Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-05 / 285. szám

6 HETEDHÉT HATÁRON DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1991. DEC. 5. Felelőtlenség A fiatal társaság féktelenül jókedvű volt. „Hülyültek." Azt is piszkálták, aki a kocsit vezette. Míg az árokba nem fordultak. Törés, zúzódás, vér, riadalom. A többieket az apja Ladájával a diszkóba fuvarozó fiú sérült legsúlyosabban: amputálni kellett a jobb lábát. 0 soha töhbet nem fog már rokizni a hét végi táncmulatságokon. Útitársai a sebek gyógyultával, az ijedtség elmúltával új kocsival és új sofőrrel ismét járják: péntektől vasárnapig más-más faluban. S újra „ hülyülnek"... Mert az a „menő". A valamire való fiatal hét végén körbetáncolja a közeli falvak diszkóit - s valóságos autósrodeók résztvevője. Másokkal versenyezve száguld az utakon, csikorgó fékekkel blokkolja érkezéskor a járgányt, majd túráztatja még pár percig a motort, hogy biztosan észrevegyék érkezését. A távozás ugyancsak figyelemfelkeltő: felbőgő gcppcl, sivító kerekekkel startol az éjszaka kellős közepén. Hogy a közeli házakban lakók emiatt idegsokkot kapnak hét végi pihenés helyett - nem érdekli. Az se. ha rászól a rendőr ( ha éppen ott van); visszaszól. Ha megbírságolják, szemtelenül vigyorogva fizet a helyszínen, s azt tudakolja közben a rend őrétől, annak vajon telne-c erre a fizetéséből. Az ó szüleiéből ugyanis telik ( meg). Sok tizenéves viheti az autót, a pénzt, mondván, hadd szórakozzon. Hogy hol, hogyan, kikkel, azt sajnos nemigen kérdezik meg tőlük otthon. Legfeljebb azok a szülők, akik maguk is olyan utcában laknak valamelyik faluban, ahol hét végén diszkó címén autós, motoros parádézás van, amitől vitustáncot járnak az idegeik. Vagy azok, kiknek csemetéjét baleset éri, autójuk, motorjuk összetörik. Akkor van némi szigor - átmenetileg. Aztán megint mehet a gyerek, s folytathatja ott, ahol abbahagyta. Szórakozhat, lehet „menő". Lenézheti, ugrathatja a dizsibe busszal járókat, a papa pénzével, kocsijával felvághat (ilyenkor, sáros időkben, kátyúsra, mély kcréknyomcsíkosra utcai virágágyásokat is). Nincs ellenőrzés, nincs észfék. Csak akkor kapkodnak a vészt jelző fogantyúja után, ha bekövetkezik a baleset. Akkor is csak a vesztesek háza táján. S még ott sem úgy, hogy igazán számba vennék, emberformálásban mennyi kárt okoz a fiatalok körében a „menők" viselkedése. Pedig azt is fel kellene mérni - s a felelősségbiztosítást arra is meg kellene kötniük a szülőknek! SZABÓ MAGDOLNA A pusztaszeri reverendus Remélem, nem haragszik meg rám Borsos Ferenc, Pusztaszer plébánosa, ha egyházi ember létére „civil" papnak titulálom. Senki se értse félre, hiszen mindössze arra utalok ezzel a jelzővel: élete egyszerű polgári sors, hétköznapi foglalatosságok egész sorával kiteljesedett pálya. Sohasem szégyellte és ma sem restelli, hogy a lelkek istápolásán kívül más módon is törődött az emberekkel, hívei javát nem csak az oltár előtt szolgálta. Hogy a falusi pap megélhetési gondjai, plébániájának terhei is késztették arra, hogy a parókia ajtaját becsukva, jószerével naponta „műszkaba" induljon - persze, ez is a tények közé tartozik. Sofőrt keresett a téesz? Hívták a plébánost, hiszen tudták róla, nagyon ért az autókhoz, nálánál jobb, megbízhatóbb gépkocsivezetőt a környékben aligha találhatnak. És Borsos Ferenc nem tartotta méltatlannak, hogy piacra fuvarozza a szeri termést. Egymás után töltötte ki a menetleveleket, előfordult hogy a PusztaszerBudapest közötti utat naponta odavissza kétszer megtette. Almosság ellen gombostűt használt, azzal szurkálta magát, míg haza nem ért. Dolgozott a szövetkezetnek becsülettel, de vele nem mindig bántak becsületesen. Komisz emberek mindenhol akadnak, őt is összehozta a sors eggyel... - Tisztelendő úr, mióta él Pusztaszeren? - Harminc éve vagyok a falu plébánosa. - A polgármester említette, lakodalmi zenészként is gyakran megfordult a szeri famíliáknál. FOTÓ: GYENES KÁLMÁN - Muzsikálni mindig nagyon szerettem. Ha hívtak, hát fogtam a tangóharmonikámat, és besegítettem a cigányoknak. Diákkoromban tanultam meg szaxofonon, basszusdudán játszani. Makón, egy fúvószenekarban kezdtem el zenélni. Itt jártam iskolába, és megmondom őszintén, kocsmákban muzsikáltam össze a tandíjamat. Nagyon szegények voltak a szüleim. Nemrégiben kerestem valamit a régi dolgaim között, és igencsak megdöbbentem, amikor kezembe akadt egy régesrégi okmány, a hatósági szegénységi bizonyítványom. Eszembe jutottak a nyaraim, végigdolgoztam a szünidőt. Napi egy pengőért annyit hajtottam a lovat, hogy bizony. nem maradt bőr a combomon. Volt „szerencsém" sokféle dologhoz. - Úgy hallottam, az ATI oktatójaként is dolgozott. - Sokan jártak hozzám autóvezetést tanulni. A hetvenes években kihelyezett iskolában készítettem fel a jelentkezőket a vizsgára. Tíz község tartozott hozzám, nem számoltam meg soha, de talán ezernél is több embernek segítettem abban, hogy a jogosítványát megszerezze. - Váltsunk témát, hiszen ön elsősorban mégiscsak pap, a falu hitpásztora. Vallásosak a pusztaszeriek? - Nem akarok senkit megbántani, de sokan csak a szájukkal vallásosak. Kevesen járnak a misékre. Talán túlságosan elkényeztettem az embereket. Amikor az adományokat gyűjtöm, az egyházi adót szedem, bizony előfordul, hogy rámuszítják a kutyát. Mintha végrehajtó lennék... És ezt a durvaságot sohasem a szegények, inkább a tehetősebb emberek portáján tapasztalom. A legtöbb helyen azonban szívesen látnak, szeretettel fogadnak. Nekünk nincs templomunk, csak egy kápolnánk. A hitoktatást ebben az évben már nem az iskolában, hanem a parókia melleti épületben tartjuk. A termet külföldi adományokból, a püspökség segítségével alakítottuk ki. A kántorral együtt itt foglalkozunk a gyerekekkel.És tudja mit vettem észre? Ebben a szobában sokkal rendesebben viselkednek a tanulók, mint az osztályteremben.Itt semmi baj velük, míg az iskolában állandóan fegyelmezni kellet őket. - Plébános úr, sokat beszélget a diákokkal, a szülőket is jól ismeri. Annyi szó esik manapság a gyerekszülő kapcsolat sivárságáról, mit gondol, miért lazul ez a kötelék? - A szülőkkel van baj. Képesek mindent megfizetni, a pénzt nem sajnálják semmire, csak ne nekik kelljen bajlódniuk a saját gyerekükkel. Borzasztó dolog, hogy nem ismerik fel, a legértékesebb kincsükről van szó. Új házat építenek? Az otthonukban a legapróbb dolgot is megbecsülik, féltve őrzik. Csak a szeretetnek, a törődésnek, az egymásra mosolygásnak, az együtt töltött perceknek nincs rangja, nincs értéke. GOMBOS ERZSÉBET Helyet az emberségnek avagy balástyai ború Nagyon szűkszavú a telefonáló: - Kérem, jöjjön ki Balástyára, úgy várják itt magát az idősek, mint a gyerekek a Mikulást. - Hová menjek, és miért? - A művelődési ház ifjúsági klubjába. Hallgassa végig ezeket az embereket, és írja meg, mi fáj nekik. Többet nem mondhatok... Nos, ha ennyire várnak, mennem kell. Meghívóim közé telepszem, akik azonnal a lényegre térnek. Egy vékony asszony szólal meg először. - Októberben a községháza melletti nyugdíjasklubot bezárták. Az utcára tették az öregeket. Persze, kapják ők ezután is az ebédet, gondozónők elviszik nekik, de tudja, ide nem elsősorban az ebéd miatt jártak az idősek. - Nem ám! - veszi át a szót Jójárt János, aki öt éve rendszeresen ott töltötte a napjait. - Itt jól éreztük magunkat, sokat beszélgettünk. Bejöttek olyanok is, akik ugyan az ebédet nem kértek, de mert rossz volt nekik magányosan otthon, velünk társaságra leltek. - Úgy tudom, már tavasszal megszüntette az önkormányzat a gondozási központot. Ezek'szerint, október végéig mégis maradhattak az öregek napközi otthonában? A terem túlsó sarkából érkezik a válasz: - Úgy maradhattunk, hogy vállaltuk, ellátjuk magunkat. Takarítunk, rendet teszünk, elmosogatjuk az edényeket. Nem járt gondozónő hozzánk, de megoldottunk mi mindent egyedül. Törődtünk egymással, azonnal feltűnt, ha valaki elmaradozott, mindjárt mentünk megnézni, mi van vele.Tulajdonképpcn klub lett az öno-ból. Tavasztól őszig nem is volt semmi baj, csak amikor már fűteni kellett volna, akkor adták ki az utunkat. Azt mondták, a fűtést nem birja fizetni az önkormányzat. Majd tavasszal ismét visszajöhetünk. - Tudják-e, mennyibe került volna a terem fűtése? - Hogyne tudnánk. 58 ezer forintba. És ennyi pénzt nem képesek ránk áldozni! Sőt azt is tudjuk, akadtak a faluban olyanok, akik előteremtették számunkra ezt az összeget. Hallottuk, a benzinkutas olajat ajánlott fel, mások pénzzel járultak hozzá, hogy fűthessünk. Azl suttogják azonban, valami szabálytalanság miatt nem kaphatjuk meg a pénzt. A gyámügyi előadót, aki segíteni akart és akinek mi csak hálásak lehetünk, a hivatal elbocsátotta. Mindehhez még az is hozzátartozik, mi magunk 12 ezer forintot adtunk volna össze, csak hogy maradhassunk. Vagyis egy fillérjébe se kerültünk volna az önkormányzatnak, mégis bezárták az ajtót. Itt a hosszú tél, mindenki behúzódik, magára marad. - Pedig Györe doktor úr is megmondta - jegyzi meg a mellettem ülő Bitó Józsefné, a falu híres, ékes szavú asszonya -, az idős embernek nagy szüksége van társaságra. Nem elég hogy vacsorája, meleg szobája legyen, az legalább annyira fontos, hogy szólni tudjon valakihez. Ettől fosztották meg az embereket: Nem az eltartásról van itt szó, ahogyan ezt sokan gondolják, mert higgye el a legtöbb família tiszteségesen gondoskodik a nyugdíjas hozzátartozóiról. De hát a fiataloknak sem könnyű manapság. Féltik az állásukat, éjjel-nappal hajtanak a megélhetésért. Ugyan, mikor beszélgetnének velünk, amikor kimerülten hazaérnek? • És ez a klub, ahol most beszélgetünk, nem pótolhatja azt a másikat? - Ez nem ugynaz. Ide csak hetente egyszer jövünk. De ha eladják a termet , márpedig ezt híresztelik, innen is mehetünk. Talán egy szobácskát kapunk helyette, ám ez csupán az itteni ve íóindulatán múlik. A dolgok folytatása pedig a hivatalban levők jóindulatán, mert ha még egyszer átgondolják, hogy mennyit érnek számunkra az elöregedő település idős emberei, hátha más következtetésre jutnak. Netán a köztársasági megbízott vélekedésére. GOMBOS ERZSÉBET A szatymazi őszibarack atyja Kamenszky Béla emlékezete Kamenszky Béla, a szatymazi őszibarack-termesztés atyja születésének századik évfordulója alkalmából rendeztek emlékülést múlt szombaton a szatymazi művelődési házban. A Klebelsberg Kunó megálmodta gazdasági iskolahálózat helyi megvalósítója a Szatmár megyei Szinérváralján született, s az első világháború, a hadifogság és magyarországi vándorlás után került Szatymazra, ahol a helyi gazdasági iskola igazgatója lett. Szinte lehetetlen változatos életpályáját néhány sorban elemezni - idézzünk föl inkább néhány gondolatot az cmlékgyűlésen elhangzottakból. Szűcs László polgármester többek között azt érzékeltette, milyen szerepe volt az elmúlt rendszerben az őszibaracknak az emberek szabadságában („amíg valakinek barackosa volt, addig kevésbé függött"); emellett a gazdakörök jelentőségére hívta föl a figyelmet („kapaszkodó keresése a múltban"). „Még maradt a parázs a hamu alatt a lángból, amit Kamenszky Béla gyújtott" - fogalmazott. Dr. Somogyi György, a helyi gazdakör elnöke az ünnepelt életének és főleg szatymazi működésének áttekintése mellett felidézte a hazai tömeges őszibarack-termesztés hőskorát, amikor a monarchiában „különvonat vitte az udvarba a szatymazi barackot", a hetvenes évek virágkorát, amikor még repülőgépleszálló pálya építésének terve is fölmerült, s amikor a frankfurti vásáron így szólt a reklámszöveg: a mézédes magyar szatymazi őszibarack. De aztán eljött a hanyatlás időszaka, amikor nagyon lecsökkent az állomány, és jellemző módon, csak azon a területen maradt barackos, ahol Széli János, Kamenszky egykori tanítványa volt a téeszelnök. Tóth Sándor, a Földművelésügyi Minisztérium osztályvezetője sok egyéb mellett a gyümölcskivitel lehetőségeit elemezte - innen lehetne ellátni KeletEurópa sűrűn lakott vidékeit, feltéve persze a térség gazdasági helyzetének rendeződését -, illetve kiemelte a belföldi piac jelentőségét, Budapest világvárosi jellegét hangsúlyozva. Dr. Timon Béla egyetemi tanár szakmailag magas szintű, világos nyelven megtartott előadásának leglátványosabb része a diavetítés volt: a firenzei kertészeti világkongresszuson kiállított gyönyörű Maria Carlákat, Maria Aurél iákat, Maria Laurákat, vagy a mélybíbor színű Top Ladyket elnézve érthetővé vált, miért is beszélt az előadó oly sokat a világtermelés 20 százalékát adó olaszokról. Dr. Timon Béla is kiemelte a belföldi piac fontosságát, és szintén fölvázolt egy exportútvonalat: Kelet-Európa mellett Bécs, Németországban pedig Drezda és Berlin lehetne a magyar őszibarack piaca (München már nem) - persze, ahhoz nagyon nagy változásokra lenne szükség. Gazdasági iskolákra már gyerekeknek, mint például Ausztriában; olyan nagy összegű, de csak egyszeri és megtérülő beruházásokra, mint a jégvédő hálóra, a piachoz igazodó fajtaváltásra; kutatóhelyekre - Olaszországban ötven kilométerenként vannak ilyen állomások -, és az eddiginél sűrűbb állományfrissítésre. Amíg ugyanis külföldön 10-15 év után váltanak, addig nálunk nem ritka a 20 éves fa sem. Legutoljára Csurka István, az MDF országgyűlési képviselője szólalt föl: beszédéből kiemelhető a gazdaköri mozgalom fontosságáról, a magyar társadalomban betöltött szerepéről ejtett néhány szó, illetve a gyümölcsoltó ember szép példázata: „A gyümölcsoltó késsel kertjében járó ember rá van kényszerítve, hogy precíz, pontos munkát végezzen, s hogy szeretettel bánjon azzal az anyaggal, a természettel, amiből él." pl