Délmagyarország, 1991. szeptember (81. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-06 / 209. szám

PÉNTEK, 1991. SZEPT. 6. DÉLMAGYARORSZÁG KÁRPÓTLÁS 5 < A kárpótlásra jogosultak Nem azonos az örökléssel A törvény kétféle szempont szerint határozza meg azon természetes személyek körét, akik a kárpótlásra jogosultak lehetnek. 1. sF Elsősorban az a személy jöhet szóba, akit a vagyona elleni sérelem ért - amennyiben még életben van. IV Amennyiben a sérelmet szenvedett személy (a volt tulajdonos) már nem él, utána leszármazói igényelhetnek kárpótlást - a későbbiekben kifejtendő szabályok szerint. (/Ha a volt tulajdonos leszármazók hátrahagyása nélkül halt meg. az a túlélő házastársa jogosult a kárpótlásra, aki vele mind a sérelem elszenvedésekor, mind a halálakor házasságban együtt élt. 2. Az ebbe a kérdéskörbe tartozó szabályok a volt tulajdonos állampolgársága szerint határozzák meg a jogosultságot. W Ennek megfelelően elsősorban azok a személyek jöhetnek szóba, akik mind a sérelem elszenvedésekor, mind jelenleg magyar állampolgárok (voltak), és Magyarországon is laknak. b/ Azok is jogosultak a kárpótlásra, akik jelenleg már nem magyar állampolgárok ugyan, de a sérelem elszenvedésekor azok voltak - függetlenül jelenlegi lakóhelyüktől. (/Azok a személyek is jogosultak, akik a sérelem elszenvedésekor se voltak magyar állampolgárok - feltehetőleg ma sem azok -, de életvitelszerűen évtizedek óta élnek hazánkban, s itt éltek 1990. december 31-én is. (Például a bolgárkertészek, akik kertészeti kultúrájukat szinte az egész országban elterjesztették, s mint itt élők, nem kerülhették el ők sem a vagyonuk elleni támadásokat.) d/ Végül azok a személyek is igényt tarthatnak kárpótlásra, akiket éppen az állampolgárságuktól való megfosztással ért a vagyoni sérelem - függetlenül attól, hogy ilyen állampolgárok, s hogy jelenleg hol élnek. Az állampolgársággal kapcsolatos kérdéseket jelenleg is az 1957. évi V. törvény szabályozza. Az ennek hatályba lépését megelőző időszakban hatályban volt törvények is hasonló rendelkezéseket tartalmaznak az állampolgárságtól való megfosztásáról és a vagyonelkobzásról. Az 1948. évi XXVI. törvény rendelkezett az egyes külföldön tartózkodó személyek magyar állampolgárságuktól való megfosztásáról és vagyonuk elkobzásáról. A törvény az olyan személyek vagyonát érintette, akiket állampolgárságuktól - az akkor hatályban volt jogszabályok alapján - 1944. december 22-e után fosztottak meg. A törvény rendelkezései szerint - amennyiben az állampolgárságtól való megfosztást kimondó határozat a feleségre és a kiskorú gyermekekre is kiterjedt a feleség és a gyermekek vagyonát is el kellett kobozni. A vagyonelkobzást ezen túlmenően is igen széles körűen értelmezte a törvény: azokra a vagyontárgyakra is kiterjesztette, amelyek az állampolgárságától megfosztott személyről az 1944. március 19. napja után élők között létrejött ingyenes jogügylettel (pl. ajándékozás) másra szálltak, továbbá azokra a vagyontárgyakra, amelyeket az állampolgárságától megfosztott személy a/ említett időpontot kővetően élők között létrejött akár ingyenes, akár visszterhes jogügylettel hozzátartozójára vagy olyan személyre ruházott át, aki az átruházásnak a kijátszásra irányuló célját a szerzéskor ismerte. Kiterjesztette azon vagyontárgyakra is, amelyeket az állampolgárságától megfosztott személy az ezt kimondó határozat keltét megelőző egy éven belül, élők között ingyenesen vagy visszterhesen (pl. adásvétellel) átruházott. Az 1948. LX. törvény a magyar állampolgárságról szól ugyan, de fenntartotta az előbb ismertetett törvénynek a vagyonelkobzásra vonatkozó rendelkezéseit. E két törvény ismerete azért fontos, mert az 1957. évi V. törvény, az állampolgársági kérdéseket ismételten szabályozó jogszabály hatályba lépéséig alkalmazták rendelkezéseiket, így a kárpótlásra való jogosultság szempontjából is szükséges lehet. (Megalapozhatja azoknak az igényét, akiket 1949. június 8-a után e törvények szerint fosztottak meg állampolgárságuktól, illetve vagyonuktól.) Ennek megfelelően a Népköztársaság Elnöki Tanácsa elrendelhette az állampolgárságától megfosztott személy vagyonának egészben vagy részben történő elkobzását is. (Megjegyezzük, hogy az 1957. évi V. törvénynek a vagyonmegfosztásra vonatkozó rnedelkezését már hatályon kívül helyezték 1990. április 5-én.) Ezek után pedig vizsgáljuk meg, hogy ki hogyan kaphat kárpótlást! Azok az emberek, akiket a már ismertetett jogszabályok alapján vagyoni sérelem ért és még életben vannak, saját jogon jogosultak a kárpótlásra. (Itt kell azonban megjegyezni, hogy egy személy több jogcímen is jogosult lehet. Amellett ugyanis, hogy valaki a saját volt vagyontárgyai után kárpótlást kér. jogosult lehet a szülei után is - ha ők már nem élnek de jogosult lehet elhalt házastársa után is -, ha annak nem voltak gyermekei.) Sokan sajnos már nem élhették meg azonban, hogy történelmünkben olyan változás álljon be, amikor egyáltalán szóba kerülhet a vagyontárgyak utáni kárpótlás. A kárpótlási törvény az elhalt személyek kárpótlásáról úgy rendelkezik, hogy leszármazójuk, illetve túlélő házastársuk (férjük vagy feleségük) lehet az igénylő. Ez a jogutódlás azonban figyelemmel a kárpótlás sajátos, korlátozott voltára - nem azonos azzal, amit öröklésként ismerhetünk. Özvegyi jog? Most nem! Az öröklés és a kárpótlási utódlás közötti különbség Nézzük meg tehát, hogy miben térnek el egymástól a Polgári Törvénykönyv öröklési, valamint a kárpótlási törvény jogutódlási szabályai! A Polgári Törvénykönyv alapvetően két öröklési formát különít el: azt, amely végintézkedésen alapul (végrendelet, öröklési szerződés, halál esetére szóló ajándékozás), valamint a törvényes öröklést, ami minden esetben érvényesül, ha az örökhagyó nem tett végintézkedést. A törvényes örökösök először is az örökhagyó gyermekei, akik lehetnek vér szerintiek, örökbefogadottak és házasságban vagy azon kívül születettek egyaránt. Amennyiben valamilyen ok miatt (például azért, mert már az örökhagyót megelőzően meghaltak) a gyermekek nem örökölhetnek, és nincs leszármazójuk sem, vagy mert a házasságból egyáltalán nem származott gyermek, a házastárs örökli a vagyont, illetve annak nem az ági vagyonhoz tartozó részét. Előfordul az is, hogy valaki leszármazók (gyermekek, unokák, dédunokák, ükunokák) és házastárs nélkül hal meg. Ilyenkor szülei, ha ók már nem élnek, a testvérei, illetve azok leszármazói lesznek az örökösök. Ha ilyen személyek sem ismertek, a nagyszülőket, illetve azok leszármazóit kell megkeresni, hogy az örökség gazdára leljen. Ritkán, de előfordulhat olyan eset is, amikor már csak dédszülők vagy ükszülők élnek. Ebben a szomorú esetben ők lesznek az örökösei a fiatalon elhunyt örökhagyónak. Amikor pedig úgy hal még valaki, hogy a leggondosabb keresés mellett sem lehet hozzátartozókat, természetes törvényes örökösöket találni, és végintézkedés sem született, az állam lesz az örökös, amely általában az eltemettetésről is gondoskodik. Különös magyar jogi specialitás az özvegyi jog. Ennek értelmében az örökhagyó túlélő házastársa haszonélvezeti jogot örököl minden vagyontárgyra, amelyet mások (pl. a gyermekeik vagy más örökösök) örököltek. Ez a gyakorlati életben azt jelenti, hogy az örökösök sem, és az özvegy sem tudják egymás beleegyezése nélkül a vagyontárgyat elidegeníteni, esetleg hasznosítani. (Ezért olyankor, amikor az örökösök és az özvegy között nem jó a viszony, leghelyesebb egyezséggel rendezni a vagyoni kérdéseket - erre az öröklésjogi szabályok egyébként lehetőséget is adnak.) Már most felhívjuk a figyelmet arra, hogy a kárpótlásra nem alkalmazhatóak az „özvegyi jog" szabályai. A leszármazók tehát nem haszonélvezettel terhelten szerzik meg a kárpótlás összegét, hanem tisztán. A kárpótlási törvénnyel összefüggésben elegendő, ha a leszármazók és a házastárs öröklésével ismerkedünk meg, mivel csak ók jöhetnek igénylőként számításba. Tekintsük át tehát részletesen, hogy ki is a leszármazó! Elsősorban a gyermek. Gyermeken azonban - mint korábban már utaltunk rá - a vér szerinti gyermeket, az örökbefogadott gyermeket és azt a gyermeket kell érteni, akinek gyermeki mivoltát apai elismerő nyilatkozat, vagy apaságot (ritkán anyaságot) megállapító bírói ítélet nyilvánította ki. Más részről, jogunk nem ismer el semmiféle különbséget a házasságban és a házasságon kívül született gyermekek - így az őket illető jogok között. Fontos tudni, hogy az öröklési igény soha nem évül el. Ennek megfelelően az, akit az örökhagyó halálakor valamilyen okból „kifelejtettek" a hagyatéki eljárásból, ha tudomására jut, hogy örökölhetett volna, akár évek múlva is megindíthatja az erre irányuló eljárást. Sajnálatos dolog, de előfordul, hogy valaki később hal meg, mint a gyermeke. Az ó halála esetén az elhunyt gyermek gyermeke - az unoka - lesz az örököse. (Természetesen, a további leszármazók: unokák, dédunokák, ükunokák csak akkora örökrészre tarthatak igényt, amekkora az ő felmenőjüket illette volna. Például az örökhagyó halálakor a gyermeke már nem él, de van két élő unoka, az ó részük fele-fele lesz apnak, mint amit a szülőjük kapott volna.) Az öröklésjogi szabályok akkor, ha a házastárs leszármazók hiányában örököl, általában megkövetelik, bogy az örökhagyó halálakor a házastársak együtt éljenek ténylegesen is, nem csak „papírforma szerint". Beláthatjuk, hogy mennyire méltánytalan lenne egy olyan házastárs öröklése, aki súlyos beteg, ápolásra szoruló házastársát évekre magára hagyta, halála után azonban igényt tarthatna a vagyonára. Mint azt már kifejtettük, öröklésre akkor kerülhet sor, ha valaki meghalt, s örökhagyóként vagyont hagyott maga után, amelynek sorsáról vagy rendelkezett, vagy nem. Az ember azonban csak akkor tud rendelkezni a vagyontárgyairól akár életében, akár a halála esetére -, ha azokat a tulajdonában tarthatja. Az, aki a vagyonában károkat, sérelmeket szenvedett, nem volt abban a helyzetben, hogy akár életében, akár halála esetére rendelkezzék arról. Ez az alapvető oka annak, hogy a kárpótlási törvény nem veszi át teljes egészében az öröklés rendszerét, csupán hasonlóan alakította ki a jogosultak körét arra az esetre, ha az eredeti tulajdonos már nem érhette meg a kárpótlást. Abban a sajnálatos esetben, ha a volt tulajdonos már nem él, elsősorban a leszármazói jogosultak a kárpótlásra. Leszármazón itt is azt a kört (gyermek, unoka, dédunoka, ükunoka, vér szerinti, örökbefogadott, elismert, bírói ítélettel megállapított, illetve házasságon belül és kívül született gyermek) kell érteni, mint az öröklési jogban. Az elhalt volt tulajdonos után a gyermekei - ha még életben vannak - egymás között egyenlő arányban jogosultak a kárpótlásra. Abban az esetben azonban, ha valamelyik gyermek már nem él, az ő gyermekei léphetnek a helyére, akik a szülőjük (apjuk vagy anyjuk) részét kapják meg, ugyancsak egymás között egyenlő arányban. Ha azonban valamelyik gyermek úgy hal meg, hogy gyermeke nem maradt, az ó részét senki sem igényelheti (sem a testvérei, sem az esetleges házastársa). Természetesen ugyanez a helyzet akkor is, ha nem csupán a gyermek halt meg, hanem már az unoka is, és nem maradt leszármazója. Ki nem kaphat kárpótlást? A kárpótlási törvény értelmében nem illeti meg a kárpótlás azt, akinek igényét nemzetközi szerződés már rendezte. Mit jelent ez? Hazánk néhány országgal egymástól eltérő tartalommal - olyan nemzetközi szerződést kötött, amelynek értelmében a második világháború alatt és után a ma már külföldön élő károsultak vagyona miatt az adott ország kárpótlást fizetett. Az a személy (egyes esetekben a leszármazója), aki így kárpótlást kapott, ismételten nem igényelheti azt. Egy kárpótlási feladvány „A" földjei a termelőszövetkezetek megalakítása során kerültek elvételre, tagosítással. „A" már nem él, de három gyermeke volt; B, C, D. „B" gyermek már ugyancsak meghalt, volt azonban két gyermeke („A" unokái): „E" és ,,F', de már ,,F' is meghalt. Helyére lép kisgyermeke: „G". „D" gyermek ugyancsak elhunyt már, ő azonban nem hagyott maga után utódokat, így az ő része ki fog esni a kárpótlásból. Hogyan kapja meg ez a család a kárpótlást? Az előzőek megmagyarázására a következő ábra szolgál: - a volt tulajdonos ^ Av - a volt tulajdonos gyermekei - a volt tulajdonos unokái E - a volt tulajdonos dédunokája Tehát: „A" vagyona utáni kárpótlásra jogosult lesz: „C" gyermek 1/3 részben „E" unoka 1/6 részben „G" dédunoka 1/6 részben Összesen 2/3 részt adnak ki. („D" leszármazók nélkül halt meg, az ő részét ezért nem lehet kiadni, emiatt hiányzik 1/3 rész.) Mindezeket számokban kifejezve: , A" jogosult lett volna 120 000 Ft értékű kárpótlási jegyre. „C„ gyemek kap 1/3 részt: 40 000 Ft-ot „E" unoka kap 16 részt: 20 000 Ft-ot „G" dédunoka is 06 részt: 20 000 Ft-ot Összesen tehát a család 80 000 Ft értékű kárpótlási jegyet kap kézhez. (40 000 Ft-ot, ,JD" részét nem lehet kiadni.) A kárpótlási törvény rendelkezései szerint a sérelmet szenvedett volt tulajdonos túlélő házastársa (özvegyen maradt férje vagy felesége) is jogosult a kárpótlásra akkor, ha a sérelmet szenvedett személynek nincsenek az előzőekben ismertett leszármazói. A törvény ezen túlmenően megköveteli, hogy úgy a sérelem elszenvedésekor, mint a károsult halálakor házasságban együtt kellett élniök a feleknek. Nézzük meg a követelményeket! Az első hogy „házasságban" (azaz törvényes házasságban, nem élettársi kapcsolatban) kellett együtt élni. A második, hogy „együtt" (azaz közös háztartásban). A két feltételnek egyszerre kellett megvalósulnia. Nem jogosult tehát a kárpótlásra az a törvényes házastárs, aki külön élt a sérelmet elszenvedettől, de az a személy sem, aki együtt élt ugyan vele, de házasságon kívüli kapcsolatban. (Házasságon kívüli kapcsolat az is, ha a korábbi házastársak házasságát a bíróság valamilyen okból felbontotta, de később mégis újra összekerültek, ezúttal azonban már csupán élettársi kapcsolatban éltek együtt.) Összefoglalva a jogosultak körét tehát leszögezhetjük, hogy a volt tulajdonoson, leszármazóin és özvegy házastársán kívül senki más nem jogosult arra, hogy kárpótlási igényt terjesszen elő. A kár mértékének meghatározása A kárpótlási törvény úgy rendelkezik, hogy a kár mértékét átalányértékben kell meghatározni. Ez azt jelenti, hogy miután a jogosultak bejelentik igényüket a kárrendezési hivatalnál (a megfelelő nyomtatványon, „adatlapon" megnevezik azokat a vagyontárgyakat, amelyek után kárpótlásra tartanak igényt), a hivatal a törvény mellékletét képező táblázat alapján meghatározza a kár mértékét, ami a kárpótlás alapja lesz. Egy-egy volt tulajdonos, illetve jogosult vonatkozásában, az összes vagyontárgyaira nézve állapítják meg a kár mértékét. Az egyes vagyontípusoknál a következők szerint állapítják meg a kár mértékét: 1. Ingatlanoknál (lakás, lakóház, üdülő, üzlethelyiség, műhely, tanyaépület, üres belterületi telek) az alapterület után a következők szerint: Fővárosban (a mai lakbérövezet szerint) I. (+25%) 2000 Ftén2 II. (+10%) 1500 Ftdn2 III. (normál) 1000 Ftdn2 Városban (a mai közigazgatási besorolás szerint) egységesen: 800 Ftén2 Egyéb településen (ide tartozik a tanyaépület is) egységesen: 500 Ft/ín2 Üres belterületi építési telek esetében egységesen: 200 í-Vtn2 2. Vállalat (vállalkozás, üzlet) esetében az alkalmazottként foglalkoztatottak létszámától függően, a következőkben bemutatandó táblázat szerint. Itt hívjuk fel a figyelmet arra, hogy a törvény alkalmazása (így a táblázat használata) szempontjából a segítő családtagokat is hozzá kell számítani az alkalmazottak létszámához! Alkalmazottak száma A kárpótlás alapjául szolgáló érték (Ft-ban) 0-2 fő 150 000 3- 5 fő 500 000 6-10 fó 700 000 11-20 fő 1 000 000 21-50 fő 1 700 000 51-100 fő 2 500 000 100 fő felett 5 000 000 3. A termőföld értékét aranykorona-értékének megfelelően kell kiszámítani. Amennyiben a korabeli aranykorona-érték ismert, úgy ez lesz a számítás alapja, ha azonban sem a földhivatal, sem a földet használó termelőszövetkezet nem tud róla nyilatkozni, akkor átalányértéket kell figyelembe venni. (Ezt is az illetékes földhivatal közli az igénylővel.) A törvény rendelkezése szerint egy aranykorona 1000 Ft-ot ér. Ha valaki erdő után kéri a kárpótlást, tudnia kell, hogy az egyébként igazolt aranykorona-érték négyszeres szorzatát kell alapul venni a kárérték meghatározásánál Köztudomású ugyanis, hogy az. erdőket általában silány talajokra, szántóföldi művelésre alkalmatlan földekre telepítették, így csekély értéket képviselnének annak ellenére, hogy a rajtuk álló faállomány esetleg nagy értéket képvisel. (Pl. az. aranykorona-kimutatás szerint az adott erdő AK-értéke: 4. Ezt kell néggyel megszorozni ahhoz, hogy megkapjuk, milyen értékkel számolhatunk az erdőterület után.) Akinek a földjével együtt a tanyáját is elvették, a föld és a tanyaépület után egyaránt jogosult a kárpótlásra. Ilyenkor a föld utáni kárértéket és a tanyaépület utáni kárértéket össze kell adni. Az „F" jelű adatlapon találnak majd az igénylők tanyaépületre vonatkozó kérdéseket is. Azok se keseredjenek el, akiknek a tanyáját már lebontották vagy egyébként nem igazolható a nagysága. Az ilyen esetekben a kárrendezési hivatal úgy tekinti majd, mintha a tanyaépület 100 m2 alapterületű lett volna. A kár mértékéül szolgáló átalányérték az ingatlanok és vállalkozások mellett magában foglalja az azokhoz tartozott ingóságok, jogosultságok értékét is, ha azokat együtt vették el. Tudnunk kell azt is, hogy egy vagyontárgy után csak egyféle kárpótlás jár, de a jogosult választhat, hogy melyiket igényli. Ennek a rendelkezésnek abban rejlik a jelentősége, hogy egy esetleges bizonyítási nehézség miatt • senki ne legyen kirekesztve a kárpótlásból. Előfordulhat például, hogy volt valakinek egy 15 főt foglalkoztató üzleti vállalkozása, de nincs meg a dolgozók névsora, és semmilyen módon nem is igazolható a létszám. A vállalkozást egy 500 m2 alapterületű üzemcsarnokban folytatták, amely még ma is áll. Ebben az esetben a legcélszerűbb, ha a jogosult mint „épület" után kéri a kárpótlást, az az üzemcsarnok alapterületének megfelelően.