Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-30 / 304. szám

4 GYERMEKEKNEK DÉLMAGYARORSZÁG HÉTFŐ, 1991. DEC. 30. SZEPESI ATTILA Téli sanzon (Petri Csathó Ferencnek) két kalapos balek a hídon dohányfaló és versfaló két óváros között a senkiföldjén míg fönn szakad a hó dünnyögnek kezük zsebrevágva már nincs szavuk az éjszakára voltak pedig húrszaggató süvölvény orfikus poéták sirályokkal rikoltozó kedvük rég elmaradt mögöttük hová lettek a jelenések a kettős kard a fényhozó előttük ködbe fúlt a város alattuk jéghátú folyó és arcukat a köd fölissza utat és álmot rég elfeledve csak bandukol a két fogyószavú balek két ordas árnyék Isten két nyugdíjas bohóca míg varjakkal kering a hó Négyszáz éve hull a hó (Szepesi Attila: Himnusz a varjakhoz) - Gyülekezik a szegedi klán - állapította meg Csaplár Vilmos, amikor Zalán Tibor kíséretében beléptem Szepesi Attila Új Tükör-beli szobájába. Nemsokára befutott Zelei Miklós (egy emelettel lejjebb dolgozott akkoriban, a Magyar Hírlapnál), s jelen volt Veress Miklós, Petri Csathó és Temesi Ferenc is - igaz, ők csak szóban, legalábbis az idézett alkalommal, mert különben a „szegediek" (alig volt köztük szegedi születésű) mindenütt egymás társaságát keresték. Egymás társaságát? Talán inkább az elvesztett, elvesztegetett ifjúságot, a közös poharazgatások, forró hangulatú költői estek, a gyűlölt és szeretett tanárok, az eltűnt vagy éppen velünk együtt öregedő egykori lányok emlékét magát a várost, Dögeszvárt, Porlódot, azaz Pol Pot-megye székhelyét: SZEGEDET. Csaplár úr nem is bírta sokáig, kifordult a szobából... Ezzel a kis bevezetéssel az elfogultságomat szerettem volna bejelenteni. Nem Szeged (sose szerettük meg egymást), hanem a szegedi klán iránt, amelynek „keresztapája" is van - Ilia Mihály személyében. Klánunk egyik legdicsőbb tagja Szepesi Attila, a beregszászi menekült (szovjet költő is lehetett volna belőle, biTr!), a szegedi főiskola renitens diákja (ki is csapogatták időnként), a gomba- és madártudós. Hermán Ottó XX. századi reinkarnációja, akit tíz éve, ötgyerekes apa létére a kritika még fiatal költőként emlegetett (sokan csak nagyapakorukra törtek ki ebből a kultúrpolitikai karámból), aki a vátesz-szerep legnagyobb divatja idején a „kismester" Csanádi Imrével vállalt közösséget, s akinek - míg mi magán- és közéleteink mocsarában vergődtünk - sorra íródtak a kor mocska fölé emelkedő versei, kötetei - a Himnusz a varjakhoz a tizenkettedik, s ez - húsz év alatt - nem kis teljesítmény, önmagában sem, ám az ő esetében nem a mennyiség csapott át minőségbe (a dialektikus recept szerint), hanem a minőség sokszorozódott meg, különösebb drámai átalakulások nélkül. Szepesi Attila már akkor Bornemissza Péterért rajongott, amikor mi még Guevaráért, sőt, az Állam és forradalom Leninjéért... Az új kötet a sokunk által ismert és szeretett Szepesi-képet gazdagítja. Átvonulnak a verseken a történelem és az irodalomtörténet árnyalakjai: Mátyás király és Károli Gáspár, Márton Áron, az erdélyi mártír-püspök és egy elfelejtett költő, Vályi-Nagy Ferenc a napoleoni háborúk korából; feltünedeznek a hanyatló főváros omlatag díszletei, Budaszentlőrinc és Terézváros, Víziváros, az ötvenes évek Belvárosa egy gyermekkort idéző lírai helyszínrajzban, s a hámló vakolatú házak között Krúdy sétál és Kálnoky László; a múlt ködéből bontakozik ki egy „kis fűszerbolt az Eszter-utca sarkán", vagy - egy számomra különösen kedves látomásban -.a századelő Szekszárdja (Babits Szekszárdon). De itt vannak, közénk lépnek napjaink megrontott sorsú figurái is, a „rókaképű vén koldusok" (Üveggyűjtők), a „két kalapos balek a hídon" (az egyik maga a költő, a másik a költőbarát Petri Csathó), s a nagyváros mítoszából előlép a Lámpagyújtogató, aki - mert utcai dolga már nem akad - a csillagokat gyújtogatja, oltogatja ezután... Szép és szeretnivaló Szepesi Attila új könyve, amely az Orpheusz Kiadó gondozásában jelent meg 1991 karácsonyára. A próféták dörgedelmeiből kiábrándultunk, főleg mióta némelyikük átült a Parlament széksoraiba; csendes és higgadt szavakra szomjazunk - nem ítéletet, nem ígéretet, csak magyarázatot várunk kínjainkra. Kapaszkodunk még, a siratok ideje nem érkezett el - Attila tudja ezt. Ha visszalapozok könyveiben: húsz esztendeje ez a tudás élteti. BAKA ISTVÁN ...És mit gondol rólunk a művelt Nyugat - sápadunk el, amúgy keletiesen itt, közelebb az Urálhoz és még közelébb a Balkánhoz, amikor bűzlenek egy kapualjban a kukák, mert kikotorászták belőlük, ami használható, a kódisok, vagy aluljárókban árusok ricsajoznak, pétárdák robbannak egy stadionban? Állván egy viszonylag szemét nélküli, kissé megsüppedt utcasarkon, persze, azért kicsinyég hátrébb, nehogy a behemót, légkondicionált emeletes buszok arcomig fröcsköljék az évente húszszor fölbontott, aztán visszaaszfaltozott mélyedésből a színtiszta magyar esővizet, hogy azért sáros legyek kissé, ne fessek úgy - ezt dajcsul mondom -, csak annyira, amennyire kell egy szakadt magyar értelmiségnek lennie ilyen s főként a vékonyabb pénztárcájú nyugatiaknak szánt társaság előtt, csak ennyire, hogy tudjam, azért süpped még mindig és mindig vissza az a nyavalyás mélyedés, mert az utcát nem arra alapozták, hogy végigtrappoljanak rajta a tankok, akár A müveit Nyugat hideg béke, akár meleg háború, de, hát, ezt úgy sem tudhatják azok, akik kinéznek, integetnek, visszaintegetek, egyaránt fáradtan, mint szárnyaikkal a maradék legyek, csakhogy arra nyugatabbra bizonyosan műveltebbek, s ha telipontozzák egy tehenesgazda ablakát, akkor rejtjelüket le sem tudnám olvasni. Hogy aztán Magyarország, ez az Urálon inneni. Balkán szomszédsági turistacél mit gondol, az végképpen mindegy, mert nekem tudnom kell - Radnóti míján. hogy Párizsban hol lejt a járda, melyik tavi költő volt Wordsworth, s talán azt is, hogy Goethe valóban homoszexuális volt-e, nemcsak Navratilova lesbikus Sappho után szabadon, persze, utóbbiról azt hiszik, hogy Ohióban született, Homéroszról pedig, hogy föltalálta az Ave Cezar nevű whiskyt, amikor a vizekből fölemelkedett HermaAphrodité, de azt bizonyosan tudják, hogy oda igyekszünk, ahol a műveltség, a szabadság visszfénye az emberi szemekben, melyek ugyanúgy lehunyódnak, csak kissé elébb vagy később, a Föld sajátos és furcsa forgása míján, a szállodai asztalkán Biblia, mennél szegényesebb a szoba, attól gyűröttebb, a szegényebbek inkább forgatják, a tízparancsolatnál egy papjr, valami obszcén figura rajta, az aluljáró kihalt, csak a rajzok és föliratok vezetik a hülye magyart, még a csoportos turisták is kerülik meg főként - az iskolás gyerekek hadai, félelmetesen kong, mint a koponyánk, Spinoza házához igyekeznénk Amszterdamban, de lebontották már, ugyanúgy, mint bárkiét minálunk, ha kellene a hely az új városházának, melynek fölvonulási gödrében ideiglenes betonkatlan, ahol görlkorcsolyás fiúk akrobatikáznak, a háttérben is üres a telek, ott gyűjtik az elhagyott autókat, vagy a bevonszoltakat, ne ijedj meg a narkós fiútól, kinézi belőled, hogy nem vagy művelt európai, tüzet kér, a szegedi gyufagyár szerkentyűje nem akar égni, de ha égne, majd eloltják neked egy-vízipisztollyal, persze, csak brahiból nyomták hátadba előbb. Ott állsz végre a sarkon, a másikon, előtted a mélyedés, jön a busz, de nem lépsz hátrébb, mert ez már más Európa, csak arra döbbensz, hogy arcod csupa sár, meg a ruhád is, kitántorog a sarkon két mintha-ismerósöd az alkohollángból, megkérded, merre egy szálloda, útbaigazítnak, fizetni szeretnél a portán, de kilopták a pénzed. Éjszakázol, hajnalban fölbontják az utat, látod, megnyugodva sétálsz, ismerős a szag, a bitumen e művelt nyugaton, különben is repülőtér, villogások, s nem látod, hogy lesüpped az aszfalt megint, fröcsköl a sár, s az emberek hátrahúzódnak. VERESS MIKLÓS További szereplök a Varázsfuvolában Nem tudom, amikor Wolfgang Amadeus Mozartért decemberben eljött a halál, abban a században voltak-e már influenzajárványok, de a ködös, borús, esős időjárás, ami ezt az időszakot jellemzi, az a vírusok és bacilusok paradicsoma, vígan tenyész benne mindenféle fertőző betegség. A mikroorganizmusok, melyek annak idején a zeneszerzőt vitték sírba, kétszáz évvel később alaposan megtizedelték a darab bemutatójának szereplőit. Két Éj királynője, egy Papageno és egy fél Tamino esett áldozatul. Ezért az énekesek teljesítményét nem lehet reálisan értékelni. Szilágyi Erzsébet például végül is elénekelte az Éj királynőjét, de igen óvatos tempóban, tőle szokatlanul bizonytalan koloratúrákkal, görcsösen kiizzadott csúcshangokkal. Jó diszpozícióban minden bizonnyal sokkal többre képes. Szakály Péter mélybasszusa pompásan illik Sarastróhoz. Bemutatkozásakor azonban ő is küzdött a hangokért. A torokbaj lehetetlenné tette a végigvitt dallamformálást, az egységes hangadást, s megakadályozta őt, hogy ebben a nagyon is nekivaló szerepben legjobb formáját fussa. Jobbára csak telt, zengő mélységeit élvezhettük. Kővári Csaba szépen énekelte az E-dúr áriát, de nemigen tudott mit kezdeni az F-dúrral. Az énekes jóval fiatalabb a szerep megkívánta életkornál. A problémát azonban az jelenti, hogy sem az előadás, sem a művész nem gondolta végig, milyen konzekvenciái vannak, ha Sarastro egykorú Taminóval és Paminával. A másfajta viszonynak a csírája egy ponton megjelenik: az E-dűr ária elején Kővári Sarastrója letérdel Pamina mellé, úgy fogja meg a kezét, és úgy énekli: „Itt megtisztul a lélek". Érdekes, őszinte pillanat. Vajda Juli éneklése viszont maga az . egészség. Noha meggyőződésem szerint az énekesnő az abszolút Papagena (a szabadtérin ezt a szerepet énekelte), Paminaként is elfogadható. Az pedig szinte üdítő, milyen biztosan, erőteljesen énekli a szólamot, milyen fölényesen birtokolja orgánumát. Egy lírai szoprán minden lehetőségét kihasználja a szólam hatásos megformálása érdekében. Azt hittem, ismerem Laczó András Taminóját. Ugyanis a főiskolások tavaszi Varázsfuvola-produkciójából. A tenorista azonban fél év alatt elképesztő metamorfózison esett át. Mint hírlik, új éncktanárja van, s ez tenorjának csodálatos javulását eredményezte. Az első előadásán ő is némi rekedtséggel küzdött, ami főleg s magas hangok erőitetetett megformálásán érződött. A második estén azonban különösen feltűnő volt, hogy a hang milyen kiegyenlített, testes, időnként varázslatos színeket csillant meg. Laczó játékát a fölényes rutin jellemzi. Szinte minden mozdulata operai sablon, ráádásul a szerep rosszul értelmezett, „emelkedett" sablonja. A naiv fiatalember, aaréletteli szerelmes ifjú sokkal természetesebb játékmódot kívánna. Van viszont egy nagyszerű pillanata. Első megjelenésekor Sarastro Monostatosnak jutalmul huszonöt botot rendel, amiért elfogta a szökő Paminát. Erre a szóra Laczó heves, széles mozdulatta fordul ki, s a gesztusban pontosan benne van a szituáció lényege: hát ez lenne a gonosz varázsló? Az ítélet teljesen logikátlan, váratlan. Laczó András maga fújja a fuvolát. A technikai bravúron túl ez nagyon konkréttá teszi azt, amit a muzsika hatalmának, a hangszer bűvös erejének szoktak nevezni. Különösen a tűz-, és vízpróbák jelenetében kap óriási jelentőséget, hogy a hangszert nem az árokból szólaltatják meg, hanem Tamino herceg maga zenél. Busa Tamás Papagenója épp a kívánatos irányban változott. Eltűntek belőle az erőltetettet mozzanatok, és maradéktalanul érvényesül az énekes naiv bája. Busának igen szép színű, kiegyenlített baritonja van. A szép alapszínt a jövőben remélhetőleg több dinamikai és hangszínbéli árnyalat teszi változatosabbá. Acél Ervin lendületesen, biztosan irányította az előadást. Ismét megcsodálhattuk képességét, mellyel a zenekari kíséretnek kivételes plaszticitást, életerőt tud adni. Ahogy a híres Papageno-Papagena kettőst elindítja, az frenetikus hatást tesz mindenkire, akinek csak füle van a zenedrámai ábrázoláshoz. Békés András rendezését első kritikámban lényegében elutasítottam. Úgy tűnik, a közönség azonban befogadta az előadást. Élvezi ötleteit, a megoldatlanságok nem zavarják, arra pedig fütyül, hogy egységes koncepció nem hatja át a produkciót. S ha az énekesek jó teljesítménye, egészséges alakítása, a színvonalas zenei megformálás meg a színpadraállítás kétségkívül fellelhető értékei sokáig életben fogják tartani ezt az előadást, annak csak örülhetünk. Az ugyanis vállalkozik valamire. S ez az operajátszás mai magyarországi színvonalán és hagyományai mellett feltétlenül üdvözlendő dolog. MÁROK TAMÁS Még jó, hogy a tizedik emeleten van az albérletünk. Ma fölszereltem egy rádióantennát a szobám mennyezete alá. Ráfutottam ugyanis a szabadkai rádió adására, de rosszul hallatszott a sztereó adás. Drótdarabokból szőttem valami antennafélét, és most a karácsonyi (újévi?) hirdetéseket hallgatom. Szabadkán készülnek az ünnepekre. Otthon ritkán hallgattam ezt az adót. Általában nem érdekelnek a hirdetések, meg ezt a kilós zenét sem szerelem. Otthon naponta bicikliztem el a rádió előtt. Tegnap riasztó híreket hallottunk a rádióban. Mintha az eddiginél is szörnyűbb dolgok készülődnének. (Tegnap még nem volt ilyen jó a sztereó adás a rádiómon!) Jelentkezzenek azok, akik már voltak a fronton, hogy nyilvántartásba vegyék őket. Nocsak. Először azokat fogják bevetni, akiket eddig még nem hívtak. Tehát azok jelentkezzenek, akik már voltak, de valóban azok kellenek, akik még nem voltak. Illetve mindenki álljon féllábon, és szokja, hogy bármikor bármi történhet vele. Egyébként azoknak is megbocsátanak, akik eddig „elkerülték a behívót", ha az év végéig jelentkeznek. De ezen élcelődni is mélységes tapintatlanság. Belátom: nekem itt szomorúnak lenni sem illik. Már úgy érzem, akkor is bűnt követek el, ha a mondataimra ügyelek. Szeretett köztársasági elnökünket mutatja az újvidéki tévéhíradó. Az ENSZ-delegációt fogadja. Mosolyogva. Kedélyesen Whisky a tévén LADÁNYI ISTVÁN hellyen kínálja őket. Azután társalognak. És kedvesen nevetnek egymásra. Úgy látom a tévében, hogy a katonák is vidámak. Nevetve integetnek a kamerába. Igaz, az este az osztrák tévé temetést is mutatott. Egy hosszú árokba (vajon bevezették-e már otthon a gázt?) rakták sorba a koporsókat. De ez a horvát oldalon történt. Egyébként mi is vidámak vagyunk. Sok itt az ismerős. Olcsón lehet venni rizlinget egy garázs pincéjében. Forralt bornak kitűnő. Az pedig kiváló meghűlés elleni gyógyszer. így élcelődünk, és nagyokat nevetünk. Az este a párizsi Jel színház Csáth-darabja volt az újvidéki televízióban. A télen rögzítették a zsinagógában. Szabadkán. Ott voltunk. Azután a Papillon kávéházba mentünk - együtt hallgatni. Otthon (a kisházban) közben kialudt a tűz. Be kellett tehát gyújtanom, amikor éjfél után hazaérkeztünk, és úgy éreztük, még alig is beszéltünk meg valamit. Vörösboroztunk hát tovább négyesben (két házaspár!), és hajnalig taglaltuk, hagy mit láttunk. Az előadásból. Az előadásban. Hogy a végén miért csorog olyan hiábavalóan a víz a bádogmosdóba. Aztán másnap még egyszer megnéztük. Mondja a rádió (sztereóban!), hogy a Tesla-telepen elveszett egy koromfekete kandúr. A becsületes megtaláló, stb. A mi házunkban csak a macska maradi otthon. Már többször mondtam feleségemnek, hogy ha hazamegy, eressze le a vizet és zárja el a csapot az aknában, nehogy szétfagyjanak a csövek, a vécé... Aztán majd tavasszal, ha megolvad, csak folyik hiába az a sok víz. Tavasszal még beültettük a kertet. A nyár elejéig gondoztuk is. Később viszont, amikor éppen nem voltunk futásban, már csak a farakás mögött boroztunk. Aztán augusztus végén még kimeszeltünk. Őrizgettünk otthon egy üves whiskyt, hogy egyszer, ha felépítjük az új házat, akkor azzal avatjuk föl. Még péterváradi albérletünkbe hozta egy japán vendégünk ajándékba. Vendégünket illetlenül ott kellett hagynom azon az estén, mert egy díjátadás kapcsán jelenésem volt a tévében. Barátom (társam néhány újvidéki albérletben) meséli, hogy otthon egyik szomszédjuk háborús pálinkát kezdett főzni. Enyhén megpörkölt kukoricából. Bácskai whisky. A levegő a negyedik elem. Ami összeköt.