Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-14 / 267. szám

CSÜTÖRTÖK, 1991. Nov. 14. DÉLMAGYARORSZÁG GAZDASÁGI MELLÉKLET III. Miért nem látjuk, amit hallunk? Petschnig Mária Zitával beszélget Rafai Gábor A túlzott derűlátás visszaüthet a gazdaságpolitikára. Négy-öt éve is azt mondták a közgazdászok, hogy még nem szabad beindítani a kínálati motort, mert az eredmények csalfák. És mi történt? Egymásra mutogattak a politikusok, hogy ki vitte a másikat a táncba. Akkor is az ország jó megítélésére és a tartalékokra hivatkoztak. A sikerpropagandának most is az a veszélye, hogy az emberek többet fognak követelni, ha elhitetik velük, hogy jobban áll a gazdaság. Ehhez pedig a valóságban még nincsenek források, csak az infláció - mondja Petschnig Mária Zita, a Pénzügykutató Részvénytársaság tudományos főmunkatársa gazdaságunk helyzetét elemezve. - A magyar gazdaság hivatalos megítélése az elmúlt hónapokban mintha változna. Egyre többször hallani sikerekről: megnövekedtek devizatartalékaink, lassul az infláció, stabilizálódik a gazdaság. Ha egy szóval kellene jellemeznie a gazdaság helyzetét, mit mondana rá? - Azt, hogy ellentmondásos! Egyszerre vannak jelen ugyanis a kedvező, vagy kedvezőnek mondott és a rendkívül kedvezőtlen jelenségek. A magyar gazdaság képtelen arra, hogy olyan piacot teremtsen, amely saját termelését fel tudja szívni: így erősen külgazdaság orientált. A helyzetértékelést tehát ezzel kell kezdeni. - Külkapcsolataink azonban az elmúlt egy-másfél évben gyökeresen magváltoztak. A KGST széthullásával gazdaságunknak a világpiacon kellene megméretődnie. A valóságban azonban továbbra is torzító hatást gyakorolnak a keleti piacok gazdaságunkra. - Az idén, minden ellenkező híreszteléssel szemben, továbbra is jelen vagyunk rubelben is ezen a számunkra cseppet sem előnyös piacon. Bár már áttértünk a dollárelszámolásra, mégis 353 millió rubeles aktívum keletkezett júliusig a fizetési mérlegünkben. Azaz ennyivel többet szállítottunk, mint amit ellentételeztek volna. Ez önmagában még nem lenne baj. A problémát az jelenti, hogy évek óta halmozódik a kintlévőségünk, s ez már a nemzeti vagyonnak egyféle kiárusítása, elkótyavetyélése. Ennek a forint ellenértéke bekerült a magyar gazdaságba, mert megtermelt javak állnak mögötte, s így hatalmas inflációs nyomást eredményezett. S ami legszomorúbb, erre a követelésünkre azt kell mondanunk, hogy pénzt ezután sem lát a világ. A szovjet birodalom ugyanis - amelyiknek tartozása összesen 70 milliárd dollár és az idén már a 12-16 milliárdos adósságszolgálati kötelezettségének sem tud eleget tenni - szétesőben. - A rerplszerváltás után sem változtak volna gyökeresen gazdasági kapcsolataink? - Nézzük, mit mutatnak a számok! A Németh-kormány 1000 millió rubeles göngyölített követelésállományt hagyott maga után, most az összes kintlévőségünk 2500 millió rubel. Márpedig ez azt jelzi, hogy a többlet az új kormány idején halmozódott fel. - Ennek nyilván megvannak a sajátos okai. - Annak idején, a leköszönőfélben lévő kormány megállapodott a Szovjetunióval egy 0,92es szorzóban, amivel a rubelt dollárra váltják majd át. Csak az időpontról és a kamatokról nem sikerült megegyezni. Ennek ellenére több közgazdász azt szorgalmazta, hogy minél nagyobb aktívumunk keletkezzen, mert elvben annál nagyobb lehet a dollár követelésünk. Én mindig azt mondtam, hogy nem szabad többet szállítanunk ilyen feltételekkel, mert úgy sem látunk pénzt cserébe soha. - Milyen ütemben épülhet le a kelen piac? - A Szovjetunióba irányuló exportunk az idén az előrejelzett 30 százalék helyett, 60-nal csökkent. Valójában a dollár elszámolási szisztémában sokkal gyorsabban épül le ez a piac, mint bárki is megjósolta volna. Ez idehaza drámai erővel hat egyes térségekben, ahol nagyvállalatok csak erre a piacra építettek. Most munkahelyek ezrei szűnnek meg. Hosszú távon azonban ebből a drámai kényszerből még jó is kisülhet. - Mi a helyzet a nyugati kapcsolatainkkal? - Mindenhol azt hallani, hogy Magyarország milyen sikeres az átalakulási folyamatban. Ennek bizonyítására nyugaton felsorolják azokat a mutatókat, amiket mi adunk a szájukba: megnőtt a valutatartalékunk. kedvező a fizetési mérlegünk, lassulni látszik az infláció... - Ezek tények! - De léteznek a tények mögött olyan összefüggések, amelyekről nem esik szó. Én úgy látom, hogy a külföldi megítélésünk ellentmondásos. A nagypolitika rendkívül kedvezően nyilatkozik rólunk, ugyanakkor a nyugati nagy kereskedelmi bankok nem nyújtanak nekünk finánchitelt. Csak kötvényeladásokkal jutunk kölcsönökhöz, de ezzel a magyar adósságszerkezet egyre inkább olyanná alakul, amiből nem lehet majd kimenekülni. Több ezer kötvénytulajdonossal ugyanis nem lehet tárgyalni. Ez a legkötöttebb hitelezési forma, s nyugaton a bankárok nagyon is jól tudják, miért ezt választják. Érdemes rápillantani az országminósítő listákra is: Magyarország az elmúlt időben a legtöbb helyen háromnégy pontot csúszott vissza. Akinél a pénz, a tőke van, az már sokkal óvatosabban nyilatkozik rólunk, s bizony még fenntartásokkal él. - Mégis az elmúlt hónapokban háromszorosára nőtt az ország devizatartaléka. - Ez valóban csúcsteljesítmény, de mihez képest? Ha 1990. január l-jét a rendszerváltás egyik gazdasági fordulópontjának tekintjük, akkor kiderül, a Németh-kormány 1,7 milliárd dollár tartalékot hagyott örökül. Azután jó ideig semmiféle adat nem jelent meg erről, majd egy évvel később nyilvánosságra hozták, hogy 1,1 milliárd tartalékdevizája van az országnak. Ha igaz a háromszorosára növekedés, akkor a választások után ez a tartalék lecsökkent 600 millió dollárra, mai már vészhelyzetet jelent. Ehhez képest kell megítélni a mostani csúcsot is. - Egyik oldalon halmozodó devizatartalék, a másikon pedig a külkereskedelmi mérleg erőteljes romlása tapasztalható. Miféle gazdasági bűvészmutatvány ez? - Ez is azt mutatja, hogy eredményeink nem a gazdaság fantasztikus teljesítményéből keletkeztek. Hanem valahol máshol kell keresni az okokat. - Vajon hol? - Egyrészt az aranykészletek mérsékléséből adódott a többlet. Másfél év alatt az 500 millió dolláros aranykészletünk 90 millióra apadt. Másrészt a külkereskedelmi mérleg deficitje 1,2-1,3 milliárd dollár, s ez a mérleg tavaly még 945 milliós aktívummal zárt. Vagyis több mint két milliárdos a fordulat - negatív irányba. - Ha nem a külkereskedelem tartja az egyensúlyt, akkor ezen kívüli tételeknek kell! - így van. Ezek a befizetési többletek, tehát az idegenforgalom, a lakossági devizabetétek és a működőtőke többlete. Az is feltételezhető, hogy az import jelentős részét nem fizetjük ki, azaz hitelbe jön be az áru, másrészt a tavaly kiszállított export egyrésze csak az idén került elszámolásra. A javulás ezért látszólagos és átmeneti - sajnos. - Mennyire árnyalja ezt a képet a beáramló működőtőke? - A befektetések üteme sajnos nem növekszik. A privatizációs problémák elbizonytalanítják a befektetőket. Ha csak az egy vegyesvállalatba behozott tőkét nézem, akkor az idei első félévben ez az arány csak fele a tavalyinak, s csak töredéke a tavalyelőttinek. Átlagosan csak 14 millió forintos külföldi tőkerész jut ma egy vegyesvállalatra. - Mi a helyzet idehaza? - Egyszerre van jelen tartósan a recesszió, a munkanélküliség és az infláció. Ebből pedig egy is elég lenne bármelyik fejlett országnak. Az ipari termelés az év végére 14-16 százalékkal csökken, figyelembe véve a kisvállalkozásoknál végbemenő dinamikus növekedést is. - Ennek ellenére naponta hallunk sikerekről... - Sikerek tényleg vannak, de sajnos nem eléggé megalapozottak. Ezt érzi is a lakosság, mert hiába hall sikermutatókat, ha nem tud a piacon vásárolni, ha megfizethetetlen számára a gyerekcipő, ha munkanélkülivé válik. A vállalkozók és a tudomány szakemberei is egészen másként ítélik meg a gazdaság helyzetét, mint a kormány. A hivatalos véleményekkel teljesen ellentétesen. - Kinek higgyen a lakosság, amikor gazdasági fejlődésről hall, de közben az életszínvonala érezhetően tovább zuhan? - Ismeri a szem-fül betegségről szóló ötvenes években született viccet? Elmegy az ember az orvoshoz azzal, hogy beteg. -Mi a baja? - Az, hogy amit lát, azt nem hallja és amit hall azt nem látja! Ma ugyanilyen kettóslátás, dichotómia jellemzi ezt az országot. - Milyen veszélyei lehetnek ennek a kettőslátásnak? - Három komoly veszélyt látok. Az egyik az, hogy tényleg elhitetjük a külföldiekkel, hogy nálunk már minden rendben van, minden fantasztikusan jó, s nem is szorulunk segítségre, mert magunktól is talpra tudunk állni. Pedig ez nem igaz. A nyugat-európai államok egyébként sem szívesen segítenek, nem mondanak le a megszokott jólétről. Talán azt gondolják, ha végigsöpörtek a forradalmak ezen a térségen, minden megoldódott magától. Fel sem tudom fogni, hogy lehet az, hogy amikor az elmúlt években iszonyatos pénzeket költöttek Kelet-Európa kutatásokra nem tudják, mi van ezekben az országokban és mi várható? - Mi a második veszély? - Az, hogy a politika fülének borzasztóan tetszenek ezek a sikerszámok. Jó szívvel veszik a politikusok az eredményeket, de nem értenek hozzá, hogy értékeljék. Attól félek, hogy még ez a történészekkel teli kormány sem tudja majd úgy értékelni a folyamatokat, ahogyan kellene. - Mire gondol? - Arra, hogy az 1985-ös pártkongresszus után is kísértetiesen hasonló mechanizmusok dolgoztak. Az eredmény pedig az lett, hogy belesodorták az országot egy második eladósodási hullámba. - Ez ma már nehezen elképzelhető, hiszen nem osztogatják a kölcsönöket külföldön... - De a túlzott derűlátás visszaüthet a gazdaságpolitikára. Négy-öt éve is azt mondták a közgazdászok, hogy még nem szabad beindítani a kínálati motort, mert az eredmények csalfák. És mi történt? Egymásra mutogattak a politikusok, hogy ki vitte a másikat a táncba. Akkor is az ország jó megítélésére és a tartalékokra hivatkoztak. A sikerpropagandának most is az a veszélye, hogy az emberek többet fognak követelni, ha elhitetik velük, hogy jobban áll a gazdaság. Ehhez pedig a valóságban még nincsenek források, csak az infláció. - Milyen veszély leselkedik a polgárokra? - A dichotómiának társadalmi veszélye is van: fusztrálttá teszi a lakosságot, hogy mást hall, mint amit lát, megél. - A fogyasztókat leginkább az infláció sújtja. Az idei 36-37 százalékos árnövekedéssel szemben, csak 20-25 százalékot hirdetett meg a kormány jövőre. Lehet-e ebből valóság? - Az infláció elleni küzdelem lélektani hadművelet is; minden kormánynak az a dolga, hogy azt mondja, isten bizony kevesebb lesz az infláció jövőre. - Ráolvasással is meg lehet állítani az árak növekedését? - Ha ügyesen csinálják, talán, de emellé kellene egy sor jó gazdasági döntés is, amit én egyelőre nem látok. - Vajon mire alapozzák az antiinflációs politika sikerét? - Egyrészt arra, hogy a cserearány veszteséget, ami felpörgette az inflációt, már az idén lenyeltük. Másrészt arra, hogy a fogyasztói ártámogatások jelentős részét leépítették. Pedig szó sincs arról, hogy csökkent volna a fogyasztói ártámogatás. Az év végére elérjük a 39 milliárd forintot, s a jövő évi költségvetésben csak 17 milliárd szerepel. A 22 milliárdos különbözet jövőre árfelhajtó tényezőként szerepel, ha kivonják a költségvetésből. - Mégis, mekkora infláció várható jövőre? - Boldog lennék, ha tartani tudnánk az idei ütemet. Ehhez persze sok szerencsés véletlen is kellene: ne nőjenek a kamatlábak, maradjanak az olajárak, s természetesen elengedhetetlen a béke és a stabilitás. Igen sok múlik a bérek és az államháztartási deficit alakulásán is. - A privatizációnak milyen szerepe lehet az infláció csökkentésében? - A cégek többségi magántulajdonba kerülése hosszú távú vagyonérdekeltséget fog majd eredményezni és a piaci viszonyok kiépülését. Az inflációt pedig csak a piaci korlátok tudják feltartóztatni. A privatizációval párhuzamosan ezek a korlátok is erősödnek, csakhogy nem lineáris az összefüggés. A valóságban a tulajdonváltás még lassú nálunk, másrészt kevés a magántőke és alacsony a külföldi részesedés. Nem úgy tűnik, mintha az inflációt erősen befolyásoló monopolhelyzetek már oldóSnának. Sőt, a megmozduló magántőke mintha éppen a monopolhelyzetek megtartására törekedne. Akár úgy is, hogy megvásárol egy vállalatot és azután bezárja, kizárva ezzel a versenytársakat a piacról. Állami monopóliumból így lesz magánmonopólium. - Statisztikák bizonyítják, a privát szférában sokkal gyorsabb ütemben emelkedtek az árak tavaly, mint az állami termelővállalatok körében. A privatizáció felgyorsulásával azonban nem tartanak lépést a piaci korlátok. A verseny még nem működik, az állam már nem szab korlátokat... - Valóban van ma egy szabályozási vákuum a gazdaságban. Pontosan ebben az abszolút bizonytalan helyzetben tud a kormány kereskedni valamit azzal, hogy hűti az inflációs várakozásokat. Nem rossz kormánypolitika, csak kérdés, mennyiben tudják mindezt reál oldalról alátámasztani? Azzal, hogy a legfőbb veszély, a külső gazdasági összeomlás réme elmúlt, az ország finanszírozhatóvá vált, s a gazdaságpolitika figyelme befelé fordult. A pénzügyi kormányzat gondolkodásának középpontjában ma már az infláció elleni küzdelem áll, ez az első számú közellenség. A munkanélküliség elleni harc is ennek van már alárendelve. - A pénzügyi összeomlást az idén sikeresen elkerültük, de mi lesz jövőre? - Valószínűsíthető, hogy a volt keleti piacok további romlása, a nyugati piacok nem túl erőteljes megnyílása és a belgazdaságban szükségszerű monetáris restrikció miatt jövőre sem lesz kiugrási lehetősége a magyar gazdaságnak. Nem beszélve arról, hogy a rubelexportra termelő nagyvállalati összeomlások java még hátra van. Véleményem szerint mindebből az következik, hogy talán jövőre elérjük a gazdasági mélypontot! - Milyen hajtóerő lendítheti majd ki gazdaságunkat a holtpontról? - Keletről semmi esetre sem várhatunk olyan lökést, ami egy magyar konjunktúrát beindítana. Az amerikai fellendülés pedig mindig késve éri el Európát, s valószínű, hogy most ezt a német gazdaság ismert gondjai le is fogják majd. A kelet-német tartományok eddig 200 milliárd márkás tőkeinjekciót kaptak - miközben az egész közép-kelet-európai régió csak 9 milliárdot s Németországban is csak fél százalék GDP növekedést terveznek jövőre. Irreálisnak tűnik ezek után az a költségvetési tervezet, amelyik nálunk 1-2 százalékos GDP növekedést vár 1992-re. Abban bízok, hogy a mélypont után a sok kis beruházásból összeadódhat egy magyar konjunktúra. -f^Heggtút pesszimista? t ,,, - Miért? Szerintem, ha valaki látja a mélypqfitot, az-már optimista, hiszen a gödör fetiílíFHSFffiár nem visz lejjebb út - csak felfelé.