Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-30 / 304. szám

10 RIPORT DÉLMAGYARORSZÁG HÉTFŐ, 1991. DEC. 30. Látogatóban Kárpátalján „Kárpáton túli" németek (2) „De kifog bennünket eltemetni?" A tanszékvezető, a kárpátaljai német kolléganő, valamint Andrea, a csinos egyetemista lány kíséretében, aki maga is c vidékről való, felkerestünk löbb német települést. Elsődleges célunk az volt, hogy beszéljünk a németség képviselőivel, mindenekelőtt pedagógusokkal, tisztségviselőkkel és hangfelvételeket készítsünk a még élő német nyelvjárásokról. Első állomásunk Várpalánka volt (németül Plankendorf, ukránul Palanka), melyet ma már Munkács egyik városrészének tekinthetünk. Utunk először Zoltán Kismannhoz vezetett, az idősebb generáció egyik elkötelezett némettanárához. Miután ők - mint mondotta - otthon csak „svábul" beszélnek, azonnal szemet szúrt, hogy ismerősei a német nyelvű társalgás folyamán mégis gyakran „Zolikámnak" szólítják. Megtudtuk tőle, hogy az (akkor még) falu német nyelvű lakosainak elődei 1730 körül települtek be. Elhangzott az is, hogy az 1930-as években még német nyelvű népiskola is működött náluk, amelybe Kismann is járt. Később, 1942-ben már magyar polgári iskolát kellett látogatnia, míg a háború után az ukrán vált kötelezővé. A német iskolát 1924-ben a „cseh rendszer" idejében alapították. A tisztán nyelvi órákon kívül hittant és az imákat is németül okították. Amint a beszélgetés az oktatásügy, a művelődés jelenlegi állapotára terelődött, Kismann-nál - minden bizonnyal nem tudatos - kódváltás ment végbe, melynek eredményeképpen az addig keleti-frank beütéssel színezett nyelvjárást beszélő vendéglátónk többé-kevésbé a német köznyelvre váltott. Tudatja velünk, hogy a környékbeli német származású gyermekek tulajdonképpen kivétel nélkül értenek anyanyelvükön, de azt beszélni már kevésbé, olvasni-ími pedig alig-alig tudják. Látogatásunk dátuma Kismann úr számára bizonyára sokáig emlékezetes marad. Látható megütközéssel meséli, hogy aznap az első órában az ötödik osztály fele (ahol is egyébként ő az osztályfőnök) hiányzott, mivel a település központjában a Lenin-szobor ledöntésénél akartak jelen lenni. Ugyanakkor néhány gyermek kisírt szemmel, önként vörös nyakkendőt kötve jelent meg az iskolában. Maga Kismann ezt a szobor-akciót egyszerűen vandalizmusnak tartja, s óva int attól, hogy az új társadalom felépítését mindjárt pusztítással, rombolással kezdjük, „ahogy Lenin annak idején a templomokkal..." A németség jövőjére vonatkozóan vendéglátónk nem túl optimista. Sokan távoznak Németországba különösen a fiatalabb generáció körében lehetünk tanúi tömeges kivándorlásnak. Királymező (németül Königsfcld, ukránul Ust' Corna) példáját említi, ahol 15 évvel ezelőtt legalább 1200 német lakos élt. de mára jó. ha 150 maradt. Bár a királymezeiek elődei annak idején Salzkammcrgut vidékéről vándoroltak ide. leszármazottaik mégsem Ausztriába, hanem Németországba mennek „vissza". Szomorú és egyben találó történet kerül szóba, ahol egy temetés alkalmával egy ittmaradó idős asszony a következőket panaszolta: „Mi még eltemetjük a hozzátartozóinkat, de kifog bennünket eltemetni?" E kérdésnél maradva felemlítik, hogy nincsen szakképzett némettanár-utánpótlás. továbbá az egyre gyakoribb vegyes házasságok révén a nemzetiségi hovatartozás illetve identitás a mindennapi életben már jóformán egyáltalán nem játszik szerepet, legfeljebb a szovjet „útlevélben" van jelentősége. Ezzel kapcsolatban pedig rögtön hozzáteszik, hogy a tervezett új igazolvány előreláthatólag csupán tulajdonosa anyanyelvét, nem pedig nemzetiségi hovatartozását fogja tartalmazni. Alaposan odafigyelve optimistább hangok is megütik fülemet. Múlt év júniusában alapították meg Kárpátalján a „Wiedcrgcburt" (= Újjászületés, a szovjetunióbeli németek egyesülete) helyi szervezetét, s azóta már néhány kisebb sikerről is számot adhatnak. Például Pósaházán, Újfaluban, Németkucsován, Felsőkerpecen és Bártházán csak németül tartanak istentiszteletet, de Palánkán is van a németeknek egy papjuk, aki Magyarországról, Egerből érkezett és - dicséretes módon - ugyancsak német nyelven misézik. Az amúgy közkedvelt és lelkes plébánost némileg hiányos némettudása miatt persze csak szükségmcgoldásnak tekintik: Németország újabb lehetőségeket kínál a kárpátaljai német papok képzésére. Kismann szerint a probléma ezzel közel sem lesz megoldva, mivel egy papra átlagosan hat templom, illetve gyülekezet jut, ami a helyi közlekedési viszonyokat tekintve nem egyszerű feladat. A téma kapcsán kiderül, hogy látogatásunk e vonatkozásban is némi évforduló-jelleggel bír. Tavaly ugyanis éppen ezen a napon rendeztek Újfalun nagy sikerrel német népünnepélyt a templomszentelés tiszteletére. Ebben az évben is terveznek folytatást: rangos vendégeket várnak Németországból, Ausztriából, továbbá a kijevi és moszkvai diplomáciai képviseletekről. Ezen kívül valószínűleg érkeznek még látogatók Budaörsről is, valamint a búcsúhoz illő hangulatról egy tiroli népi együttes is hivatott gondoskodni. További kérdezősködésem nyomán kiderül, hogy Németország segítsége és az Újjászületés szervezetének tevékenysége még nem a 24. órában érte az itteni németséget. Vendéglátónk ugyanis közvetlen környezetében. Várpalánkán, legalább 150 családot ismer, akiknek az érintkezési nyelve a német, valamint az is meggyőződése, hogy a gyerekek kivétel nélkül ismerik a helyi német dialektust, sót manapság egyre több lehetőség nyílik cserekapcsolatok szervezésére is a német nyelvű országokkal. Kismann úr lelkesen meséli, hogy nemrégiben tett látogatást a németországi Pfaffcnhofenben. egy szakmunkásképző iskola tíz tanulójának kísérőjeként. Nyáron pedig öt diákjával Magyarországon járt, nemzetiségi táborban. Befejezésül valamennyien egybehangzóan konstatáljuk, hogy az ilyen kapcsolatok fontosságát nem lehet elégszer hangsúlyozni. Távozóban észrevételezem , hogy a lakás minden zugában némel nyelvű újságokat, folyóiratokat látok, németországiakat és helyieket. Újfaluban egyedül e piciny községben 28 előfizetést jelentettek a „Freundschaft" és 24-et a „Neues Leben" című szovjetunióbeli német lapra. Pósaháza - Pausching Povseno Pósaháza (Németül Pausching, ukránul Povseno) mindössze néhány kilométerre fekszik Várpalánkától (vagyis Munkácstól). A falu központjába érkezünk a kicsi és szerény külsejű (valamint állagú) „tanácsháza" elé. Falán - bár nyelvtani és helyesírási szempontból nem éppen kifogástalanul - de német felirat vonja magára a figyelmet, amely magyarítva így hangzik: „Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság, Pósaházi Népképviselők Községi Tanácsának Végrehajtó Bizottsága. Munkácsi Körzet". Éppen érkezésünkkor ülésezik a falu tanácsa, így várnunk kell néhány percet, amit arra használok fel, hogy a kiszűrődő, jól kivehető német (főleg tájnyelvi) szavakat elkülönítsem a fel-felbukkanó ukrán beü tésektől és megkíséreljem megérteni, miről is lehet szó. Távozáskor mindenki németül búcsúzik el, s a magánbeszélgetések is németül folynak. Az embernek itt nem igazán az az érzése, hogy Ukrajnában van ... Tiborij Miles fogad bennünket, a község tanácsának főhivatású elnöke, akit mindenki egyszerűen csak falubírónak titulál. Egyidejűleg elnökségi tag az Újjászületés kárpátaljai szervezetében is. Leginkább sváb dialektusra emlékeztető bemutatkozó szavaiból megtudtuk, hogy a település 1125 lakosából 960 német. A többiek magyarok és ukránok, akik valamennyien beszélnek németül is. Az iránt érdeklődve, honnan származnak az itt élő németek, Miles úr az alábbi egyszerű és határozott megállapítással reagál: „keleti-frank svábok vagyunk"(V.). Hozzáteszi, hogy a falu történetét a 86 éves Vogel ismeri a legjobban. Természetesen - talán nem kis elfogultságomból az iskolaügyre terelem a szót. Megtudjuk, hogy két évvel ezelőtt vezették be a német anyanyelvi oktatást. Tovább faggatózom, hogyan is értsem azt, hogy „anyanyelvi", mit is takar ez pontosabban. Azt a magyarázatot kapom, hogy bár az iskolában minden tantárgyat ukránul oktatnak, most már az első osztálytól kezdve folyik német nyelvoktatás is. (Eddig ugyanis csak franciát és olaszt lehetett tanulni!) A német nyelv viszont bekerült már az óvódákba is, ahol a gyermekek német dalokat és mondókákat is tanulnak. Büszkén említi Miles úr falujának folklór együttesét is. Talán annak is szerepe van abban, hogy a kitelepülök száma itt jóval kevesebb, mint máshol: eddig összesen négy-öt család vándorolt ki. A falubíró hivatalának falát nagy alakú cirill feliratos Gorbacsov-portré dekorálja, mindenesetre azonnal megakad a szemem a közvetlenül alatta (azt is gondolhatnánk: tüntetőleg) elhelyezett jókora fekete-vörös-arany színű német nemzeti lobogón. Ahogy alaposabban körülnézek, az asztalokon is háromszögletű kis német zászlócskák tűnnek fel. Vendéglátónk észreveszi fürkésző tekintetemet és a sarokban elhelyezett termetes bajor zászlókra mutatva meséli, hogy azokat a München melletti testvér-községtől, Höhenkirchen-Siegertsbrunntól kapták. Ezzel a beszélgetés újabb fordulatot vesz és máris Németországról, valamint a szovjet állampolgárok megváltozott utazási körülményeiről társalgunk. Kicsit meglepett, hogy Miles nem sok lelkesedést mutat. O maga 1989-ben látogatta meg németországi rokonait, amit persze szívesen megtenne többször is, ha nem volnának a különböző fékek, akadályok. Például a szükséges útiokmányok beszerzése még mindig meglehetősen bürokratikus, több mint két hónapot vesz igénybe, s ezután még el kell menni a kijevi konzulátusra vízumért. Az átváltási árfolyam: 1 DM=18 rubel sem kimondottan a szovjetunióbeli fizetésekhez igazodik, úgy hogy a 200 márkáért, ami Németországban valójában jóformán csak aprópénz, illetékkel együtt ötezer rubelt kell fizetni. Ha házaspár vagy család kel útra, akkor kész vagyont kell legombolniuk... Ennek ellenére szőnek még Pósaházán utazási terveket. Nemrég volt itt egy 34 fős paderbomi gyermektánccsoport, amint ezt a város színes dísz-zászlója is bizonyítja Miles íróasztala felett: jelenleg abban reménykednek, hogy hamarosan sor kerülhet a viszontlátogatásra is. Végül arról faggatom vendéglátónkat, hogy a kisebbségek önkormányzati és megyei-területi érdekképviselete a gyakorlatban hogyan működik. Afelől is érdeklődöm, miként értékelik az Újjászületés vehemens törekvését a Volga-menti német autonóm köztársaság visszaállításával kapcsolatban. Miles fejtegetéseinek végkicsengése egyértelműen derűlátó: a németek képviselete ugyanis a helyitől a megyei szintig megoldott. A volgai köztársaság újraszervezését fontosnak tartja, habár innen senkinek nem áll szándékában oda települni. Örömmel üdvözölné viszont a „Kárpáton túli terület autonómiáját" is. Tulajdonképpen sajnálom, hogy nem maradt időnk annak pontosítására, hogyan is kellene, illetve lehetne ezt elképzelni. Búcsúzóul ukrán nyelvű - névjegykártyája mellett átnyújtott egy (Nyugat)Németországból származó daloskönyvet is, amely „Az én hazám" címet viseli. Majd nem kis meglepetésemre benyúlt a páncélszekrényébe és előszedte a falu könyvkincseit. Köztük volt a magyarországi német nemzetiségi gyermekek általános iskolai német tankönyve is... A legkisebb falu (Bcreg)Újfalura (németül Unterschönborn, ukránul Nove Selo) érkezve a község határában hirtelen termetes tábla ötlik szemünkbe, melyen rögtön németül - feltűnően nagy betűvel - ez áll: „Isten hozott!", alatta valamivel kisebb írással ukrán megfelelője: „Laskovoprosimo" olvasható. A tanácselnöki címet (azaz a köznyelvi titulus itt is „falubíró") 1990 óta viselő Michael Vogelt otthonában keressük fel. Mivel nem sejthette, hogy ma még látogatói lesznek (telefonon elérni valakit a lehetetlennel határos), éppen nagytakarítás közepette találjuk felesége társaságában. Amint felismerik a helyzetet, többször elnézést kérnek, rendkívül barátságosan viselkednek, s néhány másodperc alatt megpróbálják hozzáférhetővé tenni számunkra a nappalit. Vogel úrtól megtudjuk, hogy a falut 1732-ben 13 Würzburg környékéről származó család alapította, akik Schönborn gróf (innen tehát a helységnév) telepítési akcióját követve itt leltek új hazára. A mindössze 150 házból álló, ma is kicsinek számító község 560 lelket számlál, közülük 500 „sváb". Él még itt továbbá egy tucat ukrán, nyolc orosz, nyolc magyar és egy szlovák. Az idősebb emberek körében az „utca nyelve" még feltétlenül a német - egy régi, túlnyomóan frank nyelvjárás formájában, amelyet az idevalósiak csak „svábként" emlegetnek. A fiatalabbak szintén birtokában vannak a német nyelvnek, de egyre gyakoribb az ukrán szó is. Itt működik a legkisebb községi tanács egész Ukrajnában. A polgármester a közelmúltban még üzemvezető mérnökként dolgozott Munkácson egy javító- és összeszerelő üzemben. Amint a megoldandó feladatairól kérdezem, nyomatékosan hangsúlyozza, hogy számtalan nehézséggel kell megküzdeniük: vagy ahogy ő fejezi ki: „problémából napról napra egyre több van". Sok fiatal vándorolt ki az elmúlt időszakban Németországba. Számuk csak az utóbbi két évben meghaladta a hetvenet. Szerencsére azonban most már stabilizálódni látszik a helyzet, bár jelenleg is több lakos foglalkozik a gondolattal, hogy esetleg a Szövetségi Köztársaságban próbál szerencsét. Az újfaluiak mindenesetre azon fáradoznak, hogy megtartsák az embereket, például azáltal, hogy az életkörülményeket itt igyekeznek vonzóbbá vagy legalábbis elviselhetőbbé tenni. Az infrastruktúra enyhén szólva - még hagy kívánnivalót maga után, most kellene megindulnia a gázbevezetéseknek, bajok vannak a vízzel, utakat kell építe.ni, illetve a meglévőket rendbe hozni. De sorolhatnánk tovább: nincs iskolája a falunak, a gyerekek a szomszédos település ukrán iskolájába járnak, saját iskola tervéről azonban az újfaluiak még nem tettek le. Christina Vogel is felenged közben és hamarosan elemében érzi magát. Színes fényképet mutat a lányáról, akit ugyancsak Christinának hívnak és aki férjestől, gyerekestől kitelepült Németországba. (18 éves fiuk a családdal él és villanyszerelőként dolgozik.) Majd elegáns, tagadhatatlanul nyugati csomagolású rágcsálnivaló kerül elő, azzal a „magától értetődő" kommentárral, hogy a németországi lányuktól kapták... Amint a beszélgetés ismét a német lakosság helyzetére terelődik, világossá válik, hogy most már kedvező tendenciák is megfigyelhetők. Az óvódában pillanatnyilag 30 gyermek van és egy év óta német népdalok, versikék is hozzátartoznak az apró növendékek hétköznapjaihoz. A piacgazdaság bizonyos aktuális fogalmai Vogel fejtegetéseibe (és gondolkodásmódjába?) is be-becsusszannak. Azt ecseteli ugyanis, hogy a Pfaffenhofen-Újfalu csereakciót egy Klaus Hipp nevű vállalkozó „szponzorálja", aki egyébként bébiétel-gyártással foglalkozik. Ausztriával is ápolják a kapcsolatokat, nemrégiben egy villachi tánccsoport lépett fel náluk. A beszélgetésnek alig akar vége szakadni. A vendéglátók kedélyes és közvetlen természete valamint a (különben mindig és mindenütt túl bőven kínált) elmaradhatatlan vodka megtette a magáét. Az eredetileg szakmai-tudományos célzattal indult kirándulásból olyan kellemes és emlékezetes személyes élmény lett, amelyben nem mindennap lehet részünk. DR FÖLDES CSABA TANSZÉKVEZETŐ FŐISKOLAI DOCENS