Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-24 / 301. szám

18 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG KEDD, 1991. DEC. 24. A könnygázszóró gumibot -4—•7 Gyors, higiénikus, humánus! Ezek voltak az érvek, amelyek hamar sikerre vitték az emberiség nagy eszméit zászlajára tűző francia forradalomban Guillotin orvostudor nehézségi erőn alapuló találmányát, a nyaktilót. No meg a forgalom... Bár a nyelvet, a nagy cenzort nem ihlette meg a technikai lelemény. Sose hallottam - a kcndertilolás mintájára -, hogy tilolják a nyakakat. Pedig! Az ösztönök mélyén ott lappang: humánus? Az önkény, a diktatúra mindig játszott a „rettenet színházával". Mekkorát passióztak - szeretve mind a vérpadig - Rajkék! „Bár a kivégzés - írja Richárd van Dülmen A rettenet színháza című könyvében - a középkorban is különlegességnek számított, tudatosan megrendezett haláljátékká csak sokkal később vált. Mégpedig annak a 16. század végén meginduló és csúcspontját a 18. század elején elérő folyamatnak a során, amikor az igazságszolgáltatást a politikai hatalom hatókörébe vonták, miközben a széles néptömegeket megfosztották politikai jogaiktól." A színpadi hatást 1949. magyar fővárosában izgalmasan fokozta, hogy a közönség a legutolsó felvonást nem látta. Előtte húzták le a függönyt. Hogy még szárazabb legyen a széksorok közt állva tapsolók torka. És a következő haláli rendezés! Nagy Imréék koncepciós pere. A cselekmény végig a színfalak mögött folyt. A színpadon a forradalmi munkás-paraszt cirógatta a tiszteletére mosolygó óvodások fejét. A nagycsoportosok viszont tudták, hogy valamelyik kulissza mögött egyik lába mindig bent tapos „barátai és harcostársai" torkán. Új, reformdramaturgia. A felvonásvégeken nem tapsol, hanem a döbbenettől csöndben marad a közönség, majd halkan pisilni megy. Szabadon idézve Makovecz Imrét, egy házban, lakásban mindig jelen van, ami az emberi léthez szükséges. Az építészek a humanizmus mérnökei. És minden bizonnyal meggyorsította annak idején az építkezéseket a könnyedén összeszerelhető oszlopdaru, amit alkotója, Derrick londoni hóhér után Derrick-darunak neveznek. De újítóiknak a derék építészek mégsem alapítottak Derrick-díjat. Ahelyett, hogy valódi történelmi távlatba került volna a Derrick-díjas reformdramaturg, Kádár. János korszaka - szépülni kezdett. A munkások, munkanélküliek, a bérből és fizetésből megélni nem tudók szemében. Akiknek most sincs és akkor se volt igazi érdekképviseletük. De akkor, a viszonylagos létbiztonságban ezt nem vagy nem nagyon vették észre. Nem is volt tanácsos ilyen fölfedezéseket tenni. Föltűnik azonban ma, amikor az ország viszonylagos bizonytalanságában a kétkezi emberek tudják a legkevésbé megszervezni magukat. (Hova tűnt az elmúlt néhány évtizedben a munkások öntevékenysége, amely már a múlt század végén is működött és a Horthy-korszak se tudta megszüntetni? Ez csak a „munkáshatalomnak" sikerült!) Érdekes folyóiratot lapozgatok, egy tíz évvel ezelőtti Belügyi Szemlét. Akkor „belső használatra" nyomtatták, nehogy az uralkodó munkásosztály tagjai, a hatalmat gyakorló Zil-sofőrök, darusok, panelszerelők, ácsok, cipősök. pékek és öntők beleolvashassanak, megtudva belőle, hogyan is gyakorolják ők - saját magukon - a hatalmat? Tíz évvel ezelőtt voltak azok az idők, amikor újra - és utoljára - kitisztult, fölerősödött a képernyőn az „emberarcú szocializmus" szellemképe. Holott a viszonylagos szabadság már végképp nem a javíthatóság, hanem a bomlás jele, a fogahullatott tigris engedékenysége volt. Még büszkélkedtünk azzal, hogy mi lakunk „a legvidámabb barakkban". (Mint mondjuk Auschwitzban a külön szálláson egy kultúrbrigád, dupla fejadaggal. Ami nagy szó, mert a túlélést adja meg!) Büszkén mutogattuk Kolozsvárt az útlevelünket: „Annyiszó gyüvünk, ahányszó akarunk!" És égett a pofánk, ha egy nyugati útlevelet láttunk, hisz mégse mehettünk „annyiszó". Ebben a hulló „aranykorban" a Belügyi Szemle 1981. augusztusi számában jelent meg egy rendőrfőhadnagy újítási beszámolója, A könnygázszóró gumibot kialakítása szakszerű címen. Részlet belőle: „Különösen nehéz helyesen döntenie a rendőrnek - az őt ért támadás elhárítása érdekében - a gumibot vagy a könnygázszóró palack között. A két eszköz készenlétbe helyezése időigényes és közben rendszerint zavaró körülmények is jelentkeznek... azok egyidejű alkalmazása esetén a rendőr mindkét keze foglalt. A gumibot és a könnygázszóró palack szerkezeti egyesítésével és a gumibot hordszíjának módosításával a két kényszerítő eszköz kedvező sajátosságai egyesíthelők..." Nem volna semmi bajom az újítással. Rendőrre, kezében a gumibotra, sajnos még sokáig szükség lesz. Az a bibi, hogy lábjegyzet is díszlik az ambiciózus főhadnagy cikke alatt: „E munka a KISZ Belügyminisztériumi Bizottsága által meghirdetett Alkotó Ifjúság pályázaton a szakmai kategóriában I. helyezést ért el." A könnygázszóró gumibot és az alkotó ifjúság... Látom a kékparolis agyvelőt, amint nem akad fönn ezen: „A főhadnagy elvtárs fiatal és ez a munkája. Jól elvégezte. Akkor tehát alkotó fiatal. Mi a probléma?" Hát éppen ez. A hóhér elvtársnak meg ugye, amaz volt a munkája. 0 is jól elvégezte. Abban az időben ó se volt még öreg, így a fejre állított értékrendben ő ugyancsak alkotó fiatal. A „reálisan létező szocializmus" megértésében nem sokra vittük az elmúlt tíz év alatt. Továbbsegíti e megértést nélküle nem jutunk messzire! -, ha elmélázunk egy kicsit azon, mi volt, mi lehetett annak a rendszernek a gondolati mélységeiben, amelyik ilyen önfeledt, problémátlan mozdulattal csatolta az alkotásra a gumibotot? Beszéljük ki magunkból a Kádár-korszakot. Abban a korban nem tehettük meg, hogy az előző történelmi borzalmakról folytassunk szabad csevegést. A mulasztott csevely ma ordításként szakad föl. Mi volt az, aminek ezt köszönhetjük? Mi volt a korszak, ami a rettenet színházával indult, és kegyetlen, groteszk produkciók közepette vonult ki a színről? Lassan, tisztátalanul, embertelenül. ZELEI MIKLÓS „... a szíve... a szerelmi gondban mint félrevert harang szól." Ismeretlen Váci-vers Eddig nem publikált Váci-vers a Jegyzetek, levélvárás közben. A versfüzérben a kétségbeesés, a lemondás és a remény szólal meg, vibrál, váltogatja egymást. Jegyzetek, levélvárás közben 1. Mennyire vártam, hogy ma írjál, és éltetőn üzenj nekem. Egyetlen szavadra elsírnám magam, s jobb lennék, Kedvesem! De itthagysz ebben a magányban. Csak hallgatom a szívemet: - fájva is hogy ver! Milyen bátran akarja, amit nem lehet! 2. Tudom, hogy elhagysz. S nincsen rá szó. Csak elviselni, eltűrni lehet a fájáalmat, ahogy hiányzol - és én nem hiányzom Neked. 3. Milyen nagy éj! - Akár a tenger! Itt vacogok a szigetén. Hát ilyen szánalmas az Pmber, ha egyedül marad szegény?! 4. Mi van velem? Mi lesz velem még amíg élek? Valami szép, valami fájó megint enyém lett. Mi múlik el, mi tűnik el és hova széled az ami van, az ami megszületik, amit elérek? Valami nincs már, valami fáj. Ó, mitől félek? Ó, soha már nem lesz ilyen tavasz, ilyen reggelek, éjjek. Valami fáj, valami száll... Ó. mitől félek? 5. Fekszem és álmodozom Rólad, vagy ki tudja, talán magamról? És elgondollak olyan jónak, hogy ezért már te is haragszol. 6. Ha visszajönnél újra hozzám, a szíved körül csillagoznám könnyekkel. - 0, ha visszaszállna szemöldököd két fecskeszárnya sirásom hajlott ereszére! (1961). ápr. 15.) A vers címzettjét egy levél kezdősorai villantják fel: „Te délelőtti fények testvére! Te fiatal búzaszálak közt hajladozva felnőtt! 0, Te! Te! Szőkeség, fény, tiszta ég és vizek gyöngy-esése!... Te, messze szakadt szívem, íe tőlem különvált eszméletem. Te! Te! Te!" (1960. IV. 27. vas.) ÜNNEPI SZÁMUNKAT A TISZA-PARTI ÁLTALÁNOS ISKOLA TANULÓINAK RAJZAIBÓL VÁLOGATTUK. TANÁRUK: MÁTÉ ESZTER. GALYAS ANIKÓ. 5. OSZT. FRANK ENIKŐ, I. OSZT. NYERGES ILONA-BOLISKA EDIT