Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-24 / 301. szám
12 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG KEDD, 1991. DEC. 24. TAPE Különbözni is akar azoktól az emlékművektől, amelyekkel a nemzet nevében éltek vissza. A második háború emlékművei ugyanis nem a felszabadulás f 'fllitlnimi.t tYíi ic *»7 <,'«<r /ÍM, „„.„.11. IJV IÉVIII •., Ul. Cl.m IIUUUIU hősei emlékműveihez hasonlók, mert teljesen más nemzeti tudatállapotban születnek. Végigtekintve a tucatnyi felállított emlékmű fényképcin, szembetűnik különbözőségük. Rajtuk nyomát sem találjuk az. első világháborús emlékművek romantikus, patetikus hőskultuszának. Nincs jelen - miért is lenne fél évszázad múltán - a gyász tapintható fájdalma. Nincs rajtuk olyan egyöntetűséget mutató jelkép vagy jelvény, amely nélkül egy első világháborús emlékmű elképzelhetetlen volt: turulmadár, koronás címer, harcoló katona, haldokló harcos, a Patrona Hungáriáé, vagy az atyaisten alakja. Egyetlen látható közös van mindegyik elkészült, vagy készülőiéiben lévő emlékműben, hogy a község, vagy város központi helyére kerültek. Ami még összefűzi őket, arról szól az. írás. Közös persze az. is, hogy többségben szakavatott építész, jó kezű szobrász közreműködésével készültek. Jellemző keletkezésükben a társadalmi, politikai konszenzus is, még ha ebben szerepet játszik a helyi pártérdekek kétségtelen nvilvánossáekercsésc is. Fontos momentum, hogy az emlékművek mindegyikét közadakozás kísérte, habár az összköltségekben csak töredéknyi hányaddal részesedik a magánmccenatúra. Bizonyos tipizálás azért megengedhető. A legtöbb emlékművön föllelhető a síremlék-jelleg, vagy olyan jelképi utalás, amely a múlhatatlan gyász velejárója. Egyértelműen jelképes sír Takács János rúzsai emlékműve (1990), amely a templomkertben kapott helyei. Egyszerű formájú emlékmű, amelyen a hivatalosságot talán csak Tóth Sándor koronás címere képviseli. Jelképes sír Tarnai László építész és Bánvölgyi László szobrász bordányi emlékműve is (1990), csak éppen jó érzékkel, kifinomult ízléssel megálltak azon a határon, ami Az áldozat nem lehetett hiábavaló A f,R'' LÍÍAOMÍ iíi ólrmi'ívpi /T HlUAUllM. IIUUUI ll in [>imv;w,t„rv. Nincs könnyű helyzetben a mai, emlékmüállítő nemzedék. Elsősorban azért, mert közel fél évszázadnyi elhallgatás, sőt tiltás után végre alkalma van arra, hogy méltó emléket állítson a második világháborúban elesett hozzátartozóknak. Nincs könnyű döntés előtt akkor sem, amikor arról kell határoznia, miként tegye mindezt, milyen tartalmú, megjelenésű, milyen jelképiségű emlékművet állítson. Híján van ugyanis a közismert nemzeti jelképeknek, a magyar történelem által hitelesített höskultusznak, és legfőképpen a méltó emlékmüvek kivitelezéséhez szükséges anyagiaknak. Zavar van még a háború . eseményeinek megítélésében is, emiatt hiányoznak például az elhurcolt zsidó áldozatok nevei az emlékmüvekről. közös munkájukat mentesíti a közhelytől. A jelképes sírt oltárkőszerűen kiemelkedő feketegránittömb formálja, ezen formahűségre törekvő szobrászi munkával mintázott bronz katonaköpeny látszik olyan elrendezésben, hogy megrázó mementóként akár egykori viselőjének, az ismeretlen körülmények között életét áldozó katonának testét, szellemét is képes megidézni. Mártély temetőkertjében a község felé haladva Csete György építész és Nagy István helybéli fafaragó kopjafa kompozícója (1989) viszont már sírjel. A kopjafák katonás rendben sorakoznak mindegyik mártélyi áldozatnak jutott esv-eev Woniafa ov —ej——— ielkéne7ilr a Vö7iVc sorsot, a hősi áldozatvállalást, a katonai fegyelmet. Ugyanakkor a kopjafa kompozíció méltó emlékjel is, szép látvány, tiszteletet parancsoló műalkotás. Kár, hogy a tömör fogalmazású szép jelképet szokvány kőtömbbel és rajta az igényelt emlékműfeliratokkal egészítették ki. Az előbb ismertetett emlékművek a túlélők magától értetődő gesztusából születtek, a temetés, a síremlékállítás ősi hagyományából. A túlélés, a túlélők, a megtartó emlékezet, a maradandó gyász érzését helyezi előtérbe Fritz Mihály szobrász és Koczor György építész emlékműve (1988). Itt fiatalasszony mécsest tartó szomorkás kifejezéssel előre tekintő aiakja a jellemző motívum. Ez a monumentum még a pártállam szigorú előírásai közepette készült, talán ennek is tulajdonítható, hogy kifejező eszközeiben alig mutat túl azon, amit az asszonyalak kifejez. Gémes Katalin szobrász szatymazi emlékműve a templomkertben a „fájdalmas anya" szakrális előképeit idézi fel, de mindenképpen a mindszenti emlékmű szellemi rokonának tekinthető. A kü lönbség abban mutatkozik, hogy a mindszenti emlékmű a békés belenyugvást sugallja a túlélés bizonyságát magában hordozó fiatalasszony alakjában, míg a szatymazi emlékmű a múlhatatlan fájdalom, az anya gyászának mementója. A közösségi gyász hiteles mAníaj7nip uit7nnt a knvptVi*7n npl/tánk a kisteleki emlékmű - Borvendég Béla és Szathmáry Gyöngyi közös alkotása (1991). Itt merészen elvonatkoztatott a szobrász, az építmény gyújtópontjába helyezett asszonyalak emberforma, de istennő is, az áldozat keresztjére is emlékeztet. Az építmény ház is, menedék is, szentély is, de lehet kegyhely, befejezetlen hasadtságában bombaformába rom is. Sajátos módon keveredik ebben az emlékműben az alkotók klasszikus görög kultúrán iskolázott alkotó fantáziája és a nemzeti gyökerű építészi-szobrászi gondolkodásmód. Mértéktartásával, a szobrászi és építészi jelképteremtés átgondolt példájával figyelemre érdemes emlékmű a hasonió rendcitetésű köztéri aikotások sorában. Hasonlóan klasszikus előképen alapul Máté István szobrász tápéi emlékműve (1990). A kettős dombormű előoldalán sisakos, ruhátlan katona látszik. Az ókori görög szobrászat remekét, a haldokló gallus szobrát juttatja eszünkbe. Persze nyoma sincs ezen a klasszikus példa konkrét ismérveinek, inkább a hősi éietáldozat időtlen érvényű értékét hivatott hangsúlyozni a megoldás. Egyébként is kedvesen falusias, egyszerű építészeti környezetalakításával ízesül a tápai utca hangulatához. Ugyancsak Máté István alkotása a szentesi emlékmű (1989), amely a Kurca hídfőjében áll, nem túl szerencsés helyen. IZaniiT HprmnUSI nioH-ltorviiri XXInHegyikre emlékeztet. Két egyszerűen formált oszlop fejezetében két domborművet hordoz. Az egyiken a küzdő, de elvesző katonák látszanak, a másikon az elveszettek mennyei világa. Középen bronz lélekharang himbálózik. Sajátosan ötvözi ez a megoldás a magyar gyászszertartás, a halottakra emlékezés eszköztárának felhasználását (temetőkapu, lélekharang) és a képi megidézés (élők, elbukók és a holtak világának ábrázolása) emlékműveken korántsem szokatlan lehetőségét. A szakrális előkép már ennél az emlékműnél is felfedezhető, de Tóbiás Klára röszkei monumentumán már teljesen egyértelmű. Krisztus keresztre feszített testét igen expresszív formában szinte szürrealisztikusan idézi meg a röszkei templomkertben látható emlékművön a művész, de itt az áldozathozó a megkínzott, pusztulásra kárhoztatott névtelen katona. Az elbukásban a remény! a krisztusi áldozat megidézése hivatott fölkelteni. Csanádpalota főterén az ízléses kapuszerű építmény foglalja magába a hősök, elesettek névsorát. így is lehet méltó emléket állítani, Nóvák István építész alkotása az idén készült. Most még nincs mód értékelő gondolatokat közreadni három városunk készülő hősi emlékműveiről. Kiss Jenő makói katonafigurája bronzöntés alatt van. Lantos Györgyi és Szemerey Márta közös alkotása Hódmezővásárhelyen januárra talán elkészül. Csongrádon három szobrász, Lantos Györgyi, Máté István és Tóth Béla készít nagyszabású emlékművet. Mindhárom város művészi értékű köztéri alkotással fog gyarapodni. Zákányszékre Bánvölgyi László és Palánkai Tibor készít hősi emlékművet. Újfajta emlékmű születik a szemünk előtt? Igen, alighanem. Szerencsére nem parancsszóra készülnek, nem is egyenfazonra. Ám elgondolkodtató, hogy az iszonyatos második háború, a nemzetveszejtő, magyarságot tizedelő véráldozat fél évszázad múltán allegóriákba szelíHillvp n4Má7atnLhn SltS-i'iívű UU, . V, I UIIUJUJ I „u. .„,„ „.,» unyí.lVLtV idéződik föl. Lappangón benne foglaltatik a kis nép küldetéstudata is, hogy áldozata nem lehetett hiábavaló. Nem először menekülünk a példázatok irracionális jelképvilágába történelmünk során. De miként is tehetne ez a kis. Kárpátmedencében honra lelt nép, ha utóbbi évszázadaiban csak veszteségeit számlálhatta? Nem marad más vígasz, mint az, hogy áldozatát a keresztény vallás, vagy az európai kultúrtörténet közismert példázataiba építve kínálja megmérettetésre a jelennek és a jövőnek. Ezt érezték meg cmlékműállítók és emlékműalkotók városon, vagy falun. Ebben közös Í5mí>rtPlf»tt .„,, 1j „>i!,;>>r P""*' TÓTH ATTILA | KISTELEK RÖSZKE
