Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-14 / 241. szám

HÉTFŐ, 1991. OKT. 14., 81. ÉVF., 242. SZÁM HAVI ELŐFIZETÉSI DÍJ: 185 FT, ÁRA: 7,40 FT Süllyedőben a „kincses szigetek"? Vagy tíz évvel ezelőtt arra a mások által értelmetleneknek tartott kérdésre kezdte keresni a választ dr. Meggyesi Tamás építészmérnök (BME városépítési tanszék), hogy vajon van-e a magyar települési, építészeti kultúrában olyan hagyomány, ami a huszadik századi tartalommal tölthető fel, s amely így kiegészülve jellegzetes eleme lehet a hazai, épített környezetnek. A lebeszélések ellenére kiválasztottak 18 olyan karakteres településrészt (utcákat, háztömböket, összetartozó épületegyütteseket), melyek további elemzésre érdemesnek mutatkoztak. S a tüzetesebb vizsgálódáskor derült ki, hogy e város-, vagy falubéli múltszigetek közül 12 nem magyar! Sváb, sokác, rác - vagyis a nemzetiségi kultúrák inkább megtartották identitásuk jegyeit... Mégis, ki vitatná, hogy szerbSzentendre magyar is, különös „kincses sziget" tehát, hasonlatosan azokhoz az építészeti elemekhez (például ősi települési alaprajzokhoz, utca- és térfajtákhoz, telekbeépítési módokhoz), melyeket megőrizni annyit tesz: azonosságtudatunkat erősíteni. Mint ahogy ezt szolgálná a professzor települési kultúránkkal foglalkozó kutatásait összefoglaló, 12 füzetre tervezett tanulmányának megjelentetése is. így, feltételes módban, mert nincs kiadó, mely fölvállalná... E történet hallatán értettem meg igazán Hódmezővásárhely önkormányzatának és az Alföld szerelmeseinek (művészeknek, mérnököknek, természet- és társadalomtudományi kutatóknak) az indítékait, azt, hogy miért is rendeztek a következő évekbeli folytatás ígéretével - konferenciát a múlt hét végén. Az alföldi települések múltja, jelene, jövője címmel meghirdetett előadás-sorozat - a tudósító utólag bevallhatja nyugodtan sokat is ígért, meg keveset is. Előbbit, mert megszólaltatott régészt, művészt, építészt, okológust, Hódmezővásárhely, a tanácskozás helyszíne városvédőt, s keveset, hiszen az egymástól oly távoli szakterületek esetében nehéz volt feltételezni: művelőik mondandója egymásra épülhet, összefonódik majd. S mégis ez történt. Hiszen ha csak Vásárhely környékének régészeti és ökológiai kutatásaira gondolunk: életközösségekről tudhatunk meg általuk többet. Az egyik embercsoportokról, szokásaikról, életmódjukról, a másik növény- és állattársulásokról, sajátosságaikról, s mindkettő a tér-idő mintázat okairól faggatózik. (A kunhalmok a régésznek éppoly beszédes partnerei, mint a természetkutatónak!) Vag

y fűzhető e kapcsolódáslánc az'építészettel is tovább, hiszen hogy a településeken belüli élőhely szigetek, ökológiai folyosók megmaradjanak, már a mérnöki belátáson múlik. S vegyük ide mindjárt a helyi igazgatás felelősségét, a városvédő mozgalom befogható szelét - máris rátaláltunk a vásárhelyi konferencia alapgondolatára: bármely alkalmazott tudományág, szakterület művelőjének kötelessége „felkutatni és leltárba venni mindazt, ami érték. Sajnos, ezek többsége nagyon kiszolgáltatott, védtelen. Csakis tőlünk függ, hogy felfedezzük, nyilvánosságra hozzuk, megőrizzük-e; hasznosítjuk vagy tönkretesszük, netán elsüllyesztjük ezeket a ma még részben ismeretlen kincseket." A konferencia néhány emlékezetes pillanatának felidézésével az értékmentőkhöz, a „szigetvédők höz" szeretnénk csatlakozni. B. Nagy Katalin régész bemutatott egy légi felvételt. Friss szántásról készült, a már szikkadtabb, világosabb földterületet sötétebb, szeszélyesen kanyargó csíkok szabdalták. „Ezeket a régész soha nem látná máshonnan, mint a levegőből: ősfolyók nyomai. Ime a bizonyság: a vásárhelyi határ vízszabdalta táj volt." Dr. Gallé László ökológus: „Mit láthatott a sas évszázadokkal ezelőtt a vásárhelyi táj fölött repülve? Mocsarat, erdőt-, vízmosást megannyi élőhelyet. Nem véletlen, hogy a hatalmas, megművelt táblák között rekedt szigetszerű tanyának ma is van „saját" kuvikja, gébicse, búbos bankája." Lelkes László belsőépítész finnországi diáinak egyikén a homlokzatfestés előtt a járdát fóliával, a ház gránitlábazatát újságpapírral tapétázzák: a festékpöttyek nem csúfítják majd hónapokig a megszépült épület környezetét. Dr. Meggyesi Tamás: „A kapu, mely elválasztja az otthont a külvilágtól, melyen át haza- és elmegyünk, az iszlám kultúrterületen mindig tömör, bezárja a mögötte lévő világot. A mediterrán országokban áttört, s arra csábít, lépj be az udvarra, ismerd meg az ott élőket. Amerikában a kapu könnyen átléphető, de mögötte lőnek. A magyar kapu fedett bejáróban folytatódik, aztán udvarban, s csak onnan nyílik a lakásajtó. Lám. az adott kultúrkör ezeregy vonását viseli a kapu." Ráday Mihály: „Nyisd ki most a szemed, s mondd meg, melyik városban vagy! Ezt kellene eljátszatni mindazokkal, akik az épített környezet uniformizálásáért felelősek. Akik még ma sem látják be: ösztönözni, igen, akár adókedvezménnyel támogatni kell minden olyan törekvést, amely bármilyen kis értéket mentene. S meg kell óvni például az elszegényedett önkormányzatokat a zsaroló tőkebefektetőktől, akik az ország legszebb báltermét, a moziként használt Royal-belit is lebontatták volna, s valószínűleg régi városközpontjaink főtereit szemelik ki luxusszállók építésére." PÁLFY KATALIN A pártfülek és pártszemek ma is szelektívek. Leghosszabb idejük a kommunistáknak lett volna rá, hogy megtanulják: a szelektív hallás a biztos bukáshoz vezető akusztikai módszer. Bent álldogálok 1991. október 12-én délelőtt a hangostrom gyűrűjében a salgótarjáni MSZMP székházban. Kint a Pofosz, a nemzeti kisgazdák és szimpatizánsaik kétezres menete. 1956 harmincötödik évfordulója előtt, emlékezetünkben az 1956. december 8-i salgótarjáni sortűz halottaival, az MSZMP XV. kongresszusa ellen tüntetnek, amit jelentős politikai érzékkel a kommunisták rendezte vérfürdő - a legfiatalabb áldozat talán tízéves volt - színhelyétől két és fél kilométerre, a salgótarjáni sportcsarnokban rendeztek meg. Hermetikusan elzárva, még a hírlapírók sem léphettek be. A helybeli pártszékházban a sajtóközpont van; s egy külön kis munkacsapat - a felsőbb államigazgatás egykori nyelvén: otrjád, ma: team gondoskodik arról, Virágh Ferenc vezetésével, hogy hír, információ a sajtóközpontba ki ne jusson. (A kommunisták valamikor a tanácsköztársaság után illegalitásba vonultak, amihez az elmúlt negyven évben is tartották magukat, hisz titokban születtek az összes Nosztalgia sortűz fontos határozataik, s úgy látszik új (?) programjukra készülve sem képesek megszabadulni a földalattiság romantikájától.) A kintről a pártházba behallatszó mondatok grammatikailag igen plasztikusak, nyelvtani szerkezetük egyszerű, s többnyire felszólító módban hangzanak: „Thürmer, tűnj el! Thürmer, tűnj el! Kommunista gyilkosok! Kommunista gyilkosok!" Bent a pártházban egyszercsak megszólal az egyik felvigyázó: - Horogkeresztes zászlót visznek! Kinézek. Valóban ott a horogkereszt, igaz, nem zászlón, hanem egy táblán, de nem magában árválkodik a svasztika. Egy szép nagy vörös csillag van a táblára festve, amit egyenlőségjel követ, s ezután látható a horogkereszt. Ez a szimbolika azonban nem azt jelenti, hogy kint „horogkeresztes zászlót visznek". Egészen mást, s e más jelentés minimum önreflexióra kellett volna, hogy sarkallja az MSZMP-s felvigyázót - ha nem a régi szelektív szemmel nézte volna szokott tartózkodási helyéről, a pártház ablakából a népét. Kilenckor kezdődött a kongresszus, tízkor a tüntetés ellene. A táblánál, amit még a városi tanács tett föl 1989. december 8-án, a Himnusz-éneklés után Fónay Jenő tart beszédet: - 1956. december 8. és 1991. október 12... Harmincöt év telt el azóta. És mi, az akkori történelemcsinálók épp ünnepelni készülünk. Furcsa és nagyon disszonáns hangok zavarnak bele az ünnep előkészületeibe. Nem hagynak bennünket megbékélni, felszaggatják a sebeinket. Amikor 1956. december 8-án a hazán végigfutott az iszonyat, az akkori parlamentben egy fiatalember rögtön abbahagyta a tárgyalásokat. Kiderült, nincs értelme semmilyen tárgyalásnak. Már a hősöket szedte össze a tankok mögül előkúszó hatalmi gyászhad. Mosonmagyaróvár, parlamenti sortűz, háromszázegyes parcella... Nincs annyi becsületük, hogy bocsánatot kérjenek... Kilábalni is nagyon nehéz abból a sötétségből, amibe taszították az országot. folytatás a 10. oldalon TARTALOM KGB-varia 2 Ismét Csernobil 2 Ahol szeretnek minket 3 Interjú Bodor Pállal 4 A Vatra és a magyar kiwi 5 Zákányszék 6 Nyert a Szeged 7 Bombaformában a Vác 7 Előnyhöz jutott azSZVESE 8 Tompáné pályacsúcsa 9 Klebelsberg emléktábla Röszkén 10 A rehabilitáció eszközei 16 „Nem!" mondta a fővárosi közgyűlés az Expóra. „No jó, akkor hát nem." mondta erre a kormány: Nem lesz világkiállítás. Számtalan szakmai érvet bevetettek ellenzők és pártolók ebben a vitában, ám egyik sem tudta meggyőzni a másikát. A közvélemény ugyanolyan megosztott volt a kérdésben, mint a pártok, vagy maga a kormány. A koalíció és az MSZP pártolta volna az Expót, az SZDSZ kisebb, a FIDESZ nagyobb elszántsággal ellenezte. Kupa Mihály a költségvetési egyensúlyt, s a pénzügyi stabilitást tartva szem előtt kételkedett, Kádár Béla a gazdasági kapcsolatok remélt fellendülése, Siklós Csaba a várható nagy infrastruktúrális fejlesztések miatt lelkesedett. Az a gyanúm azonban, hogy a végső „nem " nem annyira szakmai, közgazdasági, mint inkább politikai megfontolás eredménye. Ha ugyanis egy projekt - mint ez is - megítélésében ekkora a megosztottság, célszerűbb félretenni azt. S persze lehet bánkódni az elmaradt haszon miatt (még akkor is, ha a haszon tényét bizonyítani most már nem lehet), de talán fontosabb ennél, hogy ez a kérdés nem élezi tovább koalíció és ellenzék, főváros és kormány amúgy sem éppen felhőtlen viszonyát. Fontos e mostani döntés azért is, mert az Antall kormány - külső és belső erők hatására - először lépett vissza egy saját korábbi nagyszabású elképzelésétől. Ha tetszik akár azt is mondhatjuk: a liberális pártok nyomására. Végül azért is üdvözlendő a határozat, mert a világkiállításra szánt összeget a kormány - első deklarációja szerint - a vidék fejlesztésére kívánja fordítani. Nyilván az Expó is hozott volna némi jót a „vidék" számára is. De azért a fővárosnak összehasonlíthatatlanul többet. Budapest sokszorosan növekedett volna, legalább mondjuk 4:1 arányban. A mostani „nem" talán azt is lehetővé teszi, hogy a tört megforduljon. Talán nagyobb figyelmet, több pénzt, s néhány jelentős intézményt kapunk mi is, itt, vidéken. S ez azért jó hír. Nem ? MÁROK TAMÁS