Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-01 / 256. szám

PÉNTEK, 1991. NOV. 1. HANGSÚLY 5 Történet a nyárfavesszorol, Przemysl váráról és a zászlóról (Világtól elzárt tanya hátsó udvara: előttünk szénahalom, fölöttünk hatalmas fák, melyek mint védő kezek hajlanak a tanyára. A hűvös, korán sötétedésbe hajló délutánban a házigazda, Ördögh Pál közeledik a lakóépület felől: kezében utolsó forradalmunk szimbóluma, a lyukas trikolór. A fák legnagyobbikánál, egy öles jegenyenyárnál megáll.) „Látják ezt a fát? Ez egy lóhajtó pálca. Mikor apám tizennyolcban hazatért a hadifogságból, anyám éppen itt volt: átjött az Ördögh-tanyáról ide, az anyai nagymamámékhoz. Apám utánajött a feleségének, persze nem biciklivel, hanem lóháton, s hogy a lovat gyorsabb haladásra bírja, tört egy nyárfavesszőt. Amikor ideért, s meglett a nagy öröm, evvel apám, anyám, nagyanyám mindjárt el is ültették azt a pálcát. A vessző megfogant ez a fa itt mögöttem. Ugye, megfelel lóhajtó pálcának? Nem tudom, mekkora óriás csapkodhatná véle a lovát! Hát, sok vihart megért! Volt egy harminchatban, borzalmas vihar volt, kitörte a közepét; nagy fákat is kicsavart tövestül, de ennek a közepét törte ki. Iszonyú vihar volt az harminchatban, jégveréssel. De aztán csak rendbejött megint ez a fa. Három ember sem érné körül, az biztos. És aztán itt ez a zászló. Ez az ötvenhatos zászló. De ennek is van egy apai előtörténete. És ez is az első háborúból való. Apámat, aki különben órásmester volt, az első állami órás ipariskolában tanult Budapesten, a legelső alkalommal besorozták. Algyőn Anna-napkor búcsú volt, odavoltak anyám is, apám is: mikor hazaérnek, hát plakátot látnak Sándorfalván, hogy elrendelték az általános mozgósítást. Előbb Ilokra vitték, ide a Délvidékre, majd pedig Przemysl várába, Galíciába. Ott az orosz nagyherceg '14 végén hatalmas sereggel körülzárta a várat, ahol szintén nagy erők voltak - de a bent rekedteknek elfogyott az élelme! Apám még csak megvolt valahogy, mert bírta a lóhúst, de aki nem! - ám a postát a repülőgép hozta-vitte. Aztán mikor nem bírták magukat tovább tartani, 1915 márciusában. Szent József napja környékén kitörtek: de az már csak FOTÓ: GYENES KÁLMÁN amolyan színlelt kitörés volt, hiszen nem volt esélyük. Ám előtte a hadijelvényeket a repülőgépen mind kimentették. És erre nagyon büszkék voltak! Következett az orosz hadifogság, ahonnan apám 45 kilósán jött haza: az anyja fölkapta és körülcsókolta - csakhogy itthon vagy végre. Pali! A magyar szentekhez imádkozott apám mindig, ahogy mondta, így, a magyar szentekhez, hogy hozzák haza, és a könyörgés meghallgatásra talált. És ezután születtünk mi, gyerekek, én 1926-ban. De arra a történetre, a hadijelvényekkel, mindig emlékeztem. És akkor most erről a zászlóról. Akkor, ötvenhatban már Pesten laktam: huszonhat holdunk volt ugyanis, és kulákká nyilvánítottak bennünket. Itthon nem találtam megélhetést, felmentem hát Pestre, ahol útépítő-munkásként dolgoztam, sok érdekes emberrel együtt. Voltak köztük olyanok is, akiknek az előző rendszerbeli szereplésük miatt közszolgálatban kellett lehúzniuk tíz évet. különben nem kaptak volna nyugdíjat. Ezt a könyvet itt Senecáról például Hartyáni Béla volt tokiói nagykövettől kaptam. így jött el 1956, annak is novembere. Tizedike körül, már néhány nappal az oroszok bevonulása után, látom ám. hogy a valamikori Mária-templom helyén - ahol utána a Sztálin-szobor is állt - egy lámpaoszlopon ott ez a zászló. Talán azért nem tűnt föl senkinek, mert olyan magasan volt. Ekkor jutott eszembe apám przemysl i története. Egy éjszaka kinn maradtam, s mikor nem volt ott senki, le-' vetettem a cipőm, behomokoztam a talpam meg a kezem - mert csupa fehér dér volt már a lámpaoszlop és így föl bírtam menni. Leszakítottam a zászlót: valamilyen drótvagy kábeldarabbal volt odakötözve, de annyira, hogy nem bírtam levenni - a másik kezemmel kapaszkodnom kellett - úgyhogy le kellett szakítsam. Elrejtettem, aztán megfizettem az egy forintot a házmesternek, merthogy már kapuzárás után érkeztem haza. Másnap aztán elvittem a zászlót egy idős nénihez, aki egyszer Pesten a Karmelita templomban istentisztelet után megszólított, hogy „gondoltam magára, egy könyvvel, ha eljönne, odaadnám", és ezt - a címe Prohászka Ottokár: Elmélkedés az evangéliumról, nagyon jó könyv - ezt adta nekem, áldja meg az Isten érte. Szóval elmentem hozzá a szakadt, füstös, kormos zászlóval - esős idő volt akkoriban, s Pesten az eső is kormos, piszkos volt -. hogy ki kellene mosni. O szépen kimosta, s mivel varrógépe is volt. kivette belőle azt a leszakadt részt, amivel le van rövidítve. Ezt a zászlót azután mindig magamnál tartottam, akárhol is dolgoztam, Pesten. Baján vagy Kecskeméten. S végül itt, ezen a tanyán, az anyai örökségen. Most itt van, és újra elővehetem." (Aztán kibontja a zászlót, maga elé fogja, már kint a learatott rozs tarlóján - meglepő a mérete, akár egy ember is kényelmesen átférne a kivágott címer helyén s a hirtelen támadt szélcsendben nem a fényképezőgépbe, hanem valahová a távolba néz. Messze mögötte marad most a tanya, mögötte még a hetvenéves, mitikus jegenyenyár is, és mindaz, ami életéből hétköznapi, szürke és jelentéktelen volt. Csak egyvalamit lát: azt a novemberi éjszakát, aminek immár harmincöt éve, de ebben a pillanatban mégis közelebb van hozzá, mint bármilyen jelenvaló.) POZSIK LÁSZLÓ Morzsák a Bibliából Jézus reformáló hatásai (János ev. 4:1-42) - Jézus lelkiséget, életformát megújító, reformáló hatása oly erős, hogy nemcsak egy-egy ember életét mozdítja meg, hanem el nem képzelt hatásai áradnak arról tovább. A forró palesztin nyárban a bibliai időkben dél körül az emberek hűvösbe, árnyékba menekültek. Jézus Samáriában járva egy város melletti oázis hűsében pihent meg, Jákób ősatya ideje óta oda jártak vízért Sikár lakói, mert ez forrás volt, nemcsak vízgyűjtő kút. Egy asszony igyekezett a kúthoz, aki inkább szenvedte egyedül a meleget, mint az emberek megvető tekintetét vagy megjegyzéseit szabados életmódja miatt; ami lehet, hogy nem is jelentett számára örömöt, hanem inkább gyötrelmet, keserűséget, de nem talált kiutat, képtelen volt változtatni. Jézus, aki ..azért jött. hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett" (Lukács ev. 19:10) — találkozni kíván ezzel az életét szégyenlő asszonnyal. Aki lelkiismerete szerint, saját hibája vagy tehetetlensége miatt tudja szégyellni élete dolgait, a személyes reformációra szorultságát, azzal találkozik Jézus. „Adj innom!" kéréssel szólítja meg az asszonyt, aki nagyon csodálkozik, igen szorult állapotban levőnek gondolja a zsidó vándor rabbit, ha tőle, az asszonytól kér, aki a zsidóktól lenézett samáriaiak közül való. A folytatás, ami nemcsak az asszonynak szól, hanem minden embernek is: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki tőled inni kér, ha te kértél volna tőle, ő adott volna neked élő vizet." (10) Pedig ismerhetnéd, de nem is akartad megismerni; kérhetted volna és kaphattál volna még többet, még jobbat, mint amit kérni tudsz. A víz: az élet nélkülözhetetlen feltétele, nem csupán valami, ami szükséges és hasznos. Jézus azt akarja értésére adni az aszszonynak és mindnyájunknak, hogy az életünk legfontosabb tényezője az Isten ajándéka, amit ad, ha kérjük. Ezt nem ismerve gondolja az aszszony és mindenki, hogy csak a maga ügyessége, küzdelme és vergődése, kiszolgáltatottsága és szégyellnivalói árán tartja fenn az életét. Okszerű ezek után a kérdés: hol és hogyan kell imádni az Istent eredményesen? Válasz: ismerve, lélekben és igazságban (19-24). Az igazság, a valóságot jelenti minden szépítés nélkül, aminek megfelelt az asszony, amikor nem tagadte le, nem próbálta szépíteni múltját. (16-18) Erre a készségre és őszinteségre, nem mint érdemre, hanem feltételre: a tévedések, hibák, bűnök alázatos elismerésére és megvallására nyeri az Isten ajándékát: a megismerést és az imádást lélekben. „Az asszony így felelt: Tudom, hogy Messiás jön, akit Krisztusnak neveznek, és amikor az eljön, kijelent nekünk mindent." Jézus ezt mondta neki: „Én vagyok az, aki veled beszélek." (25-26) így igazította helyére, reformálta Jézus a samáriai asszony lelkületét, értékrendszerét, megítélését és hozzáállását a valósághoz, ami körülveszi. De ez a hatás nem zárul le benne. Legyőzte addigi szégyenét, elzárkózását, embergyűlöletét. Újjászületve bement a városba, a vedrét is otthagyta, és szólt az embereknek: „Jöjjetek, lássátok meg azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: nem ez-e a Krisztus?" (29) Hívására sokan kimentek, majd kérték Jézust, hogy maradjon náluk. És ott maradt két napig. Az ő szavának sokkal többen hittek, az asszonynak pedig ezt mondták: „Már nem a te beszédednek hiszünk, hanem mert ma- • gunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban Ő a világ üdvözítője." (39-42) Az evangéliumi történet szerint Jézus reformáló hatása megváltoztatta egy elszigetelődött asszony szemléletét, kitárulkozni segítette környezete előtt, annak javára, míg azok közül is sokan közvetlen hitkapcsolatba, meggyőződésre juthattak, hogy valóban Jézus a világ üdvözítője. Ez a láncolat ma is él és működik ugyanígy. Ezért vannak a Jézus Krisztus hitében élők közösségét összefogó egyházak. E láncolat elindítója lehet minden kedves olvasóm. PAPP LÁSZLÓ REFORMÁTUS LELKÉSZ Az ember hátán föláll a szőr, megbénul és lakat csattan száján, midőn jelenkori közéletünk villámcsapásait észleli. Az új (vaíódi vagy vélt) hatalom fölkent apostolai fantasztikus magabiztossággal és' ellentmondást nem tűrő lendülettel sodornak el mindent, ami múltbéli áldás és átok. Egy pillanatig nem vagyok védelmezője a mögöttünk lévő évtizedek párt-irányította történéseinek, de néha a hányinger környékez az új hatalom új csicskásainak Hhegéseitől. Hadd hivatkozzak most három, közelmúltbéli esetre, ezekkel mintegy jelezve, hogy satu-pofák szorításában élünk. Olvasom mostoha-testvérlapunk október 22-i, ünnepi vezércikkében, hogy végre fellélegezhetünk, mert az elmúlt negyven évben nem történt semmi, sőt „hallgattak a lantok ". Mintha a szerző hallott volna harangozni arról a klasszikus mondásról, hogy háborúban hallgatnak a múzsák. Dehát a dolog egészen másképpen fest, s valószínűleg az új hatalomnak való megfelelés, majdnem kiírtam, talpnyalás attitűdje mozgathatta a derék tollforgatót. Mert ezek szerint az elmúlt évtizedekben nem született meg teszem azt Jancsó Miklós világraszóló, filmtörténeti értékű életműve, nem készített Oscar-díjas filmet Szabó István, nem írta meg időskori mestermunkáit Déry Tibor. Illyés Gyula, Németh László, nem születtek meg Esterházy Péter zseniális szövegei, kitörölhetnénk Nagy Lászlót, Juhász Ferencet. Nemes Nagy Ágnest. Pilinszky Jánost a magyar irodalomból, nincs Borsós Miklós, Varga Imre (reá még később visszatérek), nincs Dicnes Gábor és Kárpáti Tamás. Szántó Piroska és Anna Margit. Nincs Kocsis Zoltán. Ránki Dezső, Kurtág György, Szokolay Sándor, rfincs Pécsi Balett. Róna Viktor. Markó Iván. nincs Törőcsik Mari, Sinkovits Imre. Latinovits Zoltán. A sor természetesen esetleges és korántsem teljes. Egyszóval tisztelt kollégám egy tollvonással kitörölte a magyar művészet, irodalom és kultúra történetének kitörölhetetlen alakjait. Vajon kinek akart kedvezni, melyik hatalmi ág fészekmelegéhez dörgölődött. mi motiválta hamis tudatát? Olvasom az Új Művészet szeptemberi számának vezérírását Sinkovits Péter tollából. A Hatvanas évek címmel kiállítást rendezett a Magyar Nemzeti Galéria, ennek értékelésébe szőtte a kritikus a következő passzust: „A kiállítás azonban szolgált igazán vaskos meglepetéssel is: Varga Imre szerepeltetésével. Varga Imre a pártállam legjellegzetesebb képviselője. Aczél György kegyeltje volt, Budapest esztétikai szégyenfoltjának, a Vérmezőn felállított Kun Béla szoboregyüttesnek elkövetője, a sorozatban készített Lenin-szobrok kiötlője." Jó volna hinni, hogy a dolgok ilyen szimplifikáltan letudhatok és elintézhetők. Gondolom, senki nem óhajtja vissza Aczél György ízlésterrorját, de ettől még nem biztos, hogy egy szobrász életműve - mely Isten kegyelméből vagy büntetéséből olyan időszakra esik, amit később megkérdőjelez az új hatalom - egy mondattal lesöpörhető az asztalról. Tudniillik Sinkovits ítélete ideológiai töltésű, tehát pontosan abba a hibába esik, ami ellen harcol, a politikai meghatározottságú művészet illetve kritika csapdájába. Mert Varga ímrét nem lehel pusztán a Lenin-szobrok (az elképzelhető legjobb, leghumánusabb és művészi mércével mérten is legkiemelkedőbb portrék) alkotójának, vagy a 19-es emlékmű olcsó végrehajtójának tekinteni. Számára ugyanis talán elsőként egyértelmű, hogy '19 Kun Béláit egy katonákból, városi kispolgárokból és értelmiségiekből álló tömeg emelte a szükségesnél magasabbra. Vajon Varga Imrét lemeszelhetjük-e pusztán egyetlen mondattal s megfeledkezünk Radnóti, Táncsics, Madách, Károlyi Mihály. József Attila, Derkovits szobráról, a vatikáni magyar kápolnába készített István királyáról és Máriáról, a magyarok nagyasszonyáról, Lisztről, Kodályról és Bartókról. Móriczról és Lukács Györgyről, vagy éppen a Dohány utcai zsinagóga mártíremlékművéről? Merthogy a művészet bonyolultabb és ugyanakkor tisztább képlet minden politikai feladványnál. Ezt persze nem könnyű megérteni, s egyszerűbb mocskolódni, az új igazmondás pózában tetszelegni, szobrot dönteni, mint a dolgokat összefüggéseiben, dialektikájában szemlélni, új emlékműveket emelni! Néhány évvel ezelőtt a makói múzeumban megrendeztem Kiss István szobrászművész kiállítását. Annak a művésznek tárlatát, aki akkor a központi bizottság tagjaként, a Magyar Képzőművészeti Főiskola rektoraként és a szövetség elnökeként a társadalom egyik kegyeltje volt. Nem lehetett nem hinni parasztporgréiban, munkásábrázolásaiban, Széchenyi emlékművének hitvallásában, de lehetett kételkedni kompozícióinak közhelyszerűségében. Egy nemrégiben közölt interjújában nagyon őszintén vallott arról, milyen fájdalmat jelentett neki szobrainak ledöntése, különösen a Debreceni proletár című szobor eltiprása: „A Debreceni proletár című szobrom ledöntését barbár, meggondolatlan dolognak tartom, és nemcsak én. Amikor ez történt, Debrecenben az összes párt, beleértve a kormányzópártokat is, elítélte az akciót. A Debreceni proletár annak a 19-es, összeverbuválódott munkás-katona hadseregnek állított emléket, amely a cseh és román invációt próbálta megakadályozni. Személyes tartalma is volt annak a szobornak, a rombolás ezért is rázott meg ennyire. Az a meztelen lábú proletár egy kicsit az apám is. Őt Szolnoknál fogták el a románok. Isonzótól jött vissza, mit csinált volna egy békési gyerek? Toborozták a Vörös Hadsereget, hát beállt. Nem volt ő meggyőződéses marxista, de számára ez volt az egyedüli esély. Aztán mindkét lába lefagyott, mert a románok egy télen át a puszta szántóföldön tartották ezeket a hadifoglyoknak minősített embereket. Vagyis ebben a szoborban én történelmileg igaz tartalmat próbáltam közvetíteni: a magam nézőpontja szerint..." A minap eljöttem a szegedi 19-es emlékmű előtt. Azelőtt a Segesdi-szobor előtt, mely a 20. századi magyar művészet történetében - tetszik, nem tetszik - meghatározó mérföldkövet jelöl. Talán az első éket verte az ortodox szocialista realizmus kövületébe, mely - tetszik, nem tetszik ízlés dolga - mégiscsak esztétikai, művészettörténeti és szoboralkotási szempontból értékelhető mű. S mit látok? A mai bátrak, napjaink szellemi verőlegényei mindent elkövetnek, hogy megbecstelenítsék ezt a szobrot. Tehetik. A szobrot igen. A történelmet átírni úgysincs erejük, fölkészültségük, hitük és hitelük. Mi lett volna, ha minden új hatalom lemeszeli, megsemmisíti, föld alá küldi, szétzúzza az előző korok által létrehozott értékeket? Nem lennének fáraószobrok, nem lennének görög és római portrék, nem ismernénk Leonardo és Michelangelo, Goya és Velázquez, Dali és Picasso alkotásait. Egyszóval holttá lehetne nyilvánítani múltunkat. Nem vállalom a halottkém szerepét!