Délmagyarország, 1991. szeptember (81. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-30 / 229. szám

4 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁG HÉTFŐ, 1991. SZEPT. 30. Herceg-élesztő Minden szülő azt akarja, hogy a gyereke megismerje ezt az időtlen (idő nélküli) nem-mesét. Bár minden szülő tudja, hogy A kis herceg igazából „túl nagy" a gyerekeknek; a Róka szavai a felnőtteknek szólnak. A megtépázott emberség élesztgetésére, a humánum létezésének bizonygatására, az elfogadó nyitottság, a szívvellátás állapotának felidézésére, szeretettudatosításra használják. Minden bizonnyal ott a helye a színpadon is. Mindig időszerű, amíg gyerekek és felnőttek lesznek a világon. A szegedi Kisszínház előadásai ezért teltházasak lesznek, és ez jó. A közönséget nem fogják tűi mélyen érinteni az előadások, s ez nem jó. A színlapra ugyan azt írták, „zenés játék gyermekeknek", mégis mintha Varsa Mátyás rendező nem döntött volna igazán arról, hogy gyerekeknek, vagy felnőtteknek... Ez önmagában se nem jó, se nem rossz, az is lehet, A kis herceg olyan könyv, amelyik valamikor a gyermekkorban kerül az ember polcára és ott marad, amíg csak élünk. Saint-Exupéry könyvét ezért nem lehet antikváriusnál megvenni. Senki sem viszi eladni, miután egyszer elolvasta és senki sem adja szívesen kölcsön másoknak elolvasásra. Ezt a könyvet a sok közül általában „megszelídítjük"; A kis herceg személyesen a miénk. hogy helyes. De ha A kis herceget kell műsorra tűzni, akkor csupa színes, szuggesztív színészegyéniségnek kell(ett volna) kiosztani a szerepeket és/vagy nagy műgonddal kidolgozni igen látványos-hatásos jeleneteket. Briliáns színház-szakmai beavatkozások nélkül nem bír könyvön kívüli létre kelni. Itt most: mintha műkedvelők felolvasó estjén vettünk volna részt. Az olcsó (egyáltalán nem hatásvadász) díszlet (Molnár Zsuzsa) és a jelmezek (Fekete Györgyi) tetszettek, mivel ezek hűségesek voltak Saint-Exupéryhez, akármit is lehetett (volna) csinálni bennük. 'Bicskey Lukács (a Hiú és az Üzletember) és Szanka Dóra (Róka) tett a legtöbbet azért, hogy élet költözzön a szövegükbe. A gyerekeknek a bemutatón Kovács Tamás (Iszákos) tetszett a legjobban. A felnőtt nehezen szabadul attól a rossz érzéstől, hogy azért, mert a tántorgó, hablatyoló alak a ráismerés élményét keltette bennük. Téglás Judit nyilvánvalóan alkati adottságok miatt lett címszereplő, s ugyanezért Ragó Iván a Pilóta. Párosuk látványnak kellemes is, de a Nagy Találkozás élményének közvetítésével adósak maradtak. Farkas Andrea meglehetősen merev, amolyan (főleg mozgásában) korlátozott Kígyó, sziszegő sz hangjai nem annyira, de szivarja telitalálat. Dobó Andreának (Rózsa) az affektálás ment legjobban, láger András hősiesen birkózott a Bródy-dalokkal, ám mi tagadás, ez az interpretáció inkább lelombozta, mint feldobta a publikumot. , Nem haszontalan persze a szövegfelmondás se, ha A kis hercegről van szó. De „zenés játék" - az egyelőre nem lett belőle. Talán a későbbi előadásokon beköltözik az élet a színpadra. SULYOK ERZSÉBET Lektorok Csernus Tibor festőművész az 1955-ös jubileumi kiállításon mutatta be Három lektor című festményét, mely a Réz fivéreket ábrázolja. A Szabad Művészet egyik 1956-os számában vitairatát közzétevő Cseh Miklós ezt a képet állítja szembe Legéndi József Felszabadulás című alkotásával. íme néhány tanulságos sor a cikkből: „Az előbbi (mármint a Legéndi-mű - T. L.) dolgozó népünk életének kiemelkedő jelentőségűi és emlékezetes eseményét állítja elénk. Az utóbbi (Csernus Tibor Három lektor című művéről van szó - T. L.) három méla fiatalembert mutat be. akik megcáfolni látszanak a lektorokról kialakított általános elképzeléseket. Az előbbi téma nagyszerű és lelkesítő, az utóbbi különlegességével tüntető, s nem közérdekű... A három fiatalember bemutatása... elgondolkodásra késztet. S itt kezdődik a baj. Elgondolkodunk azon, hogy mit is mond a festő erről a kávéházi jelenetről, és nem tudjuk, hányadán állunk vele. ...Csernus a téma szolgáltatta élményt s vele képét nem kapcsolta bele alakuló új társadalmunk életének eleven körébe. Innen az állásfoglalás határozatlansága, a kép eszmei tartalmának bizonytalansága, s vele a mű erkölcsi értékének megcsökkenése..." Csemus Tibor ma Párizsban él, nemzetközi hírű művész. Sajnos a modellek közül már nem mindenki van közöttünk. De a képnek nem ártott az ötvenhatban írott kritika, s az idő sem. Egyszerűen remekmű. TTL! Réz Utálom a rendezvényeket, mert valahogy soha nem tudnak az alkalomhoz illőek lenni: talán pont ezért, mert az alkalomhoz illőek akarnak lenni. Ellenben néhány napja megadatott, hogy a szokásos, unalmasan feszélyezettnek ígérkező Holmi című folyóirat díjátadásán megtapasztaljam, hogy miként illik egy rendezvény az alkalomhoz. Ha jól összeszámolok minden találkozást, akkor is csak az jön ki, hogy ott találkoztam először Réz Pál irodalomtörténésszel, kritikussal, lektorral és ünnepségmegnyitóval. És hallom, hogy a megszólítás, a felütés nagyon fontos. A megjelentek nem barátok, nem hölgyeim és uraim, nem kedves egybegyűltek (mert bármelyiket joggal kérhetné ki magának az ember), hanem kedves munkatársak voltak. Lévén az olvasó is egy folyóirat „kebeléhez" tartozik. A folytatás pedig nem rogyott össze a gesztusoktól, a hang egyszerűen csak betöltötte a termet, olyan tágasan és könnyen, ahogyan egy baráti beszélgetésben a suttogás jelzi, „ez csak neked szól". Nem méltatott, tárgyszerűen és derűsen beszélt, ahogyan az alkalomra készültek soha nem tudnak. Aztán Göncz Árpádnak adta át a szót: „Árpád, mondjál valamit te is." Valami mindig megráz „Ezt tapasztaltam ezer novella olvasása közben" Már beszámoltunk a Holmi novellapályázatának eredményéről, s a Népszabadság műit szombati számában a folyóirat szépprózai szerkesztőjével, Domokos Mátyás irodalomtörténész, kritikussal olvashattak e témát majdnem kimerítő interjút. Azonban volt egy feltűnő jelenség, amiről az interjúban nem esett szó, s a pályázati beszámolóban is csak érintőlegesen beszélt róla a szerkesztő, hozzátéve, hogy mindenki magában értelmezheti: „...a pályázatra küldött majdnem egyezer novella szinte kivétel nélkül a megélt élet anyagát dolgozza fel. Az elbeszélések belső, történeti ideje elsöprő többséggel a második világháborútól napjainkig terjedő időszak, és szó szerint egy kézen meg lehet számolni az úgynevezett „történelmi elbeszélés" műfajába sorolható pályamüveket..." Ekkora aránybeli különbség mégiscsak különös, és valószínűleg jellemző is. Először is erről kérdeztem Domokos Mátyást, mondaná el, hogy ő hogyan értelmezi ezt magában: P. Sz. - Számomra megnyugtató, hogy e jelenség természetes magyarázatát véltem megtalálni: (és most ki kell lépnünk az irodalom világából, hiszen nem ötszáz író vett részt ezen a pályázaton, hanem ötszáz tollforgató) az embereket az életünk, a megélt élet érdekli és a vele kapcsolatos élmények és tapasztalatok. Ezt tartják igazán fontosnak. Úgy látszik, az emberek öntudatlan felismerése, hogy egyetlen életünk, egyetlen sorsunk van, amely minden vonatkozásban irreverzibilis; és ezt kell igazán megbecsülni, ennek a tanulságai fontosak, ha már tollat ragadtak. Természetesen a „mai témát" úgy értettem, hogy az a második világháborútól napjainkig terjedő időszak, s ami előtte volt, azt gondolom történelminek. Mert a mai idők gyökerei nem csak egy hónapra, évre, évtizedre, hanem legalább fél évszázadra visszanyúlnak. Azonkívül a résztvevők életkorából is következik ez; idősb pályázók is sok mindent papírra vetettek, és az ő ifjúságuk arra az időszakra esik, amit a mai fiatalok már talán történelminek neveznek. Nem tudom összeszámolni, hogy a társadalmunkban hány nemzedék él egymás mellett, de ezen a pályázaton legalább öt vagy hat nemzedék tollforgatói vettek részt. És ha igaz az a móriczi mondás, hogy mindenki gyermek-, vagy ifjúkorában lesz író, akkor ez legalább ötven-hatvan éves múlt. Ennyi idő van jelen az emberek lelkében, agyában, tudatában '91 szeptember 24-én is, ami csak egyetlen nap. - Most, amikor sokszor nem műfajokról, csak szövegekről szokás beszélni, illetve a műfajok között könnyű átjárást engednek a szerzők, hogyan lehetne körülírni, körültapogatni a novella műfaját? - Esztétikai tankönyvekbe illő műfaji meghatározást nem tudnék mondani. Az biztos, hogy sok mindent novellának tekintenek, és tekintünk ma, amit harminc vagy ötven évvel ezelőtt esetleg nem. A klasszikus meghatározást Boccaccio novellái alapján állították föl: valamilyen újdonságnak, csattanós, váratlan, meglepő, fordulatokban bővelkedő történetnek az elbeszélése. Azt hiszem, ennél azért vannak laposabb és mélyebb meghatározások is. Stormnak, a kisnovella egyik nagymesterének a megjegyzése, hogy a novella tulajdonképpen a dráma kishúga a prózában. Mert valóban, minden valamire való novellában van valami megrázó közlés. Ez sokféleképpen jelentkezhet; a történetben is, a történetek megfogalmazási módjában is, és annak a strukturálásában is, ahogyan az író eljut a közlésig, az írásig. Mondok erre egy klasszikus példát. Hunyadi Sándornak a Razzia az Aranysasban című emlékezetes novellája azzal végződik, hogy a szállodában erkölcsrendészeti razziát tartó detektív az egyik szobában tetten éri a feleségét. Ez abból a szempontból, mint történet nagyon érdekes, hogy ugyanis a XIX. század második felétől egészen a második világháború végéig nagyon sok író tollából elképzelhető, megformálható történet volna. Ha azt mondanám, hogy ezt Maupassant írta, vagy azt, hogy Hunyadi Sándor, akkor miben tér el? A novella végén van egy mondat. Mert ugye úgy végződik, hogy a detektív nem bírja elviselni a csalódást, és a szolgálati fegyverével főbe lövi magát, és itt van a mondat, hogy az agya úgy röppen szét, mint egy tányér kihűlt, hideg paprikás. Ez valami olyan döbbenetes, iszonyatos, hogy nem is tudom tovább elemezni. De valahogy az én szememben ez a mondat igazolja igazán, hogy ezt Hunyadi Sándor írta, és nem a történet, az valahogy kevés az igazoláshoz. Meg vagyok győződve róla, hogy Maupassant is megtalálta volna ebben a történetben a saját életszemléletét, vagy azt a mondatot, vagy azt a nézőpontot, amitől bekerül az ő világába. Tehát nincsenek a novellának merev szabályai. Az idő múlásával gazdagodik és terebélyesedik minden műfaj. Mert például nem tudom, hogy mit szólt volna Móricz egy olyan regényszövés-módszerhez, mint Esterházy-é. Holott a kettő nem zárja ki egymást. - Azt mondtad, hogy a novellákban mindig van valami megrázó. A pályázók pedig főként a saját életükből merítettek. Ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy a mai írók zömének a saját élete a legmegrázóbb? - Igen. És azt hiszem, erre lehet alkalmazni azt a mondást, amit Magyarországon egy nagy író egy másik nagy íróról mondott, hogy ez (az író) egy olyan üldözési mániás, akit valójában üldöznek. Minden életet azért éreznek megrázónak, mert valóban, mindegyikben megrázó momentumok, elemek, élmények, események vannak, legfeljebb ezek írói megvalósítása nem megrázó. És itt válik el az irodalomtól a megélt élet. Ha egy embernek a fia meghalt mondjuk a háborúban, akkor ott a megrázó elem. De ha az illető, mondjuk ki, dilettáns, és megírja, akkor nem fog az irodalom katarzisával hatni a történet, mert hiányzik a megítélés tehetsége. Sőt, az élmény annyira nem fontos, hogy egy író hideg fejjel olyan megrázóvá tud formálni egy történetet, amilyet más megrázott állapotában sem tud elkövetni. - Talán a pályázatra beérkezett művek száma is igazolja, hogy úgy tűnik, a költészet nagy évtizedei után a próza került előtérbe. Szerinted milyen most az egyes műfajok helyzete? - Úgy látom, hogy mindenki, akár költő, akár prózaíró, ebben a nagy történelmi változásban egy kicsit visszatekint, tudatosan vagy öntudatlanul mérlegre teszi - valamilyen nagy kényszernek engedelmeskedve - amit idáig csinált, és hogy az írásaiból mi maradt meg: ami nem azt jelenti ebben az esetben, hogy műveiket megkérdőjelezi az idő, de mégis szembe kell nézni ezzel. Úgyhogy a kérdésre nagyon nehéz válaszolni. Szerintem látszólag legkönnyebben az esszé éli ezt át, avagy a kritika. De ezekben a műfajokban is megmutatkozik, hogy az irodalom elnyerte ugyan szabadságát, ugyanakkor az igazi irodalom létfeltételei elnehezültek ebben a nagyon kritikus helyzetben, ami nem a szabadság szempontjából, hanem a létezés szempontjából kritikus. Mi az, amit most meg tud és meg kell írnia egy írónak, ami igazán fontos, és hogyan lesz ehhez ereje és módja? (...) Érdekes és nehéz kérdés. - Nagyon sokszor hallottam már. ahogyan a tokaji írótáborban is elmondtad, és a pályamunkák értékelésének is legfontosabb szempontja volt, hogy a mű elsősorban esztétikai minőség legyen. Ugyanabban a táborban Cseres Tibortól azt hallhattuk, hogy az esztétikai minőség mellékes dolog, ellenben a legfontosabb, hogy a műben benne legyen a nemzettudat. Mi erről a véleményed? - Ezt a kijelentést nem tudom a magam részéről elfogadni. Ebben a kérdésben iskolásán és vaskalaposan el kell választani az irodalmat attól, ami nem irodalom. A nemzettudat rendkívül fontos dolog, és még azt is el tudom fogadni, hogy olyan kis országnak, mint a miénk, és ilyen időkben, amilyeneket most élünk, talán még fontosabb is, mint az irodalom. Tegyük föl. Azonban ha az irodalomról beszélünk, akkor az irodalmi értékhez egy ország az esztétikai értéken kívül nem adhat hozzá semmit. Az elmúlt negyven esztendő a prózai irodalma a korról próbált beszélni, s talán éppen ezért nagy problémája éppen az, hogy különböző okok miatt esztétikai értelemben nem tudta azt nyújtani, amire azt mondjuk, hogy egy mű joggal pályázik a maradandóságra. De mégcsak a nemzettudat szempontjából se tudta ezt nyújtani. Én nem tudom elképzelni, hogy egy rosszul megírt talpramagyar 1848 március 15-én kirobbantja a tüntetést. Annak feltétele volt. Benne van Petőfi géniusza. Egy rossz költő nem tudja talpra állítani a nemzetet. - Visszatérve a pályázathoz: a róla szóló beszámoló alatt a dátum július 1. A beérkezett közel ezer pályamű komoly mintavételt jelent. Az azóta eltelt majdnem három hónap alatt, gondolom, érlelődött benned még néhány olyan észrevétel, amit eddig még nem tettél közzé. - Inkább szociográfiai észrevételem támadt. Éspedig az volt feltűnő számomra, aki minden pályaművet végigolvasott, hogy életkor tekintetében az írások jellege nemcsak ji szókincsben, hanem a mondatszerkesztésben, az észjárásban is élesen kettéválik, aszerint, hogy a szerző harmincöt év alatti vagy feletti. Ez mindenkire vonatkozik és mindenkire érvényes. Mindegy, hogy tehetséges, vagy csak tévedésből nyúlt a tollhoz. Ha elolvastam az első öt mondatot, akkor tudtam, hogy az illető a fiatalabb korosztályhoz tartozik vagy egy idősebb szerző munkája. Egyébként állítom, hogy a hivatásos prózaírók munkáiban is kimutatható. Ez nem csak stílusban, nem csak abban mutatkozik meg a fiatalság, hogy hajlamosabb olyasmit írni, amire azt mondják, hogy szöveg, hanem inkább a szövegnek a szövésmódjára gondolok. És szövésmód mögött ugráló észjárásra. Állítom, hogy bármilyen írásról megmondható, hogy idősebb vagy fiatalabb írta, legyen az egy móriczi nagyságrendű tehetség, vagy egy amatőr. Ezt tapasztaltam ezer novella elolvasása közben. PODMANICZKY SZILÁRD