Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-19 / 246. szám
TARTALOM Hogy vagy, Kelet-Európa? 2 A Szegedért Alapítvány felhívása 3 Abortuszügyek 4-5 Dosztojevszkij a vesztőhelyen 6 Beszélgetés Horthy Istvánnéval 7 Családi magazin 8-9 Ma: Szeged SCHajdúnánás 11 Hirdetés 12-13 Szolgáltatás 14 Tv- és rádióműsor 15 Szűcs Édua rajza 16 • • Öngól A hír szent, a vélemény szabad. Ehhez képest szabadon is csatangol némelykor ide-oda házunk táján, ahol sokszor és sok minden nincsen rendben, sokszor és sok ember ugrik egymás torkának, egy valamiről azonban mindeddig mégis híresek voltunk: nem voltunk idegengyűlölő, befelé forduló nemzet. Nem utáltunk ki országunkból románsága miatt egy román néptáncegyüttest, mert Ceausescu azt művelte, amit művelt. Nem vetjük meg a francia kultúrát, mert Clemenceau 21-ben afölött bábáskodott, ami fölött bábáskodott, és megyénkben nem nevezzük hazaárulónak a deszki szerbeket, mert szerbek. Voltak helyek és idők, ahol és amikor a politika befolyásolt mindent - itthon is, amikor Jugoszlávia futballcsapatát politikai okok miatt illett mindenáron legyőzni. De akkor a vélemény még nem volt szabad, meglehet, cinikus sem volt ennyire. Most az. Hogy Hatvani Zoltán kisgazda önkormányzati képviselőnek a csütörtöki közgyűlésen elhangzott szavaival éljünk, „a Crvena Zvezda labdarúgócsapata keressen magának stadiont Eszéken vagy Vukováron, s ne a Tisza-parti városban". Az a Zvezda, amelynek vezetői által - többször és nyilvánosan - hangoztatotton semmi köze nincs sem a politikához, sem a horvátországi harcokhoz, hacsak annyi nem, - az iménti idézet stílusához igazodva -, hogy ők is lőnek. Igaz, csak kapura. Szó, ami szó, a Zvezda kapcsán elég sok érvet és ellenérvet hallottunk már, némelyiket az elmúlt mérkőzés tapasztalataiból okulva meg is lehetne fogadni, de csupán a „depolitizált" szerb bajnok és Szeged városa érdekében, semmi esetre sem ellenükben. Lehet megerősíteni a rendőri védelmet, lehet másként szervezni a szurkolók jövetelét, de nem lehet cinikusan sértegetni egy vendéget, amelyik futballozni jön, s nem háborúra agitálni, s amelyiknek a háború ugyanolyan katasztrófa, mint nekünk. Ha a Vukovárra küldözgetés nem vicc akart lenni (elég sértő és morbid vicc a BEK-győztes klubbal szemben), akkor a kisgazda képviselő - remélhetőleg csak saját véleményét hangoztatva - kiegyenlített, mint a viccben szereplő futballista, aki jobbal is és ballal is rúgott egy-egy gólt, mégis l-l lett a végeredmény. Ez öngól volt. PANEK JÓZSEF SZOMBAT, 1991. OKT. 19., 81. ÉVF. 246. SZÁM HAVI ELŐFIZETÉSI DÍJ: 185 FT, ÁRA: 8,30 FT Van-e a nemzetnek lelkiismerete? Vadaspark ma és holnap (írásunk a harmadik oldalon) Az érintetteken, a szenvedő alanyokon kívül kevesen tartják számon, hogy az 1981-től 1991-ig tartó tíz esztendő a rokkantak évtizede volt. A kezdetén a támogatásukat, a rehabilitációjukat illetően ígéretekben nem volt hiány. Történésekben annál inkább, hiszen semmi nem mozdult. Úgy tűnik, nem fontos ez senkinek, kivéve nekik, a születési rendellenesség, a baleset vagy betegség miatt teljes értéküket elvesztetteknek. Bizonyság rá, hogy az egészséges társak helyett még arra is ők kényszerülnek: maguk szervezzenek egy utolsó, figyelmeztető rendezvényt. A magyar társadalom egészének mentalitását híven tükrözi, hogy a ma befejeződő nemzetközi analitikai és rehabilitációs kiállítás, s az ehhez kapcsolódó - a rehabilitáció megannyi gátját ismertető - kerekasztal-megbeszéléseket tolókocsiban és tolókocsiból maguk a mozgáskorlátozottak - a Perdix Kft. tagjai - rendezték minden elismerést megérdemlő színvonalon. foglalkoztatásban. A rokkant azért nem, mert legfeljebb ha portás, vagy telefonkezelő lehet. Most már az sem, hiszen a létszámcsökkentéskor elsősorban az egészségkárosodottat küldik el. A munkanélküli segélynél pedig több, vagy mindenesetre biztonságosabb a rokkantsági nyugdíj. Mindezek okán a foglalkozási rehabilitáció nálunk egyenlő a rokkantosítással. A számok megdöbbentőek: Magyarországon 350 ezer rokkantnyugdíjas él, 70-75 százalékuk rehabilitálható, foglalkoztatható lenne. Ehelyett semmittevésre kényszerített. Az állam e „nemes gesztussal" milliárdokat pazarol, miközben nem old meg semmit. Ha ugyanis speciális, rehabilitációs munkahelyek és lehetőségek megteremtésére fordítaná e milliárdokat, nem veszítene sem anyagiakban, sem emberi értékekben. Igaz, a rehabilitáció drága, de olcsóbb egy fél ország rokkantosításánál. A foglalkozási rehabilitációval kapcsolatos gondok pedig csak fokozódnak, hiszen a munkanélküliség terjedésével az eddig is hátrányos helyzetű, csökkent munkaképességűek még inkább nehéz helyzetbe kerülnek. Pénz vagy szándék? Amíg nálunk az egészséges kitaszítja másságáért a fogyatékost, amíg számukra a teljes emberi élet szinte valamennyi kelléke hiányzik, amíg szemlesütve kerülgetik a bénát, a vakot, a nyomorékot, de még a lélekgondozóban kezelt, diliflepnisnek „becézett" embertársat is, addig a szociális rehabilitációról tán szólni sem érdemes. A szót. mégha a megdöbbentés erejével kívánna is hatni, már akkor sem értik meg a ma felnőttjei, akiket egy életen át hermetikusan igyekeztek elzárni a rokkant, sérült emberektől. Egy új, a csökkentképességű társat minden fenntartás nélkül elfogadó, vele együtt élni képes generációnak kell felnőnie ahhoz, hogy utolérhessük azokat az országokat, ahol a szó szoros értelmében úton-útfélen gondolnak a rokkant emberekre, ahol járdafeljárókat építenek a rokkantkocsiknak, ahol az autósztrádák mellett is vannak csak egészségkárosodottaknak kijelölt, speciális pihenőhelyek, ahol a csökkentértékűséghez igazítanak munkahelyeket, ahol a vaknak kis hangjelzést ad a közlekedési lámpa, hogy szabad az út. Hol vagyunk mi ettől? Pénzkérdés? Nem lehet erre fogni, hisz többe kerül leírni őket, mint az egészségesek közé visszasegíteni. S ha ennek ellenére mégsem tesszük, akkor a segítő szándékkal, a tenni akarással lehet valami baj. KALOCSAI KATALIN FOTÓ: SOMOGYI KÁRÓLYNÉ Szó, szó, szó... Évtizedek óta beszélnek arról, hogy az egészségüket vesztett, lelkileg vagy testileg rokkant emberek rehabilitációjának, a társadalomba történő visszasegítésének komplex megoldása halaszthatatlan. Nálunk ugyanis nincs egészségügyi rehabilitáció. A megrokkantat egyszerűen leírjuk, rokkantsági nyugdíjba tesszük, mert más lehetőség nem kínálkozik. Az egészségügyi rehabilitációtól persze korántsem csak a végtagjaikat mozdítani nem, vagy csak nehezen tudók, a vakok, a hallássérültek sorsa függ. Hisz rokkant vagy szebb kifejezéssel egészségkárosodott - a cukorbeteg, az infarktusból visszahozott, a hasnyálmirigy-gyulladást túlélt, a daganattal megvert, a vesebeteg, a lelki bajoktól szenvedő is. Ha a rokkantságot ily tág értelemben nézzük - márpedig másképpen nem lehet -, akkor nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a magyar társadalom tekintélyes része nem teljes értékű. Százezrek élnek betegként, kitaszítottként, a másság pecsétjével korántsem teljes emberi életet. E százezrek be-, illetve visszavezetése a társadalomba már az egészségügy intézményeiben megakad. Csak kiragadott példák: a mozgásszervi betegek számára sok helyen nincs rehabilitációs osztály vagy szakrendelés és „hiánycikk" a mozgásszervi rehabilitáció kulcsembere, a gyógytornász. A baleseti sérültek orvosi rehabilitációjára egyetlen intézményt sem találni Csongrád megyében. A szívbeteg gyer I mekek számára az országban két kardiológiai rehabilitációs központ működik. Az asztmában szenvedő kicsik nem juthatnak rászorultsági alapon a gyógyító úszásterápiához. S egyáltalán szóba hozható-e a vesebetegek rehabilitációja akkor, amikor a gyógyításra szorulók közül ezer beteg nem kapja a számára az életben maradást jelentő művesekezelést. Rehabilitáció = rokkantnyugdíj Ha mindezen akadályok ellenére mégis sikerrel fejeződik be az egészségügyi rehabilitáció, következik a nehezebbje. Az Egyesült Államokban adókedvezményekkel ösztönzik a vállalatokat a sérült emberek foglalkoztatására, hiszen ott tudják, hogy az állam és az egyén számára is kifizetődőbb, ha a sérültek értéket termelnek, kereső és egyben adófizető állampolgárokká lesznek, mintha szociális juttatásokkal segítenék óket. Nálunk jelenleg sem a munkáltatók, sem a csökkent munkaképességűek nem érdekeltek a Fortuna Tóth Valéria Szegeden élő Munkácsy-díjas szobrászművész Fortuna című új köztéri szobrát ma szombaton délután négy órakor avatják föl Szentesen, a posta előtti parkban. A kezében hőségszarut tartó kecses lányalak és az elegáns oszlop nagyszerűen oldja a mögötte lévő új épület geometrikus rendjét. A Szentesi Városszépítő Egyesület nevében Bucsányi György mond avatóbeszédet, közreműködnek a helyi gimnázium tanulói. WflflMiirfflMUioiffliwwiiiiMiviiM^ hiiiiiMtfflr-TMimiirrHr'yT^ Magyar hetek Torontóban Göncz Árpád államelnök csütörtökön este Torontóban ünnepélyesen megnyitotta a kanadai magyar heteket. A köztársasági elnök beszédében köszönetet mondott mindazoknak, akik anyagilag is segítették a magyar szó, gondolat és művészet fennmaradását, megjelenését a határokon túl. A nap folyamán Lincoln Alexander, Ontario tartomány kormányzója díszebédet adott a magyar államelnök tiszteletére, amelyen a torontói politikai, gazdasági és társadalmi élet sok jeles képviselője vett részt. Göncz Árpád pohárköszöntőjében méltatta a Magyarországnak nyújtott kanadai támogatás jelentőségét és javasolta: nyisson Ontario tartomány (az USA tagállamainak példájára) állandó gazdasági képviseletet Budapesten. A köztársasági elnök a művészeti galériában megnyitotta a mai magyar képzőművészek tárlatát, amelyet később több más kanadai és amerikai városban is bemutatnak.