Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-20 / 272. szám

SZERDA, 1991. Nov. 20. INTERJÚ 5 FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ Európa kapujában Kass Jánossal beszélget Tandi Lajos A mai, megújuló viszonyok között meg kell találnia helyét, újra kell fogalmaznia szerepét és feladatait. Föl kell mérnie azokat a természeti, gazdasági, szellemi tartalékait, amelyek lehetőséget teremtenek számára áz európai integrálódáshoz. Különleges helyzetet nyújt számára az a tény, hogy Európa kapujaként működhet, hogy páratlan természeti adottságokkal rendelkezik, a Tiszától kezdve a Fehér-tó madárvilágán át, egészen termálvízkészletéig. Ez a feltáratlan gyógyvízkincs gazdasági erőt, magabiztosságot és nagy lehetőségeket teremthet a város vezetőinek és lakóinak. Tradicionálisan értékes művészete, tudománya, konyhakultúrája szintén európai értékké válhat, ha lesznek hosszú távú kifutási lehetőséget teremtő mecénásai. A nagy egészben éppúgy benne vannak Szeged esélyei, mint a kis részletekben: a város tisztaságában, virágzó parkjaiban, igényesen restaurált épületeiben, s azokban a ma még csak tervekben szereplő kis műhelyekben, vendéglátóipari egységekben, boltokban, üzletekben, amelyek színessé, gazdaggá, változatossá tehetik ezt a pompás várost. - A Kass név - nem titok fogalom. Kass Jánosnak, a kortárs magyar képzőművészet egyik kiválóságának nagyapja, idős Kass János alapozta meg a modern szegedi szálloda- és vendéglátóipart. A régi szállót most rekonstruálják, és a nagyapa nevét szeretné felvenni a város vendéglátóipari szakközépiskolája és szakmunkásképző intézete. Kass János gyakori vendég Szegeden, Vár utcai galériája a munkásságát bemutató állandó kiállítása mellett európai kitekintésű időszaki bemutatók otthona. Amikor ezt a galériát szervezte, úgy fogalmazott: fél évszázad mezsgyéjén túl az ember kikötőre vágyik, ahol otthon érzi magát, ahol megpihenhet. Vajon hogyan gondolkodik most erről a döntéséről? - Elfogult vagyok Szegeddel, hiszen itt születtem, itt eszméltem, az apám vezette szállodában és annak éttermében láttam gyerekfejjel azokat a művészeket, írókat, újságírókat, akik annak idején nemcsak Szeged szellemiségének meghatározói, de ország- és Európa-szerte ismert személyiségek voltak. Ma is úgy gondolom, hogy Szeged Tisza-parti fekvése páratlanul hatalmas érték. Csakúgy a Lechner-féle egységes terv alapján több mint évszázada felépült városközpont, zseniális kompozíciójával, emberléptékű és fejlesztésre alkalma? struktúrájával. Ma is csodálom, hogy az árvíz által sújtott Szeged rendkívül rövid idő alatt talpra tudott állni, s nemcsak jelentős építészeti értékeket, anyagi természetű monumentumokat teremtett, hanem elődeink gazdag szellemi örökséget indukáltak és kialakították a géniusz loci szellemét. Ezek az értékek a mai városfejlesztés számára is példamutatóak kell, hogy legyenek, hiszen a jövendő generáció életét és ítéletét a jelenről a mai tettek és cselekedetek alapozzák meg. - Kevesen vannak a magyar szellemi életben, akik oly sok időt töltöttek az elmúlt három évtizedben Nyugat-Európában, s akik oly sok kapcsolatot teremtettek, s annyi értékkel ismertették meg a legkeményebb pártállam idején is a magyar művészet teljesítményeivel a külföldet, mint éppen Kass János. Ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában miként élte meg a rendszerváltozás éveit? - Hadd feleljek erre a kérdésre egy két évvel ezelőtti iondoni élményemmel. John Halas filmrendezővel, az egyetemes animációs filmművészet klasszikusával régi munkakapcsolatom van, az ő műtermeiben készült a Fejek sorozatom inspirációjára Európa első, számítógéppel vezérelt filmje. Egyszóval, azon a bizonyos novemberi estén Sárközi Mátyás barátom elvitt a londoni lengyel klubba, ahol Tamás Gáspár Miidós, mint a magyarországi ellenzék egyik vezéregyénisége mutatkozott be. A rendszerváltás kezdetén voltunk, s ez ott Londonban különös fénytörésben jelent meg a lengyelek klubjában. T. G. M. a hazai politikáról, demokráciáról, a pártharcokról tartott magas röptű, szinte érthetetlen filozófiai eszmefuttatásokkal tarkított emelkedett előadást. Az autóban hazafelé megkérdeztem tőle, hogy vajon ezek a filozófiai röpték aprópénzre válthatók-e a politika mindennapi gyakorlatában. Ekkor azt mondta, arról van szó, hogy a magyarországi ellenzék egymás után foglalja el a régi államhatalom lövészárkait, és szinte ellenállás nélkül halad előre. Ez a magabiztos véleménynyilvánítás elgondolkoztatott. Történelmi tapasztalatokból annyit tudtam, hogy a lövészárkok visszafoglalása nem akkor fejeződik be, amikor az ellenség bakája beugrik az árokba. Hanem akkor, amikor meglazítja derékszíját, megsodorja dohányát, és rá szeretne gyújtani. Az időzített aknák általában ekkor robbannak. S az a londoni autóút, hazafelé a lengyel klubból mostanában gyakorta eszembe jut. Szorongásaim nóttön-nőnek, hiszen a mindennapok engem igazolnak: aknamezőn járunk, nemcsak döglött, de éles és időzített aknák is robbannak körülöttünk váratlanul. - Vajon mi a teendő ebben a meglehetősen ellentmondásos politikai helyzetben? A mai Magyarországon merre orientáljon az az ember, aki nem vonhatja ki magát a politika meteorológiai jelzései alól? - Receptet természetesen sem a történelem, sem én nem tudok adni. De úgy érzem, hogy a megközelítés egyik oldalán Ortega áll, aki latin tisztasággal és egyszerűséggel fogalmazta meg már 1924-ben a tömegek lázadásának szimptómáit. szemben a köpönyeget váltó Lukács Györggyel, aki az emberiség számára alapokat és alternatívákat fogalmazott meg. És még ismét eszembe jut Tamás Gáspár Miklós magabiztos fellépésével, a londoni Universitashoz öltöző zsakettjével és ezüstgombos sétapálcájával. - Egy biztos: a rendszerváltás politikai harcai közepette a szociális viszonyok és a kultúra egésze maradt a leginkább mostohagyerek. Égy művész, egy mecénásra váró alkotó ember miként szembesül ezzel a kétségtelen ténnyel? Melyik a szimpatikusabb szerepe, az édesgyermek, vagy a mostoha, egyáltalán, fontose, hogy a hatalom, a társadalom vezetése, az uralmon lévő párt kegyeket gyakoroljon a művészekkel, a művészetekkel? - Nem hiszem, hogy ez a kérdés így fölvethető. A technikai civilizáció mindent elkövet a művészet kivégzése érdekében. S ez nem lokális kérdés, és nem is európai. Ez globális probléma. A történelem nem oldja meg, sokkal inkább mind keményebben reprodukálja a nehézségeket. Gondolta-e valaki, az egyszerű halandó, az ország polgára, hogy a zászlóra tűzött demokrácia elementáris győzelme után ekkora nehézségekkel és ilyen kétségbeejtő helyzettel kell majd másfél év eltelével szembenéznie? Hatalmas szereptévesztés szemtanúi vagyunk, nemcsak szemtanúi, hanem szenvedői. Geopolitikai küzdőterek epizodistáiként kell szembesülni saját lokális gondjainkkal. A rendszerváltás önmagában számtalan ellentmondást rejt, de tévedés lenne azt hinni, hogy ez speciálisan magyar jelenség. Hadd hivatkozzak a „legnagyobb magyarra", Széchenyire, aki másfél évszázaddal ezelőtt nagyon pontosan látta mindenfajta társadalom alapigazságát, a „kiművelt emberfők sokaságának" szükségességét. Az egyének felkészültsége, fizikai és szellemi terhelhetősége, kibontakozási lehetősége a társadalom és az állam fejlődésének alapvető záloga. A nemzet katedrálisai csakis az egyének szellemi erejének és felkészültségének tégláiból épülhetnek. Minden más tévedés és zsákutca, szélmalomharc. Gondoljunk csak Candide-ra, Gulliverre, Don Quijote-re. Nézzünk szembe önmagunkkal: amikor komoly problémát jelent számunkra a mindennapi kenyér, a tej, a postaköltség, a buszbérlet, akkor hogy várható el, hogy naprakész információkkal rendelkezzünk, hogy könyveket, lemezeket vásárolhassunk, hogy színházba mehessünk, hogy idegen országokba utazhassunk. Az anyagiak szabnak gátat kulturális igényeinknek. - Mi hát az esély? A történelem tapasztalatai szerint mely társadalmi formációk támogatták leginkább a művészeteket? - Ha valaki csak végigfut a társadalmak és a művészetek történetén, akkor a szinkronitást a diktatúrákban és a virágzó demokráciákban találhatja meg. Az egyiptomi fáraók diktatúrája, vagy a középkorban a katolikus egyház mindenhatósága lenyűgöző művészi produktumokat hozott létre, csakúgy, mint Periklész görög demokráciája, vagy a németalföldi kis államok demokratikus körülményei. - Ez meglehetősen pesszimista megállapítás, hiszen amíg Magyarországon nem működik egy széles körű demokrácia, és nem születik meg egy biztos anyagiakkal rendelkező, a mecénás szerepét is vállaló középosztály, addig a művészetek, a kultúra másodés harmadlagos szerepet kaphat csupán. - A jelenség ennél sokkal bonyolultabb. Véleményem szerint ma már csak nyomaiban léteznek nemzeti kultúrák - a kultúra egyetemes egység. Természetesen színezhető az egyes népek, nemzetek hagyományain felnövő értékekkel, de egyértelműen látnunk kell, hogy a föld összezsugorodott, időben és térben egyaránt, a műholdak segítségével idegen szellemi rágógumikultúrák szüremkednek be a magyar lakásokba, és minden jel arra mutat, hogy egy kommercializálódó és amerikanizálódó hullám árasztja el Európát, s benne Magyarországot is. Gondoljunk csak arra, hogy a hot-dog és hamburger visszaszorítja a nemzeti konyhaművészetet, hogy a költészet kiköltözik falfirkának az utcák házfalaira, s a bőrfejűek fóruma lesz, vagy reklámszövegek szellemes vagy bugyuta rigmusa; hogy az autósztrádák a design múzeumaivá válnak; hogy kereskedelmi plakátok veszik át a képzőművészetek szerepét; hogy a Nagy zabálás bársonyos esti mese a videókazettákon kapható kemény pornókhoz és a szex shopok kínálatához képest, s hogy a Coca-Cola elfelejteti a magyar kertek ízét és a hazai borok zamatát. Egyszóval, működik a kultúra amerikai internacionális hengere, s talpon maradni, a világegészben érvényes értékeket teremteni egyre nehezebb. S nemcsak azért, mert magyar műhold még nincs, amelyről a glóbusz minden pontjára szórhatnánk legmagasabb szintű alkotásainkat, s nemcsak azért, mert sokan mondják, a magyarság be van zárva nyelvének és szegénységének kettős kalodájába. Én ebbe nem hiszek. Kapcsolatokat lehet és kell teremteni Bartók zenéje, Kocsis Zoltán zongorajátéka, Kassák képzőművészete, Marton Éva hangja a magyar szellemi élet kemény valutája. Az ellentmondás persze itt sem kerülhető ki, hisz Makovecz Imre sevillai világkiállításra készülő organikus héttornyú vára önmagában hordozza ellentmondásait, egy fában szegény ország múltjában misztikumaihoz való ragaszkodását. Valami hasonló gigantománia ez, mint a Parlament épülete - amely nagyobb, mint a londoni Westminster - s amely ennélfogva silány anyagból készült, s állandó, folyamatos renoválásra szorul. Mint egész életünk, történelmünk, kultrúránk, szellemi terrénumunk. - Nem tudok még elszakadni a művészetek kérdésétől. Vajon az állami mecenatúra kivonulásával és a mecénási szerepeket átvevő gazdag középosztály létének hiányával nem magányosodott-e el végtelenúl a művésztársadalom? Ugyanakkor mind több olyan hírt kapunk, hogy egyes alkotások csillagászati összegekért kelnek el. - Ez így igaz, a jelenség több, mint tettenérhető. Az alkotó művészek hátterének szétesése dezorganizálja a múvésztársadalmat, s elérkezik az oly hosszú ideig tapasztalható értékromboláshoz, a művészi hitel elvesztéséhez. Az alkotók elmagányosodnak, ritka az olyan tapasztalat, mikor hasonló gondolkodású művészek egymásra találnak, s képesek szakmai, erkölcsi és anyagi védelmük érdekében szövetségre lépni. Sok ezen a területen a szerencselovag, a hozzá nem értő, de nagy pénzzel rendelkező vállalkozó. És beléptek a művészetek terepére a bankok, amelyek világviszonylatban motorjai és provokálói az inflációnak, a művészetek áruvá silányításának, a pénzbefektetéseknek. így történhet meg, hogy nyugat-európai aukciókon százmillió dolláros értékben cserélnek gazdát Rembradt-ok, Van Gogh-ok, Cézanne-ok. Ezek nyilvánvalón nem reális értékek, hanem a banki ügyletek manipulált árai. Magyarországon sajátos helyzet alakult ki, amelynek gyökerei történelmiek. A világ egyetlen országában sem történt oly mérvű amputáció, mint amilyen a történelmi Magyarországgal a trianoni döntés „jóvoltából". Ennek egyenes következménye, hogy elvesztettük a vidéki regionális központokat, és Budapest vízfej-jellege és szerepe egyre csak nőtt, s a hatalom ma is decentralizációs törekvéseiről hírhedett, s a vidék évtizedek óta meglehetősen magára hagyott. - Ha már a vidéki Magyarországnál tartunk, szűkítsük a kört Szegedre, szülővárosodra, arra a településre, amelynek regionális szerepvállalása, új karakterének kialakítása, az ezredfordulóra megszületendő központ-jellege egyre sürgetőbbé válik. Mint olyan ember, akinek hűsége elvitathatatlan, de nem gátolja az állandóan ittélők farkasvaksága, miként ítéled meg Szeged mai és főleg holnapi szerepét? - Szegedet meglehetősen mostohán kezelte a történelem. Ha csak ennek a századnak fordulópontjait vizsgáljuk, elvesztette regionális központi helyzetét, gazdasági és kereskedelmi súlyát, a fehérterror központjaként, a szegedi gondolat helyszíneként sokáig viselte a bűnös város pecsétjét. Mert egyszerűen felháborító, hogy például ebben az országban Szeged helyett Budapesten van a Móra Ferenc nevét viselő Ifjúsági Könyvkiadó; hogy kihasználatlan és kulturálatlan minden, városba vezető út és a Tisza-part; hogy szélnek eresztik az értékek döntő részét. Persze igaztalanok lennénk, ha pozitívumokról nem szólnánk. Szegeden búvópatakként jelen vannak a Buday György vezette Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának nyomai, az Universitas-szellemének kimunkálásában, nyelvtörténeti, gyógyszeripari, történeti, biológiai, mezőgazdasági, irodalmi, és ki tudja még, hányféle kutatásokban, múhelyszervezódésekben. De bár ez a város gyönyörű, az emberek mégis otthontalanok benne. Mert nem elég a lakás, nem elég a panel, ahová éjszakára visszahúzódhatunk, a szegénység viszonyai között is meg kell teremteni a kis közösségek fészekmeleg helyeit. Erre a szellemi újjáépülésre pedig kizárólag a város kulturális, művészeti műhelyei predesztináltak. - Ez a város több mint száz évvel ezelőtt egyszer már hatalmas természeti csapás folytán újjáépült Most ismét újjá kell teremtenie önmagát. - A Nagyvíz után egy nagy társadalmi áradás romjain kell újjáépülnie Szegednek, a város szellemi életének. De van-e lechneri méretű és mértékű személyiség, aki vállalja ennek a hatalmas munkának tervezését, irányítását? És - mint annak idején - Széchenyi lángelméje mellé, fölsorakozik-e majd Wesselényi, a gyakorlat embere? Mert aki ma programot, koncepciót kínál, az reményt is ad. S van-e ennél fontosabb?!