Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-09 / 263. szám

8 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1991. Nov. 9. „Felhő felhőt gyúrva jajgat../' AZ OROSZ IRODALOM MÁRTÍRIUMA 4. Jeszenyin öngyilkossága A nyugalmazott (19.) PODMANICZKY SZILÁRD Elég rossz műbőrkabát volt. Az asszony hosszú, zsíros haja két oldalt csomókban terült rá. De nem bajlódom a leírásával, hisz inkább szerencsétlennek, mintsem rémisztőnek láttam. Vagy mégis, inkább pontosan leírom a külsejét, talán valaki ráismer, és akkor nem esik abba a hibába, amit én is nehezen kerültem el, pontosabban nehezemre esett, hogy kerülgessem. Szóval a haja két oldalt zsírtól csapzottan, csomókban kunkorodott a barna műbőrkabátra, négy delfinszem nagyságú patentgomb zárta a négy hatalmas zsebet, a mellei a két felső zseb alsó részén akartak domborodni, de már nem sok erő lehetett bennük, mert csak alig észre vehetően állt el testétói a kabát, s így még jobban látszott, hogy ez férfi kabát, eleinte férfi hordhatta késő ősszel munkába menet, mikor sajnos a műbőr már nem nagyon melegít, inkább csak a színe felelt meg az őszi hangulatnak, munkába menet. Az alsó zsebek nyitva álltak, a kis zsebfedő füleket egy megszokott mozdulattal bármikor felemelhette, hogy cigarettát, zsebkendőt, vagy szükség esetén óvszert vegyen elő, sőt, a hajnali vagy késő esti órákban a kezeit is melegen tarthatták. A combtóig érő műbőrkabát alól úgy lógtak ki szűk, sötétkék mackónadrágba bújtatott lábai, mintha azokat bizonytalan szálakkal a kabát belső részéhez varrta volna egy megromlott látású, kiöregedett szabómester. Ez az asszony hosszú távon már nemigen futhatott, üldözői elől esetleg fortéllyal menekülhetett, gyorsasággal semmiképpen, mert a lábai nemhogy vékonyak, de alig voltak, és ha ehhez hozzáképzeljük még a mackónadrág bélését, talán lábról már nem is beszélhetünk. A fekete lakkcipő és a kék mackónadrág között, mert úgy tűnt, a mackónadrág nem az ő mérete, az egészen halvány sárga zokni szára szinte díszsávként húzódott. A fekete lakkcipó orra előtt kicsi, fekete masnik, az egyik alá apró. szürke kavics szorult. A domb aljától nem messze, a holtmeder közelében kavicsbánya üzemelt, onnan jöhetett még kora reggel, mert úgy tudom, évekkel ezelőtt csak a kavicsbánya oldalában nőttek olyan hegyes és élesszálú füvek, amik kisebb sárcsomókba tapadva cipói alól kiálltak. Az asszony nyakától elállt a fekete garbó nyaka, bár egykor jól megvédhette a torokgyulladástól, noha ha sok hideg vizet ivott, a garbó nem szolgálhatott gyógyíiként, csupán öltöztetett, mára viszont régi fénye porrá hamvadt, levethette azt a garbót vagy kétezerszer, a kétezerből vagy ötszázszor hevesen kaphatta le magáról, mikor megpillantotta ágyában azt a férfit, akitől, tudhatta, soha nem szabadul, csak ha valamelyikük elpusztul vagy meghal. Az asszony lehajtott fejjel állt előttem, így persze még jobban ráterült zsírcsomós haja a műbőrkabátra. Benyúltam a zsebembe, megmarkolta a féltéglát, és le-följáitattam szememet az asszonyon. Nem féltem, csak tudni akartam, mit akar. „Mit akar?", kérdeztem, a bal kezemmel apró darabokat morzsoltam le a féltégláról, de aztán gyorsan észbe kaptam, nem morzsolhatok szét a zsebemben egy egész féltéglát egy asszony miatt, akitói, ráadásul, még csak nem is féltem. „Megismersz?", kérdezte az asszony, és akkor mondtam neki, hogy ha azt akarod, hogy megismerjelek, emeld fel a fejed, mcit a ruhád alapján nem tudlak azonosítani. Az asszony felemelte a fejét, zsíros haja fejjeb csúszott a kabát vállán, de most az arcából takart el két oldalt két jónagy darabot. „Hadd nézzelek!", szétcsaptam a fején a haját. Aztán repetáztatott: „Megismersz még?" „Mintha a hangodat hallottam volna már. Talán te voltál az éjszakai műsor rádióbemondója?", válaszoltam, mert volt egy telepes rádióm, amivel éjszakánként ütöttem el az idót az őrségben. Az asszony megrázta a fejét, láttam, hogy egy pillanatra megszédült. „Szóval már elfelejtettél. Mindent elfelejtettél?" Akkor megpróbáltam számba venni, amit elfelejtettem. Egészen odáig jutottam, hogy aiTÓl nem tudhatok, amit elfelejtettem, és csak akkor tudhatnám, hogy mit felejtettem el, ha tudnék róla, akkor meg mégsincs elfeledve. Nos: „Nem értem, mit kérdezett?", válaszoltam, „Biztosan összekever valakivel", folytattam a választ, de ahogy a ráncokkal díszített szemeit néztem, valami lassan beugrott. Szergej Jeszenyin (1895-1925) Rjazanyba való - ez Oroszországnak éppen olyan jellegzetes vidéke, mint Magyarországnak a Hortobágy -, s a rjazanyi táj: kurgánok, nyírligetek, folyóparti füzesek, európai Oroszország legszelídebb tájai végtelenített filmként vonultak körbe-körbe a költő képzeletében, akkor is, amikor már elhagyta paraszti környezetét és Péterváron az irodalmi szalonok kedvence lett. A félárva Szergcjt módos (bolsevik terminológiával: kulák) nagyapja nevelte, neki köszönhette, hogy tanítóképzőbe, majd egy moszkvai népfőiskolára került - igaz, anyagi gondok miatt csak három szemesztert végzett el történelem-filozófia szakon. 1915-ben Pétervárra ment, és jelentkezett a kor legnagyobb és legtekintélyesebb költőjénél, Alekszandr Bloknál. Blokot megdöbbentette a parasztfiú verseinek frissessége, tisztasága, gazdag és vonzó képvilága - a patriarchális orosz falunak az ő „birtokosnemesi" szívéhez közelálló idealizálása, ezért lelkesen támogatta a nála másfél évtizeddel fiatalabb új tehetséget. A húszéves Jeszenyint elkapatja a korai siker, népszerűség nemcsak megtestesíti, öltözködésével, viselkedésével el is játssza a parasztköltőt, önpusztító italozásai is ekkor kezdődnek, de költőként nem reked meg és nem roppan bele a népszerűségbe - ekkor még nem. A forradalmat hol elutasítja, hol lelkesedik érte (forradalmi versei a leggyengébbek mindabból, amit írt), néha igyekszik kihasználni az új hatalom által felkínált lehetőségeket. (A rosszindulatú, de nagyon nagy író, Bunyin szerint azzal szédítette a lányokat: „Ha jó leszel hozzám, elviszlek a Csekába, és megmutatom, hogyan végzik ki az ellenforradalmárokat. ") Hol a régi falut siratja, magát a „falu utolsó költőjének tartva", hol a „kocsmás Moszkva" ivászataiba sülylyed - egyben villoni mélységekbe is -, hol meg a „szovjetek országát" próbálja megénekelni, nem túl meggyőzően - a verses plakátokat maszatoló Majakovszkij ehhez jobban ért. Isadora Duncannal - a kissé már koros, világhírű táncosnővel - kötött botrányos házasságát karikatúraszerűen, de - mivel az oroszok nem tiltakoztak - elfogadható hitelességgel ábrázolja a nálunk is játszott angol film, az Isadora (a csodálatos Vanessa Redgravevel a főszerepben). Jeszenyin 1923-ban vette el Isadorát, aki akkoriban mozgásművészetet oktatott az orosz proletárgyerekeknek (az éhhaláltól mentve meg azokat, akik a csoportjába kerültek), s a duhaj poéta külföldre - Amerikába - is követte asszonyát. Kapcsolatuk ott ment tönkre - a rjazanyi tájak szerelmese képtelen volt felhőkarcolók közt élni. Inkább hazajött - kötött SZERGEJ JESZENYIN VERSEI Bokraink közt Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. Arcod haván bogyók bíbor vére szép voltál, te kedves, illanó! Szelíd, mint az alkony puha fénye, s fehéren sugárzó, mint a hó. Szemed magvai kihulltak régen, neved, a törékeny, messze szállt. Gyűrött sálam őrzi már csak híven fehér kezed hársméz-illatát. Amikor a háztetőn a hajnal macskamódra, lustán lépeget, emlegetnek tűnődő szavakkal vízimanók, dúdoló szelek. Kéklő esték azt suttogják rólad: álom voltál, elhaló zene. De tudom - aki formálta vállad, fénylő titkoknak volt mestere. Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. s En vagyok Én vagyok a falu utolsó költője, híd az én dalom. A nyírfák tömjénfüstöt ontó búcsúmiséjét hallgatom. Aranyos láng pilléje rebben, s elfúl a faggyú-mécseken. Kopott faóra üt rekedten, megőrli lassan életem. Szelíd mező... De holnap rajta mohó vas-vendég robog át, • és tépi erőszakos karja a hajnalszínű gabonát. Idegen vaskarok, mogorvák, az ilyen dalt nem tűrik el. Kalász-lovak fejük lehajtják nekik a régi gazda kell. Felsír velük a szél, az árva. Haláltánc von fehér lepelt... Az óra hördül nemsokára, rekedten mondja, hogy: betelt. még egy sikertelen házasságot Tolsztoj unokájával, Szofja Andrejevnával, s az új kapcsolat kudarcából ismét az ivásba menekült. 1925. december 23-án Leningrádba utazik, miután Moszkvában már mindenkitől elbúcsúzott. Mindenki azt hitte: új életet kezdeni megy a régi fővárosba. A nyolcvanas években közfelháborodásra - lebontott Angleterre Hotel-beli szobájában saját vérével írta meg búcsúversét (ezt a színpadias gesztust igazolta, ami bekövetkezett utána), majd ereit felvágva, felakasztotta magát - biztosra ment. Arca még könnyben ázott, amikor megtalálták - így szól a legenda. Amikor a hetvenes évek elején a Szovjetunióban jártam, meglepve tapasztaltam Jeszenyin népszerűségének már-már giccses jeleit: bekeretezett, pipás fényképét, fába égetett portréit árulták minden utcasarkon. Kultuszával a hivatalos Leninkultuszt kívánták ösztönösen ellensúlyozni? Vagy valóban ennyire mindenki költője lett? (Hiszen még a bűnözők is Jeszenyin-idézeteket tetováltattak önmagukra.) Vagy ebben a kispolgárnak a deviancia iránti örök nosztalgiája fejeződött ki? (Mint náltmk az Adyt alig olvasók között az iszákos, szoknyavadász Ady kultuszában?) Ez is, az is, és szinte mellesleg az, hogy Szergej Jeszenyin a XX. századi költészet egyik világnagysága. Nálunk elsősorban Rab Zsuzsa műfordításai tették ismertté és a legkedveltebb orosz költővé. (Kamaszkorom bálványa volt - József Attila és Garcia Lorca mellett -, de sohasem fordítottam - Rab Zsuzsa után minek?) Mártíriumán vitatkozhatunk - az alkoholnak legalább akkora szerepe volt az összeroppanásban, mint az egyre faluellenesebb szovjetizálódásnak; a költő otthontalansága önmagában - a saját művészi világából való kiszorulásban - kezdődött, az elpattanó idegeket ő maga feszítette túl... de minek erről beszélni? Aki verset ír, önmagát égeti - szép csendesen, idejében lecsippentett kanóccal, mint Goethe és Arany János, vagy mindkét végéről, rohamosan fogyva, mint Jeszenyin és József Attila. Mi lett volna Jeszenyin sorsa, ha megéli a harmincas éveket? (Hiszen még a „szovjet" Majakovszkij is kilépett a buliból, 1930-ban.) Ha tanúja lesz az erőszakos kollektivizálásnak, milliók éhhalálának a lesöpört padlású falvakban, a „kulákok" legyilkolásának, táborba hurcolásának? (Az ő fia is koncentrációs táborban tűnt el.) Talán idejében írta le a tulajdon vérével: „nem új dolog meghalni a földön,/és nem újabb, persze, élni sem." BAKA ISTVÁN Ég veled, barátom! Ég veled, barátom, isten áldjon, elviszem szívemben képedet. Kiszabatott: el kell tőled válnom, egyszer még találkozom veled. Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm. Ne horgászd a fejedet, hiszen nem új dolog meghalni a földön, és nem újabb, persze, élni sem. Rab Zsuzsa fordításai A kutya Mint tűzvirág, elnyílt a hajnal, s fakó gyékényen, suta szalmakunyhóban hét piros kölyköt fiadzott a kutya. Nyelvével fésülgette őket, ki nem ment volna percre sem; ott mókázott, s meleg hasából habos tej csurrant édesen. S hogy leragadt a nap szeme, s elcsitult a baromfihad: jött a gazda, zsákba kötötte mind a hét kis kutyafiat. Nyomába loholt a kutya elmaradoztak a hegyek... A páncéltalan víztükör fázón, sokáig remegett. S amint gyötörtén hazaért, nyaldosva izzadt oldalát: egyik kölykének nézte a holdat, mit ringattak a fák. A szikrázó űrbe meredt, szimmantott és nyítt és nyögött, de a vékony hold is lecsúszott, eltűnt egy kék halom mögött. S mint akinek kenyér helyett kötődő kéz követ hajít: hullatni kezdte lassan a hóba szeme arany csillagait... Képes Géza fordítása