Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-07 / 261. szám

8 EGYHÁZI MELLÉKLET DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1991. Nov. 7. FOTÓ: GYENES KÁLMÁN Hosszú téli esték Mostanában többször eszembe jut a hajdani Szeged városához tartozó földek bérlőinek sorsa, az 1920-as esztendő, amikor hányan, de hányan nem tudták az árcndát fizetni, a bérletet, szedhették hát batyuikat, mert elűzettek a város földjeiről, hogy a tanyákról végérvényesen elzavarják őket, a városi tűzoltóságot rendelték ki. A tűzoltóság embereivel bontatták, verették szét a tanyák tetejét. Sokat küszködött, birkózott a sivány homoki földekkel a városból kivándorolt szegénység, és mire silány kis gyümölcsöst, szőlőt sikerített a tanya köré, már búcsúzhatott is tőle. sirathatta, átkozhatta, de mert a megemelt bérleti díjat sehonnan sem tudta kifizetni, előteremteni, kiűzetett a paradicsomból. Dr. Bugyi István sebész-főorvos, az akkori Csongrád Megyei Közkórház alkalmazottja így vallott róluk: „...Különösen a téli hónapokban érezhető Kórházi betegeinken az a jellemző szúrós, kaparós szegényszag. A nedves vályogfalak, a sárpadozatos lakóházakba befészkelődött penészgomba szaga az, ami mellbevágja a nem benne élőt. A máról-holnapra tengődő napszámosok ruházkodása sok kívánnivalót hagy fennt, kiváltképp a téli hónapokban." Alig múlt el tíz esztendő, még rosszabb, reménytelenebb lett a helyzet, mert a nagy gazdasági válság sújtotta nincstelenek, mit tehettek mást, takarmányrépán tengődtek hónapszám. Igaz, a város 80 filléres napszámmal útjavító munkát adott, de ez arra sem volt elég, hogy a családfő napi élelmét kifussa. Amikor 90 fillért kértek ezek a napszámosok, akkor a polgármester egyszerűen elzavarta a küldöttséget. Sokan talán emlékeznek még a szatymazi határban Rozika nénire, aki a téli estéken nagy-nagy gonddal s ügyesen kettészelte hosszában a gyufaszálakat, ne fogyjon annyi! Gyerekkorom téli estéi a görhck, málék, sült tökök, a petróleumlámpa világa melletti tanyázgatásokkal telt el. Akkor is, ma is, a téli esték leginkább a számbavételre valók. Jut bőven idő arra, hogy mindenki elkészítse a maga leltárát, hogyan is sikeredett az esztendő, mire vitte, s mit várhat a következő esztendőtől. A mai falvakban sok ezren készltgetik a leltárt. Nem csoda ez, hiszen a parasztemberek várják, mire fordul a sorsuk. Bőséges a kínálat, de a gond is. Nyakunkon a kárpótlás, a mezőgazdaság szerkezetének átalakítása, ami évekig eltart majd. Rengeteg családi birtok, farmergazdaság jön létre: mezőgazdasági vállalkozók sokasága veti magát a földbe, hogy boldoguljon, biztonságos jövőt teremtsen magának. Igen ám, de a mai világban európai színvonalon gazdálkodni nem olyan egyszerű: szaktudás, eszközök, tőke, piacismeret, de még számviteli ismeretek is szükségesek hozzá. Ezekről viszont kevés szó esik. Mintha a pártok a föld tulajdonlása körüli vitában nem fordítanának erre kellő hangsúlyt. Pedig a régi telek hasznos tanfolyamai, önképzései, mint például ezüstkalászos-, aranykalászos tanfolyam, gazdakörök, önképzőkörök stb. a hasznossá tett téli esték elősegítették, hogy a kor színvonalán próbáljanak gazdálkodni a falubeliek. A mostani téli esték is jó alkalmat kínálnak arra, hogy a korszerű ismereteket az érdeklődők helyébe vigyük. Talán még nem késő. Különben az élesedő versenyhelyzetben, amikoris majd a magyar gazdálkodóknak össze kell mérniük gazdasági ismereteiket, piacismereteiket a nyugat-európai farmerekkel, könnyen előfordulhat, hogy alul maradnak. A verseny, a piacgazdálkodás nem ismeri, de főleg nem díjazza a szándékot, csak az eredményességet. A várakozások korát tehát tudatos felkészüléssel, felkészítéssel gazdagabbá tehetjük. Különben előfordulhat, hogy tömeges lesz az elszegényedés, a tönkrement birtokoknak a száma ijesztő és megtörténhet, hogy Rozika néni késői utódjai szintén takarékoskodni kényszerülnek a gyufaszálakkal. Gazdagabbak, igényesebbek ma már a téli esték, a falusi ember is többre törekszik, utolérni önmagát, lépést tartani a korral, amelyben él, boldogul. És készülni a jövőre. Mondhatnánk, tehát a téli esték az álmodozások, a reális tervek készítésének ideje. Mint ahogyan régen, gyerekkorunkban is ilyenkor látogatott el hozzánk legtöbbször a jó szavú mese, letelepedett mellénk a kemencepadkára. Sz. LUKÁCS IMRE Lengyel menekültek Magyarországon Dr. Kapronczay Károly történész, a téma kutatója, avatott szakértője a Budapesti Történeti Múzeumban rendezte meg azt a kiállítást, amely a második világháború ideje alatt magyar földre menekült lengyelek sorsával foglalkozik. S amely kiállítás megvalósítására öt éve megállapodás született a magyar múzeum és a Varsói Nemzeti Múzeum között. A tény, amire a kiállítás épít: a második világháború alatt, 1939. szeptember 10-tól százezer lengyel fordult meg hazánkban. Magyarország, mint a Népszövetség tagja, mindvégig híven megtartotta a hadifoglyok gondozásáról szóló törvényt, miközben ápolta a hagyományos lengyel-magyar barátságot. (Igaz, országunkban már ekkor feltűntek erdélyi, magyar-zsidó, cseh emigránsok, akiknek nagy része továbbmenekült, s később is jöttek délszláv szerb, orosz, olasz, francia menekültek.) Lengyelországból főleg katonák érkeztek, szeptember 15-től a két állam kormánya tárgyalásokat folytatott, s Magyarország hivatalosan is megnyitotta a határt a katonaszökevények előtt. Ideérkezvén lefegyverezték és táborokba helyezték el, de nem internálták őket. Miközben dúlt a háború, a magyar kormány együttműködött az emigráns lengyel kormánnyal, s minden nyomás ellenére csak 1941-ben számolták fel a hivatalos diplomáciai kapcsolatokat. Ezenközben összeköttetésben állt a párizsi és a londoni emigráns lengyel kormánnyal. így Magyarország a lengyel ellenállásban is fontos állomássá váll. Futárszolgálattal, titkos katonai kiképzéssel, a Franciaországban újjászerveződő lengyel hadseregbe való toborozással és Jugoszlávián keresztüli evakuálással. Egy fotó: Nils Ehenström svéd lelkész, a protestáns világszövetség főtitkára lengyel egyetemisták között. Egy magyar vöröskeresztes egyenruha Andrássy Ilona grófnő hagyatékából, aki nagy patrónusa volt a lengyel menekülteknek. Egy érettségi tabló, természetesen a magyarországi lengyel iskolából. Misekönyv Selypről - lengyel előlappal. A csodatevő csenstohovai Madonna másolata, a balatonbogiári lengyel diákok ajándéka. Egy miseruha, amelyet lengyel kezek hímeztek. Hat korabeli lengyel katonai egyenruha, fegyverrel, gázálarccal. A Wiesci Polskié, a lengyel menekültek magyarországi napilapja. Hazai és lengyel közgyűjteményekből, levéltárakból, hadtörténeti múzeumokból és magángyűjteményekből, vett iratok, dokumentumok, fotók, levelek, használati- és emléktárgyak. Mindezek a tárgyak és dokumentumok arról tudósítanak, hogy a magyarok nemcsak eltűrték, hanem messzemenően gondoskodtak is az idemenekültekről. Gondoskodtak szociális ellátásukról, egészségügyükről (Győrben katonai kórházuk működött), kaptak munkavállalási engedélyt, volt sajtójuk, 8-10 újságjuk, könyvkiadásuk, könyvtáruk, és számos kulturális intézményük. A lengyel ifjak saját iskoláikig tanultak. Balatonbogláron lengyel nyelvű középiskolával rendelkeztek. E balatonbogiári lengyel centrum megteremtésében, működtetésében nagy szerepe volt az Amerikából nemrég hazatért Varga Bélának. 1940-ben már háromezer lengyel zsidó menekült tartózkodott Magyarországon. Keresztény és zsidó egyforma bánásmódban részesült. Csak az kapott zsidó igazolványt, aki maga kérte. A magyar menekültügyi hatóság olyan sikeres mentést folytatott, hogy a váci csendőrség is csak évek múlva, 1944-ben szerzett tudomást a városban működtetett titkos zsidó iskoláról. Azokat a gyerekeket menekítették ide, akiket Lengyelországból csempésztek ki, vagy akiket szüleik az Auschwitzba menő vonatból dobtak ki. Iskolának, lengyel-mentésnek a Szálasi-kormány 1944-ben brutálisan véget vetett. A németek felszámolták a lengyel szervezeteket, vezetőiket megölték, Antall Józsefet és munkatársait letartóztatták... A menekültügyi hivatal támogatásával megvalósult a különleges tárlat a Budapesti Történeti Múzeumban november végéig látogatható. Majd Pécsre utazik az anyag. S az amerikai lengyelek szövetsége finanszírozza a kiállítás varsói bemutatását. KÁDÁR Nemrég egy idős. Szegedről elszármazott házaspár járt nálam, tápai kis múzeumomban. Beszélgetés közben kérdezték, vajon él-e még a tápai kisbíró? Csak és kizárólag Kis Pista bácsira gondoltam, senki másra, akinek azonban „hivatalos" neve Nagy István volt. Már nem él, a hatvanas évek derekán halt el. Pista bácsi dédanyai nagybátyám volt. Háza és házunk között egyetlen ház volt csupán, s így amíg élt, szinte naponta láthattam. Nagyapámtól tudtam meg, hogy „Pista öcsém három évvel volt fiatalabb nálam. A Vízkor született, mégpedig a töltés tetején. Nagyon jóeszű volt." Mivel igen gazdagok voltak szülei, azok elhalálozása után Pista bácsi a testvéreihez hasonlóan teljes embörként jussolta meg a maga húsz holdnyi földjét. A tiszántúli pajori dűlőben is volt földje. Annak végére állíttatta fából készült keresztjét, amit a hetvenes években hernyótalpas döntött ki. Oda hát, a Kis Pista-köröszt. Pista bácsi nem ütötte meg a 100 centimétert, liliputi termetű emberke volt. Emlékezések szerint nem egy cirkusz hívta, de nem ment, mivel kis termete ellenére teljes embernek tartotta magát, s akként tisztelték a faluban is. Amikor én megismertem, a negyvenes évek elején, már javakorabeli embörnek számított. Télen fekete bársonyöltönyt viselt, olyat, aminőt a rendes növésű tápai emberek. Lábára apró Az erdő felől harsányan nevettek a Palkót bebolondító legények. Palkó meg hazaballagott és elmondta az apjának az esetet. Bence bácsi - Palkó apja - a fejéhez kapott: „Hej, te gyerök, te gyerök, hát nem gyerök ám az." Hanem gazdalegény, a Kis Pista, csak hát nem nyőtt nagyobbra. „Hát nem tudtad, édös Pali fiam, hogy Pista bátyád az ifjúsági égylet elnöke, möghát, tisztsége van a községnél, mögénten az egyházközségnél is?!" Pali bácsi mindezt nem is tudhatta, hiszen amikor a rétben laktak, szinte nem járt át a faluba csak a harangszót hallotta néha. „Hallod, Jóska, én akkor nagyon elszégyölltem magamat: a fene gondolta, hogy az a kis mitugrász olyan nagy embör." Idős ember korában gyakran átjött hozzánk egy kis teára. A rendes székre nem tudott felülni, ezért kértem édesanyámat, hogy tegye föl Pista bácsit. Ott üldögélt egy darabig, aztán fölkerekedett és elballagott. Olykor meg sem állt Szegedig, ahova azidőben még nem járt busz; hát gyalog vágott neki az útnak. Szeretett bejárni a vásárokba, no meg a feredőbe (fürdőbe). A Városban is ismerték, mindenütt megsüvegelték, megtisztelték. Nem véletlen, hiszen tudták róla, hogy gazda, és tápai tekintély. De bíró vagy kisbíró soha sem volt. IFJ. LELE ISTVÁN Hagyományok Tápén csizmát, fejére kis kucsmát húzott. Nyáridón is hasonlóan öltözött, mint tápai embertársai: fehér hosszúszárú gafyát, hófehér inget húzott, lábán bórpapucsot, fején szalmakalapot hordott. Idősebb korában mindig magával hordozta a meggyfából hajlított görbe botját. Nagy Bence Pál egykori nagyemlékezetű, jó kibeszélésű parasztember a Tápairétben született. Legényként kerültek át szüleivel együtt a faluba. Divat volt akkor, századunk elején (sőt, még az 1950-es években is!), hogy a falu népe A kisbíró nyári vasárnap délutánokon levonult a Tiszára „fürdeni". Pali legény is leballagott. De mivel úszni nem tudott, csak nézelődött. Odament hozzá két magaforma tápai legény, és halkan a fülébe súgták: „Palkó, eriggy, azt' hajítsd bele a Tiszába azt a kisgatyást." Pali nem teketóriázott. Odament a kis - néki éppen háttal álló - legénykéhez, és zsupsz, beledobta a Tiszába. Mire a nagy tett után visszanézett, a két legény úgy eltűnt, mintha a parti füzesek nyelték volna el őket. Nem tűnt el viszont a kisgatyás! Nem bizony, hanem amint kigázolt, egyenest Palkóhoz kaptatott. Az meg csak akkor látta, hogy annak a kis gatyás emberkének egészen embörös bajusza van. És annál is embörösebb, dörgedelmes hangja. „Hallod-e te gyerek - szólt oda Palkónak Pista bácsi -, hajolj csak le, hadd súgjak valamit abba a nagy lapátfüledbe." Palkó lehajolt, s a következő pillanatban „olyan nagy pofont ráragasztott erre a nagy lópofámra, hogy csak úgy szikrádzottak a szömeim." Egy csoportkép közepén Hatvanévesen