Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-16 / 269. szám

8 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1991. Nov. 16. ZELEI MIKLÓS két sor a fényképét kerestem amikor ez a csontváz előkerült A nyugalmazott (20.) PODMANICZKY SZILÁRD Felismertem a barna műbórkabátomat, amit az asszony viselt. Még egészen fiatal voltam, mikor egy őszi délutánon megkaptam a kabátot. Piszokul örültem neki, gondoltam akkor, én leszek a legmenőbb fej. Aztán belémkapaszkodott egy nő, fogta a kabátom szélét és úgy járkáltunk. Azt mondta, elég hatásosan, hogy tarts meg. Hosszú éveken át valami szerelemfélét éltetett bennem, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy hátha, mégis, nem csak élteti bennem, hanem bizony az bennem is él. Hogy megtudjam, mi a helyzet, váratlanul elhagytam, vagy ő hagyott el, lényegében mindegy, a távolság benne van mind a két esetben. Egy vidéki faluba menekültem istálófiúnak, és estéről estére ellenőriztem a belső, szív felőli rendemet. A hosszú évek alatt persze kiment a fejemből a nő. Jól tette, pedig nem hittem volna, hogy mindazt a reményt és bizalmat, amit belé fektettem, csak úgy elsöpri az idő, és nem marad más nyoma, mint mostmár kívülről látva, egy boldog kis útvesztőben hátrahagyott akármilyen tárgynak. Ezekre gondoltam, mikor megkérdeztem: „Te voltál az a nő hajdanán, aki elől a trágyába menekültem?" „Szóval mégis csak emlékszel?!" Már megint kezdődik, gondoltam, annak ellenérc, hogy ő ismert fel először, és nem én őt, annak ellenére én kerültem alárendelt helyzetbe, mivel a szeme láttára kellett az emlékezetemet az ő múltbeli képéhez, alakítanom. Újra elfogott valami nagyon régről ismert zaklatottság, az én öreg testembe költözött ismét az a fiatalos remegés, ami akkor minden találkozásunkkor átjárt. Sokáig néztünk egymás szemébe, benne volt mind a két szempárban az eltelt idő, de egyszerre az is, hogy ez ugyanaz a két szemgolyó, ugyanaz, a két test, csak mostmár minden illúzió és remény nélkül, hiszen holnap vagy holnap után, szóval egy közeli napon eltűnünk a föld színéről, már nincs miért és mit tervezni, és én már egészen szépen és jól beletörődtem, hogy egyedül fogok meghalni, anélkül, hogy az utolsó pillanatokban még valami egészen hülye ábrándot kergetnék, vagy arra gondolnék, hogy itt kell hagynom valami emberi melegséget azért a pár lapátnyi földért, amit majd odalenn kiszorítok. Miközben néztük egymást, tudtam, az idő, a remény és a halál egyszerre múlik el bennünk, ugyanazon terv alapján. Kihasználtam gondolati előnyömet, mielőtt még különválasztanám a reményt és kicsúsznék a saját markomból, mondtam neki: „Túl sok idő eltelt. Ha az is vagy, már nem vagy ugyanaz. Elbasztuk az egészet. Isten veled." Mikor elmentem mellette, utánamnyúlt, megfogta a mocskos kabátom ujját, de nem mondott semmit. „A kurva életbe!" - kiáltottam, előkaptam zsebemből a félig szétmorzsolt féltéglát és ahogy csak erőmből telt. eldobtam a fenébe. „Miért nem döglöttéi már meg!" - üvöltöttem tovább - „Ne akard, hogy a saját kezemmel végezzek veled. Úgy éltem eddig, ahogy akartam, ahogy utánad akartam. Most megint bele akarsz számi a levesembe?" Szinte vérben forogtak a szemeim, mert iszonyatos düh fogott el attól, amit mondtam, hogy úgy éltem, ahogy akartam. Mert nem úgy éltem, csak hát valamit csinálnom kellett, és most hirtelen minden elmulasztott érzés és melegség hiánya egyszerre robbant belém, pedig már úgy tartottam, nem kell, hiszen nincs kinek elszámolnom, jó volt nekem éjszakákon át mindenféle gondolat nélkül virrasztani, és amikor már úgy tűnik, vége a történetnek, amit ha nem is mindig élveztem, de egyedül velem történt, akkor most kiderül, kideríti itt nekem a szemével, a jelenlétével, hogy mind csupa értelmetlen hazugság volt. „Bazd meg az életedet! Bazd meg a szerelmedet! Takarodj a picsába!" Kitéptem a karomat a fogásából és rohantam és rohantam és rohantam. Egy árokban ébredtem föl. Nem tudom, az arcom könnyes vagy izzadt lehetett, sós volt. Hirtelen azt találtam mondani, hogy nyugi. De tudtam, most megint valami hazugságba keveredtem, ahogyan régen, ezétt kell nyugtatnom magamat. Viszont most tényleg megnyugodtam, akárha rossz álomból csatakosan ébrednék. Fújtattam egyet. Az árok alján puha fű nőtt alám és körém. Itt vagyok, jó, mondtam magamban. A másik, oldalamra fordultam és hamar elaludtam. Vaterland, Vaterland Világéletemben gyűlöltem az édesapámat. Gyűlöltem, ahogyan csak azt lehet gyűlölni, akit szeretni kéne. Akit szeretni nem lehet. Gyűlöltem nagy füleiért, közelülő, apró malacszeméért, alaktalan krumpliorráért, s azért, mert mindezt örököltem tőle. Ilyen mérvű rútság taszító. Ilyen rútságot csak gyűlölni lehet. Gyűlöltük hát egymást, sötéten, engesztelhetetlenül, kitartóan. Vajon mire számított, amikor nemzett? Hogy anyámra ütök? És ha lány lettem volna, mi történik? Gyűlölte, hogy őrá hasonlítok. Hogyan gyűlölheti valaki ennyire a tükörképét? Hogyan gyűlölheti azt, amire vágyott? Világéletemben gyűlöltem az édesapámat, ahogyan ő gyűlölt engem. Gyűlölete elől nem volt hová bújnom, rútságom mindenkit elrettentett. Korán a saját lábamra álltam, korán magányos lettem. Megtanultam verekedni, és megtanultam összeszorítani a fogamat, ha vernek. Megtanultam kitérni, és megpróbáltam nem látszani, mert megtanították nekem, ha esetleg nem tudtam volna, hogy rút vagyok. Csak a vasárnap délutánokat szerettem. Apám ebéd után felállt, nem mindig böffentett, és köszönés nélkül elment. Távozása után anyám kicsit még maga elé meredt, aztán kábán mosogatni kezdett. Sosem kérdeztem meg tőle, hova megy ilyenkor az a gyűlöletes ember: örültem, hogy nincs otthon, nem húzza meg a fülemet, ha az útjába akadok, vagy nem akar fölemelni a pajeszomnál fogva. Mert máskülönben mindig otthon volt. A legváratlanabb helyeken és pillanatokban ütköztem belé: ha beléptem a vécébe, ő már ott ült, és felém rúgott - ha fogat akartam mosni, ő éppen fürdött és lelocsolt, hogy ruhát kellett cserélnem - ha tanulni akartam, megcibálta a hajamat, hogy eddig mit csináltam. Nem dolgozott, és én nem tudtam, miből élünk. Igaz, nem is törődtem vele. Azon a vasárnap délutánon azonban anyám rám emelte homályos tekintetét, és azt mondta: menj utána. Nagyot nyeltem, utána? Igen, bólintott anyám, lesd csak ki, mit csinál. Izgalomtól elszorult torokkal eredtem apám nyomába, de hát ő semmivel sem törődött. Átszelte az utcát, villamosra szállt, és úgy tűnt, eszébe sem jut, hogy követem. Pedig követtem. Képzeletemben rendőr voltam: rablót üldözök. Anyám lovagja: rajtakapom apámat valami nővel, és lelövöm. Esetleg gengszter: az az ember nem fizetett nekem, és most egy alkalmas helyen elveszem tőle, ami az enyém. A Ligetben szálltunk le, apám a cirkusz felé sétált. Még én is el tudtam vegyülni a tömegben: vasárnap délután volt. sokan sétáltak aznap arra. Apám föl se nézett, bement egy kapun, láttam, hogy bólint, és hogy a portás visszabólint neki. Sokáig nem tudtam, mitévő legyek - végül a portás kijött értem, gyere, fogott kézen, és bevezetett a nézőtérre. Vajon honnan tudta, ki vagyok? Vajon elmondja-e apámnak? Mivel azonban még soha nem voltam cirkuszban, aggályaimat hamar feledtette a műsor. Tevék és oroszlánok, fókák és medvék, lovak és majmok kavarogtak előttem, és ha eszembe jutott isapám, nem tudtam elképzelni, mit csinálhat ő egy cirkuszban. 0, a sótlan, szigorú hallgatag férfi, akire annyira hasonlítok. 0. aki olyan rút, hogy gyűlölnie kell engem is emiatt. A légtornászok után szünet következett. Az emberek kitódultak a nézőtérről, egymagam maradtam, de nem mertem velük tartani: nem volt jegyem. Mi lesz, ha nem engednek vissza? Rég meg is feledkeztem arról, mire kért anyám, érdekelt is engem az a szörnyűséges ember, még mindig színes karikák vibráltak a szemem előtt, olyanok, mint amilyeneket az előbb dobált egy bűvész, amikor kicsit meglibbent a függöny, s kikandikált mögüle valaki. Nem láttam jól, de mintha súgott volna valamit hátra - megjelent még egy fej, még egy, felém néztek és bólintottak. Lejjebb csusszantam a széken, bólintottak újra, aztán visszahúzódtak. A függöny meglibbent, talán csak képzelődtem. Amikor azután folytatódott az előadás, a direktor úr nagy hangon közölte a publikummal, hogy maga Pepi következik, a bohóckirály. Valami belém sajdult, ha nagyon haragudott rám, elég gyakran, édesapám megvetően Pepinek szólított. A bohóc azonban hamar megnevettetett: akkorát esett, hogy belekondult a feje. azután leesett a kötélről, és még a hegedűje is összetört. Soha még nem éreztem ilyen jól magam, hangosan hahotáztam, amikor a bohóc, mintegy véletlenül, rámemelte a tekintetét. 0 volt az, a szigorú ronda ember, az édesapám. Hanyatt-homlok rohantam ki a cirkuszból, ki a Ligetből, legszívesebben a világból kifutottam volna. Sváb anyám a Vaterland, Vaterlandot dúdolta éppen, amikor kifulladva hazaértem. Rám pillantott, nem kérdezett semmit. Egyél, tolta elém az ebéd maradékát, s mert nem bírtam enni, vigasztalóan megsimogatta a fejemet. És akkor bőgni kezdtem, mintha vizeszöld szemeim ki akarnának folyni, rút fejem rázkódott, anyám csak simogatott, nem mondott, nem kérdezett semmit. Talán tudta, úgyse válaszolnék. ' Hiszen világéletemben gyűlöltem az édesapámat. DEÁK MÓR Csángó rekviem Juzsi te, az istenfádat, gyere le arról a kertről, mert elvisz a dráku! Úgy látszik, a Kárpát-medencében, sőt azon túl, Moldvában még mindig van annyi végletesség, hogy egy kalap alá hozza az égi és az alvilági régiókat. Mert az istenfa gyökerének árnyékában megjelenik az ördög egy kölcsönszó papundeklijelmczében. Emlékszünk-e még a Drakula-hisztériára? A horror egy Duna-völgyi törpefejedelemség középkorára lokalizálható, ettől függetlenül a draku megjelenik olykor, és akkor futni kell. Vagy maradni? Juzsi, azaz Józsi ezt a második lehetőséget választja, meg se moccan a kerítésen. Ez a tizenhárom esztendős gyerek képtelen a képes beszédre, még mindent egyben az egyben lát, hall, s főleg értelmez. Még nem találta fel a metaforát, ezért aztán amikor névrokona, Józsi bácsi, az öreg csiszmár (azaz suszter) a magyar szóra fogta, hogy őre legyen a nyelvnek, ő azt bizony most komolyan veszi és őrködik. - Ha egyszer elkerülsz Erdélybe, és főleg Csíkba, ahonnan indultatok, ne állj sorsod kapujában úgy, hogy még el se olvashatod a keresztkötésbe vésett feliratot. Micsoda idők, micsoda kor - a szellem huszitái, az alig-írástudók a peremvidéken négy elemivel, öttel mondják az igét, ha csak azt mondanák, prédikátorok lennének; de nem, ők a foltozóvargák, a szövőgyáriak, a fúró-faragó mesteremberek, ezért aztán az igéhez főnevet keresnek, s a főnév mágnesként vonzza a melléknevet. Vajon? Józsi csak olyankor beszél, amikor feltétlenül muszáj. S amit mond: lepusztult kommunikáció. Nincs színe, formája, hangulata. Például: most lemegyek biciklizni. Vagy: magiknál az Olt folyik, nálunk a Beszterce. Éhes vagyok. Jóllaktam, elég volt. Ezt is elmondja jelzők sehol - hogy apjának egy forradás van a homlokán, mert a polizor (ez egy gép) úgy megvágta, hogy vagy hat hétig feküdt a iasi - a jászvásári - kórházban: édesanyámnak letörött a tokja, és ezt akarta apám megcsinálni, de a gépből kirepült a vasdarab, nohát így volt. Csak nem karddal az oldalán sétálgat anyád, te Juzsi? - Dehogy, a tok a cipőnek a hogyismondjákja. A gyerek magától szinte nem is szól. Se így, se úgy. Ha mégis, és ha így, előfordul, egészen más jelentést markol, mint szeretné. - Menj be a szobába, pihenj le - unszoltam, nem sokkal azután, hogy megérkezett. Körülbelül úgy nézett rám, mint amikor a Jancsi meg a Juliska a gyermeksütögető emberevő banya színe elé került. - Hát persze, ti a kályhát mondjátok szobának, ez is kölcsönszó. Rendben, menj a szoba szobájába, ha jól megnézed, még egy ágy is van a küszöbön túl, aludj. Egyelőre nappal van még, fénye ónos, melege annál tikkasztóbb. Ki ültette Józsit a kerítésre, mikor? Minek? Madárijesztőnek nem, az biztos, a madárijesztő a kilencedik, mert ők nyolcan vannak, s amikor már Florentin is nyűtte a nadrágot, amit ő kapott, a Juzsi, akkor kiviszik szépen a madárijesztőnek, beöltöztetik még vagy három nyárra. Cristian túl kicsi, hogy örököljön, s még annyira nő, a madarak réme sem ülhet meztelen a ház. szégyenére. Nekünk, erdélyieknek a családi lajstrom is sokat mond. Kezdetben vala Ilona, következett Anna. Harmadiknak pedig Angéla, negyediknek ez a tizenhárom esztendős legényke, aztán Erzsi, aki a neve után ítélve még békebeli. Kérdés, volt-e valaha is béke vidékükön-vidékünkön? Ha igaz, legalább ezer éve, s legfönnebb a madéfalvi veszedelem telétől tartják magukat a moldvai csángók. A család utolsó három gyerniekneve: Florentin, Simona, Cristian: - Míg nem felejtem - mondaná Juzsi a kerítésen -, az iskola udvarán ránk szól a tanító: ne beszélj magyarul, te! De igazából csak az elején kellett ránk szóljon, mert most nem beszélünk, s ha mégis, tudja maga, hogyan. Ez tehát a lehetséges érv, hogy megértsem (ha netán mégsem), miért fordult akkorát a névnaptár. Angéla akkor kaphatta a keresztvizet, amikor egy jól érzékelhető kettősségtudat jelentkezett a faluban, és amikor a rádió meg a tévé tele volt egy Angéla nevű bodor szépséggel. A Florentin - Simona - Cristina hármas viszont a záróbizonyosság, legalábbis ott, a hegyen túl csöndesen meghúzódó tartomápyban: látjátok, feleim, mik leszünk, ha már nem vogymuk... Egyelőre megvannak a házon belül egyféleképpen, egyre törékenyebb biztonságban (ami egyre vaskosabb bizonytalanság ugyebár), az utcán, az iskolában, a falu kanál víz-közéletében más módi szerint. Az apa - a forradással homlokán - tán épp az Istenhegyi úton épít. Ha elfelejtettem volna, Juzsi egészen biztos közbeszól. Olykor levelet ír, kis kerek számmal-a lap alján: ennyit kerestem a múlt hónapban, az hárommal, újabban néggyel megszorozva annyi Ynint... S a család elájul a boldogságtól, ennyi lejt még leírva se láttak, nemhogy majd a bőröndben, amit apa leemel a vonatról... E pillanatban üres a kerítés. Juzsi átjött a hegyen, nálunk vakációzik. Valószínű, elszenderedett egy órácskára őrhelyén, felszínes álmát egykettőre elmosta az árvíz. - Nálunk, Lészpeden a házba nem tört be az iszap, a kert térdét fogta - tör fel a költészet belőle, most az egyszer. A hat sor kukoricát intézte el. Csupán ekkora a kert? És nem is paradicsom. Akkor viszont a kiűzetés bizonytalan időkre marad. Bizonytalan jövőre, köszönjük, meglesz. A menekülés pedig nem az inga törvénye. Csak ide, vissza már soha. Az ábécéskönyvet elviheted, igazából a kerítésen üldögélve tanul az ember. Egy idegenné vált világ körmondatainak kavargásában tőmondatokat, tehát a lényeget: apa dolgozik. Anya főz. Testvérem játszik. A nap süt. A kutya ugat. S a karaván merre halad? OLÁH ISTVÁN