Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-11 / 264. szám

4 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁG HÉTFŐ, 1991. NOV. 11. A kapitány halott, hajója kóborol Új magyar film Találkozás Vénusszal avagy: a szenvedélyes káosz Főszereplők: Glenn Close és Niels Arestrup Zene: Richárd Wagner Producer: Dávid Puttnam Rendezte: Szabó István Szabó István idáig szinte minden filmjével sikert aratott, a Mephistoval pedig 1981-ben elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, s ezzel a magyar filmnek is meghozta a várva-várt áttörést. Legutóbbi filmjét, a Hanussent '88-ban láthattuk, melyet akkor ismét jelöltek az Oscarra. Ilyen sikerszéria után, amiről persze több oldalon értekezhetnénk, a filmes világ kíváncsian várta, hogy mi lesz Szabó István következő állomása, mivel rukkol elő, mert ekkora életművel a háta mögött elvárások tömkelege bukkan fel; munkássága mérföldkő lehet a magyar filmművészetben. Történt egyszer, hogy Szabó István a párizsi Operában rendezte Wagner Tannhauserjét. A munkáját szinte teljesen képtelenné tette az a „termékeny" káosz, ami ott uralkodott: a soknemzetiségű stáb magával hozta nemzeti sajátságait, s ez lépten nyomon konfliktusokat szült, illetve olyan rejtélyesen adódó technikai problémák nehezítették a dolgát, amelyeket, akár a szakszervezet szabotázsának is vélhetett. Később ezekről az élményeiről beszámolt Dávid Puttnam producernek, aki zseniális filmötleten látott benne, s a kételkedő Szabót egyre csak bíztatta a forgatókönyv megírására. Végül elkészült: Szántó Zoltán, a teljesen ismeretlen magyar karmestert felkérik, hogy Párizsban az Opera Európában dirigálja Wagner mesterművét, a Tannhausert. A tét óriási, mert az előadást 27 országban élőben közvetítik, s ezáltal egy éjszaka alatt világhírű lehet a karmester. Szántó nemzetközi szereposztással viszi színre a darabot, szinte Európa valamennyi országát képviselik, de egymás között végig angolul beszélnek. Az előadás sztár énekesével, Karin Andersonnal nem indul túl jól a kapcsolata. Szántó halk szavú, megértő, igazi humanista lélek, a próbák kezdetén csak annyit kér a közreműködőktől, amennyit magától: teljes odaadást. Az általa elképzelt csodálatos előadás csak ekkor jöhet létre, s egyaránt számít színpadmesterre és énekesre. Azután úgy tűnik, hogy a szereplőknek egyre kevéssé érdekes a produkció, mindenki saját ügyeit intézi, lármás belharcok alakulnak ki, a díszlet szinte lidércnyomás, a táncosok sztrájkolnak, a zenészek időbeosztása nem teszi lehetővé a folyamatos próbákat. Szántó már-már azon gondolkodik, hogy lemondja a felkérést. Ekkor következik a film nagy fordulópontja: Szántó dühödten a zongorához ül, s egy rögtönzött dalban minden nemzetről elénekli a legrosszabbakat; s itt szegődik mellé a sztár, Karin Anderson. Ettől kezdve kettejük tiszta, szenvedélyes szerelméről szól a film. A karmester ebben a szerelemben, Karinban találja meg Wagner Tannhauserjének lényegét: így két síkon, a színpadon és a filmen is egy-egy Tannhausert láthatunk. De ki is volt Tannhauser? A Tannhauser a Wagneréletműben elfoglalt helyével kapcsolatban még mindig felizzanak zenetörténeti viták, hiszen ezt a művét többször is átírta, de soha nem öntötte végleges formába. Az opera hőse, Tannhauser hányattatásai során nem tud választani az Erzsébet által képviselt tiszta, égi és ennek ellenpontja, a vénuszi, földi, érzéki szerelem között. Élete utolsó pillanatáig küzd érte mind a két oldal, mígnem Erzsébet föláldozza életét, csakhogy Tannhauser üdvözüljön. így vívódik a szerelemmel Szántó Zoltán, a karmester is. Erzsébet egyébként Kiri Te Kanawa hangján szólal meg. A Találkozás Vénusszal című film metaforikusán e kettős szerelemre utal, de a film nem csak erről szól, hiszen ott a többnemzetiségű szereplőgárda. „Európa szerte ledőltek azok a korlátok, amelyeket az elmúlt ötven év emelt a földrész népei közé. Az emberek végre levetkőzhetik félelmeiket, és a hajdani tömbök között szabadon áramolhatnak a különféle eszmék. Ez az újra megtalált szabadság egyben toleranciát és megértést is kell, hogy hordozzon magában." mondja Szabó István rendező. A magyar filmművészet olyan alkotással gyarapodott, amely vélhetően ismét nemzetközi siker(eke)t arat. Nem hiszem, hogy lenne ország Európában, ahol ne találna szemekre, szívekre és fülekre ez az időszerű, de egyben időtálló Tannhauser. PODMANICZKY SZLÁRD Történelmi lecke egy fiúnak „Se félj hajóm, rajtad a Holnap hőse,/Röhögjenek a részeg evezősre, / Röpülj hajóm, / Ne félj hajóm: rajtad a Holnap hőse." Az Új versek Adyjának sorsmeghatározó verse kezdődik így, akit kisdiákmagam kívülről tudott. Voltak abban a kötetben furcsa nevek is, párizsi utcákéi, meg három költőé: Baudelaire, Jehan Rictus, Paul Verlaine. Szokatlan, érthetetlen, de bizsergetően izgalmas költemények annak a tizennégy éves kaposvári gimnazistának, ki voltam. A negyedik név, melyet aztán a Nyugatosok fordításaiból ismertem meg akkoriban, mindenesetre hiányzott a leltárból. Pedig ott lehetett volna. Bölöni György írja Ady Párizsáról egy helyütt, hogy: „Az európai közönség előtt Baudelaire Les fleurs du Maija most kezd hódítani igazán. A nyolc év.e halott Verlaine, a „Pauvre Lélian" verseivel most csinál jó üzleteket Messein kiadó. A gyermekzseni Rimbaud versei a nagyközönség elé kerülnek..." Később pedig arról számol be az életrajzíró: Ady szeme megakadt Rimbaud híres magánhangzó-versén, könyvét forgatva, majd felugorva kedvenc díványáról, fölkiáltott: „-Esküszöm, Rimbaudnak igaza van: A noir, E blanc, I rouge, U vert, O bleu..." Tervezte fordítását, mégsem tette meg. Annyi bizonyos azonban, hogy ismerte, talán irigyelte is a kölyökzsenit, ki már akkor leszámolt a költészettel, amikor ő belekezdett. Egy 1906 februári, a Szilágy szerkesztőjéhez intézett replikázó levelében Ady Endre ezt írja dacosan: „Megjegyzem, hogy e versem éppen arra kísérlet, hogy a rímet bizonyos hangulatoknál nélkülözzem. És e versben Rimbaud-k és mások, hitvány dekadensek után, e kísérletem igen szépen sikerült." De hol kóborol még A részeg hajó, melyet később Tóth Árpád lenyűgözően magyar, tipikusan szép-hűtelen fordításában ismerhetünk meg? Ki tudja! Az utolsó nyom akkoriban, hogy Ady a Nyugat 1909. január 1-jei számában megdicséri Színi Gyulát: „Az első magyar, aki hangos, roppant, meghallott, legnagyobb hittel, tüzesen prédikálta Verlaine ismert ars poeticáját... s ráadásul még Rimbaud híres, magánhangzós versét is lefordította." (Szegény Juhász Gyula is, kinek balszerencséjére Tóth Árpádé lett a közismertebb!) Az igazi Rimbaudra a századelőtől fogva még ötven évig kellett várakoznia a magyar olvasónak. Pedig most, éppen november 10-én száz éve, hogy elhunyt. Vagy inkább: sokat szenvedett teste tért meg a földhöz. Arthur Rimbaud ugyanis a világirodalom legnagyobb rejtélye - halálában is. Mindössze tizenhat éves, amikor már bámulatba ejti a francia költészet mestereit, 1870-ben, s mindössze három éve marad arra, hogy költői küldetését befejezze. Tizenkilenc évesen, az Egy évad a pokolban című ciklusával, mely már előzménye századunk poétikai kísérleteinek, tulajdonképpen elbúcsúzik az irodalomtól, tizennyolc évig kóborol még, mint híres hajója, csempészáruval, Európától Afrikáig. Építkezési ügynök, felfedező, fegyverkereskedő: utazó és kalandor lesz a „kölyök-Shakespeare-ből", ki tízéves korában már így kiált föl, megsejtve szellemi és forradalmi erőfeszítéseinek gátjait: „Ah! teringettét! Nézze meg az ember! Én inkább tőkepénzes leszek!" Vagy mint a hatalmas vers poétája, kinek hajója, villamos medúzáktól, apró, lilás szörnyek tintás rajától belepve, recsegi: „Óh én, ki immár ötven mérföldnek távolából /hallottam reszJtetőn a Poklot, mint üvölt, /s kit újra s újra vár a kék és merev távol: /megvetlek, Európa! únt gátú, ócska föld!" A kamasz szexuális szenvedéseinek ifjú Freud-jaként, a szigorú, gyermekeit egyedül nevelő anya árnyékából elvágyódva, szörnyű betegséget szerezve Abesszíniában, mégis kénytelen visszatérni az elátkozott kontinensre, Marseilles-be, hol levágják jobb lábát, megfosztva immár attól a lehetőségtől, hogy még egyszer útra keljen, míg a végsőre ugyanott el nem indul. Nővére szerint megtért Istenéhez, de lehet, hogy csak saját magához: „Megtaláltam újra! / Mit? Ami örök. / A tenger egybegyúrva/a Nappal." Ah, teringettét! - húsz évvel azelőtti látomása volt ez, utolsó sorai, melyeket valami „igazgatóhoz" diktált, legalább annyira szürreálisok: „Tökéletesen meg vagyok bénulva: azért jókor szeretnék a hajón lenni. Kérem, mondja meg, hány órakor kell átvitetni magam a fedélzetre..." E sűrített költészet, akár a később emberi poklokat robbantó bombák, telisteli feszültséggel. Az alig tizennégy éves Rimbaud például 1868-ban hexameterekben írt levelet intézett III. Napóleon fiához, annak első áldozása alkalmából, majd hamarosan nem csupán a vallással számol le éppen az Első áldozások című versében, de éppen ő az, ki az Ócska Coppé-ekban, eme önmagukban is sajátos stílusparódiákban már a Tuilleriákban bolyongó királyi serdülőről ír, ki „a vért s száműzetést Dicső Apától kapta...", de „Bizony, szegény fiú a Rossz Szokások rabja." Csakhát: közben ezzel a múlt századvégi tinédzserrel megtörténik minden, amit sorsaként magában hordoz: el- s felszökik a fővárosba, mely az új szabadság lehetőségének lázában látja az 187l-es Kovácsot, amint beolvas a Császárnak, alias Lajosnak, a kis Meghökkenteket, akik rongyosan lesik a pékcipót, az Irgalmas Nővéreket, a Tetvésző Lányokat, be akar állni kommünárdnak, s végül tanúja a párizsi orgiának: „ Vérbajos kóklerek, királyok és bolondok, / a szajha Párizson, ó, mire is valók / e testek, lelkek és e mérgek és e rongyok? / Leráz ő titeket, harapós rothadok;/s míg loccsant beleken holt öletek siratva, / forrón esengtek ott a pénzetek után, / szégyenetek fölött zord ökleit mutatja / a harcok terhese, a vörös kurtizán!..." Aztán: mi kell még? „Ős-Európa hordákkal lesz teli." A költő tehát (e három évben belezsúfolt múlt és jelen és jövő) átlát hozzánkig. Hihet-e akkor az ember ennek a „szörnyű kölyöknek", ha Dalt ír már a legmagasabb toronyról, amit majd kései csodagyerekként induló költőtársa így fordít weöressándorként: „Henye fiatal-kor, / igába vetetten! Merő tapintatból / életem vesztettem. / Más idő szállhatna / szívet lángoltatva." Ha valaki éppenséggel Kardos László fordításában - nem ismémé a Végeladást - így kezdődik: „Amit a zsidók el nem adtak, most eladó az, amit nemesség és bűn nem ízlelt, amit az átkozott szerelem s a tömegek pokoli becsületessége nem ismert! Amit időnek és tudománynak nem kell megismernie: A helyreállított Hang..." S hányszor, de hányszor fog megismétlődni még századdal később is: „Eladók a megfizethetetlen testek, minden fajon, minden társadalmon, minden nemen és származáson kívül... Eladó a tömegeknek az anarchia; a felsőbbrendű amatőröknek az elnyomhatatlan elégtétel; a hűségeseknek és szerelmeseknek a borzalmas halál!" stb. Másfajta megjövendölése mindannak, amit Delahaye barátja tudni vélt följegyzéseiben, papírra vetve a sötét angyal furcsa társaságban elhangzott szavait: „Vannak szükséges rombolások... Szét fogjuk zúzni a vagyonokat, és letörjük az egyéni gőgöt. Egy ember sem mondhatja majd: „Én hatalmasabb és gazdagabb vagyok." A keserű irigységet és a bamba csodálatot fel fogja váltani a békés egyetértés - s a mindenki által mindenki-javára végzett munka." Ez utóbbit az első teljes magyar Rimbaud-kiadás előszavában Somlyó György tartja szükségesnek idézni, ki megsejtéseiben, világlátásában egyenesen Petőfivel, a másik csodagyerekkel veti egybe a késebbi franciát. Talán még egy harmadik világlázadóra, Shelleyre is gondolhatna, ki ugyanazt látta eljövendőül. Mindhárman, azt hiszem, a szellem mindenható szabadságában hittek, korábban. Rimbaud abban más, hogy egy élettöredéknyi rés elég volt, ha beláthatna a jövőbe, hol - ha megvalósul bárhol a világon - a külső szabadság és rend szabályozza a szellem mozdulatait mikroprocesszoros készülékeinek segítségével. S ugyan, miféle kalandokba is keveredhetne már! Furcsa egy fedélzet ez, a huszadik századvégi, kü lönös hajójával. Az utóbbi az előzőt nélkülözi, az előző az utóbbit. Együtt úsznak s mégis külön, mint lélek és test. A vers meg csak olyan, mint a részeg hajó, melynek kapitánya halott. Talán már az is volt, mielőtt megszületett volna, 1854. október 20-án az észak-franciaországi Charleville-ben, anyai nagyapja, Nicolas Cuif házában Jean-Nicolas-Arthur Rimbaud, ki november 10-én hunyt el 1891-ben. Még egy hónapot sem élt, leszámítva a közbeeső harminchét évet. VERESS MIKLÓS Katona József Kecskemété. És persze az egész magyarságé. Életének kisajátítható részei között azonban van másfél év, amely Szegedet illeti. 1807 őszén küldi fiát a szegedi piaristákhoz az elnyűhetetlen ambíciójú édesapa. Döntése szilárd, ám egyáltalán nem magától értetődő. Fia ekkorra éppen annyi osztályt járt ki, mint ő. A gimnázium befejezéséhez még hátravan a poétika és a retorika. Pestre nem akar a gyerek menni, ott már kétszer kudarcot vallott. A kecskeméti piarista iskolát viszont algimnáziummá minősítették vissza József császár alatt. Szeged látszik az utolsó mentőkötélnek, a kegyesrendi atyák ottani tanodája az egyetlen, amit meg tud fizetni a szövőipar gépi konkurenciájával küszködő kisiparos. Szeged szárnyakat ad a félszeg fiúnak. Pesten gyengének számító német tudása itt látványos előnynek tűnik. József falni kezdi a könyveket, magyarul egyelőre még nagyon kevés olvasmányt találna. És hogy ne kalandozzon fölöslegesen a betűrengetegben, kitűnőmestert is ad mellé a szerencsés véletlen. Eddig is voltak neves tanárai, ám az igazi tanítványi rajongáshoz a befogadónak is fel kell nőnie. Salamon József, Vazul atya mindenképpen alkalmas volt a mester szerepére. Fiatal volt, ugyanakkor nagy tudású és bátor. Épp egy fegyelmi vizsgálat folyt ellene. Történelemfelfogását nehezményezték: túl sok mindenről beszélt tanítványainak, túlzottan tárgyilagosan. A jegyzőkönyv szerint például megfeddték azért, mert nem ítélte el kellően Husz János és követői eretnekségét. A jegyzőkönyvnek igaza lehet, mert a tanítvány három év múlva két drámát is ír Ziskáról, még egy huszitizmusban eligazító előszót is mellékel hozzájuk. Katona lényegében ekkor szeret bele a történelembe. Am nem csupán lelkesíti mestere, átadja neki tárgyilagos szemléletét, amelyet később még a nagy reformkori magyar mítoszteremtő Horvát István sem tud elrontani. Katona nem hiszi el neki sem „Ad ám apánk"-at, sem „líbiai palóc Herkules"-t, sem Kardhágót. Vazul atya sajnos nem maradhat Szegeden. A vizsgálat után „fölfelé buktatják". A pozsonyi akadémiára kerül tanítani. Távozása után hamarosan Katona József is eltűnik Szegedről. Okát nem tudjuk, annyi biztos, többé nem megy piarista iskolába. A kor oktatási rendszerének lehetőségével élve, a pesti egyetemen fejezi be a bölcsészetet. Am a történelmi leckét nem felejti el. Apja szándékának megfelelően joghallgató lesz, de a legfontosabb kérdés számára továbbra is a magyar múlt kutatása marad. így jut el a Bánk bán témáig. Mondhatjuk tehát, Szegeden dőlt el további életútja. így ami utána jött, az is a miénk. RIGÓ BÉLA