Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-11 / 290. szám

SZERDA, 1991. DEC. 11. Juhász Gyula homlok-ára „Egyik nagy átkunk a sok nagy átok között, hogy minden magyar kulturális jelenséget az efemer politika szempontjából tekintenek és ennek nevében reklámoznak vagy ütnek agyon." Juhász Gyula VISSZHANG 7 Júdás kétségbeeséséről így szól az írás: ., Vétkeztem - mondta - elárultam az igaz vén. - Mi közünk hozzá? - válaszolták. - A te dolgod!" Azt, hogy ezután mi történik Júdással, mindenki tudja. Engedtessék meg azonban az ideiglenesen kinevezett Júdásnak, hogy az állítólagos Jézus által bemártott falatot ne rögtön egye meg, hanem legalább keserűen nyeljen előtte egyet. Teszi ezt immár a szerző, kilépve a bibliai hasonlatok köréből, legalább két okból. Az egyik, hogy a szellemi bölcsóhelyének tekintett szegedi „vitézlő oskola" városában legalább méltatlanul nem akar rossz hírben maradni. A másik, hogy még a Bélyeg a költő homlokán című november 8-i „válaszcikke" után sem hisz Péter László elleneinek, mert őt nemcsak műveiért tiszteli, hanem azokért a terveiért is, amiket nem engedtek neki megvalósítani vagy megírni. 2. Nem tagadom, vitriolba mártott tollal írtam Juhász Gyula homlokára című cikkemet, amely október 31-én jelent meg. Arról már nem én tehetek, ha olyasvalaki érezte ennek marását arcában, akinek nem szántam, de aki legalább annyit megtehetett volna, hogy nyitott szemmel nem a tömény "kénsavat várja, hanem egyszerűen olvas. Ez talán nem lenne túlzott kérés, ha tudjuk, avatott filológusról van szó. Aki elemzése szerint azonban nem tud különbséget tenni a jó szándékú paródia és az aljas támadás között. Aki hérosztratoszi tettnek nevezi, hányavetinek, fölényesnek, gúnyiratnak tartja a példázatot. Értetlenséggel, indulattal, gúnnyal vádol Juhász Gyufával szemben, akinek nagyságát talán épp az vonja legkevésbé kétségbe, aki ma is olvassa. Mindennek érdekében nem riad vissza a szemérmetlen és szándékos félreolvasástól, belemagyarázástól, vagy amikor már ez sem látszik elegendőnek, a lekezelő kioktatástól. Ez utóbbit bőven mért idézetek mártásában úgy tálalja a Tisztelt Olvasó elé, hogy aki csak az ő féloldalas cikkét olvassa, már kíváncsi se legyen az eredeti hatoldalasra. Mi ez, ha nem a rágalom nyílt szándéka?! Ha mégsem így értékelem, az csak azért van, mert tudom, Péter Lászlót hogyan, mikor és kik tették megkeseredett emberré, aki a felé is nyújtott kéz elől visszahőköl és barbár bántást vél benne fölfedezni. Ezért nem neheztelhetek, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy jólesett, vagy csak feledjük el. Inkább beszéljük meg. 3. Kínos-keserves dolog írástudónak a saját művét magyaráznia, ráadásul épp akkor, amikor az eredeti cikkben ez ellen háborodott föl, ezt tette nevetségessé. Ámde, lássuk a medvét! Vajon milyen, melyik „mai szemmel" nézi az az elemző a költőt, írót, újságírót, aki ennek megfejtéseként utal „az igazság bekötött szemű istenasszonyára ", s az ezzel kapcsolatos tervre? A megfejtés: Justitia-terv. Erre épül az egész cikk, amit mi sem mutat jobban, hogy ez a körülírás pontosan a szerény mű kellős közepén van. (Ki lehet számolni.) Még egy formai érdekességre hadd hívjam föl Péter László becses figyelmét. A cikk aranymetszetében, mert ilyenje is van, kezdődik a paródia betetőzése, a „Kedves Juhász..." résszel. Ettől fogva - kivéve az utolsó mondat csattanóját - az Ön által tökéletesen félremagyarázott stílusparódia uralkodik, aminek azért illett volna feltűnnie. Ha valaki általában nem fogékony a humorra, az nem baj, de lehet-e komolyan venni a fabatkát mint pénzegységet, tisztesnek és tisztának látni „az azóta csak köpönyeget, de nem alsónemút váltott érv" (a kultúrára nincs pénz) igazságát? Tizennégy megjelent könyvem után bizonygassam, hogy a Tömörkény és Móra fizetésemelését megtagadó tanácsnok urakkal nem értek egyet? Minek tenném, hiszen ott van az Juhász szövegében, amit Péter László úgy idéz, mintha én mást tettem volna, nem ugyanezt. Kifogásolja, hogy megkérdezem, mi a véleménye Juhásznak a francia forradalomról, Martinovicsékról, aztán látom, ahogy lecsapja a cikket, és nem veszi észre, hogyha Ferenc Józsefről Bruckner nevű zeneszerzőre, erről meg Lázár Ervin mókás mesealakjára. Brucner Szigfridre, tovább a kerekasztal Szigfrid lovagjára, majd végül a Szent Grálra asszociálok, akkor az talán nem vádaskodás, hanem gúnyolódás. Kikkel is? Kérdés-e, hogy azokkal, akik hasonlóan akarják megmagyaráztatni bárkivel egykori nemes szándékú vagy szándéktalanul rosszfelé mutató írásait, tetteit?! 4. Reménykedem benne, hogy egyedül Péter László olvasta valóságából kifordítva gondolataimat. Baka István, főiskolai hallgatóim közül a Babits Társaság alapítói megértették, de tudom, hogy llia Mihály, Vörös László s mindazok, akiktől tisztelni tanultam Szeged szellemét, szintén így értenék meg. Ettől azonban nem leszek sem elégedett, sem vidám. Leginkább az marasztalja szomorúságomat, hogy éppen az nem érti meg - szándékosan -, akiről ma is hiszem és tudom, nem lehet más véleményen, mint én. Kell-e szelíden gyalázkodnia ahhoz, hogy mindezt elmondja? Szabad-e Horthy szellemi pribékjeivel egy kalap alá vennie mondvacsinált ürüggyel bárkit is? Válaszolhat rá bárki, akinek nem áru az ember és becsülete. Juhász Gyula mottóul választott idézetét itt érdemes folytatnunk, mert 1908 óta semmit nem veszített időszerűségéből: „Nem szent meggyőződések, véres komolyságú elvek harcolnak itt egymással a közös, nagy ideálok érdekében, hanem mindenféle háttérrel bíró pártok és felekezetek tülekednek a konc körül. A jók és igazak, az önzetlen dolgozók és alkotók lassan-lassan, néha nagyon is hamar kifáradnak, kedvüket vesztik és vagy megrokkannak mindörökre, vagy csöndes magyar mélázással félreállnak, és másokra, a ravasz gyöngékre és kíméletlen erősökre bízzák a harcot, a verekedést. Ha a magyar kultúröntudat végre valahára kialakulna, megerősödnék, és mindenütt gyökeret verne, más harcok és győztesek lennének ezen a tájon." Végezetül csupán egyetlen megjegyzés. Az, aki életében egyetlen remekművet is alkotott, nem szorul soha többé senki védelmére. Juhász Gyula számtalan zseniális alkotása fölöslegessé teszi, hogy akár Péter László, akár más védelmére keljen - halála után. Megeshet, hogy az angyallá minősítő szándék helyett szellemi angyalcsinálást követ el halandó kortársaival szemben. Kérem, ne tegye, inkább fogadja el a kézfogásra nyújtott kezet férfias szorítással, mert ez a kéz nem mocskos, még ha annak vélte is. Dr. Töttős Gábor Rövid válasz Töttős Gábornak Remélem, akad az olvasók közt, aki egy hónap távlatából még emlékszik november 8-ai cikkemre, legalább arra, hogy a nemzedékkel fiatalabb Töttős Gáborral vitába szálló írásom hangvétele mennyire tisztességes volt: i ewTn i Az üzemorvos gyógyíthat Olvastam a DM-ben Az üzemorvos nem gyógyíthat című cikket, amihez hozzáfűznivalóm van. Az üzemorvos igenis komoly gyógyító munkát végez - a megelőzéssel. Mivel egyelőre nem írhatja ki táppénzre a beteget, több ideje marad az üzemek bejárására, így kötetlenül elbeszélgethet a dolgozókkal nemcsak a munkáról, betegségről, hanem a magánéletükről is - ez komoly gyógyítás. Reálisabb képet nyújthat a munkahelyi ártalmakról. A munkahelyi vezetők is csak eleinte akadékoskodnak, ha az üzemorvosok kiállnak az egészségesebb munkakörülmények mellett, mert rájönnek, hogy a jobb körülmények között kevesebben mennek táppénzre; a munkahelyi ártalmak kiküszöbölésére fordított anyagiak és termeléskiesés miatti veszteség busásan megtérül. A rossz körülmények között dolgozók stresszhatását csökkenti az odafigyelés, a megértés, és növeli a munkakedvet. Nemcsak magamról tudom: szívesebben megyünk olyan orvoshoz, akinek van ideje meghallgatni a beteget, mint az olyanhoz, aki időhiány és fáradtság miatt csak gyógyszert ír fel és nem foglalkozik a beteg lelki életével. Ha az üzemorvos időnként odaállna egy félórára, órára a szövőgép, a munkapad mellé, pontosabban meg tudja állapítani, hogy a dolgozónak melyik testrésze van kitéve erősebb terhelésnek, a gyógyítása is könnyebb lesz. Ha én lennék az egészségügyi miniszter, kötelezővé tenném a napi 5-10 perces munkahelyi tornát. Más: eddig sok betegnél előfordult, hogy nem volt teljesen megelégedve a kezelőorvosával és titokban másik orvost is felkeresett. Ez önmagában nem baj, a baj az. hogy mivel az orvosok ezt rossz szemmel nézték, a beteg eltitkolta, milyen gyógyszert kapott az egyiktől, így hol az egyik, hol a másik orvos által felírt orvosságot szedte, a saját kárára. Tehát az orvosnak nem duzzogni kellene, ha a beteg máshová megy, hanem megkeresni csalódásának okát. K 1. MMmmmMMmmm Beszéljünk végre őszintén a közoktatásról! ellentmondásait kigúnyoló megfogalmazásai miatt. O viszont nem tekintve ősz fejemre, szemérmetlen (!) és szándékos félreolvasással, belemagyarázással vádol. „Mondhatta volna szebben, kis lovag!" Azt is ellenem hangulatkeltésül adja számba, mintha én kézfogásra nyújtott kezét „mocskosnak" véltem volna. Ilyeneket sohasem írtam. Azzal védi védhetetlen írását, hogy paródia akart lenni, sőt stílusparódia. Aligha ismeri Juhász prózastílusát, kivált kitűnő szatíráinak stílusát, ha saját írását ennek ítéli. Mert ha paródiának szánta elmeművét, akkor jobb paródiát kellett volna írnia. Mostani megfogalmazását azonban nem csak én, de többek közt a védelmére fölsorolt llia Mihály is úgy értette, ahogy egyedül érthető. Nem vagyok oly derűlátó, mint Tottős Gábor, mikor azt hiszi, a lángész nem szorul védelemre. Az irodalomtörténet, és éppen József Attila vagy Juhász Gyula irodalomtörténeti sorsa másra figyelmeztet. Ha tehát úgy véli, a lényegben egyetértünk, ennek szívből örülök, és kérem, tollát inkább arra használja, hogy az emlegetett remekműveket magyarázza, értelmezze, tegye közkinccsé. Ebben társak lehetünk. Péter László Az elmúlt időszakban több közoktatással foglalkozó cikk jelent meg a Délmagyarország hasábjain. A hangzatos, de a tartalmat nem fedő, valamint sugalmazó címek és kemény csúsztatások jellemezték e cikkeket. Még a pedagógusok nagyobb része is nehezen követi a vita lényegét, de a többség csak azt látja: ez a kormányzat már megint hibát hibára halmoz, most a közoktatási törvény kapcsán akarja centralizálni hatalmát, és ott sérti meg a demokratizmust, ahol csak tudja. Ezzel szemben a szakemberek (mint például Gazsó Ferenc, akit „megkérdőjelezhetetlenül szakembernek" nevez a DM cikkírója), valamint az ellenzék minden erejükkel azon vannak, hogy ezt a magyar közoktatásra olyan veszélyes és káros törekvést ellensúlyozni tudják. A pedagógusok természetesen szintén elítélik ezeket a káros kormányzati lépéseket, legalábbis ahogy ezt egy kicsiny, de annál hangosabb részük a többi pedagógussal és a közvéleménnyel el akarja hitetni. De a pedagógusok többsége nem hangoskodik, hanem becsülettel teszi a dolgát, és megpróbálja a nagy hangzavarból az igazán szakmai érveket kihámozni. A vitában elhangzanak bűvös varázsszavak, mint bemenetszabályozás. folyamatszabályozás, kimenetszabályozás, centralizálás, decentralizálás és nem utolsó sorban kétpólusú és hárompólusú irányítási rendszer. Újságolvasó legyen ezek után a talpán, aki megint csak nem azt a következtetést vonja le, hogy a kormányzat és a koalíciós pártok szakértői nem állnak feladatuk magaslatán, bezzeg az ellenzék szakemberei és megint azok a független szakemberek. De kedves uraim és hölgyeim: álljunk meg egy pillanatra, és engedjék meg, hogy megmagyarázzam a korábban idézett bűvös szavak jelentését. A bemenetszabályozás ciso sorban azt jelenti, hogy egy tantervvel (például nemzeti alaptanterv, kerettanterv stb.) szabályozzák az oktatásügy működését. A folyamatszabályozás az oktatási folyamat ellenőrzését, értékelését, de segítését is jelenti. Gyakorlatilag a hagyományos szakfelügyelet szükségessége, vagy elutasítása a vitakérdés. A kimenetszabályozás egy követelményeknek megfelelő vizsgarendszert jelent. A centralizálás fogalmait azért nem magyarázom, mert ezt az adott esetben mindenki másképpen értelmezi. A kétpólusú irányítási rendszer gyakorlatilag azt jelenti, hogy a közoktatás irányításában van a minisztérium, és az iskolafenntartók és az iskolák. Hatékony, működőképes központi szabályozás még akkor sem tud kialakulni, ha jó törvények és rendeletek születnek. Működő folyamatszabályozás nem tud kialakulni, a tantervek és a vizsgarendszer hatékonysága kontroll hiányában csekély. Ez az irányítás alkalmas arra, hogy néhány kiemelkedő állami, valamint elit egyházi és magániskolákat produkáljon, de az iskolák többségében anarchiát is eredményezhet. Teljesen kiszolgáltatja az iskolát az igazgató, az önkormányzat, esetleg az iskolaszék kénye-kedvének. A hárompólusú irányítás azt jelenti, hogy van a minisztérium egy közbülső irányítás szerint amely a szakmai felügyeletet és a szaktanácsadást is ellátja -, és vannak az iskolafenntartók és az iskolák. Ez lehetővé teszi a működőképes folyamatszabályozást és segíti az objektív vizsgarendszer kialakítását. A továbbiakban nézzük a nagy felháborodás tárgyát, a vita lényegét. Gazsó Ferenc és munkacsoportja készített egy törvénytervezetet, amelyet a szakmai szakvélemény egy része és a koalíciós pártok oktatási bizottságai erőteljesen kifogásoltak. Továbbiakban csak a saját kifogásaimat ismertetem, nem kívánok mások nevében nyilatkozni. Ellenérveim: az eredeti tervezet az 1985-ös törvényre épült ennek toldozott-foldozott és átalakított változata. A legproblematikusabb kérdés az, hogy a kétpólusú irányítási rendszer olyan módon erőlteti, hogy ez kizárja minden központi szabályozás lehetőségét. A központi szabályozás gondolatának teljes elvetése ma nálunk rendkívül népszerű, de seholsem létező forma, ezért feltételezem, hogy egyetlen - hivatása iránt felelősséget érző - pedagógus sem támogathat olyan iskolarendszert, amelyben mindenki azt csinál, amit akar. A hatékony iskolarendszer akkor működik, ha abban a központi szabályozásnak és az intézményi önállóságnak valamilyen szintézise valósul meg. Természetesen más kifogásaim is voltak, de ezek feltételezem, az olvasóközönséget kevésbé érdeklik. A kormánypártok és az ellenzék egyaránt nagyon jól tudják, hogy a kulcskérdés az irányítási, és szabályozási rendszer. Ezért éri olyan erőteljes támadás ezeket a pontokat, azzal vádolva az új programot, hogy megsérti a demokratizmust, az önkormányzati törvényt, a pedagógusok önállóságát. A törvény ellenzői nagyon jól tudják, ha a kormányzat és a kormánypártok következetesen végigtudják vinni elképzeléseiket, akkor ez európaibbá teszi közoktatásunkat és az új rendszer rövid időn belül eredményeket fog felmutatni. Ez pedig nem érdeke a hatalmat minden áron megszerezni, vagy átmenteni akaró csoportoknak. Az elmondottakból következik, hogy egy szakmai vitát a demokrácia iránti aggodalom hangsúlyozásával legkönnyebb politikai síkra terelni, és ezzel lehet legjobban a pedagógusokat befolyásolni és megosztani. Népszerű most az a gondolat, hogy az állam (centralizáltan) adjon minél több pénzt az oktatásra, és azután mindenki (decentralizáltan) azt csinál, amit akar. Végezetül bírálnom kell a művelődésügy vezetését, mert nem mer határozottan kiállni és azt mondani a kormányzat és a kormánypártok ilyen jellegű közoktatásirányítást kívánnak megvalósítani, ezért vállalják a felelősséget, és nem tudnak tekintettel lenni minden apró egyéni érdekre. Javasolom a Délmagyarországnak, hogy indít fon szakmai vitát és ne kötelezze el magát eleve egy koncepció mellett. Dr. Kovács Márton a KDNP közoktatási bizottságának tagja Azzal a ténnyel, hogy e fenti cikket közúltük - amely a Gazsú Ferenc-féle koncepcióval ellentétes nézeteket hangoztat bebizonyítottuk, hogy e kérdésben sem köteleztük el magunkat sem az ellenzék, sem a kormánypártok mellett. Szívesen helyet adunk egyébként a továbbiakban is lapunkban a kúzoktatásrúl szólú, megfelelően artikulált véleményeknek, mint ezt december 3-i számunkban tettük, melyben a dr. Andrásfalvy Bertalan miniszterrel és a Gazsú Ferenccel készített interjú ugyanazon oldalon, egymás mellett jelent meg.