Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-29 / 253. szám

4 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁG KEDD, 1991. OKT. 29. Ha kedd van, aklot éz Belgium. Ahol még kér a nép. Sőt, sokan még elébe is mennek a kérésnek, nehogy a nép valami olyat találjon kérni, amit a népvezérek nem szeretnének, hogy a nép kérjen. A népvezérek a régi belga világban többnyire vagy ügyvédek vagy költők voltak. Ismerik a népet. Tudják, mire van a népnek szüksége. Értik a nép szavát, látják, hogy a nép miben sántikál, legalábbis a maguk sántikálása nagyon szeretne a nép sántikálására hasonlítani. Amikor a nép nem akarta, hogy továbbra is az orránál fogva vezessék, akkor a költők eldobták a tollat, az ügyvédek a bojtárokra bízták a zűrös ügyeket és sietve kijelentették, hogy a népet nem lehet többé az orránál fogva vezetni. Hogy a nép csak az igazat, a tiszta igazat és csakis a tiszta igazat kívánja hallani. Azt is mondták, hogy a káros, lealacsonyító, állati ideológia helyett soha többé semmi ideológiát. Mert a nép nem kér belőle. A nép nem akarja többé forrón enni a kollektívum ízetlen kásáját. A nép nem akarja az ideológiák béklyójával megkötni a saját kezét. A nép szabad kezet akar. Ilyeneket mondtak a népvezérek, miközben megtestesítették a belga népakaratot. Ezeket mondták mindaddig, míg a népakarat nem szentesítette a népakarók mandátumát. Mert attól kezdve nagyon érzékenyen, nagyon empatikuson, nagyon készségesen próbálják megelőzni a népet. Hogy törődne a nép csak a maga dolgával, míg a vezérek és serény hadaik pedig szemük előtt tartják a nép boldogulását, szívükön viselik a nép sorsát, lélekben percről-percre a néppel tartanak, a néppel kelnek és a néppel fekszenek, s ha kell, a népért még a kisujjukat is képesek megmozdítani. Példát is mondhatok. Kapja azt a sok levelet a költő, aki most az irodalmi lapok helyett a néppel áll levelező viszonyban, és a sok levélből megérti, hogy a népnek (tft'ánsága vagyon. Kér. Azt kéri a nép, hogy azok a médiákok ne hazudozzák aztat a sok hamisságot, meg. hogy a tekintetes nemzet is látszódjék, meg hallatszódjék azokbu', nemcsak az idegenyeknek a megtívesztő arckípe, meg hanghordozása. Amikor ezeket a sorokat olvassa a költő, hát úgy megmelegszik a szíve, hogy alig bírja begombolni a zakóját. Mingyá' észbe is veszi, hogy akkor ő most egybe kő, hogy híjjá a gyűlést. A népnek nagygyűlésit, ahol az majd hangot is tud adni kérésinek, nemcsak a postát hizlalja a rengeteg levelezéssel. Meg aztán azt sem szabad elfelejteni, hogy soha annyian nem hallgattak régen egy költőt, mint a mostani, erősen semleges népgyűlések idején. S, ami már tényleg csak a mesében lehetséges, a népnek utat mutató költő, miközben fáklyaként lobog, még hűtőtényezőnek is beválik. Csillapítja a népet, mint holmi idegnyugtató felhőjáték. Lebeszéli a népet arról, hogy mindjárt az ablakon dobálja ki a neki nem tetsző médiumfelelősöket. Mindenki láthatja, a költő teljesen át van itatva a nép iránti felelősséggel. Nem is ő akar az első sorokban menetelni, amikor a nép spontán, pártfüggetlen módon összefogódzik, s kalákában kiemeli végre a médiákat a hazugságok fertőjének igájából. A költő csak eszköz a nép kezében. A fölszabadulás eszköze, s valljuk meg, ennél alább egy belga költő nem adhatja. Ha kér a nép, ad neki! Nekem meg csak annyi jut eszembe erről, amit kedves, idős lalintanárunk mondott egyszer - az az öregúr, aki már 1981-ben is azt sugározta magából, hogy azért Belgiumban is megmaradhat az ember normálisnak -, hogy: „nem olyan egyszerű ez, mint, hogy fogunk egy krumplit, aztán kidobjuk az ablakon." BALOG JÓZSEF A nemzet őszinte szolgálatában Széchenyi István születésének 200. évfordulójára mély benyomást keltő csodaalbumot adott ki nemrégiben a Helikon Kiadó, Fenyő Ervin összeállításában. A hatást szép kiállításával, a gondos nyomdatechnikával, 126 illusztrációs fekete-fehér és színes képanyagával, a gondos szerkesztéssel, egész mondanivalójával kelti. Lapozgatása, mustrálása, tallózása közben arra is hamar rájön az ember, hogy ez a mű az okos ismeretterjesztés és a tudományos feltárás míves ötvözete. Csak kevesek képesek ilyen és hasonló művek megalkotására. Élénkbe tárul az albumból Széchenyi István szerteágazó gazdasági és szervező tevékenysége. Ez annál is inkább érdekes iehet számunkra, mert a korabeli Magyarországon igen kevés olyan probléma létezett, amihez Széchenyi valamilyen módon nem kapcsolódott. Nappal harcolt, győzködött és levelezett a legnemesebb ügyek érdekében, éjszaka pedig naplót írt, amelynek minden sorát még ma sem ismerjük a maguk teljességében. Ugyanezt tette még Döblingben is. Sajnos Széchenyi-képünk ma sem teljes, mert az elmúlt 40-50 évben alig foglalkoztak vele a kutatók, ugyanis a politika azt tartotta róla, hogy ő volt a forradalom „arisztokrata árulója". Arról is érdemes válaszokat kaphatunk az album oldalairól, hogy Széchenyi idegi eredetű problémáinak milyen szerepük lehetett döntéseiben. Szakvéleményeket is idézve, megállapíthatjuk, hogy Széchenyinek örökölt személyiségzavara lehetett, amely hangulat- és indítékvilágát befolyásolta, de nem érintette memóriáját, logikáját, kivételes színvonalalkotókészségét. Értelmi vilá- -m gát azonban mélységesen áthatották érzelmi hullámzásai. Ugyanakkor racionális gondolkodásából sohasem engedett, még akkor sem, ha sokakban antipátiát váltott ki. (Széchenyi betegsége: a timopátia a hangulat- és indítékvilág kóros ingadozását jelenti. Ez általános betegség lehetett, sőt korunkban talán népbetegség is. Ezt az átlagembernél elfogadja a közvélemény, de a legnagyobb magyar esetében?) Nehéz kérdés, mert a korszak, amelyben Széchenyi élt, történelmileg még nem ért véget. Ma is abban a korszakban élünk, ezért a múlt század legjobbjai kiválóan alkalmasak arra, hogy gondjainkat az ő nevükben kíséreljük meg megoldani. Pedig micsoda különbség. Ez annál is inkább igen nehéz, mert az elmúlt 50 évben alig volt olyan súlyú politikai vezetőnk, mint amilyenek a 19. században teremtek. (Talán az egy Teleki Pál, de ő is öngyilkos lett.) Az is kitűnik a recenzált műből, hogy Széchenyi Istvánnak a negyvenes évektől már nem volt igaza, elsődlegesen politikailag. Olyan problémák merültek fel a hazai polgári átalakulásban, amelyeket az új nemzedék már sokkal jobban felismert és megértett, mint ő. Wesselényi nyomán Kossuth és Deák. Persze mindeme megállapítások nem kisebbíthetik Széchenyi zsenialitását. Ugyanakkor egyetlen históriai fordulat sem feledheti Széchenyit, mert kivételesen zseniális életet élt: az Akadémia megalapítása, a Tisza és az Al-Duna szabályozása, a gőzhajózás megindítása, a Lánchíd megépítése, a lótenyésztés fellendítése, könyvei, mind megindító időszerűséget hirdetnek. Gigászi munkát végzett, amelynek eredményei jószerével ismertek. Fenyő Ervin összeállításában hű képet kaphatunk Széchenyi egyes küzdelmeiről, megismerhetjük szerelmi életét, egyben sorozatos csalódásait (a legnagyobbat egy általa királynőnek nevezett hölggyel szemben), magánéletének kevés boldogságát, újabb és újabb keserűségeit, öngyötréseit. Mindezek ellenére nemzetéért nemzedéke fölé tudott emelkedni. ,Mióta élek, mondhatatlan vágy létezik lelkemben, Magyarország kifejtése, a magyar nemzet feldicsőítése él minden csepp véremben." (Kelet Népe, 1841.) Úgy gondolom, hogy ezek a gondolatok nekünk is szólnak: hogy anyagi és szellemi életünk felette könnyű?" Széchenyi nemcsak beszélt, hanem tett is. Nem mástól várt példát, maga tette, és bűnbánó hittel könyörgött is. És ennek az önbizalmát vesztett nemzetnek Széchenyi most igazán és ismét példákat adhat(na), minden címke nélkül. A jelen kor emberének Széchenyi rengeteget üzenhet, s ezeket fel kell tudnunk fogni, mert a jelen európaisága a múlt eredményei nélkül el sem képzelhetők, nem valósíthatók meg. De példakép(ek) is kellenek. Széchenyi az. Hozzá méltó tennivalókat kell végrehajtanunk, és sokszor nem többet, csak az ember és ember közötti hidat. Ez az album Széchenyi István teljes emberi énjét adja az olvasónak, a történelmi távlatból a mai életközeibe, mindannyiónknak, magyaroknak. A kötet Arany János versével kezdődik, és Kosztolányi Dezső írásával fejeződik be. BÁTYAI JENŐ Vetélkedő iskolásoknak Én ezt tudom! - címmel rendez Ki mit tud-ot az 1991/92-es tanévben a HEX kulturális szolgáltató kft., a Szegedi Extra a következő kategóriákban: versmondás, prózamondás (három korcsoportban, alsó- fölső- és középiskolás korosztályúaknak), népdal, táncdal, szólóhangszer, kamarazene, humor-paródia, egyéb, tánc (néptánc, népi játék - iskolai, együttesi megoszlásban), társastánc, discotánc (három korcsoportban), egyéb tánc. E kategóriák műsorideje legfeljebb 5 perc lehet. A dramatikus játék és bábjáték kategóriákban a műsoridő 15 perc. A selejtezőket az egyéni kategóriákban 1992. januárjának végén, a csoportos résztvevőknek 1992. februárjában tartják. Az elődöntők márciusban, a középdöntők áprilisban, a döntő májusban lesz. A jelentkezési határidő 1991. december 10., a nevezési lapok már átvehetők az Én ezt tudom irodájában, a Tisza Lajos körút 2-4.-ben, Fehér Krisztinánál. (Telefon:24-957) Filmlevél Magyarok és Madzsarok S ezennel töredelmesen bevallom, mcgcsiklandott némi prekoncepcióra való hajlam a Julianust illetően. Főképp a film terjedelme csalogatott azon mellékgondolatokra, melyek szerint vasárnap délután filmeposzt, vagy ha nem, hát megfilmesített nagyregényt látok majd a világutazó Domonkos-rendi barátról. Szóval azt gondoltam, hogy valami nagy, valami történelmi monstre készült itten, Koltav Gábor rendezésében. Ebben nem csalódtam. Nagynak ugyan valóban nagy volt. dc hogy mi is valójában, ez itt a kétdés. Van ugye a magyar történelem, s ennek akadnak filmre alkamas, ha úgy tetszik nemes és magasztos, népnevelő pillanatai. Ilyen például, gondolta a rendező, a vérgőzös, politikai bclvillongásoktól és tatárhordáktól veszélyeztetett Magyarország a tizenharmadik század elején. Amikor a politikai csatározások és a szerelem csábos szirénhangjainak hullámaiból kiemelkedik egy fiatalember, és oly nemes célnak szenteli az életét, minthogy megkeresi a Volga folyó mellett maradt madzsarokat, hirdetve nekik szentséges fényt, megváltó keresztet, szebb és közös jövőt. Mi sikerült mármost e filmben Koltaynak, s mi nem? Sikerült egy végtelenül hosszú, dagályos, néhol egészen komikus mesét csinálnia. Mesefilmet fölnőtt gyerekeknek. Sikerült megnyernie néhány villanásnyi időre és iciri-piciri szerepekre világsztárokat, mely szerepeket honi színészek is könnyed természetességgel megoldottak volna. Sikerült elvinni a stábot igazi sivatagokba, igazi agyagsikátorokba, igazi pálmafák alá, ahol igazi tevék ringatóztak és bámultak igazi kamerába. Nem sikerült Juliánusból jellemet formálni. Sajnáltam Hirtlinget. E hosszú film alatt gyakorlatilag annyit tudunk meg róla, hogy nagyon keletre akar menni, vissza az osi földre. Juliánus szenvedő hós, utópista, legcndalovag lenne, mesehős marad. Dc olyan hittel, hogy még a nagy sivatagnak is nekimegy, bele a rengeteg homok közepébe, csak úgy a Nap után. Gondolom. Koltav szimbólumnak szánja, hogy Julianus milyen rettenthetetlen, kitartó és bátor. Rossz szimbólum, mert az az ember nem kitartó és nem rettenthetetlen, aki egy bőriszákkal és egy beteg baráttal nekimegy az ismeretlen sivatagnak, hanem egyszerűen hülye. Ilyen hosszú filmbe némi pragmatizmus is elfért volna. Találni egy karaván utat például, s ottan közlekedni, ha már ennyi homokról van szó, fejenként legalább egy iszákot hurcolászni, takarót vinni, mert hát az éjszakák arrafelé hűvösek, habár igaz, Juliánus csak Nappal haladt, éjszaka biztos nem volt forgatás. Aztán nem sikerült a történelmet a hőshöz szervesen kapcsolni. A királyurak és királynék, koronák és megterített asztalok puszta dekorációk maradnak. Nem sikerült a történelmet térszerűen, mélységeiben ábrázolni. Nem sikerült elkerülni a kínos stílustöréseket, mert például a gyermek Juliánusék egy tizenkilencedik századi jobbágyportán laknak. Aztán amikor a fölnőtt Juliánus találkozik két igazi ósmagyarral - véletlenül épp két mandulaszemű színész az: Vencel Vera és Kozák András -, gyönyörű mondatokat hallunk. Kábé ebben a stílusban: Arra menc tovább utu igényesen. Enyhén szólva mulatságos volt. Ebben a nagy hosszúságban a dolgok elhomályosultak. Néha egyetlen mozdulat, egy röpke snitt, pontosabb, mint tíz perces rettentő agonizálás. Hosszúak, mesterkéltek a párbeszédek is. Nehéz dolog ebben az irónikus, olykor cinikus világban a pátosz eszközével élni. Mégsem lehetetlen. A napokban láthattuk a televízióban Makk Károly Magyar rekviem című filmjét, mely ötvenhatos halálra ítéltekről szólt, egy zárkában tucatnyi ember, sorsok, típusok, különböző jellemek, de mind a bitófára várva. Annak a filmnek az volt a legtanulságosabb erénye, hogy Makk megérezte a különbséget pátosz és dagályosság között, Koltay azonban csak annyit érzett, hogy most valami jó hosszút kell csinálnia. Szó se róla, megcsinálta. Máskülönben semmi különöset. DARVASI LÁSZLÓ Bartók Béla kórusmüvei Bartók Béla születésének 110. évfordulója alkalmából ünnepi hangversenyt rendeznek kórusmúveiból ma, kedden este 7 órakor a Tisza Szálló koncerttermében. A programban közreműködik az Újszegedi Kamarazenekar (vezényel Kiss Ernő), a Rókusi I. Számú Altalános Iskola Kodály Kórusa (vezényel Kalmár Ferencné), a csongrádi Ének-Zenei Altalános Iskola énekkara (vezényel Kocsis Istvánné), a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola I. sz. Gyakorló Általános Iskolájának Bartók Kórusa (vezényel Erdősné Fagler Erika), a SZOTE Védőnőképző női kara (vezényel Delleyné Halama Piroska), a Tömörkény István Gimnázium leánykara (vezényel Dohány Gabriella), a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Kardos Pál női kara (vezényel Ordassi Péter), a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Konzervatóriumának énekkara (vezényel Berényi Bogáta) és a Szegedi Bartók Kórus (vezényel Rozgonyi Éva). Az emlékhangverseny a Magyar Kórus és Zenekari Alapítvány javára szer veződött, önkéntes hozzájárulás a helyszínen, vagy az MNB 219—98698/70105 532 számlaszámon. Ki szerezte Mozartot? „Bach műveit maga az Úristen írta álnéven". - Ezt a lényegét tekintve igaz gondolatot nemrégiben olvastam (sajnos, nem emlékszem, kitől), s rögtön folytattam is magamban: Mozart zenéjét viszont az angyalok szerezték. Persze időnként a bukott angyalok is beszálltak - különben aligha született volna meg a Don Giovanni vagy a „démoni" d-moll zongoraverseny (K. 466), amely az őt időrendben követő, de a mozarti derúhöz visszatérő K. 467-es C-dúrral együtt jelent meg a Hungaroton kiadásában - Jandó Jenővel a „főszerepben". Mozart huszonhét zongoraversenyt írt, minden fellépésére egy újat - ezt akkoriban még el is várták a zeneszerzőktől s ebből huszonhárom remekmű (azért csak annyi, mert az első négy az egyik Bach-fiú, Johann Christian szonátáinak átirata). A Hungaroton a nyolcvanas évek elején kezdte^ Mozart-zongoraverseny összkiadását, előbb Ránki Dezsővel, majd Kocsis Zoltánt is bevonva, s amikor az igazgatóváltás miatt kettészakadt a magyar hanglemezgyártás és a zenei élet is, attól tartottam, hogy a szép sorozat, amelynek valamennyi lemezét megvettem (még akkor is, ha az adott művekből több felvételem is volt már), abbamarad - Kocsis és Ránki ugyanis követte Bors Jenőt a Quinthez. Szerencsére, nem ez történt, a kiváló, bár kisebb hírű Jandó Jenőt kérték fel a folytatásra, s amennyire meg tudom ítélni, nem érdemtelenül. Engem elsősorban a d-moll versenymű érdekelt - a „nagy" g-moll szimfónia mellett ez a legkedvesebb Mozart-zeném -, első tételében olyan pokolkapuk nyílnak, a második olyan paradicsomi fényű, s a harmadik az időnként belerecsegő vásári trombitáival olyan földi, bár nem földhözragadt, hogy ma is, mint kamaszkoromban, borzongással és a borzongásból a teljes felszabadultság bizsergéséig eljutva hallgatom - valami ilyesmit érezhetett Dante, amikor a poklot és a purgatóriumot bejárva búcsút vett addigi kalauzától, Vergiliustól, s a mennyország küszöbén már látta Beatricét, aki továbbvezeti. Ezt a dantei fényrelépést igazából Mozart élhette át - erről tanúskodik a lemez másik darabja, a C-dúr zongoraverseny. Ez a mú ismét angyalian derűs és angyalian szomorú, ahogy ezt Mozarttól el is várja a mai zenehallgató. (Én ebben kivétel vagyok - azt az alig tíz moll-alaphangnemú darabját szeretem legjobban, amelyek a hatszáznál több dúr-hangnemekben (főleg a napfényes C-dúrban) írott mű tengerén magányos szigetekként bukkannak fel. (Elnézést a rokokós kifejezésért, a témából következett...) Van olyan barátom, akinek Mozart nemcsak a zeneművészet csúcsát jelenti, hanem az utolsó komponistát is, akit még hallgatni szokott. Nem fogadom el ezt a beszűkülést, de megértem. Mozart és az őt túlélő, bár nála idősebb Haydn után, elsősorban Beethoven fellépésével megváltozott a zene szerepe - addig „csak" zene volt, s még programhoz kötődve is a zenei formákon belül maradt, míg Beethoven már lázas kiáltványokat komponált, a romantikusok pedig még tovább mentek náluk egybemosódott zene, irodalom és politikai hitvallás. Én ezt is szeretem, bár volt idő, amikor idegenkedtem tőle. De megértem a barátomat - ha nem „lelki gyújtósra". hanem tiszta zenére vágyom, én is a Mozart-lemezeim között keresgélek. Mozart zenéjét az angyalok szerezték. De ki szerezte magát Mozartot? Talán Johann Sebastian Bach - Úristen álnéven? BAKA ISTVÁN