Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-23 / 275. szám

Kolumbusz a színpadon Az volt a feltételezésem, hogy biztosan vannak színpadra szánt művek az admirálisról. Ezek egy részét megtaláltam, más részüket valószínű nehéz lesz előbányászni a levéltárakból, vagy a színházi intézetek archívumaiból. Terjedelmi okok miatt három darabot emeltem ki - afféle bemutatkozásként. Mélyebbre ásni a dramaturgia, vagy az eszmeiség világába nem lehetett a szűkebb hely miatt, de remélem, így is kiderül, milyen művek ezek. A műkedvelő romantikus Amikor 1878. május 3-án a Népszínházban felment a függöny a kalandra, látványosságra éhes közönség előtt, a szerző már nem volt ismeretlen, neve ismerősen csengett a nagyérdemű fülében. Csepreghy Ferenc (1842-1880) eredetileg jó nevű asztalos volt, akit 38 éves korában vitt el a tüdőbaj. Szakmáját is a por, a nehéz fizikai munka miatt hagyta ott 1872-ben azért, hogy színházi titkár és mindenes legyen, 8 éven át csak darabokat írjon. Bibliai tárgyú műveket vetett papírra. Komor tragédiákkal kezdte a pályáját. Ez a műkedvelő színházi ember akkorra már egy nagy sikert elkönyvelhetett (ez volt a Sárga csikó, 1877-ben), amikor másik híres népszínműve (a zarzuelára emlékeztető műfaj), a legendás Piros bugyelláris társaságában 1878-ban megírja a Kolumbuszt. Színdarabját ő maga nevezte „látványos színműnek", tíz képben írta meg. A „Kolombusz Kristóf' életrajzi darab, vagyis az ismert, drámai fordulatokban bővelkedő nagy élet színpadra állítása. A romantika kelléktárával: a nagy egyéniség, nagy érzelmek, az egzotikus helyszínek (Kuba és Haiti) és a tragikus vég. A valósághű részek (amit akár olvasmányélményekből is össze lehetett rakni) keverednek szinte bohózatba illő epizódokkal, például azzal a naivitással, amivel az őslakókat elképzeli. A dramaturgiában az ellentétes erők harcát a váratlan fordulatok helyettesítik, de ezek látványosak. A „Kolumbusz Kristóf'-ban, az abszolút főszerepre épített színpadberendezésre alapozva gördül előre a cselekmény. A jó ügyért harcoló, igazságos, határozott, mindig szilárd eszmeiségű férfi áll a középpontban. Az író az Admirális első, a történelemben is sikeres útját választotta témájául - a későbbi expedíciók alig lehettek volna erre alkalmasak. A színpadszerűségnek tett engedmény az is, hogy Kolumbuszt nem az arany, vagy a mesés Kelet vonzza, hanem egy nő kedvéért vág neki az útnak. Az író árnyalt fogalmazásából az is kiderül, hogy a portugálok már megtalálták az igazi útvonalat és a célt is, azt is, ahová a Tengernagy is vágyik. Mégis romantikus hőshöz méltóan eléri Ciparvgut (Kubát) és kezdetét veszi az Újvilág története. Egy színidirektor darabot ír Komor Gyula (1867-1943) jogi doktor volt - polgári foglalkozását tekintve. A tehetséges Kohn (ez volt az eredeti nevük) fiúk közül egyik testvére, Komor Marcell (1867-1944) építész, a Lechner Ödön-féle úgynevezett magyar nemzeti irányzatot képviselte. Fivérét Komor Arnoldot út- és hídépítő mérnökként tartja számon a szakma. Komor Gyula az irodalomnak élt, színdarabokat írt és fordított. A jól játszható, főleg német és francia nyelvű színpadi alkotásokat kedvelte. A budai nyári színház számára mintegy 20 művet ültetett át, harmincnál több látványos, táncos, mesemotívumokkal elegyített színdarabot írt a pesti gyermekközönségnek. Szinte mindegyiket a Vígszínház mutatta be. A zenét Stefanidesz Károly komponálta. A műveket karácsony táján adták elő. Valószínű, hogy néhányszor játszott, ajándékszerű előadásokról volt szó. A „Kolumbusz Kristóf" premierje 1905-ben volt. A szó nemes értelmében vett alkalmi darab. Nyomtatásban nem jelent meg. A mű a színpadszerűséget tartotta szem előtt; bár nyilvánvaló, hogy megfelelő történelmi ismeretekkel kellett rendelkeznie annak, aki ezt a témát választotta. A műfaji megjelölés szerint „történelmi látványosság 9 képben"; előjátékkal. Aki próbálta már, az tudja, milyen hálás, de egyben nehéz dolog gyermekközönségnek írni, márpedig Komor Gyula ezt annak szánta. A gyermek hálás, de éles szemű, minden hamis érzelemre, felhangra érzékeny, kritikusan reagáló közönség. Komor Gyula a változatos helyszínek bemutatásával is igyekezett lebilincselni a közönséget: Kolumbusz életének minden fontos helyszínét megjelenítette, gondosan ügyelve az arányokra: 3 Granadában, 1 a Santa Marián, San Salvador szigetén, San Domingón (a mai Dominikai Köztársaság és Haiti) Cibaó (Kuba) és végül Valladolidban játszódik. Ha pontosan akarok fogalmazni, azt mondhatom, hogy egy spanyolosított népszínművet (zarzuelát) látunk erős katolikus szellemben. A nemes eszme - naiv előadásmód főleg az indián jelenetekben dominál -, a naiv megoldások olyan színpadi telitalálatokkal vegyülnek, hogy az indiánok dohányoznak. Kolumbusz élete a darab szerint: az álmatag, révedező gyermektől a megdicsőült, magányos haldoklóig ível. Komor Gyula az elhivatottságát minden erővel betölteni akaró ember eszmei nagyságát írta meg, anélkül, hogy eszményítette volna Kolumbuszt. Melléfogásai, alkalmatlansága a kormányzó szerepre, retorikai hajlandósága nem teszik őt kisebbé, sőt talán ezáltal elfogadhatóbb, emberibb lesz. A spanyol Izabella „Izabella spanyol királynőről írok. Az egyik legizgalmasabb nő, történelmi figura. Inkvizíció és Amerika felfedezése. Pénzelte Kolumbuszt és pénzelte az inkvizítorokat" - mondta Illés Endre, a darab írója Molnár Editnek. Ez a magyar irodalomban különleges érdeklődésű ember éppen úgy otthon volt a verses színpadi mű világában (Trisztán), mint a novellában (Krétarajzok) és a műfordításban. A szakma francia regényírók avatott, sokszor idézett tomácsolójaként ismeri, Stendhal nevét az ő fordításában ismerték meg széles e hazában. A latinitás szelleme áthatotta egész írói munkásságát. A „Spanyol Izabellá"-ban ott él a XVI. századi Spanyolország aprólékosságában is hiteles rajza. A különlegességét az adja, hogy mindez egy magyar író tolla alól került ki. Nemcsak a kasztíliai udvar intrikáktól, gondoskodásnak álcázott ellenőrzésektől sűrű világáról ad érzékeletes képet, hanem a korabeli Spanyolországról is. Spanyolországot írtam, noha ez még csak ezután születik meg. Kiskirályoktól szétdarabolt, másoktól dúlt, szegény Kasztília van, trónján egy nővel. Aztán van egy távol, a Földközi-tenger bűvöletében élő reneszánsz Aragónia, egy fiatal, tapasztalatlan uralkodóval. A naptár 1492-t mutat. Legyőzik a mórokat, de győznek a hazai, dolgos zsidóságon is. A győzelem tulajdonképpen vereség. Egységes lesz az ország, de Spanyolország hiába hódítja meg Kolumbusz révén az Újvilágot - hosszú távon saját tönkretételéhez asszisztál. Özönlik az arany és az ezüst, pangani kezd az ipar. Elnéptelenedik az ország. Lovagok földjéből így lesz kalandorok hazája. Kolombusz nem főszereplő ebben a darabban, de kulcsfigura. Az 1976-ban bemutatott és a Madách Színházban sikerrel játszott színműben a Tengernagyot „Colón, a hajós"-ként emlegetik. Illés Endre árnyaltan különbözteti meg az uralkodó pár két tagját. Rokonszenve Izabelláé. 0 a címszereplő is, és a bonyolult lelket meg tudja mutatni. A józan, puritán, mérlegelő Izabella jól megfér a női és anyagi ösztöneire hallgató királynővel. Ha nem is teszi meg a királynő kedvesének Kolumbuszt, mind Carpentier a „Hárfa és az árnyék"-ban, tény, hogy Colón igazi barátja egyedül a királynő. Még egy megjegyzés kívánkozik ide. Az előző két színpadi műről csak hallomásból, sárguló újságlapokból tudhatunk. Ezt kortársként láttuk és láthattuk a színházban, sőt a TV jóvoltából milliók nézhették végig. A Madách Színház parádés szereposztása csak kiemelte a mű értékeit. A 19 éves király és a 20 éves királynő magasra szárnyaló életében Colón a katalizátor. A középkorból éppen csak kilépett Spanyolországot egy világrész terhével - áldásával ajándékozta meg. A Kolumbusz-ábrázolás nem tér el a már ismert portrétól, a kép modern keretű ugyan, de az arckép az ismert vonásokat viseli. Hogyan lesz a szélhámosnak (is) érzett genovaiból a Tengerek Admirálisa - ezt mondja el nekünk Illés Endre. Dicsőségében fürdő űt - a rossz kormányzó visszaútja Giliresben, magasztos eszmék és üzlet a rabszolgákkal Kolumbusznál is -, nemcsak a királyoknál. Ez mozgatja a történelmet és hoz Spanyolországnak dicsőséget, az Admirálisnak száműzetést, magányt és korai halált. Mintha ez lenne a nagy emberek örök sorsa - nemcsak Kolumbuszé, de a világtörténelem többi lámpásaié is. ROZSNYAI JENŐ RÓZSA ENDRE Levélhullás A 75 éves Csorba Győzőnek Ó, hány, de hány badar levegőbe leírt kanyar! Hamar fanyar avar; előbb csak furcsa var, amit a szélszavar csócsálva széthadar, majd keserű szaga az irgalmatlan égig önhiányára visszamar, s így is: hamvába hal, minden csupasz, csapkod a havas ág, metsző vihar. Egy csipkebogyó-örökmécs fa értük is izzik lámpásaival. Kiss magyar Bábel Derék, jó Gvadányink kétszáz évnek előtte gondolt merészet és nagyot, és megírá „Egy Mátra megett Isten mezeje nevű faluban lakó paiócznak a' mostani ország gyűlésről való elmélkedései"-t. A modem kor olvasóit, gondolom, a hideg lelné, ha mindazt a harminc versszakot kellene végigolvasniok, telisteli latin szavakkal, melyek oly aktuálisak, hogy egy mai gúnyversköltőt is megihletnének. A Diétára érkező palóc először is leszedi a keresztvizet a semmittevő küldöttekről, no meg a két Tábla vitáiról, valahogy imígyen: „De hogy dolgainknak velejét vizsgáltam, Hogy ujj Bábel Tornyot építnek, találtam." Egyre nagyobb haragjában, hogy a viták közepette éppenséggel a lényeg vész el, meg is nevezi a fő bajok okozóit: „Kár hogy itt is vágynák oly Politicusok, Kik hajszáit hasgatnak, 's tsupa Kriticusok. Mert a nagy dolgokban tsak politizálnak, Hlyek nem építnek, hanem critizálnak. A magok elhittek az egekig szállnak, Azok leg roszbbak, kik apostolizálnak." A buzgó szívvel bíró hazafi, ki a Falusi Nótáriusnak Budára való utazását is megzengte, később hiába restellkedik, hogy a versezetet csak unalmában írta, s adta tovább barátjának, ki aztán sokszorosította és szétosztogatta, már megtudta az ország, kik és hogyan építgetik a Bábel Tornyot, mely nem csupán arról nevezetes, hogy félbemaradt, de arról sem kevésbé, hogy ott keveredett meg a valaha egységes emberiség nyelve, Isten akaratából. Nem értse az ács, amit a tervező mond, a kőfaragó kínainak vélje a szakértői szavakat, szaladgáljanak összevissza az építők, mint a megzavarodott hangyák. Olyan régimódi e gondolat, ráadásul a vájtfülúeknek zavaró ragrímeivel, egyhangúságával, hogy nem is volna érdemes fölemlegetni, ha éppenséggel nem mostanság kívánták volna - no, nem a mitológiai építményt de -, az Expo-tornyot fölépíteni a honatyák, kik most már ctirizálnak vagy apostolizálnak. Igaz, nincs szükség unalomban írt gúnyversre, ország s világ tudhatja, magyarul beszélnek egymással, legföljebb a messziről jött hazafi értheti félre tevékenységüket, melynek nemtője a végre megszületett demokrácia. Arról pedig mit is tudhat derék, jó Gvadányink, ki - bírálata élét tompítandó - még második Leopoldot is inkább koronás főnek fogadná el, semmint a megosztást, mely a főbb dolgokat teszi tönkre. Istenem, royalista volt, ha élne, ma pártvezér is lehetne. Egynémely javaslatáról ezért bizonyára ma is akadnának Kriticusai, mármint ilyeneknek: „Szabadságainknak légyen ujjitása, Adófizetőknek eligazítása, A' Kereskedésnek előmozdítása, Nem más, tsak anyai nyelvünk gyakorlása." S mit szóljunk ehhez: „Szükség a' Törvény is hogy megjobbittasson, Minden régi szokás helyre állíttasson, Nyólcz esztendőkbeli mind ki is irtasson, Az ő Eszközivei pokolra hajtasson." Vagy emehhez: „Hazánk több oszlopi mind olyan legyenek, A' kik nem éhesek, 's nem telhetetlenek, Igaz Hazafijak és nem idegenek, Nem iffiak, régen országról értenek." Hm. Talán mégsem olyan egyszerű dolog Gvadányit föltámasztani. Amúgy is jő a tél, jobb, ha palóc főhőse megteszi, amit ígért: „Haza megyek kedves Lakásom helyére, Felfekszem szobánknak fűltt Kmenczéjére, Ott eszem a jó súltt tököt szám' ízére." ígyen. A mostani mezőgazdasági prognózisok szerint tökben nem szenved hiányt a magyar nemzet. P.s. Poétái kéziratom alján ennek jele a sárga nyom is. Diétának ennyi. VERESS MIKLÓS