Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-02 / 231. szám

10 KÖZ-ÉLET DÉLMAQYARORSZÁG SZERDA, 1991. OKT. 2. Egy kérdés környezete Súlyosan zavarja-e az államszervezet demokratikus működését Chrudinák Alajos alelnöki kinevezése? Imitátorok műsora Lettországban: Szaddám Húszéin iraki államfő, Joszif Sztálin volt szovjet pártfőtitkár és Adolf Hitler volt német birodalmi vezető hasonmásai a lett televízió show-műsorában 1991 szeptemberében. Mindhárom férfi a Kaukázus vidékéről érkezett. Kárpótlás Falvaink életében - de a városokéban is - időzített bomba lehet a kárpótlás mechanizmusába beépített licitálás. Ami ellen a törvényt ismerők java része berzenkedik, mi több, a maga módján tiltakozik, az alábbi alapvető, jellemző kérdéssel: - Miként versengjek azért a földdarabért, amit szüleim munkáltak a tulajdon jogán? Elképzelhető, hogy valaki, valakik, a környezetemből, megpróbálnak kitúrni a mezsgyére? Mások mezsgyéjére? A magyar faluközösségek nagy próbatétele lesz a kárpótlási törvénybe „finomításként" bekerült licitálás. Mint ismeretes, az eredeti tervezet nem tartalmazott hasonló megoldási javaslatot; az egyenlő esélyeket ily módon is hangsúlyozni kívánó politikai csoportosulások kérésére, az alkotmánybírósági döntés után került be ez az indulatokat könnyűszerrel felkorbácsolható passzus a törvénybe. Sokan jósolni bátorkodnak: végeláthatatlan pereskedésbe bonyolódik a föld népe; embernek ember lesz a farkasa; beláthatatlan leszámolási kényszerrel számolhatunk, ami megkeseríti életünket. Könnyű szívvel kimondhatnók a megoldást: mindenki csak saját örökségére licitáljon, ily módon a lehető legolcsóbban jut hozzá ahhoz, ami illeti. Vajon megértő fülekre talál-e emez intelem, a korlátlan vagyonhalmozásra spekuláló magánzók picinyke birodalmában? Erre nincs, nem lehet megelőlegezett választ adni. Viszont egy örökölt történettel példálódzhatok. A hamar elméjű tréfák egybeszedegetője, az erdélyi Andrád Sámuel elmeséli (Bécsben nyomtattatott 1789. esztendőben) annak az embernek a történetét, aki leesik a házról, és agyonüt mást. Némileg módosítva, az eredeti írásmód betartásával, így szól a tizennyolcadik századi skandalum: „Egy zsindelyezőleesék a házfedeliről egy emberre, kit úgy megüte leestével, hogy az mindjárt meghala, jóllehet, ő maga, a házfedő életben marada. A megholtnak atyjafia bévádolá a házfedőt a bírónak, és azt halálra kíváná. De mivel ez a gyilkosság történetből esett, a megölettetettnek pedig atyjafia szemért szemet, halálért halált kívánt, a bíró így tevé az ítéletét: A felperes hágjon fel egy magas ház fedelére, és essék le az alperesre." Kárpótlásul szólva megőrizvén a nyelvezetet: az, ki felebarátja földjéért epekedvén licitálásra vetemedik, könnyűszerrel kitúratik a sajátjából, amit pediglen magának tudott. Mondjuk és csinálják. PATAKI SÁNDOR A nagy reklámbuli A konkrét kérdés - miszerint hogyan értékelhető Göncz Árpád köztársasági elnök kinevezést megtagadó eljárása - vizsgálata előtt érdemes általánosságban vizsgálni az átmenet egyik alapproblémáját. Valamennyi parlamenti párt arra építette választási programját, hogy békés eszközökkel, jogállami módon történjék az új társadalmi rend kialakítása. Ezért nagyon fontos, hogy mindenki megmaradjon az alkotmányosság talaján. Ahhoz, hogy a nehéz átmenet során ez a társadalmi szintű egyetértés fel ne boruljon, nagyon fontos, hogy a politikai erők erről el ne feledkezzenek és tetteikkel, de még érveléseikkel se ezt meg ne ingassák. Ezen alapelv miatt elfogadhatatlan az olyan SZDSZ-felvetés, amely szerint pl. a televízió és a rádió alelnökeinek kinevezését szabályozó rendelet megkérdőjelezhető a jogszabály pártállami volta miatt. Vagy elfogadhatatlan volt ugyanezért a kisgazdák földfoglaló felhívása is. Mert ennek lesz következménye azután az, hogy az egyik szegedi masszázsszalon vezetője azért kifogásol(hat)ja a rendőri intézkedést, mert a jogalap úgymond pártállami. Ha valamely politikai erő az érdekei miatt precedenst teremt az ilyetén való jogszemléletével, akkor eljöhet az idő, amikor már nincs megállás a megkérdőjelezésben. Ezért aztán valamennyi ilyen érvelés elutasítandó, de egy magát liberálisként meghatározó párttól különösen irritáló. A nyári politikai uborkaszezon után Debreceni József MDF-es képviselő nagy követ dobott az állóvízbe, mikor immáron híres cikkében megindokolta, hogy a köztársasági elnök eljárása miért nem volt jogszerű. Megmozdult a közélet egyik része és rácsapott az írásra és a képviselőre. Az ellenzéki politikusok, „független" közéletiek és a „szakmai újságírás elkötelezetlen nagyjai" vérmérséklettől függően jogi érvekkel bíráltak vagy levegő után kapkodtak ekkora szentségtörés láttán. (Ne mondjam, hogy az utóbbi kategóriába azok sorolhatók, akik minden fórumon a tekintélytisztelet ellen szónokolnak.) Azóta az Alkotmánybíróság határozata megerősítette azt a régi tételt, hogy nem ott az igazság, ahol a legnagyobb a hangerő és legtöbb az eszköz. A döntés után a jó néhány országos napilap „szakmai újságírása" és az ellenzéki politikusok tovább ködösítik a kérdést, pedig az Alkotmánybíróság határozatának indoklása egyértelmű: „A formailag aggálytalan kinevezési javaslat teljesítésének megtagadásával ugyanis a köztársasági elnök érdemben, felülbírálhatatlanul beavatkozik az államszervezet működésébe, a politikai felelősséget viselők akaratának teljesülését meghiúsítja, anélkül, hogy maga ezért politikai felelősséget viselne. Az alkotmányban kifejezetten szabályozott önálló politikai döntések feltételei szerint és alkotmányos helyzetéből adódóan, a köztársasági elnök elutasító döntése végső biztosítékul szolgál; rendkívüli eszköz, amelynek alkalmazására csak az államszervezet súlyos működési zavarának elhárítása adhat okot. Tehát a kinevezés megtagadásához is rendkívül súlyos kifogásnak kell fennállnia a kinevezendő személlyel szemben, vagy az aggályos kinevezések sorozatának kell olyan mértéket öltenie, hogy a demokratikus államszervezet védelmében a köztársasági elnöknek meg kell szakítania a folyamatot. A kinevezési jog gyakorlása alkotmányos megtagadásához olyan súlyú indokok kellenek, mint az Országgyűlés rendkívüli összehívásához vagy feloszlatásához." (Az indoklás 28. oldalának közepe.) Ennek fényében egyértelmű, hogy azok az indokok nem fogadhatók el, amelyekkel (időszerűtlenség, lelkiismeret) a köztársasági elnök megtagadta a kinevezést, sőt semmilyen indokkal sem tagldható meg a kinevezésük, hacsak ki nem derülne pl. Chrudinák Alajosról, hogy háborús bűnös vagy valami olyan kifogás, ami összemérhető a T. Ház rendkívüli összehívásának indokával. És itt érzékeny kérdéshez értem. Nagyon fontos, hogy mindenki szét tudja választani a kinevezést megtagadó döntés jogi kritizálását, a beterjesztett amnesztiatörvény egyes részeinek szakmai bírálatát stb. a személyes támadástól. Ha ellenzéki politikusok vagy egyes újságírók a szakmai, jogi vitát a népszerű elnök személye elleni támadásként vagy pláne a demokrácia elleni támadásként élik meg és tolmácsolják és ennek megfelelően (a sajnos szokásos) szubjektív, érzelmi megközelítésből táplálkozó indulatokkal, személyeskedéssel, vádaskodással, címkézéssel és csúsztatással reagálnak, akkor persze időlegesen talán el lehet nyerni a közvélemény valamiféle szimpátiáját, de igazából egy újfajta populizmus („a hamuban sült pogácsával elinduló legkisebb fiú igazságos küzdelme a gonosz birodalma ellen") kialakítása körül bábáskodnak. Ebbe a kétségkívül nehéz helyzetbe nem véletlenül került a köztársasági elnök. S ráadásul szinte önhibáján kívül! Az ellenzéki pártok (főleg az SZDSZ és a Fidesz) olyan nyomással kényszerítette bele a napi politikába, hogy törvényszerűen bekövetkezett a mai helyzet. Apró lépésekből állt össze a folyamat. De emlékezzen csak mindenki Tölgyessy Péter szenvedélyes hangú beszédére a „gyenge jogállású" köztársasági elnöki intézményről! Gyorsan felejtünk? Vagy felejtetni akarnak velünk? A köztársasági elnököt egy személyiségétől és jogállásától is idegen helyzetbe kényszeríteni hiba, mert akkor nem lehet képes arra, hogy pártok felettiként megfeleljen alkotmányos elvárásainknak. Sajnos, ez a gyakorlat nem szűnt meg, hanem egyre erősödik úgymond a demokrácia védelmében. Az alkotmány szerinti egyensúly visszaállításához Göncz Árpádtól is nagyobb ellenállás várható el atekintetben, hogy ne csak az egyik oldal politikai nyomásának, de valamikori pártja kísérleteinek is ellen tudjon állni. Napok múlva kiderül, hogy elnökünk pártok fölé tud-e emelkedni vagy volt pártjának álláspontját fogja képviselni e precedens értékű kérdésben. A felülemelkedéshez kellene a legnagyobb segítséget kapnia a közvéleménytől és a sajtótól, de ennek sajnos alig van jele. Folyamatosan az elnök jogkörének szűkítését sulykolják belénk, amiről szó sem lehet. Szó sem lehet róla, mert ki sem bővült ez a jogkör, hiszen az elnöki intézményt megteremtő alkotmánymódosítás óta az alkotmány ezen része nem is változott. Sokkal inkább a bővítés kísérletéről beszélhetünk, ami az ítélethirdetéssel kudarcba fulladt. Nagyon fontos annak észlelése, hogy általánosságban nem az elnök igényelte ezt a kiterjesztő értelmezést. Ezek után világos, hogy a kezdeti kérdés miért fontos és miért szó szerint pont így kell feltenni. A válasz a kérdésre ugyanis nyilvánvalóan NEM, ellenkezője képtelen állítás lenne. Ha tehát valaki (vasárnap délben pl. Haraszti Miklós SZDSZ-ügyvivő) arra biztatja a köztársasági elnököt, hogy ismét ne írja alá a kinevezést, akkor tudatos törvényszegésre, az alkotmány megszegésére akarja rávenni elnökünket. PÓDA JENŐ MDF, ORSZÁGGYŰLÉSI KÉPVISELŐ Odesszát még ismerik Tudja-e, melyek Szeged testvérvárosai? - kérdezgettük városszerte. - Melyikkel kezdjem? - érdeklődött egy vicces kedvű, középkorú úr. Odesszát ajánlottam. - Azt én is ismerem... És a többi? Visszalapoztam noteszemben és így sikerült felsorolnom mind a hetet, közös okulásunkra. Mások maximum négy külföldi város nevét tudták felidézni, de a többség visszakérdezett: mi az hogy testvérváros? A fiatal egyetemista pár egymást segíti a válaszadásban: - Odessza. Van francia is; Nizza, meg az a német, a Darmstadt... - itt elakadnak. Egy angol egyetemi város nevét szeretném még kihúzni belőlük. - Oxford? Ha nem, akkor Cambridge! Négyet csak összehoztunk valahogy. A könyvesbolti pénztáros az eladókhoz küld, hátha azok többet tudnak. Előbb a szomszédos Szabadka ugrik be nekik, majd Nizza, Odessza, végül az a német város, ahonnan a múltkoriban az énekkar jött. Darmstadt. Egy volt ideiglenes szegedi, aki a főiskolán időzött, inkább Szolnok testvérvárosát mondaná. - És csak ezzel a várossal tartja Szolnok a testvéri kapcsolatot? kérdem. - Nem tudom - a válasz. Az idős, fáradt arcú nyugdíjas hallani sem akar a Szovjetunióról. Neki a háború után elege lett az ottani városokból. A „málenkij robot" megtette hatását. 0 Szabadkát említi. - Szóval nem csak papíron tartjuk a kapcsolatot! VARGA IVÁN Egy amerikai vállalkozó hirdetni akart a legolvasottabb magyar napilapban. Megdöbbenve tapasztalta, hogy egy oldal reklám kétszer annyiba kerül, mint az egymillió példányban megjelenő Los Angeles Times-ban. Mivel úgy értesült, hogy Lengyelországban a lakosság 74 százaléka nézi a tévét, Varsóból is megkérte a hirdetési tarifákat. Kiderült, hogy a lengyel tévé hatszor annyit kér egy percért, mint a magyar. Mindezek a szörnyűségek persze csak olyan országban fordulhatnak elő, ahol pillanatnyilag csillapíthatatlannak tűnő kereslet mutatkozik hirdetéshordozók iránt. Magyarország kétségkívül ezek közé tartozik. Aki ma nálunk megbízható és kompetens reklámügynökséget keres, 400 cég közül válogathat. Választását megkönnyíti, hogy Budapesten már megvetették a lábukat a legtekintélyesebb amerikai reklámcégek is: a Saatchi and Saatchitól kezdve Young and Rubicamen át egészen a McCann Ericksonig. A reklámpiaci robbanás egész Kelet-Európára kiterjed, és bizonyos mértékig a nyugati áruk beáramlásával függ össze. Dávid Mayers a londoni Communications Bridge (Kommunikációs Híd) nevű reklámszaktanácsadó vállalat vezetője így írja le a helyzetet: „A közép-kelet-európai piac megnyílt és a harc egyre erősödik a 100 millió új fogyasztó kegyeiért. A térség országainak televízióin és reklámtablóin még olyan hirdetések is megjelenhetnek, amelyek az ízlésükben szigorúbb amerikai reklámhordozókon csak ritkán." Mayers azokra a Magyar Televízióban is feltünedező meztelen keblű hölgyekre utal, akik a politikai és gazdasági fordulat előtt legfeljebb szilveszterkor voltak láthatók. Tőlünk nyugatra ugyanis ilyesfajta reklámot kizárólag a felnőtt nézők számára szerkesztett műsorok szüneteiben vetítenek. Arról egyelőre nincsenek pontos adatok, hogy nálunk mennyit költenek hirdetésre ebben az évben. A Magyar Reklámszövetség előrejelzése szerint, a tavalyi 11 milliárd forintnyi reklámkiadás legalább tíz százalékkal emelkedni fog. A viszonylag szűk piac arányaihoz képest felduzzadt magyar reklámpiacon kiváló munkalehetőség keletkezik azoknak, akik nem sajnálják a másfélszeres munkaidőt, energiát. Cserébe a munkadíj mellett jutalék is jár. Ez utóbbit a korábbi helyzettel ellentétben senki sem tekinti többé csúszópénznek, s ha egy reklámszervező nem ügyetlen, hazaviheti a havi (bruttó) 250-300 ezer forintot. A jutalék, amely csúszópénz formájában már korábhban is létezett, nagyon megnehezíti az eligazodást az egyes cégek hatékonyságát illetően. Jutalékot nemcsak a hirdetésszervező kaphat, hanem a hirdetést feladó cég embere is. A legeredményesebb hirdetési részlege egy viszonylag alacsony példányszámú budapesti napilapnak van, melynek hirdetésszervezői kitűnő kapcsolataikról ismertek. Évekbe telhet még, mire a hirdetők rájönnek, hogy reklámjaiknak igen kevés a foganatja. A régi reflexek még működnek: ennyi a reklámpénz, gyorsan el kell költeni... NÁVAI ANIKÓ Szűcs ÉDUA RAJZA OSZTOZKODÁS, VÁLÁS UTÁN