Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-28 / 303. szám

8 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1991. DEC. 28. A nyugalmazott (25.) PODMANICZKY SZILÁRD Felrántottam a papot a földről, de azon a két lábán olyan gyámoltalanul állt, hogy majdnem megint összerogyott. Benyúltam gyorsan a hóna alá, nem mintha csengettyűket keresnék, hanem a hátán összekulcsoltam a kezem, ahogy a birkózóktól láttam, fölemeltem a levegőbe, talpával, mint egy karót, belevágtam a földbe. Közben akkorát roppant a gerince, hogy ijedtében állva maradt. „Mi van, ittál is? Beszörpözted a misebort, mi?" - kérdeztem, mert egyáltalán nem látszott egy gyenge fizikumú papnak, sót, ritkán esküszik az ember, hogy ekkora testben finom lélek lakozna. „Igen válaszolta a pap - ittam egy kicsit, már nem bírtam cérnával." „Tán' csak nem varrónőket gyóntattál?" - kérdeztem. Megint csak bámult, úgy látszott, elveszítette a fonalat. „Ha már ilyen jól elbeszélgetünk, nem mondanád el mégis, hogy mi tötent?" kérdeztem, mert tudtam, hogy akaratom ellenére itt egy vallomás, egy monológ következik. „Hát jő - válaszolta a pap de menjünk be a házba és üljünk le, mert most nem tudok állva beszélni." Karon ragadtam, szóval belekaroltam a papba, mert egyhelyben még képes volt imbolygásmentesen állni, de amikor járásra kerüli a sor, úgy csinált, mint egy részeg disznó. A nyelve előrebukott, vigyorgott, a karjait úgy lógatta, akár a plafonra ragasztott csontváz, a térdei pedig a legváratlanabb pillanatban hajlította, inkább roggyantotta be. Ha arra kémének, nehezen tudnám utánozni, esetleg ha úgy innék, ahogy csak a torkomon kifér. Mire átértünk a sötét udvar túlsó oldalára, gyatra pedagógiai képességeim ellenére megtanítottam a papot emberhez méltóan járni. „Na végre" - mondta a pap. pedig nem kérdeztem, hogy mivégre. Ragyogó kis lakása volt ennek a papnak, nem, is értem, hogyan lehet ilyen lakásban elveszíteni a hitet. Megvolt mindene, centrifuga, mosógép, csillár, foszforcszkáló villanykapcsoló, zsebrádió, kubai narancsok az asztalon, szemetes vödör, tán' még vibrátort is tartott az éjjeli szekrényében. Hiába, ezek a világi hívságok, persze gyanítom, hogy nem itt. inkább a templomban veszítette cl a hitét, mert itt akkora rend volt, hogy egy gombostűt nem lehetett volna leejteni. Minek, hogy aztán bcleálljon az ember lábába, szúrópróbaszerűen? Jól van na! A kamrából egy üveg borral meg két pohárral tért vissza a pap. „Ugye iszol velem egy kupicával?" kérdezte a pap, és lerakta a legalább három dccis poharakat. Kitérő választ adtam, mert féltem, hogy nem értem majd a történetét, egyébként is mindig nehezen fogtam föl a hittel kapcsolatos meséket. A válaszommal megpróbáltam kibújni a felig ittas pap kérdése alól: „Mióta az eszemet tudom, nem ittam alkoholt." Persze a pap nem tudhatta, hogy ez csak az utolsó görbe éjszakámra vonatkozik, mikoris úgy meghúztam a palackot, hogy elveszítettem az eszemet. „Csak a békesség kedvéért, ha már így összehozott bennünket a sors keze" nyafogott a pap. Tudtam, hogy addig nem hagy békén, amíg be nem adom a derekamat. „Na jól van, öntsél, de aztán gondod legyen ám, hogy miként válaszolok a történeted végén, és arra is vigyázz, hogy pontosan, szóról szóra meséld, nehogy nekem itt delíriumba ess, és tele legyen csúsztatással a történeted" - tegeztem bátran. A piás fickóknál egyszerűen hangulati elem a tegezés. „Semmi atyám ezután - tágítottam a kört - ha már elvesztetted a hitedet, akkor beszélhetünk úgy, mint ember az emberrel." Dülöngélve fogta a pap a kancsót, először az asztalra öntött egy foltot a békesség kedvéért, vagy lehet, hogy nála ez csak amolyan missziós beidegződés volt. aztán eltalálta a poharat is. „Koccintsunk!" - mondta a pap. Összeütöttük a poharakat amúgy rendesen, bevágta a gallér mögé, én csak egy kortyot ittam, egy nagy kortyot, amit aztán beengedtem a nyelvem alá, föltoltam a szájpadlásomra, még az ínyem és a fogaim közé is jutott egy kicsi, aztán gurguláztam és lenyeltem a bort. c- aztán itatja magát." „Csúszik, mint a zsírozott hegyoldal." „Nem egy guggolós fajta." - mondtam a három közül valamelyiket. Walter Benjámin menekülése a halálba 1940. szeptember 26. Egy menekültcsoport a spanyol-francia határ mentén. Az útirány: a lisszaboni kikötő, majd az Egyesült Amerikai Államok. A vichy-i Franciaország és a hitleri Németország közötti megegyezés folytán ugyanis a német menekülteket a kiszolgáltatás állandó veszélye fenyegette. Az USA konzulátusa ugyanakkor, Franciaország azon területein, amelyek nem voltak megszállva a német hadsereg által, vízumokat bocsájtott a menekültek rendelkezésére. A Marseille-ben kapható vízum lehetőséget adott arra, hogy bárki elérje a lisszaboni kikötőt. Nehézséget támasztott azonban a tény, hogy a francia hatóságok rendszeresen visszautasították a kiutazási vízum kiadását. Mégis, a határmenti sávban létezett egy járható út, amely egyenesen Port Bou-ba vezetett és amelyet a francia határőrség nem őrzött. Ezen az úton kísérelte meg a kis csapat a menekülést. Közöttük volt Walter Benjámin, akit akkor még méltánytalanul kevesen ismertek. Pedig korán kivívta az olyan nagy írók, mint Hugó von Hofmannsthal elismerését. Hofmannsthal, aki talán egyfajta szellemi mentora volt, 1924-ben olvasta a teljesen ismeretlen szerző Goethe Vonzások és választások című művéről szóló írását és „egyszerűen összehasonlíthatatlannak" tartotta . Dehát ahogy Seneca mondta volt: ad glóriám non est satis unius opinio (a hímévhez nem elegendő egy vélemény). Talán a kiművelt, megszenvedett egyediség vagy ahogy egyik értelmezője mondta: sui generis írásmód akadályozta a kortársakat, hogy méltányosabb viszonyt tanúsítsanak Benjámin iránt. Még a nagy barátok, mint Adomo és Horkheimer is visszautasították az egyik legszebb Benjamin-írás közlését. A Baudelaire költészetéről, a XIX. századi Párizs utcáinak kavalkádjáról, a flaneur, a kószáló, csatangolásairól írott hosszú esszé Benjámin életében nem került a nyilvánosság elé. (Mint ahogy Brecht verseiről írott kommentárja sem látott napvilágot életében). A Baudelaire-esszében a szociológiai éleslátás és a poétikai beleérzés ötvözete csillog, Benjámin többet tudott az utcáról, a cselekmények és gondolatok e sajátos színházáról, mint bárki más e korban. Dc tudott a tárgyakról is, a mikrokozmoszról, a darabokra hullott világ szilánkjairól, amelyekbe vágyaink és félelmeink rögzülnek. írásai a tárgyak egyfajta gyűjtőhelyei kívántak lenni, a gyűjtő egyfajta szenvedélye munkált bennük. Gyűjteni a tárgyakat, a képeket albumokba rendezni: megmenteni az elnyomott múltat, esélyt adni a múltnak, hogy előbukkanhasson a felejtés ködéből, lehetővé tenni a tárgyak fölragyogását a rájuk rakódott por alól. lehetővé tenni az emlékezetnek, hogy a múltat itt-létté, jelenlétté varázsolja át. Innen az az otthonos bensőségesség, amely belengi írásait. Benjámin, kora marxizáló irányulásaival szemben, nem a jövőre szegezte a tekintetét, amelyben a hazatérését ünneplő történelmi ember megoldja a lét rejtélyét. Nem, ő a múltban kereste a messiási erőt, a kicsikart emlékezésnek jutott az a szerep, amely feltörheti a szabadság héját. Az erkölcsi szigort is a múlt vonatkozásában kérte számon: a múlt megszomorítottjai iránti szolidaritás, a történelmi emlékezetből fakadó szolidaritás könnyeit testesíti meg. A Most, a behárolhatatlan jelen mindig a múlt teljesítetlen várakozásait időszerűsíti. A „vaskalapos haladáshit" azt veszi el tőlünk, ami az emlékezést létezteti, a Most és a múlt összefonódásának lehetőségét. Benjámin, vallomása szerint kritikus kívánt lenni, de úgy érezte, hogy a műfaj teljesen lepusztult a két világháború közötti Németországban. A Goethe-írás lehetetlenné tette az egyetemi pályafutást számára, benne ugyanis, pálcát tört Gundolf - a nagy befolyású George-kör tagja - Goethe-értelmezése felett. 0 volt az első, aki (Franz Hessellcl együtt) németre fordította Proustot. (Baudelairet és St.John Perset is fordította). Valóban a költő módján gondolkodott, ahogy azt értelmezői megfigyelték, noha a bölcseletet tanulmányozta. A harmincas évek második felében Párizsban tartózkodott, St.John Perse, aki mellesleg diplomata volt, tette lehetővé számára, hogy bizonyos privilégiumokat élvezzen. A Párizsból való menekülés már a harmincas évek óta intenzíven foglalkoztatta. Adorno és híres intézetének tagjai ekkor már Amerikában tartózkodtak, de Benjámin félt attól az értetlenségtől, amelyet Baudelaire-tanulmánya kapcsán tanúsítottak. Nem fogadta el Brecht sugallatát sem, hogy Dániába költözzön. Párizs volt az a hely, ahol az elnyomott múlt még jelen lehetett, az a millieu, ahol az utcák még őrizték a kószáló nyomait. A Gestapo azonban elkobozta Benjámin lakását, könyveivel és kéziratai egy részével együtt. A kéziratok egy része, hála a kor másik fontos személyiségének, George Bataille-nak, egy időre a Nemzeti Könyvtárba került. A menekült-menekülő, Brecht szép szavával, a „sorscsapás követe". Hátizsákjában a mérhetetlen szomorúság a veszendőbe menő múlt fölött, amely a tárgyak nélkül emlékfoszlányokká szakadozik szét. Benjámin hordta magával a sorscsapást. Amikor a kis csoport megközelítette a határt, megtudták, hogy a spanyol határőrség nem ismeri el a Marseille-ben kibocsájtott vízumokat. Úgy döntöttek, hogy visszatérnek. De Benjámin elébe ment a jövőnek. „Emlékezz a legfontosabbra: az ajtó nyitva áll" - mondja valahol Epiktétosz, ahogy Borges tudósítja, az öngyilkosság védelmében. Benjámin belépett ezen az ajtón. Öngyilkossága azonban megnyitotta a többiek számára az utat: olyan benyomást tett ugyanis a határőrség tisztjeire, hogy azok továbbengedték a csoport többi tagját. LOSONCZ ALPÁR A Margitszigetek A Margitszigetek már megváltoztak, kívülről és belülről is. És mivel már nincs kedvem nektek semmit írni, hát abbahagyom vagy folytatom. Kedvünk és kedvetek szerint. Itt van nekem kis segítségem, tőlem északkeletre egy üveg bor, máramennyi maradott benne, és sót rágok ki a körmöm alól. Ott kezdem, hogy amikor még gyermek volt, valaki más, nem ti és nem mi, látott egyszer egy cirkuszt, bemenni nem volt pénze, a sátor - szerintem sárgászöld - vászna alatt hasalva, hogy a vászon alja a derekát és a derekukat érintette és ráfeküdt arra, nézte és nézték Ülő Bikát és másokat, és biztosan tágra nyílt a szeme és a szemük. Nem messze tőlük volt egy szikvizárus, és vele csodálatos dolgok történtek. Az egyik csodálatos dolog a következőképpen esett meg. Úgy, ahogy valaki a kezébe harap, ha odateszed a tiédet, abban, hogy más ne hallja, és a hosszúkás fejek fordulása. Ez a kiskereskedő egyszer ment és sétált egyaránt azön a helyen, ahol saját maga született (ez unalmas a zebráknak és barátaiknak), azóta is élő és létező ezen a helyen, talált egy rajzszöget belcszúródva az aszfaltba. 0 ezt nem akarta és nem is akarta és nem is tudta kihúzni. Ehelyett talált egy másik dolgot, mely legalább annyira érdekes és szükséges és érdekes és izgalommal eltöltő, izgalommal, mint más és ez a tárgy egy csákány volt, épp amivel valamelyikük közeli hozzátartozóját szüntették meg viszonyát és vették el kegkedvesebb használati tárgyaiból a leginkább szívbe hatolhat néha a leginkább tűvégű szerszám annak minden következményével együtt, azonkívül ha az ember az alkotás szüneteiben tűzijátékot lát és ez minden és örülni ha kell ennek, hát tegyük. De vessünk véget a más dolgoknak, hisz az izgalomra és annak következményeire vagytok kíváncsiak, ez a szagotokból is kiderül, én eleget teszek ennek. Lehajolt hát és fölvette a szerszámot. Ezzel a szerszámmal teremtettek összeköttetést a két óceán között. Ez így történt. Miközben a csákányt a földről fölemelte, feneke csábítóan kidomborodott. Ezt kihasználta a mögötte haladó járókelő. Az okozott testi és lelki és más károkat számbavéve még mindig a kiskereskedő járt jobban. Aki mögötte ezt a dolgot csinálta, meghalt ennek nem sokkal utána, a csákány a fejét olyan nagy mértékben károsította. Mindez a véletlen műve volt. Nyomokat hagyott a lelkekben, és azok többé egészségesen nem működtek. A kettőjük közül az inkább és egyedül életben maradt ember az tán sajnálta a történteket és elment a másik, már nem c helyt létező ember családjához. Ott otthon találta ennek a testvérét vagy más hozzátartozóját vagy más embert. Ez az ember szerencsés volt, cpp most köszöntött reá a nagy szerencse a szikvizes képében, mert ő hozott nekik jövedelméből egy részt, csak úgy, segítségből, mások meg ezért cserébe és hálából cselekedetét föl nem hánytorgatják neki már többé egész sűrű élete során, így üldözve nem érzi magát oly rettenetesen. Ezután ezzel az emberrel ilyen csodálatos dolog már nem történt, történt azonban kevésbé csodálatos dolog vele. Ha az utcán járt és haladt célja felé vagy attól el, nem nézte a földet lába előtt és alatt, a fejét ferdén tartotta és megfeszítette nyakának izmait, úgy hogy azok recsegek és meghajlottak, amit látott, az ferde volt így, de ez volt a célja, hogy így járjon és így lásson, szélesebb volt így horizontja és többet látott a talajtól egészen az égig, mindenfélét, és a különbségeket is jobban fel tudta mérni a horizont két végén elhelyezkedő dolgok között, ez olyan, mint a tévé képernyőjének az átlója, ezt csak a butább olvasók miatt írtam le. Kitágult így minden, a dolgok rendben folytak, a szikvizes magasabb lett és megnőtt az ő teste. Egyszer egy másik dolog történt vele, szintén csodálatos, nem máshoz, hozzá méltó. Az utcán használta lábát, vidáman emelte és tette új helyre, néha tréfásan hunyorított is hozzá. Arra gondolt, egészen jól menne neki a tánc, és dicsekedhetne ezzel a tudással mások előtt is, a szórakozásban. Ekkor azonban látott egy embert, akinek nem volt egy lába sem. Elcsodálkozott. Hogyan szórakozik így ez az ember? Ezt gondolta. Csóválta a fejét és továbbment. Egy más alkalommal azután megint volt és mozgott valahol a házán, ahol lakott és aludt és egy bottal a földön kopogott is és még sok minden mást is tett, a házán kívül, ahogy hajlottak az ízületei, hogy lengett a karja, látott egy elárvult emlősállatot. Az állat elárvult volt és nem egészen nagytermetű. Ezt az állatot hazavitte, segített rajta, enni is és inni is adott neki és szépen lefektette a meleg ágyba, kihúzta a tüskét a talpából. Az emlősállat ezt nem hálálta meg, egyszer, amikor a szikvizárus elment hogy jól érezze magát, magához vette annak jövedelmét és elhagyta a gazdát. Csalódott a szikvizárus, így szólt és felemelte a kezét: „Hálátlan teremtés". Máskor eszébe jutott ennek az embernek, mit is gondolt ő egykor. Készülődni kezdett, közben a szép hangján énekelt. Kidobta a fatálkát is az éneklés közben, amit a talált állatnak faragott. Pipára is gyújtott, üldögélt. Ez a szikvizárus maga gyártotta a szikvizet. Aztán elment szórakozni, ott táncolt, de az emberek nem csodálták, mert nem ment neki jól a tánc, nem dicsekedhetett ezzel mások előtt. Ezért kicsit elkeseredett, de aztán felvidult és jól szórakozott, ahogy csak tudott. BENDA BALÁZS