Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-11 / 290. szám

10 RIPORT DÉLMAGYARORSZÁG SZERDA, 1991. DEC. 11 Nehogy elkapjon a honvágy A városi Vöröskeresztnél, a Szent Mihály utcában naponta 150-170 menekült kér segítséget. A vajdasági magyarok szegcdi „főhadiszállásán" élelmiszercsomaggal, ruhaneműkkel, ebédre váltható bonokkal, lakáscímekkel várják a bajba jutottakat. - A nevemet ne is kérdezze kérlelt a 30-on inneni fiatalember, amikor a beszélgetés kedvéért abbahagyta az élelmiszercsomagok összeállítását. Munka híján ugyanis itt segédkezik, hisz telik az idejéből. Tibor - nevezzük így - októberben határozta cl a feleségével, hogy útilaput kötnek a talpukra. Pénzzé tették, amit csak tudtak, eladták a sertéseket, a tüzelőt, szétosztották az élelmiszert a rokonság között. Felesége a 3 éves kisfiúval a szüleihez költözött, ő maga pedig, nem várva meg, hogy mint a többi adai férfit, őt is „összeszedjék", elindult, a határon túl szerencsét próbálni. - Eló akartam készíteni mindent, hogy a feleségem és a gyerekem a biztosra jöjjön. Nem bírtam sokáig nélkülük, visszamentem három napra, hogy lássam őket. Alighogy elbúcsúztunk, kopogtak az ajtón és a feleségemnek átadták a katonai behívómat. Szegény észvesztve rohant a buszhoz, utazott hozzám, nehogy megint elkapjon a honvágy és megjelenjek otthon. Hozott 200 márkát is, de a nagy sietségben elfelejtette átadni, a buszon meg ellopták a pénztárcáját... Svédországi kiruccanás Tibor tudta, számára nincs visszaút. Szegeden fölkarolták a rokonok, alkalmi munkát vállalt, és intézte a papírokat, hogy elindulhassanak Svédországba, csak minél messzebbre innen. - A rendőrségen elmondtam a tervemet, igen segítőkészek voltak. Bejelentkeztem, megkaptam a kinntartózkodási engedélyt, április 17-ig. Az útlevelembe benyomták a magyar pecsétet. Megvásároltam a jegyeket és üzentem a családnak: jöhetnek. Amikor megérkeztek, fölpakoltunk, és elindultunk az ismeretlenbe, amely a biztonság mézesmadzagával csalogatott bennünket. Tibor az élmény puszta emlékének a hatására is kipirult, szemében még tükröződött a nemrég átélt öröm parazsa. - Amikor hajónk kikötött Svédország partjainál, úgy éreztem, ez maga a megváltás. Szeretettel fogadtak bennünket, elvették a koffereinket, leültettek, kávéval kínáltak, a kisfiamat pedig elvitték, és rajzfilmet vetítettek neki. Mi pedig fordítógép segítségével beszélgettünk. Ugy gondoskodtak rólunk, hogy azt hittem, álmodom: azon nyomban pénzt, lakást, munkát kínáltak, úgy éreztem, újra születtem. És akkor váratlanul, mintha valóban egy szép álomból ébrednék, visszazuhantam a szomorú valóságba. Egy pecséten múlott Miután az iratok tartalmát telefaxon elküldték Malmöbe, visszaérkezett a válasz: Svédország nem fogadhatja őket. Hogy miért? Mert az útlevél pecsétje elárulta: egy hónapig már Magyarországon ígrtőzkoutsk. Ez esetben - az ottani rendelkezések értelmében - vissza kell küldeni a menekültet a másik befogadó országba. Noha az útiköltséget kifizették a svédek, a családnak csaknem minden pénze ráment arra a 60 órás, kényszerű kirándulásra. És odalcttek a remények: az állását föladó feleség gyerekestül visszautazott a Vajdaságba, a szüleihez, és most arra vár. hogy férje Szegeden teremtse meg az új élet alapjait. - Szakmám van. tanult géplakatos vagyok, értek az csztergáláshoz. a vasmegmunkáláshoz. A nem én tehetek. Nem idegenként kopogtatunk, és nem alamizsnáért könyörgünk: dolgozni akarunk. Tudom, el kell fogadnom a törvényeket, de az előítéleteket, a hátrányos megkülönböztetést igazságtalannak tartom. Értsék meg: sok társammal együtt nem mehetünk vissza saját otthonunkba. Olyan élet vár ott a magyarokra, hogy azt nem kívánom senkinek. Péter tehát, mint mondja, saját hazájában dolgozni akar. Ehhez munkaengedélyre van szüksége, annak feltétele pedig egy munkaadó. De ha van egy család, amely felelősséget vállal érte, akár le is telepedhet itt: elsó lépésként megkaphatja az ideiglenes itt-tartózkodási engedélyt. Persze nem ilyen egyszerű a dolog: a bürokráciát nem lehet megkerülni. Papírok, igazolások, kérvények jönnek-mennek a határon át. S míg a feleség büntetlen előéletét igazoló írás már megérkezett, a családfenntartóé nem. Esetleg meg se kapja odaát, mint katonaszökevény... Az új élethez kellenének a régi bútorok, az eddig összegyúlt vagyon. A hivatalos költözéshez szükséges a tulajdonos saját kezű aláírása. „Menjek vissza? Egy szignó az életembe kerülhet" latolgatja esélyeit Péter. Szoktatná magát a gondolathoz, hogy minden odaveszett. Nem megy: még a mélyhűtőben jéggé dermedt három nyúl, meg az otthonhagyott papagáj emléke is fájdalmas sebeket szaggat föl. A lakosság is segíthet - Hogyan tudnak segíteni ezeken az embereken? - kérdezem Zeleyné Horváth Sárát, a Vöröskereszt városi titkárát. - Tibornak munkát, Erzsébetnek ingyenes vagy olcsóbb albérletet keresünk. Elintézem, hogy a kisgyerekeket elhelyezzék a munkahelyi óvodában. Egyébként rendesen osztottunk eddig bonokat és élelmiszercsomagokat. - Honnan volt erre pénz? - Az élelmiszerek Hollandiából származnak, a Vöröskereszt Liga adománya. Eddig 500 ezer forint értékű élelmiszert adtunk át a vajdasági menekülteknek, mintegy 5000 embernek, többen hetente jöttek érte. A napokban viszont itt járt a Liga képviselője, s mondván, itt nincs menekülttábor, egyesek albérletet is tudnak fizetni, nincs hát szükség az élelemre: a több tonnányi rakományt elszállíttatta a Dunántúlra. - Mit tudnak adni ezután az itteni rászorulóknak? - Pár napra elegendő élelmiszerünk van még, a polgármesteri hivatalban egyébként továbbra is osztják a heti 500 forint értékű csomagokat. - Hogyan tudna segíteni a lakosság? - Eddig is volt, aki tartós élelmiszert ajánlott föl, nyugdíjasok is bekopogtak megtakarított pénzecskéjükkel, 2-3 doboz konzervvel. Olcsó vagy ingyenes albérletekre lenne szükség, szívesen vennénk, ha többen ajánlanák föl közeli fűthető tanyájukat vagy víkendházukat. Ruhaadományt azonban nem vár most a Vöröskereszt. - Milyen intézmények, szervezetek segítségére számíthatnak a Vajdaságból érkezett magyarok? - A polgármesteri hivatalon kívül az egyházak, a Délvidéki Magyarok Kőre karolja föl Őket, A katolikus egyháztól 100 ezer forintot kaptunk a gyerekek támogatására, a Talent néhány menekültnek ingyenes szállást biztosít, a Rotary Klub pénzadományt ajánlott fel. S tegyük hozzá: a lakosság megértésére, segítségére az eddigieknél is nagyobb szükség van. Sajnos, nem alaptalan a kérés: senki ne éljen vissza az otthonukat elhagyni kényszerülő magyarok kiszolgáltatottságával. CHIKÁN ÁGNES Magyar a magyarnak Vajdasági menekültek a Vöröskeresztnél wmmmmmmmmMMmmmMmmmMmmmmmmmMMmmmmmmmmmmmmmi^^ M—mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm A Vajdaságból menekült magyarok első állomáshelye Szeged. Eddig mintegy 10 ezer, otthonát hátrahagyott embert fogadott a város, erejéhez mért vendégszeretettel. Volt, aki ingóságait pénzzé téve érkezett egy szál kabátban, s volt, aki egy fillér s bármiféle előzetes tájékozódás nélkül vágott neki az útnak. Az útnak, amely minden bizonnyal még sokáig egyirányú táblákkal lesz szegélyezve. városházán, a rendőrségen engedik, hogy munkát vállaljak. Ha a munkahely kezeskedik értem, megkapom a munkavállalási engedélyt. Minden vágyam, hogy dolgozhassam. A családot csak biztonságos körülmények közé merem kihívni. És addig? Addig Tibor várakozik. és segédkezik a Vöröskeresztnél. Fölveszi a maga élelmiszercsomagját, a bonnal pedig naponta egyszer meleg ételhez juthat. - A Vöröskereszt ingyenes lakást próbál szerezni, bár ha majd dolgozom, fizetni is tudok. Csak a családom is itt lehetne már! Féltem őket, nehogy rajtuk álljanak bosszút! Akkor... akkor hazamegyek, és nem is tudom, olyat teszek...! Pedig rettenetesen félek. A szerbnek, ha katonaszökevény, büntetése a börtön. Ha magyar és jugoszláv állampolgár, akkor halállal lakozik. Mondja meg, mit tegyek? Itt kell maradnom... Inkább legyek itt élő apa, mint otthon egy halott... Otthontlanul, kifosztottan Erzsébet akár szerencsésnek is mondható. Menedékjogot kért, van munkája, s födél a feje fölött. Férjével váltott műszakban dolgozik a ruhagyárban, így a 2 és 4 esztendős kislányok nem maradnak felügyelet nélkül. Egy másik családdal közösen bérelnek egy 3 szobás bútorozatlan lakást, havi 15 ezerért. Kettejük havi fizetése azonban csak 16 ezer forint. - Ma említette valaki, hogy a Vöröskeresztnél osztanak élelmiszercsomagot, eddig nem is tudtam róla. Még segélyt se kértünk, pedig szükségünk van rá. A gyerekek a földön alszanak, a fölsővárosi templomból kaptunk matracot. Éjszakánként szegénykék föl-fölsírnak, keresik megszokott kis ágyukat. Az egyiknek egy hete hasmenése van, a másiknak eltört a karja. Minden okuk megvan, hogy nyűgösek legyenek. Azt se tudom, hova forduljak segítségért, nem vagyunk járatosakErzsébet nem segélyre gondol, a munkájáért kapott pénzből szeretné talpra állítani a családot. - Otthont, új otthont kellene teremtenünk - mondja zsebkendőjét gyűrögetve, aztán csak nem tud parancsolni kikívánkozó könnyeinek. - Azért bűnhődünk, mert nem akartuk, hogy a férjemet is elvigyék a háborúba. A sógoromért is hajnali 3-kor csöngettek be, várták, hogy fölöltözzön, és már vitték is. Azt se tudta a család, hová. Szerencsére megszökött, két hétig étlen-szomjan bujkált a kukoricásban, aztán útlevéllel csak át tudott jönni Szegedre. Mi mást tehetett volna: 6 hónapos a kisfia. Mindenki, aki tud, otthagy csapotpapot: hogy mentse a bőrét. Ottmaradt a házunk, a hűtőnk, a színes tévénk, a kocsink, 5 hízó meg a kert... Minden, amit eddig előteremtettünk. A férjem szabász volt, én technikus, maradhattam a gyerekekkel, szabad időmben szőnyeget szőttem... Boldogan éltünk. Most ennek vége... Erzsébeték abban reménykednek, szüleiknek csak sikerül pénzzé tenni otthon valamit, de hát ki . eszi meg drágán az elhagyott házak, t, a hátrahagyott értékeket, ha majd olcsón is hozzájuk lehet jutni? Ha olyan nagy a kínálat? És megtalálná-e őket itt a pénzük, hiszen a papa hiába sír, hogy látni is szeretné az unokákat: 16-tól 60 éves korig nem engedik át a férfiakat a határon. Erzsébet gondolkodott a költözés lehetőségén is, de kinek van erre ott 350 márkája, vagy itt 60 ezer forintja? - Ha akármilyen pici, de saját lakást tudnánk venni és a bútorainkat áthozhatnánk, talán könnyebb lenne. Bár lehet, hogy akkor se tudnék nyugodtan aludni. Szeged túl közel van. Este, ha lemegyek a boltba, félek, hogy elkapnak. Ha megáll a ház előtt egy autó, megrezzenek, és már az is gyanús, ha egy jugó kocsiban újságot olvasó alakot látok. Itt nem érdekel, hogy esik az eső vagy süt a nap... Már nem tudok örülni semminek. Kifosztott vagyok. Nincs többé otthonom. És még csak nem is tudom, miért. Azért, mert magyar vagyok? Nem alamizsnáért könyörögnek - Van itt valaki, aki - mert rokonai vannak odaát - fölajánlotta a házát, ingyen és bérmentve hármunknak. Még csak munkát se kér érte. Ilyen is van - kezdi Péter, aki ifjú feleségével és karon ülő kisgyerekével menekült Szegedre. Ámiatt kesereg ő is, hogy rettentő nehéz új életet kezdeniük, s nem csak a jugoszlávok gáncsoskodása miatt. Indulatosan fakad ki: - Magyarországon igyekeznek bennünket jugónak nézni, holott én magyar vagyok, nekem is ez a hazám. Arról, hogy a Vajdaság nem tartozik Magyarországhoz, A felvételek nem a riport helyszínén készültek FOTÓ: SOMOGYI KÁROLYNÉ