Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-04 / 233. szám
(a u Nk DÉLMAG ALAPÍTVA: 1910-BEN U YARO RSZAG PÉNTEK, 1991. OKT. 4., 81. EVF. 233. SZÁM HAVI ELŐFIZETÉSI DÍJ: 185 FT, ÁRA: 7,40 FT A szegedi mártír, Kováts József temetése elé - Ezt a versszakot mormolta gyakran Kováts Jóska a zárkában. Ez az Ady-kötet a hat év börtön alatt végig velem volt. A Halálvirág: a csók című verset Jóska kívülről tudta. De más verseket is. József Attila Ódáját tőle tanultam. Nézze - teszi elém Kendi József, egykori szegedi nemzetőr a rongyosra olvasott, bíborkötéses Ady-kötetet a belső oldalakon Jóska kézírásával a József Attila-sorok... Ennyi és az emlék maradt egy emberről, akit a szegedi '56-os eseményekben vállalt szerepéért halálra ítéltek, s 1958. október 6-án kivégeztek. - Kováts Józsefet látásból már 1956 előtt ismertem - idézi föl emlékeit Kendi József, az egykori zárkatárs -, mert mint sportember ő is lejárt a SZUE-ba. Az egyetemi épületben október elején tartott gyújtó hangú beszédére élénken emlékszem. Úgy szónokolt, hogy a hátam borsózott! Az ÁVO már '53-ban letartóztatta, s abban a szónoklatban olyan tényeket tárt föl az akkori viszonyokról, hogy az egész hallgatóságot magával ragadta. A mai parlamenti hozzászólók tanulhatnának tőle! - Első letartóztatása után egy röszkei téeszben volt főkönyvelő. Magányos életet élt. A forradalom idején Perbírónak, a néptanács elnökének a helyettese, a belbiztonság vezetője volt. A rendőrség akkori tisztjei előtt azt hangsúlyozta, hogy a Rákosi-rendszert akarjuk megváltoztatni, ezért nem leszámolás, hanem elszámolás következik. Igazi demokrataként nem csak beszélt, hanem tett is, de nem volt vérengző. Persze az ítéletben, abban a koholmányban ennek az ellenkezője áll. Olvassa! - teszi elém Kendi József a sok évvel ezelőtti gépelt szöveg fénymásolatát. „...Már az ellenforradalom kitörése előtt izgatott a népi demokratikus államrend ellen. Ily módon ő maga is közreműködött a lakosság megtévesztésére irányuló előkészületi munkákban. Közreműködött a sajtónak a párt Halátvirág „Fekete pillangók fogatja Tétjén vissza üres határral, Halálvirág, szaladj te is, Ne tudd meg, hogy én egyedül Mit beszélek majd a halállal." kezéből való kivételében, a tömeg segítségével kierőszakolta az úgynevezett forradalmi bizottság megalakítását... Az ellenforradalmi szerveknél önként jelentkezett munkára, így fontos megbízatásokat kapott. A rendőrségnél horthysta rendőrfelügyelő apjának felvételét szorgalmazta...Végül november 4-én 100 ezer forintot vett fel illegális célokra a Nemzeti Bank fiókjából..." - Nem igaz! Nem igaz! A háttérbe az áll, hogy Jóska Perbíróval nem volt a legjobb viszonyban, mert nem szerette annak az embernek a túlzó simulékonyságát. Mi tényleg meg akartuk dönteni az akkori államhatlalmat. - A szegedi rendőrség mai, Kossuth Lajos sugárúti épületének negyedik emeletén egy 1,30-szor 3 méteres zárkában 5-6 hétig együtt voltunk. Jóska a két frapiccs között le s föl járkált. Sokat beszélgettünk. Zárkózott ember volt. Verseket mondott, mesélt a menyasszonyáról, akit nagyon szeretett... Gondolhatja, egy zárkába hetekig összezárva jól megismerik egymást az emberek. Kováts Jóska feláldozta az életét, de nem hajlott meg...Mert tudta, hogy halálra ítélik. A börtönben azt beszélték, Komócsin akarta, hogy kivégezzék, mert egy halálos ítélettel akarta igazolni, mennyire „veszélyes" volt a helyzet az uralma alatt álló Szegeden... - Kováts Józsefet, a megtorlás áldozatát ismeretlen helyre temették. A Belvárosi temető mellett II, jeltelen sírt tártunk föl tavaly tavasszal annak a zákányszéki sírásónak a segítségével, aki annak idején elhantolta a kivégzetteket. A temető melletti elhanyagolt, gazos, jeltelen sírok között nem leltük, akit kerestünk. Ezért a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége szegedi szervezete elhatározta, most, október 4-én, 15 órakor, a Belvárosi temetőben temetjük el jelképesen Kováts Józsefet. így tisztelgünk '56-os bajtársunk előtt, akit a szegediek nem felejtettek el. Az Aradi vértanúk terén álló kopjafa előtt mindig van friss virág... Azt szeretném - mondta végül Kendi József -, ha a '48-as hősökhöz hasonlóan emlékeznének rá! UJSZÁSZI ILONA „Azt mondták: azért lett a forradalom, mert rosszul neveltük a gyerekeket" Ha a bensőséges szó fokozható, akkor fokozni kellene, hogy leírjuk a városházán tegnap megrendezett pedagógusi díszoklevél-átadási ünnepség hangulatát. A teremben 27 idős óvónő, tanító és tanár gyűlt össze, hogy a Polgármesteri Hivatal Közművelődési és Közoktatási Irodájának, valamint a Pedagógusok Szakszervezetének elismeréseként ismét oklevelet vegyenek át, ezúttal 70 év után a rubin, 65 év után a vas, 60 év után a gyémánt és 50 év után az arany díszoklevelet. A köszöntő beszédek s az ünnepi műsor után özvegy Reményik Istvánné Hirnik Róza rubin okleveles tanítónőt kértük beszélgetésre. FOTÓ: SOMOGYI KÁROLYNÉ Róza néni a kilencvenedik esztendejében jár, augusztus 30-án múlt 89 éves. De talán mégsem illenék őt nénizni, hiszen a szeme korát meghazudtoló természetességgel csillog, s olyan eleven ésszel válaszol, hogy tudom, kérdezni sem kellene - átveszi a beszélgetés irányítását. - Kassán születtem, s ugyanott az Orsolya-zárdában végeztem el a tanítóképzőt. A szüleim s egy nővérem is, aki szintén tanítónő volt, a kassai temetőben nyugszanak. Amikor 1923-ban befejeztem az iskolát, az Orsolya rendi apácák felkínálták, mivel ők kapcsolatban álltak a csanádi püspök úrral, hogy néhányunk átjöhet Magyarországra dolgozni. Szlovákul nem tudtam, hát elfogadtam ezt a munkát. Békésben, Magyarbánhegyesen tanítottam 1948-ig, s itt ismerkedtem meg a férjemmel, aki a falu főjegyzője volt, s aki Erdélyből, a háromszéki Torjáról származott. A Felvidék után nehéz volt megszokni ezt a vidéket. De végül csak rendbe jött - ami rendbe jöhetett... A háború alatt, s még utána is mindvégig tanítottam. Egészen 1957-ig, amikor aztán jött egy rendelet, amely szerint nyugdíjba kellett küldeni azokat akik elérték a nyugdíj korhatárát. Akár akartuk, akár nem. Én például nagyon szívesen folytattam volna még a munkát, hisz nem voltam olyan idős, hogy abbahagyjam. Dehát, hiába: azt mondták, nem megfelelően neveltük a gyerekeket, azért lett a forradalom. Menni kellett. Ráadásul a 34 esztendőből, amennyit tanítottam, csak 17-et ismertek el, mindvégig csak ennyi után kaptam a nyugdíjamat. De ez már Szegeden történt, 1948-ban kénytelenek voltunk beköltözni a városba. Semmink sem volt akkoriban. A háború végén, amikor néhány nap után a férjemmel Budapestről visszatértünk, a házunkat teljesen feldúlva találtuk. Amit nem vittek el, azt összetörték. Közben a három gyermekem már tanult, a két fiam később egyetemet végzett, a leányom pedig engem követett tanítónő lett. Nyugdíjas már ő is, de még tanít. Én magam Szegeden előbb a Petőfitelepen, majd a Szilléri iskolában dolgoztam, s aztán, nyugdíjasként, amikor visszatérhettem volna, már nem tehettem, mert a férjem súlyos beteg volt. Rákban halt meg szegény. Hogy elvállalnám-e ma is? Hát ez már nehéz volna. Tudja, az öregség... Meg a gyerekek is mások már. talán nehezebb őket fegyelmezni. De azért a leányommal gyakran beszélgetünk a tanítói mesterségről. MAI MELLEKLETÜNK: JÖVŐ HETI RÁDIÓÉS TELEVÍZÓMÜSOR TARTALOM Kedvesét gyászolja Adria 2 Bemutatjuk a város tisztifőorvosát 3 Sipos István második New Yorkban 12 Gazsó L. Ferenc tárcája 16 MAGAZINUNKBÓL - Haynau és az aradi Tizenhárom; - Egy korty múlt; - Családi összeállítás. Kilóink Rembrandt művészi finomsággal megfestett nőalakjai rémlenek fel képzeletemben mostanában, ha beülök a kocsimba. A reneszánsz hús-vér asszonyai mára kimentek a divatból, egészen más nőalakok után tekereg a férfiszem. Mi köze lehet az egykori Vénuszoknak a lassan nyugdíjas korú Wartburgomhoz? Ha néhány hete felteszi nekem valaki ezt a kérdést, azt válaszoltam volna, semmi! De ma már... ma már egészen más a helyzet. Mindkettőt súlyra méri a fétfiszem, lagalábbis az erősebb nem autóval rendelkező tagjai. A hírek szerint ugyanis hamarosan jön..., jön..., jön: a gépkocsi súlyadó. A kormány fantáziája úgy látszik, nem ismer határokat. Bizton állíthatom, a mi minisztériumaink a legtalálékonyabbak. Nekem például eszembe nem jutna az autók karosszériáját mázsára rakni. Bár mostanság az autópiacon kilóra sem kelnek el a jámbor keleti négykerekűek. Számolok: van már kötelező felelősségbiztosítás, kiugróan magas adó minden liter benzin árában, most pedig, ha pusztítani akarom azt az autópályát, ami nem is igen létezik, fizethetek a kilóim után is. Szerény számításaim szerint legalább évi negyvezer forintba máris belekerül egy autó, ha csak hétvégeken ül bele az ember. Igazán bukóra persze az áll, aki harmincezerért vett egy öreg Trabantot. Akad más sejtés is a lelkem mélyén: úgy érzem, megint a leggazdagabb rétege jár jól a társadalomnak. A keleti kocsik ugyanis általában kilóra többet nyomnak. Ja kérem, aki ragaszkodik a jól bevált Ladájához, s esze ágában sincs átülni egy pillekönnyű Mazdába, az csak fizessen - megérdemli. Egyébként is, úgy vagyok én a súlyadóval, mint a fejre szabott meleg vízzel: az alapkérdés ugyanis az, ki hányszor fürdik! A magyar autós már biztos, hogy befürdik. Vagy még sem? Jót kuncogok magamban este a tévé előtt, amint hallom az ismert reklámszlogent: „ ... heti másfél kiló mínusz. Csak azután idejében hagyja abba!" Juszt is kipróbálom. Minden tank benzinbe zsupsz bele egy doboz Fogyit! Fél év múlva, már csak a saját hetvenkét kilómra fizethetem az adót. Milyen jót is fogok álmodozni séta közben Rembrandt gömbölyded asszonyairól... RAFAI GÁBOR ?
