Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-05 / 234. szám

6 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1991. OKT. 5. Búcsú a trópusokról SZILÁGYI DOMOKOS Tudod C. A jelenléttől a hiányig, a cemendétől a szűzlányig, az epe undortól a vágyig, a kocsmaasztaltól az ágyig, a kába reggeltől az estig, midőn a közönyt csókra festik a bennünk-haló istenek, ha viszontlátást intenek, akin a viszotlátást intik, F. tudod, hogy ott vagyunk mi mindig da C. al F. A nyugalmazott (14.) PODMANICZKY SZILÁRD Az erdélyi Szilágyi Domokos korai verseiben az avantgárd jövőbe sugárzó derűje ragyogott, az avantgardisták technikai érdeklődése, gépi csodáktól eredő ámulata is feltetszett, elsősorban a repülés öröme, az a lelkesítő érzés, hogy a gépi civilizáció végre meg fogja szüntetni a távolságot nemzetek, kultúrák és emberek között. Az avantgárd nyugtalansága - nemcsak a szabad forma, a vakmerő szóképek sora, hanem mindenekelőtt a lázas és nyugtalan költői érdeklődés, vállalkozó kedv is - új jelenségnek tetszett a romániai magyar költészetben a hatvanas évek elején. A jövőt birtokba venni vágyó szenvedély mindazonáltal csupán ellentmondásos érzés lehetett. A személyes sors nehéz élményei s a közösségi történelem semmivel sem könnyebb tapasztalatai szüntelenül beárnyékolták az ódákat és himnuszokat. Szilágyi Domokos költészetét mindinkább az erdélyi magyarság súlyos tapasztalatai szőtték át, s mint A láz enciklopédiája és Búcsú a trópusoktól című kötetei mutatták, verseinek poétikájára, nyelvére a nehéz küzdelmek átélése, a belső vívódások drámája nehezedett. Ellentmondásos érzések küzdelméből alkotott költői szintézist. Az egymásnak feszülő indulatokból próbált rendet teremteni. Azt a művészi igényt és poétikát érvényesítette, amelyet hagyományosan Bartók Béla neve jelez. A modern költő többnyire magányos jelenség, szűk körben hallatja szavát, a kultúra vagy az erkölcs nagy értékeit nem ő közvetíti a tömegek számára, legfeljebb magányosan őrzi és gondozza ezeket az értékeket. A modern költő ezért vagy gőgösen és gyötrődve vállalja magányát, csökkenő szerepét, vagy elszánt kísérleteket tesz arra, hogy kitörjön elszigeteltségéből. Az avantgárd is ilyen kitörési kísérlet volt Szilágyi számára: a hagyományos esztétikai elvek, szépségeszmények feladásával próbált új közösségi művészetet teremteni. A hagyományos esztétikummal radikálisan szakítva Portré Szilágyi Domokosról Se ébren, se alva Boldog vagyok, kicsit, mert kínjaim kicsik (Szabédi) Se ébren, se alva, se élve, se halva, se szomjan, se étlen, se munkán, se tétlen, se így, se amúgy rokkanton vagy épen, nem megy semmiképpen szólj hozzám, hazudj, mondj igazat, mindegy olyan lettem, mint egy csecsemő, olyan magatehetetlen és gyámoltalan; se ébren, se alva, se élve, se halva, se szomjan, se étlen, se munkán, se tétlen túl a megváltáson: élő feszület. Senki meg ne lásson, Anva, nélküled. kereste a költészet mai hivatását. Szilágyi Domokos nem „szép" és „formás" verseket akart írni, nem „vallomásos lírára" törekedett, hanem arra, hogy minél pontosabban fogalmazza meg személyes, egyszersmind közösségi helyzetét, közérzetét, s minél pontosabban írja le magának a költészetnek megváltozott szerepét, alakuló lehetőségeit. Ezért vett kihívó módon „búcsút a trópusoktól": a szóképektől, a lírai vers hagyományos eszközeitől és díszeitől. Mintegy iróniával „idegenítette el" a költészet hagyományos eljárásait, technikáit és fogásait. Az irónia, korunkban legalábbis, gyakran jelenti a moralista öltözetét: védőruhát azok ellen az erős sokkhatások ellen, amelyek az érzékeny költői tudatot és lelkiismeretet érik s veszélyeztetik. A moralista igény a költészet áthangolását ígérte: közelebb akarta vinni a köznapi léthez, visszavívni készült a költő régi szerepét. Az iróniával védett morál azonban, úgy tetszik, védtelennek bizonyult a lélek eredendő szorongásával szemben, amelyet újra meg újra felidéztek a nemzetiségi létben szerzett súlyos tapasztalatok. Az avantgárd zaklatott dallama ezért lassanként tragikus siratóknak és búcsúverseknek adta át helyét. És ahogy megsokasodtak a búcsúversek, a siratok, úgy vált mind zengőbbé és dallamosabbá a nyelv és a forma. Szilágyi Domokos, aki korábban a költészet hagyományos díszeitől búcsúzott, most a világtól s az élettől búcsúzva olyan zengéssel keltette új életre ezeket a díszeket, a költőiséget, a muzsikát, mint korábban talán soha. Felezőidő és Tengerparti lakodalom című verseskönyveiben a régi magyar költészet vagy a nyugatos líra elégikusan fájdalmas hangzását szólaltatta meg tiszta és telt zenei hangon. Kereste az egyszerűséget, személyes és történelmi sorsának hálójából azonban nem bírt szabadulni. Midőn már nem tudta elviselni a szüntelen fenyegetettséget, önkezével vetett véget életének. A személyes tragédia, mint annyi nagy költőnk esetében, nála is a létrehozott életmű szerves része lett. P. B. A bejárati ajtó felé tartott kisebb lábszárcsonttal a kezemben ébredtem föl, a másik kezemet a lábaim közé szorítottam, a csizmanadrág bordázata mélységes vakvágányokat hasított a tenyerembe. Megdörzsöltem a szemeimet, mert hát hinni másként nem akartam nekik, a csontváz összeállt a padlón, csak az lábszárcsont nem illeszkedett, amit a kezemben tartottam. Végre teljesen megnyugodhattam, az éjszakai feltételezésem, miszerint egy bűntény utolsó maradványait és bizonyítékait ástam ki a kertemben, szertefoszlott. Eszembe jutott az a nap, mikor végleg búcsút vettem a Bolond kutyámtól. Egész éjjel izgatottan lihegett a Bolond, fejét már órák óta nem dugta bc a Jábtörló alá. Megnéztem a Nap-Hold-csillag térképet, hátha abból kiolvashatok valamit, ami a kutyám különös lelkiállapotára utal majd. A térkép azt mutatta, hogy valami egészen állatias betörő várható a következő fél órában, ezért kiraktam az asztalra a kukoricagránátot és füleltem. A Bolond csóválta a farkát, azt a darabkát, amit egy felrobbant benzines hordó meghagyott belőle. Aztán egyik pillanatról a másikra nekiiramodott. Ugatás nélkül persze, mert megtanítottam arra, hogy felesleges ugatnia ilyenkor, lévén egy csomó energiát veszít, meg nem kell fölébresztenie a környék lakóit; két hónapig magyaráztam neki, mi az a diszkréció: egy befőttes gumival összegumiztam a pofáját és ezt hajtogattam, diszkréció. Megtanulta, hogyan kell gumi nélkül csinálni. Úgy kikotort az őrbódéból, hogy a koszos lábtörlőjét fölrúgta az asztalra, pont a kukoricagránátra. Ezzel időt veszítettem, mire lekaptam a lábtörlőt a gránátról és kirohantam vele, akkor már tizenegy alatt futottam a százat csizmanadrágban és kukoricagránáttal a kezemben, addigra nyoma veszett a Bolondnak. Akkor kicsit bántam, hogy megtanítottam a diszkrécióra, mert így nyomtalanul eltűnhetett, én ökör, legalább egy fluoreszkáló sapkát húzhattam volna a fejére. Berohantam a bozótba, úgy reméltem, onnan ért bennünket a támadás, nincs olyan profi rabló, aki ne inkább a jól álcázott bozótost választaná, mint a nyílt betonplaccot. A bozótosban csak a saját magam által csapott zajt hallottam, ezért hirtelen megálltam, hogy esetleg így kiszűrhetem az én neszem alatt megbúvó másik neszt. Semmi. Megint nekilódultam, aztán megint befékeztem. Síri csend. Ekkor megpróbáltam rémületet kelteni: kezemben megizzadt a gránát és üvöltöttem: állj vagy dobok! Senki nem álll meg, lehet, hogy senki nem is futott, csak a hátamon rohant végig a hideg, hogy most mi a franc van. Aztán próbáltam a kutyát: Bolond! Bóóólóóónd! Á kutyafáját, egészen dühös lettem, úgy mentem ki a bozótból, hogy ott egy pár hétig nem volt bozót. Leakasztottam az őrlámpát, sikerült olyan elemet meg izzót szereznem bele, hogy még fényes nappal is vakított a fénye. A bozót másik oldalán találtam rá a Bolondra, oldalára dőlve nyitott szemekkei és szájjal feküdt. Láttam, hogy megdöglött. Ott álltam a döglött Bolond fölött. Én éltem, ő nem. Nem érdekelt, hogy mi történt, vagy mi fog. A lábammal megmozdítottam a fejét, aztán visszahullott, a cipőm véres lett. Nem éreztem bosszút, se egyedüllétet, sírni akkor már évek óta nem tudtam. Helyette hánytam, az még jól ment. Ráirányítottam a lámpát, leültem mellé. Egészen otthonos lett az együttlét. Diszkréció, ez jutott eszembe. Egy diszkrét tetem az éjszaka leple alatt. Fogtam a Bolondott meg a lámpát, mindkettőt bevittem az órbódéba, a lábtörlőt visszaraktam a helyére. Reggel megvizsgáltattam az állatorvossal, azt mondta, megfulladt, a halál oka fulladás. Akarom-e, hogy felboncolja, kérdezte. Fölösleges, mondtam, hagyja egyben. Még aznap délelőtt kivittem a kertbe, mély gödröt ástam, letakartam a fejét a lábtörlővel, és betemettem. Szóval a Bolondot találtam meg, mondtam magamban a csontokra bámulva, tudtam, hogy egyszer visszatér, visszatért. Szóval ettől a csonttól fulladt meg a Bolond, amivel a kezemben tartva aludtam a Bolond csontváza mellett. Szóval megint eltemethetem a Bolondot, nem gondoltam, hogy hús nélkül így néz ki. FISCHER ERNŐ RAJZAI