Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-26 / 251. szám

SZOMBAT, 1991. OKT. 26. DM MAGAZIN 7 A menetrend A meterológusok előrejelzése, valljuk csak meg. egészen váratlanul, bekövetkezett. Bár ezúttal valóban tévedhettek volna. De szürke és hasas hófelhőkkel csakugyan besüvített a sarkvidéki hideg, és a férfi nem tudta, dühös-e, vagy inkább elkeseredett. Nézte állomásának hóbefútta, jégvirágos ablakát és lassan ökölbe szorult a keze. Kint csípős, apró szemű hó kavargott, s a jeges szél áthúzott a kicsiny forgalmista irodán is. Kattogott a rozsdás radiátor, de a férfit nem ez a zaj zavarta. Arra gondolt, hogy csak a tél tud fütyülni. Más évszak nem. Mert a tavasznak gyerek hegedűje van. a nyárnak gordonkája, az ősz hosszú és lágy futamokkal zongorázik, a tél pedig fütyül. Éles és kíméletlen hang ez, és még a feldíszített, zenélő Karácsonyfából is kihallik. A vonatok sípja, persze, más. Az mélyebb, öblösebb. és mindig valamelyik ismerős vonatvezetőt hozza, mégha néhány pillanatra is, de hát a vasútban éppen az a legszebb, hogy tudjuk, éppen merre járnak a barátok. Kiinteget a rohanó tonnákról a szakállas, a kopasz, vagy a gyerek. A barátaim, gondolta hirtelen a férfi és ellágyult. Egyszer egy országos vasutas találkozón fogadást kötöttek vele. 0, ennek a jelentéktelen, bár mégiscsak fővonalon lévő kisállomásnak a főnöke mondaná el. hogy az adott pillanatban ki, hol jár. Merthogy annyit dicsekedett ezzel. Most akkor bizonyíthat! Mosolyogtak rajta, a vállát veregették. Időpontot, és szolgálatrendet kérek, mondta a férfi a szokásosnál halkabban, és amikor megkapta, gondolkodás nélkül sorolta az express, gyors, sebes és személy vonatok tartózkodási helyét, a vár ható és bekalkulálható késéseket, az ügyeletes vonatvezetőket. Vagyis a barátait, akik ott ültek körülötte és gondtalanok voltak, teli pofával falták a birka pörköltet, itták a langyos, alig habzó sört. De amikor elkezdte, hirtelen akkora csend lett körülötte, hogy a másik asztaltól is odanéztek, aztán a következőtől is, és így tovább, csönd lett a hatalmas teremben, még a zenekar is elhallgatott és ötszáz vasutas és vasutas feleség bámulta a férfit, aki pedig az asztal alatt belekapaszkodott a felesége remegő kezébe, és aztán már nem engedte el, egész este szorította, mert tudta, legalábbis így mesélte később, ebben a néhány pillanatban megtörtént az élete. És hajnalban úgy zokogott, hogy a felesége, mintha csak a gyereke lenne, átölelte, suttogott a fülébe, megrendülve csitítgatta. Túlettem magam. mondta reggel a férfi, és nem nézett az asszonyra, aki zavartan simogatta az átázott nagypámát. És a tél nemcsak fütyül. Olykor felborít minden törvényt, szabályt és okosan megtervezett emberi számítást is. Igen, gondolta a férfi, a télnek leginkább erre van hajlama. A töltéseken alattomos hóbuckák nőnek, fagyott fák szaggatják le a vezetékeket, a sínekre vastag jég tapad, a vonatok késnek, el sem indulnak, vagy vesztegelnek kinn a sík vidéken, netán éppen egy hóomlással fenyegető hágó alatt, és ilyenkor a menetrendek, már bocsánat, szart sem érnek és ez az igazi vasutasnak, már bocsánat, olyan érzés, mintha kiderülne, a Bibliának semmi köze Istenhez, azt csak úgy kitalálták, merő szórakozásból, az idő gondtalan múlatására. A férfi megremegett, ideges mozdulattal elzárta a recsegő rádiót, amin éppen a tíz órás híreket mondták, aztán felkapta a fejét. Zajt hallott, gyanúsat, felingerlót. Már be kellett volna zárnia a váróterem rozoga ajtajait, de azt gondolta, ilyen hidegben biztos nem téved erre csavargó. Rosszul gondolta. A rongyokba csavart idegen ott feküdt a kicsi terem egyetlen padján, bámult a légyszaros plafonra, és fütyörészett. A férfi elképedve állt meg az ajtóban, és amikor összeakadt a tekintetük, csak annyit reszelt ki a torkán: Takarodj! Az idegen, a csavargókra jellemzően bizonytalan életkorú férfi, megvetően elmosolyodott: Én?! A férfi karja lendült, nem szólt, csak mutatta az utat. A csavargó lassan cihelődött. A küszöbnél egy pillanatra nagyon közel kerültek egymáshoz. A férfi hirtelen arrébb húzódott, mert megcsapta a mosdatlanság savanyú és áporodott szaga. De a csavargó visszakapta a fejét. Elrebbent egymástól a két vastag, nyálas ajak. - Gyűlölöm a nőket, tudod, gyűlölöm! - vicsorogta. Aztán kiballagott az állomásnak a városka felé eső, az utolsó utcai lámpától még éppen bevilágított oldalára, és megállt a kicsi park közepén, ahol hegedűszóra tavasszal rózsák nyílnak, csak állt és vigyorgott a kavargó, metsző hóesésben. A férfi irodája hátsó, kisablakából figyelte. Elhagyta a felesége? Megszökött valakivel? Megcsalta? Kisemmizte? Dehát nő volt az anyja is!? Lelencházba dugták? A lánya tette tönkre? Fél óra múlva kiment érte. A szél jó adag havat fújt a szemébe, a csavargó pedig már olyan volt, mint egy hóember. - Na jó, gyere be - mondta neki a gonoszul fütyülő szélben. A csavargó ledörzsölte arcáról a havat és elmosolyodott: Én? - Feküdj le és aludj! - mondta a férfi. Az éjféli hírek se ígértek sok jót. Északról, szólt a jelentés, újabb hideghullámok támadnak, viharos erejű széllel, hóval. A férfi újra kibámult az ablakon, hallgatózott néhány másodpercet, aztán felállt a csöndesen zümmögő irányító pulttól, a ruhás szekrényhez lépett, és kivett egy bontatlan konyakos üveget. Leszakította a kupakot, töltött magának, gyorsan lehajtotta, majd levett a szekrény polcáról még egy feles poharat. De a keze megakadt a levegőben. Visszatette a poharat. Újratöltött, lehúzta gyorsan ezt is. Aztán megint ivott. Végül csak kivette a másik poharat, teli töltötte, és kivitte a csavargónak. Az hortyogva aludt már. s amikor felriadt, csak bambán pislogott az arcába húzott rongyokból, a konyakos poharat bámulta, aztán elvigyorodva utánakapott: Én?! - Csak annyit akarok mondani suttogta megbillenve a férfi - hogy haldoklik a feleségem. Három napja bevittem a kórházba és bent tartották. Tudod, nagyon lefogyott...Mint az ujjam. A csavargó ekkor vette észre, hogy a férfi részeg. Az megtántorodott, és ha a másik utána nem kap. elvágódik. Súrolta egymást a két arc. A férfi megmarkolta a csavargó tarkóját és egészen közelről motyogott a szájába. - Tudod, te mi az, hogy gyomorrák?! és elájult. A csavargó azt gondolta, nem is a részegség, inkább a fájdalom miatt. Visszacipelte a nehéz, élettelen testet az irodába és a lópokrócos, szolgálati priccsre fektette. A konyakos üvegben volt még egy áttetsző, sárga nyelet, azt lehúzta. Böffentett, köpött egyet, aztán maga alá húzta az iroda egyetlen székét. Fél óra múlva a férfi arra riadt, hogy ég a gyomra, büdös van, és hogy valaki fütyörészik. A csavargó ott üldögélt a fejénél, és egy menetrendet lapozgatott. A vasutas megmozdult, hirtelen egymásra néztek. Most már nem tudni, melyikük fordította el előbb a fejét. Talán nem is fontos. Reggelre váratlanul elállt a szél, és a behavazott vidék olyan hálásan ragyogott a napsütésben,1 mintha most már az idők végezetéig csak ezt kellene tennie. A csavargó szedelőzködött. Fütyörészett, és az állomás előtt bele-belerúgott a bokáig érő hóba. Hirtelen viszafordult, és felröhögött. A férfi látta, hogyan süllyeszti el rongyai között a menetrendet. Nem szólt. Égő gyomrát masszírozta, nézett a távolodó alak után, és arra gondolt, ha majd délután bemegy a kórházba, hogyan mesélje el ezt az éjszakát, ezt az embert és ezt a csodálatos téli fényt a feleségének. DARVASI LÁSZLÓ KÁLMÁN ZSOLT A folyam Égszínű patakkal sodródik egy páros levéllel ringó faág. Elérjük-e így a tengert? Mint homokszemmel a szomjúhozó világ Egy nincstelen folyamon. egy szokottnak hitt holnapon Mikor kora reggel fáradtan megyünk el Rendetlenül hagyva régen megunt szobánk. MÁRKUS KRISZTINA Nyár ZELEI PÉTER Selyempapíron, lassan írom a szél könnyen tövisre fújja. Cifra betűvel szoktad-e írni, fanyar mosollyal gépelni újra? Nyár van. Napernyő. „Flair" kerti bútor Míg szellőnk hajammal cicázgat, lábujjam ég a forró kavicstól Tedd fel a székre makrancsos bokádat! Portréim Portréim mozzanatuk. Fény vetíti falamra, ha fordulok. Kijárat Kijárat. A Pokol felé. Hol felszakad, mit simítottál. Kijárat. A pokol felé. Ordít ott, hol csitítottál. Kijárat. A Pokol felé. Hol jajod körül süketen nyúlik a Végtelenség. Zöldvíz-kisasszony Akkor már a határokon jártam. A széles pusztákon kihalt kővárosokból néztem a Napot, alacsonyan lebegett a sötét felhősávok közt. Hosszúra nyúlt árnyam mutatta az irányt, zöld-kék mocsáron rovarevő növények és békanyál közt ezüst lidérc-láng vezetett. Hallottam, amint békák hada üdvözölte a Holdat, ki a felhőposvánvból hófehér sugarain harmatot bocsátott alá a füvekre. Fénybogarakat láttam kiszáradt fa fekete kérgén, zölded-mohos lepke rakta petéit a fakéreg alá. Zöldvíz-kisasszony várt rám, mohaágyra fektetett. Feküdtem és néztem a felhőket, arcomat zuzmó borította, ezüstös-hamvas foltokban. Zöldvíz-kisasszony mosolygott. Lábam a vízbe lógott, apró rákok falatoztak belőle, telepedtek körmeim alá. Sebeim megmozdultak, meztelen csigává duzzadtak és szanaszét másztak, fel a korhadt farönkökre s a zöld kövekre. Feküdtem mohaágyamon, Zöldvíz-kiasszony megérintett, éreztem csontjaim feloldódnak, fehér, zavaros folyadékként bőröm pórusain át kicsordulnak. Zöldvíz-kiasszony ezüst kehelyben fogta föl nedvem s fölhajtotta: karcsú, hófehér fa sarjadt testéből, ezüst-zöld levélkéket, dús szőlőfürtöket himbált rajta a szél. Ujjaim gyökerekként fúródtam a földbe, zöld szőrökként sarjadó fűszálak nőttek bőrömből, szemeim helyén liliomok nyíltak, fehéren világítva a sötétben. Békák hada üdvözölte a Holdat, denevérek hasadtak le fekete faágakról, szálltak az ezüst fényben szanaszét. Magasra nőttek a különös, fehér virágok: elszunnyadtam egy apró magban. Felkap és messzire visz a szél. BENDA BALÁZS Te, ahogy elfogyol Annak a története, hogy hogyan foggyál le tíz kilogrammot testednek súlyából. Ezt úgy kell csinálni, hogy naponta veszítesz testednek súlyából egy kilogrammot. Ez úgy megy, hogy lemész gyalog a magas házak egyikének nyolcadik, vagy hetedik emeletéről. Ahogy haladunk egyre lejjebb, a nehézkedés nő, testsúlyunk most ideiglenesen szintén, egyre gyorsabbak vagyunk, és a lábunk olyan, mint macskáé, és már vége a lépcsőknek és kint a levegőn és a tömegközlekedési eszköz eljöttét várva már elkezdődött, hogy kevesebb legyél. Ilyankor dohánvzol, és megremeg egy kicsit a vállad, hogy csak a testsúlyod csökkenjen, mert minden azért van. de semmi nem történik, amíg fel nem szállsz a hátsó ajtón és a hátsó ablakon kinézni el nem kezdesz, a tenyered mindkettő olyan kedvesen kapaszkodik a kapaszkodó fémbe, együtt ringasz a járművel, itt szeretsz leszállni, de szégyelled, és csak a következőnél. Itt olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudsz, bemenni a legközelebbi jelentéktelen helyre, ahol semmi dolgod sincsen, megnyugodni a közönytől, és kerülni a T-betűs szavakat, aztán esetleg telefonálsz és izgalommal vársz, üresség. Ez egy nap. Még történik néhány dolog ugyan, ezek elmondásra várnak, vagy sem. Ahogy a székleted ürül és ahogy izzadtságod párolog, és a lehelleted távozik, úgy száll el belőled a te testednek a súlya is, és úgy csökken a te testednek a súlya is, ha minden nap megteszed az itt leírtakat és még leírandókat, ha ügyelsz arra, hogy váltakozzon benned a sok jórossz érzés, ha örü Isz és utáni szomorú és egyikből kicsi és a másikból sok, de ügyelj a sorrendre is. hogy ez igazán hatásos legyen, mikor a nap kikelti a teknősbékatojásokat, úgy kezdődik el a halálod is, remélem eleget fogytál a te testsúlyodból. Ha igen, már csak várnod kell, néhányszor megismétlődik ez veled, de reménykedj, testvérem, lassan úgyis találkozunk egy kicsicsicsit vele. Ez a találkozás és még elmúlik. De a következő már nem. Talán. Ez, reméljük, a kellemes utazás kezdete lesz, aminek a végén ott áll egy tábla, Mávaut, de fölszállsz a járatra ismét, és a hátsó ablakon nézel ki, azért, hogy gyarapodj, most már azért, hogy gyarapodj; mert itt ez. Szóval a következő nap. hogy foggyál, úgy telik majd el, hogy most a napon állsz, és a lélegzeted néha visszatartod és. Ezt sokáig csinálod, közbenjléggé fölingerled magad, és ezáltal vagy fogyol, vagy hízol... A későbbiekben viszont mindez eredményes lesz. Hihetően hangzik. Tessék a következő napot is kipróbálni. Közelebb kerülnek akkor a vágyak.