Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-10 / 238. szám

A nemzeti politika és a hatalom szerkezete Szűrös Mátyással beszélget Odor József INTERJÚ 5 - A párt arculata az utóbbi években, hónapokban elképesztő gyorsasággal alakult át. Azt pedig végképp senki nem hitte volna, hogy ebben az 50 milliós felújítási botrányáról országosan hírhedté vált épü­letben valaha is vallási témájú könyveket fognak árusítani. Árulja el, milyen érzés ma szocialistának lenni, mit jelent ez az önmagáról szóló meghatározás: plebejus kálvinista demokrata ? - Részben származásom, neveltetésem folytán mondhatom el ezt magamról. Szegény földmunkás családban születtem Hajdú-Bihar megyében. Ebben a társadalmi közegben elég erőteljesen érvényesült a plebejus-kálvinista szemlélet. Hajdúböszörményben, a Bocskai István Gimnáziumban tanultam, s Bocskai szerepe a reformációban közismert. A Kálvincum épületében volt a diákotthonunk: akkor népi kollé­giumként működött. Vagyis ez a szellemiség, ez a fajta gondolkodásmód a családi házból, a környezetemből, iskoláimból ered; s én mindig szoros kapcsolatot tartottam szülőföldem népével. Most is ott, azon a területen vagyok országgyűlési képviselő, a választások idején a szocialisták közül egyedül nekem sikerült egyéni választókerületből a Parlamentbe jutnom. Talán ez is mutatja, a kapocs szoros és kölcsönös; azt mondják ugyan a szűkebb hazában a legnehezebb prófétának lenni, mégis: ott értékelik végzett munkámat, voksaikkal elismerik ragaszkodásomat a tájhoz és az emberekhez. így és ilyen mértékben vált gondolkodásom részévé a plebejus kálvinizmus. - És a demokrácia, mint lehetséges emberi magatartás? - A szocialista párt egy űj, demokratikus, baloldali párt. S ezt nem volt egyszerű elérnünk. Annak idején mi, reformpolitikusok úgy gondolkodtunk, hogy a régi rendszer zsákutcába jutott: megreformál­hatatlan; új, valami más kell. Határoztunk, döntsön a nép, mi pedig alávetjük magunkat, nem fellebbezünk. Utólag persze ez szépen hangzik, de ezt csak elmondani könnyű, hiszen a hatalom bástyái mögött voltunk, és nagyon komolyan számolnunk kellett azzal, hogy helyet cserélünk más politikai erőkkel. Jómagam akkortájt a diplomáciában dolgoztam, s mind markánsabban képviseltük a nemzet érdekeit; részese voltam az átalakulásnak: a szocialista párt tulajdonképpen a régi MSZMP ilyen vagy olyan progresszív erőiből szervezte meg saját magát, s alapelvként fogadta el a demokráciát. (A demokratikus szocializmus egyszerre lehet múlt és a jövő perspektívája: a mai ellenzéki pártok előszeretettel keresik legitimitásukat 1956-ban, arról viszont hajlamosak megfeledkezni, hogy Nagy Imre és egyáltalán '56 platformja éppenhogy a demokratikus szocializmus volt.) Úgy gondoljuk, hogy a 20. század végére fel kell építeni a szabad, demokratikus Magyarországot. - Miként illeszkedik ebbe a folyamatba az MSZP? - A párt mára mind karakteresebben veszi fel a szociáldemokrácia vonásait. A nagyobb nehézségeinken már valószínűleg túl vagyunk. A Parlamentben a fő támadások a szocialista párt mint utódpárt ellen irányult, s minden rosszért, amely az elmúlt negyven évben történt, felelőssé tették. Túléltük. Ma pártunkat a konstruktív ellenzéki politika a jellemzi: javaslatainkkal az ország sorsán szeretnénk jobbítani. Ez pedig korántsem könnyű dolog, tudniillik a kormánypártok leginkább azt nézik, honnan jön a javaslat: ha ellenzéki vagy ne adj' isten szocialista oldalról, akkor csak igen ritka esetben akceptálják. Szakértelmünket azonban elismerik és elfogadják, nyugodt, kiegyensúlyozott politikai magatartásunkat úgyszintén. A szocialista párt kitört a karanténból, az érdeklődés, a rokonszenv fokozódik iránta (természetesen nem a taglétszám növekedését értem ez alatt), olyan pozitívumok ezek - bár óvnék az elhamarkodott túlértékeléstől -, amelyek már az időközi választások alatt is megmutatkoztak. - A szociális eszméket képviselő MSZP tehát másodszor is legalizálta magát a politika küzdőterén. Milyen más erők sorakoztak fel még itt, hogyan jellemezné ezeket? - A fó politikai csoportosulás az úgynevezett jobbközép. Ez tulajdonképpen a kereszténydemokrata blokk: az MDF, a Független Kisgazdapárt és a KDNP alkotja. Konzervatív, megkockáztatom, az elméleti jobbközéptől még egy kissé jobbra álló tömörülés, de - ahogy én látom - alapjában véve demokratikus nemzeti keresztény irányvonallal. A liberálisokon belül létezik egy szociálliberális csoport. Egyedül van a baloldalon az MSZP. E vázlatból is kitetszik, hogy erősen túlsúlyban vannak a kormánypártok; az a veszély rejlik ebben, hogy a demokratikus mechanizmus a tekintélyuralom felé mozdul el. Szerencsétlen helyzet, hogy az ellenzék gyenge és - szétforgácsolt: nincs összhang, nincs szoros együttműködés a három párt között. Másfelől: szétzilált a demokratikus baloldal; bár főereje a Parlamenten belül van, a szociáldemokraták és más tömörülések kívül maradtak. A szocialista párt kiállt az érdekképvi­seletek, a szakszervezetek mellett - fordítva ez úgy fest, hogy a közel 2 milliós tagságú szakszervezeti mozgalom sorakozik fel a szocialisták mögött. Miért? Az ilyen típusú párt, mint az MSZP nem lehet meg a szakszervezetek nélkül, de ezek sem képesek eredményesek lenni, ha nem kapcsolódnak egy politikai párthoz. Ez most alakult ki, de mindjárt tovább is léphetünk, ha az agrárszövetséghez hasonló parasztcsoporto­sulásokkal is megtaláljuk a közös hangot. Ez az az út, amelyen nekünk járnunk kell. - Engedje meg, hogy most én kérdezzem: miért? - Az MDF és az SZDSZ támaszkodhat bizonyos tőkés csoportosulásokra idehaza és külföldön is. Egy baloldali demokratikus párt elsősorban vagy csakis a tömegekre: a munkavállalók széles körére, no és legfeljebb a kisvállalkozókra. Ez a különbség. - Magyarországon az a különös helyzet áll fenn, hogy egy eszme­áramlathoz többféle politikai erő vagy párt kapcsolódik, s egy adott párton belül pedig akár különféle áramlatok sokasága is létezhet. Nagyon sokan keresik még mindig a helyüket - Pozsgay Imrétől Kiss Jánosig - új irányzatok tűnnek fel a horizonton, talán a keresztényszocializmus is ezek közé tartozik. A még ma is jelentős mozgás eredményezheti-e a politikai paletta nagymértékű átrendeződését? - Ez a pártstniktúra - véleményem szerint - valóban nem tekinthető véglegesnek; a magam részéről bizonyos vagyok benne, hogy változni fog, de arra semmiképpen sem számítok, hogy az 1994-es választásokig döntő politikai átrendeződés menne végbe az országban. A tavalyi parlamenti választásokon az emberek csupán addig jutottak el, hogy leszavazták a régit, de nem tudták, mi legyen a jövőben. Sajnos, az időközi választások azt is jelzik - például Kupa Mihály győzelme hogy a polgárok még nem vonták le igazán a következtetéseket a '90-es év tavasza után történt eseményekből. Bár van kiábrándulás, kijózanodás, csalódottság, a kormány és a koalíció általában népszerűtlen, mégis úgy gondolom, ha 1993-ban a Kupa-program szerint tényleg bekövetkezik valamilyen mérvű élénkülés a magyar gazdaságban és az ország lakossága hozzájut némi szociális támogatáshoz, akkor könnyen elfelejtheti, mi volt a megelőző két-három évben. Másrészt látható, hogy a kormánykoalíció, főként az MDF igen intenzíven építgeti a maga hatalmi pozícióját, természetesen előre, a következő parlamenti választásokra tekintve. Eközben a legerősebb ellenzéki párt, az SZDSZ még arra sem volt képes, hogy profitáljon a hatalom hibáiból vagy gyengeségeiből; ellenkezőleg, maga is meggyengült. A Keresztény­demokrata Néppárt mondhatni stabilizálódott, a Független Kisgazdapárt - bár komoly zavarok vannak benne - körülbelül ugyanazt a minőséget képviseli, mint a választások idején. Tartja pozícióit a Fidesz is. Népszerű párt, képesek rokonszenvet ébreszteni, de ennek nincs meg a megfelelő visszacsatolása; nem igazolják az időközi választások. Igazán komoly visszaesés a két nagy párt esetében történt, előrelépés pedig sehol, kivétel talán az MSZP. - Nem tudom, ezt az állapotot labilisnak vagy képlékenynek kellene-e neveznünk? Az Országgyűlés alelnökét kérdezem: hogyan befolyásolja mindez a törvényhozást? Hol dőlnek el a dolgok? Milyen formális vagy informális fórumokon? A kormányban vagy a Parlament plenáris ülésein ? A bizottságokban, a folyosókon, netán párt- vagy lobbiközi tárgyalásokon? - Ma Magyarországon alapvetően a kormány túlsúlya a jellemző. A kormány terjeszti elő a törvényjavaslatokat - s ezek már eleve tartalmazzák a megfelelő politikai irányultságot, azaz a hatalom érdekeit. Érdemes tudnunk, hogy a törvények zöme egyszerű többséggel elfogadható, s a kormánykoalíció rendelkezik is ezzel a Parlamentben. A kétharmados többséget igénylő esetekben viszont már dolgoznia kell, valamilyen módon meg kell nyernie az ellenzéket. Például ha a világkiállítás ügye napirendre kerül, akkor a szocialista párt a mérleg nyelvének szerepét fogja betölteni, frakciónk és a függetlenek szavazata nélkül a kormánykoalíció nem tudja a szükséges kétharmados többséget megszerezni. - Az egyik, talán túlságosan is erős hatalmi centrum tehát a kormány. Emlékszem, a nem is oly régi időkben több tanulmány is foglalkozott a problémával: az MSZMP vezető szerepében megfo­galmazott halalmi monopóliumot miképpen lehetne szétdarabolni, és más, új központokra áttelepíteni. Felvetődik a kérdés: milyen a hatalom szerkezete a mai Magyarországon? - Kialakultak a klasszikus hatalmi ágak: a törvényhozó hatalom az Országgyűlés, itt születnek a törvények, ez a demokrácia alapintézménye. - Említette, hogy itt a végrehajtó ágazat, a kormány túlsúlya a meg­határozó. - Igen. A koalíció többségben van, ám a törvényeket mégiscsak a Parlament hozza. Az sem kétséges azonban, hogy a hatalom fő ereje a kormány. Viszont övé a felelősség is. Javaslatait a koalíció biztos többsége folytán általában elfogadja a törvényhozás. Igen ám, de ott vannak a fontos, kétharmados törvények: az alkotmánymódosítások, a fegyveres erőket érintő kérdések stb. (a paktumban ezek körét taxatíve meghatározták) -, s ezek a Parlamentre helyezik a súlyt a kormánnyal szemben. Egyszerűen azért, mert ennek az ellenzék nélkül nincs meg a szükséges többsége, tehát nem dönthet. Egy többpárti parlamentben azonban mégiscsak az a természetes, hogy a legerősebb párt adja a miniszterelnököt, ha a kormánykoalíció működik, akkor pedig az is normális jelenség, hogy valamilyen mértékben a kormány túlsúlya biztosítva van az adott hatalmi rendszerben. A harmadik fő hatalmi ág a független bíróságok. így lesz teljes a kép. Én azonban megemlíteném még az elnöki intézményt is, és az önkormányzatokat is - utóbbiak nélkül elképzelhetetlennek tartom a demokratikus mechanizmust. Az elnöki intézmény viszont gyengére sikerült. Ez a legnagyobb közjogi méltóság, ám de facto az ország első embere a miniszterelnök. - Annak idején talán nem a legpontosabban írták körül a honatyák e magas közjogi méltóság szerepkörét, vagy talán eszükbe se jutott, hogy egyszer esetleg élni is kíván azzal. Hol van az ő helye a magyar demokráciában? ' - Még a nemzeti kerekasztal dolgozta ki a választótörvény alapelemeit, az alkotmánymódosítást, az úgynevezett sarkalatos törvényeket. Akkor az erőviszonyok azt mutatták, hogy a közvetlen elnökválasztás a reformpolitikusoknak kedvezne, ezért mindent elkövettek, hogy ne legyen erős köztársasági elnök, vagyis elnöki rendszer. S ezt akkor el is érték. Mi úgynevezett középerős elnököt óhajtottunk, természetesen közvetlen választással. Tudniillik ekkor más alapokon nyugszik az elnök legimitása. Ebben az esetben sem prezidenciális rendszer alakul ki, a döntő szerepet tulajdonképpen ekkor is a kormány mint végrehajtó hatalom játszotta volna. Nem szabad persze lebecsülnünk azt sem, ami most van. A baj csupán az, hogy a minisz­terelnök és a köztársasági elnök ellenérdekelt pártok emberei. Ha elnökét a nép választja, ez az ellentét talán ki sem alakul, hiszen az legitimitását más forrásból szerezte, a küzdelmet nem színezik pártérdekek. A meghonosított gyenge elnöki rendszerben az ő feladata, hogy őrködjék a törvényesség felett, hogy ne essék csorba a demokratikus mecha­nizmuson. - Ha így van, nem túlzás az elnöki intézményt hatalmi központként feltüntetni? Hogyan látja ezt az egykori ideiglenes köztársasági elnök? - Kritikus helyzetekben az elnök szerepe jelentékennyé válhat. Az alkotmány is lehetőséget biztosít erre. - Sajnos, a helyzet általában kritikus. A mai politikának vannak-e kristályosodási pontjai, olyan értékek, amelyek mellett valamennyi parlamenti párt elkötelezi magát? - Természetesen. A Parlamcntban hat demokratikus párt foglal helyet. Mindannyian egyetértenek abban, hogy az országban parlamenti demokráciát kell működtetni; hogy szociális piacgazdaságot kell létrehozni, ennek törvényes megalapozása jelenleg is folyik. A magyar gazdaság nem fog összeomlani, de komoly gondot jelent, hogy mennyit bír el a nép, a választópolgárok. Legutóbb egy nyugdíjassal beszéltem: családja naponta kétszer eszik, akkor is szerényen, s a télre még nincs tü­zelőjük. A kormány sajnos, kevés szociális érzékenységről tesz tanúbizonyságot, s igen nagy terheket helyez a választókra. Essék szó azonban most még egy területről, ahol nagyon fontosnak ítélem a nemzeti egység demonstrálását. Ez pedig a külpolitika. Itt feltétlenül konszenzust kell teremtenünk és képviselnünk. Minden pártnak van önálló külpolitikai koncepciója, ezért konzultációkat, egyeztetéseket kell tartanunk, s kialakítanunk egységes álláspontunkat. Legutóbb egy négypárti küldöttséget vezettem Mongóliába és Kínába, s természetesen mindannyian egyazon nézetet képviseltünk a tárgyalásokon. - Közismert, Ön eredetileg diplomata. Hom Gyula jelezte először: csatlakozni lehetne és kellene a NATO-hoz. Az akkori ellenzéki pártok hevesen reagáltak és semlegességet hirdettek. Azóta fordult a kocka: Antall József is ezen a véleményen van. Az integráció hogyan jelenne meg a következő évek magyar külpolitikájában ? - Horn'Gyula elképzelése kissé elhamarkodott volt, később ezt úgy módosította, hogy a NATO vállaljon garanciát Magyarország szuverenitása fölött. Most hasonló következtetésre jutott a miniszterelnök egy olyan szituációban, amikor már nem létezik a Varsói Szerződés, nincs többé KGST; Magyarország szuverén, de ezt védeni nem tudja, külső garanciák szükségesek. Az ő elképzelése az, hogy a NATO védőernyője terjedjen ki Magyarországra, a Cseh- és Szlovák Köztár­saságra valamint Lengyelországra is, úgy, hogy ezek az országok nem válnak egyidejűleg a szervezet tagjaivá. Olyan időket élünk, amikor hazánk körül meglehetősen feszült a helyzet, a térségben felerősödött a konfliktus veszélye (a világra általában is érvényes ez a tendencia: a nagy háború lehetősége eltűnőben, helyi konfliktusok, nemzeti, nemzetiségi tűzfészkek alakulnak ki), s mi támaszkodhatunk ugyan erre a hármas együttműködésre, de nagyobb biztonságot adnak a nyugati garanciák. Kuvait szuverenitását is úgy állították helyre, hogy az aprócska ország nem vált semmilyen szövetség tagjává, a Nyugat az ENSZ-en keresztül karolta fel. Mi éppen azért vettünk részt ebben az akcióban, hogy szükség esetén mi is garanciákat kapjunk saját szuverenitásunk védelmére. Teljes mértékben egyetértek tehát a miniszterelnök úr elképzeléseivel: ha ezt elérjük, rendkívül sokat jelent az ország számára, ugyanakkor nem köteleznénk el magunkat egy újabb katonai szövetség mellett. Sikerült megszabadulnunk a Varsói Szerződéstől, nem lenne célszerű újat keresni magunknak. Garanciákat kell kiépítenünk részben a helsinki folyamat, részben a NATO révén.

Next

/
Oldalképek
Tartalom