm < HANGSÚLY 7 Van, akinek észt, kivételes talentumot, állhatatos szorgalmat adott az Isten és van. akinek ehhez bársonyszéket is. Kérdés azonban, hogy ez egyszersmind azt is jelenti, hogy csakis a hat lábon megtámasztott igazság az igazság? Egy kiváló, tehetségét éppen határainkon túl kamatoztató hazánkfia arra merészkedett, hogy nyilvánosan elmondja saját véleményét a hazai kulturális élet egy szeletéről, s külföldi tapasztalatai alapján az orvoslás általa szükségesnek tartott módjairól. Az itthoni elismertségben sem szűkölködő kiváló szakember azonban - az igazi demokrácia lágy hullámaiban lubickolva - nem gondolhatta, hogy mondandója itt viharos hullámokat ver. Akaratlanul megbántott ugyanis egy tőle eltérő nézeteket valló, magas posztot betöltő, tekintélyes személyiséget. Azt. aki az általa vezetett intézmény lassú, úgymond kíméletes átalakításának a híve.Vele szemben emberünk viszont úgy tartja, magának a szervezetnek, s az országnak is az az érdeke, hogy szigorúbb elveken alapuló és gyorsabb legyen a változás. Méghozzá úgy, hogy a szakma állította lécmagasságot átugrók maradhassanak versenyben, s ne azok, akik átbújdosnak alatta. O ugyanis, ott Európában azt tapasztalta, hogy a nemzetközi vetélkedőkön nem a középmezőny mögöttiek szoktak dobogóra kerülni. A teljesítményt pedig stopperrrel és mérőszalaggal mérik... Nos, eme véleménye miatt nem csupán a bársonyszék tiszteletre méltó birtokosa neheztelt rá, hanem hajdani ősz. atyai tanítómestere is. Pironkodni kényszerült renitenskedő, ám a szakmában kimagasló teljesítményű tanítványa miatt, és kellőképpen meg is dorgálta , mondván: „nem taktikus " az efféle szókimondás. Azóta is azon töröm a fejem, hogy egy kiváló, fiatalon a nemzetközi élvonalban futó versenyzőnek vajon miért lenne szüksége taktikázásra. Ez az a szó. amely ellen még a tollam is berzenkedni kezd. miként berzenkedett az elmúlt évtizedekben is. Akkor ugyanis ravasz kis fogásokkal, ügyeskedésekkel, szabálytalan előzésekkel le lehetett körözni kiváló versenyzőket. Elég volt bólogatni, hajbókolni, hízelegni a följebbvalónak, együtt iszogatni, vadászgatni vele, s máris ugrott a jó taktikus a ranglétrán meg a fizetési listán. Mindez eddig lehet akár magánügy, az igazságtalanul háttérbe szorítottak szívfájdalma . De hol a biztosíték, hogy itt a határ? Volt már rá példa, hogy a nagystílűbbek az efféle taktikázást fejlesztették tovább, akár a bűnözésig. Voltak, akik olyannyira nem mondtak ellent a hatalmasságoknak, hogy meggyőződésük ellenére képesek voltak másokat koholt vádak alapján börtönbe juttatni, családokat tönkre tenni, feleségeket férjüktől, gyermekeket apjuktól megfosztani, ártatlan emberek ellen tűzparancsot kiadni, sőt akár a ravaszt is meghúzni. Ennek az. országnak elege van a taktikázásból és a taktikázókból is. Míg ők 40 éven át kiválóan taktikáztak a maguk hasznára, eltaktikázták az országét. Felejtsük már el végre a szocialista embertípus álszent figuráját, akiről tudjuk, milyen volt papíron és milyen a valóságban. Persze, mindannyian egy levegőt szívtunk, mindannyiunk vérét mérgezte az ideológia kipufogógáza, de az elkábultak közül se vált mindenki „szenvedélybeteggé". Most meg már egyenesen anakronizmus, ha valaki úgy formál véleményt, hogy közben fél szeme a bársonyszékeken ülők tekintetét lesi, hogy fölfogja a felé sugárzó hála ígéretes hullámait. Megértein, hogyne érteném meg, ha most is hallgat, aki sebezhető, Aki fél, hogy a gazdasági kényszer ürügyén, ám esetleg elfojtott gondolataiért is az utcán találja magát. Ok vannak többen, akik legfeljebb az idegosztályon merik majd elmondani, mi feszíti őket odabenn. Merthogy minden ember mit nekünk az a negyvenegynehány év -. gondolkodó lény. Véleményt alkot, keresi az igazságot mindenki, akinek van magához való esze, ha széke nincs is. Legfeljebb önvédelemből, kenyérféltésből most is taktikázik: hallgat. Van azonban néhány kivételes helyzetben lévő ember ebben az országban, akinek pajzsa tehetsége és verhetetlen teljesítménye. Ez számukra nem csupán erkölcsi alap a véleménynyilvánításhoz, hanem kötelezettséget is ró rájuk. Ha ezek a létfönntartásukban nem fenyegetett, tulajdonképpen sebezhetetlen „kiváltságosok" is meghunyászkodnak, véka alá rejtik a köz javát szolgáló, legjobb gondolataikat, csak mert esetleg nem lesznek „jó fiúk" úgymond „odafönn", ne is beszéljünk, ne is álmodjunk itt demokráciáról, de Európába menetelésről se. Ki állítja, hogy népszerű dolog kertelés nélkül kimondani a másokétól, a hangosakétól eltérő véleményt? Senki nem vitathatja, hogy a nyílt beszédhez, a „gyalázatos alattomosság", az „álnokság" elutasításához még ma is apostoli bátorság szükségeltetik , hogy a meggyőződésű ket. hitüket vállalók, miként Szent Pál, „nyíltan hirdethessék az igazságot, és ezzel rábízzák magukat minden ember lelkiismeretére..." CHIKÁN ÁGNES Az elmaradt riport Sorra hívom telefonon a szövetkezeteket, az érdekel(ne), hogyan fogadták a szövetkezeti átmenetről szóló törvényt. Az elnökök területen, munkahelyi megbeszélésen, vidéken, aki meg elérhető, most nem akar nyilatkozni. Ezt tapasztalom az érdekképviseleti szervezeteknél is: köszönik az érdeklődést és a lehetőséget, de legközelebb talán, most nem nyilatkoznak, várjunk vele, amíg tisztulnak a dolgok, s jobban értelmezhetőek lesznek a törvények. És csitulnak a felkavarodott érzelmek, csillapodnak az indulatok. Most még túl friss minden. Ilyen sem volt mostanság. Nyakamba veszem a határt Nézzük a helyszínen, mi foglalkoztatja hat a szövetkezeti tagságot. ha nem ez? Egyik téeszből a másikba megyek. Ám hiába a régi ismeretség, úgy tűnik, hogy nem tudok megbirkózni a feladattal: mit is jelent(hct) a szövetkezet jövőjére, életére nézve az új törvény elfogadása. Miért az elzárkózás? Nem a személyem az oka. sőt nem is a nyakukon levő zárszámadás, dehogyis! A törvény. Április végéig írja elő, hogy nevesíteni kell a korábban oszthatatlannak tartott szövetkezeti vagyont, erről ne lenne véleményük? Van, csakhogy az nem nyomdaképes. Lassan-lassan azért tapogatódzunk, s a hirtelen jött keserűség mögül előbukkannak a konkrétumok is. A legfontosabb, ugye. hogy még hivatalosan nem jelent meg a törvény, amit az újságokban írtak róla, az olyan, amilyen, de egyáltalán nem biztos, hogy szóról szóra igaz. Különben is változhat. Olyan világ van. hogy valamelyik honatya, vagy honanya feláll a Parlamentben és módosít ványt terjeszt elő, ha a koalícióhoz tartozik, biztos sikerre számíthat, pláne ha a termelőszövetkezetek rovására szónokolhat, azt megtapsolják, és megszavazzák. És akkor ételmezhetik újra, elölről, máshogyan a paragrafusokat. Azért szó szót követ. Elég sok szövetkezeti vezető olvasás helyett most pénz után szaladgál, hogy a tagságnak az esedékes fizetést előteremtse. A téesznek is tartoznak, ő is tartozik, de a munkásoknak már súlyos pénzekért mérik még a levegői is a boltokban, hát pénzt kell szerezni minden áron. A zárszámadás is a nyakukon van. Az új törvény? Csalódás. Szembe köpése a mozgalomnak. A szövetkezetek megcsúfolása. A parasztság becsapása. Nem ezt várták. Miért nem? Hiszen éppen a parasztság, és a .szövetkezeti tagság erkölcsi és anyagi elégtételét is jelenti. Végre saját vagyonuk lesz a saját vagyonuk. Na, ekkor tapintunk a legfájóbb pontrar A friss sebre. Ez a vagyon, amelyet korábban oszthatatlan szövetkezeti vagyonnak hívtak, s amelyre tulajdonképpen a nagyüzem támaszkodott, évről évre gyarapodott, még annak árán is. hogy a tagjaitól vonta el a zsírosabb falatokat a vezetés, szóval ez most majd az ebek harmincadjára kerül. Szétosztódik. Szétkapkodják. Szétviszik, a szélrózsa minden irányába. Halkan mondom, ennek örülni is lehet, mert ezután jobban meggondolja a tulajdonos, hogy mihez adja a nevét és a voksát. Sajátjaként jobban megbecsüli, jobban forgatja, kamatoztathatja a vagyont. Ezzel telibe találom a parazsat. Ez a legfájóbb pont ma a több ezer szövetkezetben, legyen az mezőgazdasági, vagy ipari, hogy az általuk gyűjtött vagyont viheti boldog-boldogtalan. Ugyanis a jogszabály előírja, nem csak a jelenlegi tagok, akik. ugye, 1991. január l-jén tagjai a közösnek, hanem azok is jussolnak. akik legalább öt évig tagjai voltak a szövetkezetnek, illetőleg az örököseik, egyszóval szélesebb réteget tesz tulajdonossá a törvény, így nagyobb lehetőséget teremtve arra is, hogy idegen tőke, tőkések kezében összpontosuljon majd a nehezen gyarapított vagyon. Az átalakulás, a gazdasági forma váltásának a lehetősége nem is olyan lényeges, termelni mindig kell, még ha nem is érdemes, mint nálunk az utóbbi években. Hanem ez a törvény kibabrál a szövetkezettel. Azt is visszaveszi, amit előzőleg (50 százalékos nevesítés) szétoszthattak. Miért érdemes akkor erről beszélni? Értem én e keserűséget. A holnap viszont nem csak ebből és nem csak ennyiből áll. Sz. LUKÁCS IMRE FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ Nem billen a patikamérleg A gyógyszertárak privatizációjáról már több mint egy éve folyik a szó. Állásfoglalások, nyilatkozatok zöme látott napvilágot ez. ügyben, de a gyakorlati megvalósításnak gátat szab, hogy a gyógyszertörvény mindmáig nem született meg. A jogszabályok megalkotása és elfogadása nélkül legfeljebb csak feltételes módban, a „mi lesz, ha majd" kezdetű kérdéseket tehettük fel a gyógyszerészeti privatizációval kapcsolatban Horpácsv Andrásnak, Csongrád megye tiszti főgyógyszerészének. - A közelmúltban lezajlott országos tiszti jőgyógys. t részi megbeszélésen döntöttek-e arról, hogy mit telii nwk, törvény hiányában, az ország 1300 gyógyszertárának privatizációját beindítandó? - Az ősszel kinevezett tiszti főgyógyszerészek fő feladatának szánták a gyógyszertári privatizáció levezénylését. Hónapok teltek el hivatalba lépésünk óta, de semmi nem történt a jogalkotás terén. A kérdés most számunkra az, hogy belevághatunk-e törvény nélkül vagy sem? Mekkora a felelősség, a kockázat egyik vagy másik döntés esetén? Ha törvény nélkül elkezdjük, akkor is rengeteg problémát, kárt okozhatunk, viszont a halogatás is veszélyekkel jár, hiszen közben összeomolhat a gyógyszerellátás rendszere. - Miért veszélyezteti ezt a halogatás? - Hallani olyan híreket, hogy az ország egyes megyéiben - nem Csongrád megyében - a gyógyszertári központok nem óhajtják folytatni szakfelügyelői munkájukat, tekintve, hogy e központok megszűntetését tervezik. Ez esetben a régi szakfelügyelet már nem. a tiszitorvosi szolgálat szakfelügyelete - pénz hiányában - még nem működne. Ennek pedig beláthatalan következményei lennének. - Jutottak-e valamilyen elhatározásra, elkezdik vagy sem a privatizációt a gyógyszertörvény megszületése előtt? - A gyógyszerészkamara kidolgozott egy ajánlást, amelyet jónak tartunk, úgy gondoljuk, hogy ehhez kellene ragaszkodnunk és e szerint lebonyolítanunk a privatizációt. - A kamara ajánlása szerint milyen feltételek mellett vehető magánkézbe egy patika? - Az ajánlás szerint az ország valamennyi gyógyszertára - hozzávetőleg 1300 - megvehető. A pályázatokat a megyei tiszti főgyógyszerészeknek kell benyújtani elbírálásra. A feltételek között szerepel, hogy előnyben részesül az a pályázó gyógyszerész, aki a privatizálandó gyógyszertárban dolgozik pályázata benyújtásának idején. Előnyt élvez továbbá, aki tudományo's fokozattal rendelkezik vagy szakirányú tudományos tevékenységet folytat, valamint a gyógyszertár volt tulajdonosa, illetve annak egyenes ági gyógyszerész-leszármazottja. - Ismervén a gyógyszerészek jövedelmét, az anyagi feltételek jelentenek majd számukra nehézséget, nem pedig a szakmai elvárások teljesítése. - Egy jól felszerelt gyógyszertár igen nagy értékű. A gyógyszerész-társadalom valamennyi tagja tisztában van azzal, hogy még ha ketten-hárman összeállnak, akkor sem képesek megvásárolni egy ntar bejáratott, működő patikát, kivált, ha az központi helyen van. Ezért szerettünk volna létrehozni egy gyógyszerész bankot, amely anyagi segítséget nyújtott volna annak a kollégának, aki a pályázaton elnyeri a patika vásárlási jogát. A banktörvények azonban akkora össszegű alaptőkét írnak elő, amekkorát a gyógyszerészek nem képesek összehozni. Ezért a második változat szerint, egy beruházási társaság megalakítását tervezzük. - E társaság tőkéje honnan jönne össze? - A gyógyszertári központoktól várjuk az anyagi támogatást, a hozzájárulást. - Ön szerint elvárható a fennmaradásukért küzdő gyógyszertári központoktól, hogy annak a társaságnak adjanak pénzt, amely le akar válni a központoktól? - A gyógyszertári központok sorsa is bizonytalan, ezért az ott dolgozó gyógyszerészek se tudhatják, hogy közülük ki adja majd be pályázatát - mert a körülmények rákényszerítik - egy gyógyszertár megvásárlására. Ezért én úgy gondolom, hogy valamennyi kolléga érdeke egy, a későbbiekben hitelt nyújtó beruházási társaság megalakítása. .- Mennyit ér egy nagy forgalmú gyógyszertár? - Ha abból indulok ki. hogy egy most épülő, nem belvárosi, kis alapterületű, egy-két gyógyszerészt foglalkoztató magángyógyszertár költsége meghaladja az ötmilliót, akkor egy belvárosi, több szakemberrel dolgozó, jól felszerelt patika ára 15-20 millió között lehet. - Ha szakmán kívüli üzletember teszi le az összeget, de gyógyszerészeket alkalmaz, a patikájában, elnyerheti a pályázatot? - Ezt szeretnénk elkerülni, mert ilyen esetben egészen biztos, hogy az üzleti és nem az egészségügyi szempontok kerülnének előtérbe. Egy nem gyógyszerész patikatulajdonos ugyanis megszabhatja alkalmazottjának, hogy a szakmai szabályokat lezserül kezelje, míg azokat, amelyek az üzleti hasznot szolgálják maximálisan érvényesítse. Az a törekvésünk, hogy a társasági keretek között működő magángyógyszertárak alaptőkéjének nagyobbik hányada gyógyszerészi. illetve magyar tulajdonban legyen. - Annak ellenére, hogy nincs törvény, tapasztalható-e mozgolódás, van-e érdeklődés a szegedi gyógyszerészek körében? - Sokkal inkább félelemmel, mint bizakodással teli várakozás jellemzi a szakmát. Valamennyien türelmetlenül várjuk, mikor húzzák fel a sorompót. KALOCSAI KATALIN