Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-17 / 14. szám

SALADI MAGAZIN Háziorvost választhatok A bizalom alapjai ffiráMMHaSNMMMMMttt Ismét egy „demokratikus választás" ígérete! Szabadon megválaszthatom, kinek a kezébe teszem le a magam és családom egészségét, életét. Magyarországon ez különösen jelentős tény, hiszen itt „betegebbek" az emberek, mint más országokban. És azért is, mert sokan sorolhatnák múltbeli csalódásaikat a különböző szintű orvosi ellátással kapcsolatban. A szakmai tudás nem minden A választás lehetősége illúzió ugyan, mégis jólesik. Illúzió, mert kisebb falvakban örülhet az ember, ha 10 kilométeren belül egyáltalán orvoshoz jut, nemhogy válogathatna. Illúzió azért is, mert nem igazán tudják, melyik orvos milyen orvos. Harmadszor azért is csalóka ez a nagy szabadság, mert a kórházban senki nem választhatja meg a kezelőorvosát. Mégse legyünk ünneprontók, örüljünk a lehetőségnek. Milyen orvost szeretnénk? Amikor megbetegszünk, az a lefontosabb. hogy a szakember hamar ismerje fel a betegség pontos mibenlétét, és erre megfelelő gyógykezelést találjon. Ebben, azonos végzettség esetén is, igen nagy különbségek vannak az egyes orvosok között, mivel a szaktudás, a tehetség, az érzék, a tapasztalat nem egyforma mértékben van meg az emberekben. Egy-egy orvosnál ezt megítélni csak hosszasabb, személyes tapasztalat vagy mások egybehangzó véleménye alapján lehet. A szűken vett szakmai tudáson kívül van néhány egyéb, nem kevésbé fontos tulajdonság, mely meghatározza szerencsés választásunkat. Például az odafigyelés, a törődés, a lelkiismeretesség. Hasznos a gyors döntés képessége, a határozottság, de az ellenkezője is elengedhetetlen: a töprengés, a mérlegelés, a kételkedés, az önkritika. Biztató szavak és gesztusok Még jelentősebb a kapcsolati tényezők szerepe. Majdnem mindannyian ültünk már fogorvos székében, a kórházi ágyról, a műtőasztalról nem is beszélve. Ilyenkor roppant kiszolgáltatott az ember, még akkor is, ha nem nagyon saenved, vagy nincs életveszélyben. Tapasztaltuk, mennyire fokozza a szorongást, a fájdalmat, a kiszolgáltatottság érzését, ha az orvos durván érint, nyersen szól, vagy csupán csak mogorván hallgat, miközben fájós testünkkel foglalkozik. Mindenki érezte már. milyen kellemesen enyhíti a rossz érzést, ha az orvos tekintete őszinte érdeklődést tükröz, ha barátságosan beszél, ha biztatni próbál szavakkal és gesztusokkal. Az emberi kapcsolatokban - így az orvos-beteg viszonyában is - igen nagy kincs az empátia, az a képesség, mellyel beleéli magát egyik ember a másik helyzetébe, lelkiállapotába. szenvedésébe, és annak megfelelően bánik vele. Az orvos-beteg kapcsolat ősidők óta úgynevezett aszimmetrikus kapcsolat volt. Az emberek felnéztek a gyógyítóra, tudásában nem kételkedtek, utasításait megfogadták. Az orvos ennek megfelelően „atyai stílusban", kissé lekezelő, de pártfogó módon tárgyalt a pácienssel. Az utóbbi évtizedekben világszerte zajlik egy demokratizálódási folyamat, az emberekben megnőtt a szimmetrikus kapcsolatok iránti igény. Egyre kevésbé tűrik a szigorú hierarchiát, a tekintélyelvű kapcsolatokat. Tudni akarják saját diagnózisukat, kitartóan faggatják az orvost bajuk miértjei felől. Nem tűrik, hogy tárgyként kezelje bárki is őket. és egyenrangú bánásmódot *kívánnak. Tevékeny részesei akarnak lenni a gyógyítási folyamatnak. s Akarja, hogy megyógvuljak Az orvosválasztásnál ezek a szempontok is érvényesülni fognak. És mi történik, ha bem esik egybe a barátságos magatartás, az empátiás viszonyulás a hajmegállapító tehetséggel? Szerencsére ez a ritkább eset, úgy tapasztaltam, legtöbbször együtt jámak. A kevésbé tehetséges vagy nem kiegyensúlyozott személyiségű emberek, akik lelkük mélyén szakmailag vagy emberileg bizonytalanok, hajlamosabbak arra, hogy agresszív hangvétellel, lekezelő viselkedéssel próbáljanak tekintélyt kiharcolni maguknak. Ezt különösen a velük nem egy súlycsoportba tartozó, kiszolgáltatott személyekkel teszik szívesen. Én tehát azt az orvost választom, aki a ki nem mondott félelmemet is megérzi; aki néha azt is ki meri mondani, hogy ..nem tudom"; aki a szúrást mosollyal enyhíti: aki őszintén beszél, és nem biztat alaptalanul; aki érezhetően akarja, hogy meggyógyuljak. Dicséretre méltó vállalkozása volt a szombathelyi Markusovszkv Kórház orvosainak, hogy az 1990-es év németországi könyvsikerét, a Nagy egészségköny vet lefordították, s mi több, a magyar viszonyokra adaptálták, méghozzá - a Medicina, a Kossuth Könyvkiadónak és a Zrínyi Nyomdának köszönhetően - példás gyorsasággal. Szívem szerint ajánlanám, hogy ez a vaskos kötet legyen ott minden család könyvespolcán, borsos ára miatt ezt mégsem tehetem. Arra viszont vállalkozhatunk, hogy e melléklet szerkesztője kéziköny vként használja a neves német orvosok és a magy arra fordító szaktanácsadók munkáját, és rendre szemezget belőle, hogy minél több hasznos ismerettel gazdagodjanak egészségükre adó olvasóink. Ezúttal azt a részt lapozzuk föl. amelyben a szabad orvosválasztáshoz kapunk tanácsokat. „Válasszon magának orvost, amíg egészséges. Akkor még van elég energiája a mellette és ellene szóló érveket latolgatni. Még erósebb az ítélőképessége és készsége ahhoz, hogy esetleg más orvoshoz forduljon szükség esetén. Hogy bizalommal lehessen orvosa iránt, néhány alapfeltételt kellene mindenekelőtt önmagával tisztáznia: - Előnyben részesítem azokat a gyógymódokat, amiket nem minden orvos alkalmaz, pl. embertanivilágnézeti gyógyászat, természetgyógyászat, akupunktúra? - Melyik érzés mérvadó nálam egy fiatal orvossal szemben: még olyan fiatal, nem tudhat .mindent'; vagy: most végzett, biztosan ismeri a tudomány legújabb vívmányait is? - Melyik érzés mérvadó nálam egy idősebb orvossal szemben: megbízom a sok éves tapasztalatában; vagy: az újgyógyászati eljárásokat már valószínűleg nem ismeri? - Kivel tudom problémáimat vagy intim ügyeimet jobban megbeszélni: egy férfival vagy egy nővel? - Hogyan hat rám egy technikailag jól felszerelt rendelő: biztonságot ad, vagy ijesztően hat? - Inkább családias légkörben érzem magam oldottnak? Többnyire nem egy tulajdonság a döntő, de önnek tisztában kell lennie azzal, hogy milyen alapra építheti a bizalmát." Akár az alkatrészek a futószalagon Dr. Ignácz Piroska A japán gyakorlat az egészségügy abszolút hatékonyságú modelljének látszik. Jóformán mindenki biztosított, s ha szükséges, a kiváló kezelést kaphatja. Maguk a japánok azonban nem szeretik ezt a rendszert. Egy 1990-es közvélemény-kutatás szerint csak 12 százalékuk mondta, hogy „nagyon elégedett" az általános orvosi ellátással, összehasonlításképpen - ez az USAban 55. Angliában 39 százalék. A legfőbb panasz az. hogy az orvosok túl kevés időt töltenek a diagnózis és a kezelés megmagyarázásával. Amikor Keiko Imamura, egy tokiói háziasszony köhögési panasszal elment a kórházba, az orvos öt percet töltött a vizsgálattal, majd fölírt 5 gyógyszert. Imamura asszony azt mondja: „Szerettem volna tudni, mik azok az orvosságok. de a doktor túl elfoglaltnak tűnt." Az ő tapasztalatai nem egyediek. Ez az. amit úgy neveztek el, hogy 3 órai várakozás. 3 perc diagnózis. A betegeket ide-oda tologatják az egyik zsúfolt várószobából a másikba, mint az alkatrészeket a futószalagon. Végül az orvos alig néhány percet tölt vele. mielőtt fölírna neki valamit. Az ilyen személytelen kezelés a hozzáférhető. alacsony költségű egészségügy árnyoldala. Mivel a díjak minden Kórházban azonosak, a betegek a legfejlettebb technológiával rendelkező helyekre özönlenek, még egy egyszerű náthával is. Az orvosoknak így alig van idejük, hogy egyáltalán rápillantsanak a betegeikre. ..Egyszerűen rettenetes ilyen körülmények között diagnosztizálni" mondja Michio Ogasawara. a tokiói Kawakita kórház korábbi igazgatója. „Az orvosok rengeteg vizsgálatot csinálnak" - véli Opasawara -, „amikor pedig egy alapos beszélgetés elég lenne a diagnózishoz " Ráébredve a személytelen kezelés hiányára, a nagyobb kórházak zsúfoltságából adódó gondokra, a kormány egy elsődleges egészségügyi rendszer felépítését fontolgatja, amelyben a betegek a helyi rendelőket látogatnák, és azok csak a magasabb orvosi technológiát igénylő betegeket küldenék tovább a nagyobb kórházakba. (A Time cikke alapján.) P.D. OLYTASASOS REGENY - Igen, így lehet - nyugodott meg Pötyi és kinyitotta a szemét. Gábor a tengerek fullasztó csendjét, a mélység mámorát és az odaadás egyszerűségét látta meg bennük. Tenyerével lezárta a rácsodálkozó szemeket. - Boldogoknak kell lennünk, arra születtünk. Olyanok vagyunk, mint az Amarillisz virág. Elmúlt a sötét korszakunk, melletted fogom élni világos korszakomat. - Igen, így lesz. Gábor egy fényképet fordított fel az asztal lapján, aztán kezébe vette. - Az anyám... - Mutasd! - Harmincéves volt itt. Egyszerű, hátra simított frizurával öregebbnek látszik, mint most. - De hiszen, épp édesanyádnak van húsos szája! - És apádnak milyen szája volt? - Valóban. Apámnak szigorú szája volt, anya sokszor mondta rá, hogy kegyetlen, vékony szája széle van. - Azt mondod: kegyetlen volt? - Nem volt kegyetlen, csak a szája volt szigorú. - Ne félj, rájöttem, hogy hülyeség az egész testvérkomplexus. Egyszer kutatni kezdtem apám fiókjában a bélyeggyűjteményem után. s akkor egy halom fogalmazványt találtam. Egyik sületlenebb volt, mint a másik, valószínűleg regényes önéletrajzot akart írni, emlékszem is rá, volt ilyen ambíció benne, hiszen szokta mondogatni: „Most nézzétek meg at század legnagyobb íróját..." Biztosan kísérletezik velem, fogadni mernék, ha holnap hazajön, azt mondja, felejtsd el. fiam. De én már leszámoltam vele, mindenkivel, hallod? - Hallom - bólogatott Pötyi és a kezével hátrasimította a fiú homlokából a hajat. Mélyet lélegzett. A beszívott levegőt magában tartotta, szinte ízlelgette. apró sóhajokban fújta a tenyerébe. majd fejével beletúrt Gábor mellényébe, kigombolta a fiú ingét. A bőrét szagolgatta, csókolgatta. Majd Gábor ágyához rohant, és a párnába fúrta a fejét. - Mi van veled? Történt valami? -El kell mennünk! - Beszélj, mire való volt ez a szagolgatás! - Az apámról nem sokra emlékszem. A szája szigorú volt. Talán. De egy bizonyos dolgot most biztosan tudok. Átölelte a fiút, és fuldokló zokogásban tört ki: - Most, amikor beléptem a szobádDÉR ENDRE Szégyen vagy szerelem (12.) ba, ismerős szag csapott meg. Csak gyerekkoromban éreztem ilyen szagot! Nem is gondoltam soha vissza erre. Azt hittem, otthon, minálunk, amíg apa élt, azért volt ilyen szag, mert apám lenolajjal tisztította vagy mivel a lapátját. Olaj meg vasszag együtt... - Tiszta sor: vasmunkás is voltam sokáig. A házgyárban, ahol évekig dolgoztam, a vas szaga keveredik a betonéval. A lelkemben még most is építőmunkás vagyok... - Nem. most már tudom, hogy nem vasszagot éreztem, hanem, amikor apuhoz bújtam kicsi koromban, amikor senki se volt nála, akkor is... - Mi volt akkor is? - Soha másnak ilyen szagát nem éreztem. - Talán mást is szagolgattál?! - Nem, de... - Nézd. ma még nem fürödtem, s a vonaton megizzadtam. Melegen voltam öltözve. Talán apád is szokott izzadni. - Nem, nem tudom. - Hát akkor beszélj róla, tessék. " - Mind a kettő meghalt. A te apád is. az enyém is... Állítólag. De ez a sajnálatos tény logikailag semmit nem támaszt alá. Mind a kettőt a szíve vitte el. - Á. ezt az apám kiszedte belőled, és aztán már könnyű volt bemagyarázni neked. Nyugodj meg. Sajnos, ő az apám. Sajnos, jól ismerem az Öregemet. Gábor átölelte a lányt, ahogy álmában már oly sokszor tette, s akkor fölébredt benne az álom sugallta szituáció. Gábor a hóna alatt cipeli Pötyit, majd az utcára érve maga után húzza, mindig úgy. hogy az alsó ajkát soha senki meg ne láthassa. Vonatra szállnak álmában, s ott sokan vannak... Szökni akarnak, de jön a kalauz. Gábor felmutatja igazolványát, a kalauz szalutál, s Pötyi otthagyva őt továbbhajt egy autóval... - Édesanyádnak volt tehát duzzadt a szája széle, nem apádnak? - Nem is tudom - merengett Pötyi. Talán anyának se volt ilyen, mint ne„Ó, ajtónállók éje! Kinyitlak végre ma. zár" (Óegyiptomi verstöredék) kem. De hogy apának szigort és keskeny volt a szája, arra mérget vehetsz. - Apádra nem is emlékszel különösebben. - De! Imádtam őt! A példaképem maradt mindmáig. - Nem úgy értem. Külsőségek, szokások, talán a járása, vagy a gondolkodásának a mechanizmusa... - Nem. nem... Nagy darab, szakkadt inas. napbarnított férfi volt. Mindig nevetett. Sokáig nem tudott egy helyben ülni... - Mégis... valami, ami mondjuk... milyen volt a nézése? - Kegyes. Ezen mind a ketten nevettek. - De igazán. Mindenre tudott m. gyarázatot. Kubikos létére szerette a könyveket. Mindig egy-egy új könyvvel állított be. - És rajzolni? Tőle örökölted a rajzkészségedet? - Honnan tudjam?... De mégis! A nyakán az ötödik csigolyája egészen vastag volt, és fájt neki. Gábor nevetett. - Valóban sok mindenre emlékszel. - Nyomkodni kellett neki esténként, és emlékszem, mondta, hogy az ötödik csigolyája, amelyik fáj. az háromszor olyan nagy. mint a többi. - Gyere, nézd meg a csigolyámat. Pötyi nem várt biztatásra, letűrtc az ing gallérját, s tapogatni kezdte az ötödik csigolyát. Ugyanakkor, amikor boldogan állapította meg Pötyi. hogy nem vastag. Gábor fájdalmasan feljajdult. - Úgy nyomtad, mintha az életed függött volna tőle. Képes lennél kivenni a bőröm alól, és nagyító alatt nézegetni! Megint nyomasztó állapotban érezték magukat mindketten. Mióta egymásra találtak a lehangolódásból közös erővel mindig ki tudtak szabadulni. S most. ha egyikük elveszíti józan ítélőképességét. a másik is pánikba esik... Ki kell innen szabadulni, följebb jutni egy magasabb, tisztább régióba, ahol az ember könnyedebben veszi észre a távlatokat s a kivezető utat. - Össze kell házasodnunk, s nem szabad tovább foglalkoznunk ezzel a témával. Te kicsi vagy, én magas, te finom arcú és gumiképű... Hogy is énekelték a hajdani egyiptomiak: „Ó, ajtónállók tündökletes éje! Kinyitlak végre ma, zár!"... Ez az este a mi közös esténk lesz, és ezután minden este csak a miénk lesz! Pötyi lecsukta megint szempilláját, mintegy jelezve, hogy vállalja akár a kárhozatot is. Átkarolta a fiú nyakát és szinte meghazudtolva nehezen oldódó önmagát, odaadón, szégyenérzet nélkül simult Gáborhoz. Gábor felemelte a lány könnyű testét. A kerevetre fektette. - Pötyi! Gábor! - kiabálta Rika végig a folyosót, majd berontott a kivilágított szobába. „Pötyi, Gábor!" - akarta mondani, de ajkára fagyott a szó. Pötyi csukott szemmel feküdt a kereveten, mosolyra hangolt arca könnyben úszott, s Gábor ott ült mellette mozdulatlanul. - Mi van veletek, beszéljetek! Betegek vagytok? Azt akarom, hogy hazamenjünk, Pötyi, érted? Vigyél haza! Vigyetek haza! Nem nyugodott addig, míg Pötyit ki nem rángatta, mint egy kócbabát, Gábor szobájából Elindultak mindhárman. Lent, a hallszerű hodályban pisla égő vetett világot az omladozó falra rajzszögezett bibliai idézetre. Azért még el lehetett olvasni. - Hiszen ez a te írásod, Gábor! Marha tudálékos szöveg, honnan vetted? kérdezte Rika. - Gábor közelebb lépett a „dühöngő" ablak nélküli sarkához, ahol fekete rajzlapon fehér tustintával a következő sorok virítottak: Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják, és a jót gonosznak: akik a sötétséget világossággá, s a világosságot sötétséggé teszik, és teszik a keserűt édessé, s az édest keserűvé." Gábor azon töprengett, hány éve írhatta, és miért éppen ezt az idézetet választotta, miért érezte mindig azt, hogy van egy másik közeg is, ahol szebben tudna élni és kell olyan otthonnak lennie, ahol a jót mondják jónak, az édest édesnek és a keserű keserűt jelent ott... A házból kiérve, a két lány Gábort közrefogta. Mélyeket szippantva a tiszta levegőből, a kúria épületét ködvárnak látták, amely a távolsággal és a sötétséggel aranyosan összezsugorodik. Vége J