Délmagyarország, 1991. augusztus (81. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-01 / 179. szám

CSÜTÖRTÖK, 1991. AUG. 1. DÉLMAGYARORSZÁG KULTÚRA 5 „A mérleg a szemünkben van" Párhuzamos interjú Márk Tivadarral és Varga Mátyással Márk Tivadar nagy- korok tanúja, a főiskolán évfolyamtársa volt Amerigo Tótnak és Michel Gyarmatinak. És Varga Mátyásnak is, akivel tavaly közösen alakították ki a szegedi Turandot színpadképét. A közönség még biztosan emlékszik a tavalyi előadásokra és Márk Tivadar jelmezeire, melyeket az Operaháztól kért kölcsön a szabadtéri. Iden sajnos ezt már nem tudta megtenni, ugy anis a pestiek időközben leselejtezték a kosztümöket. így a jelmeztervezőnek különleges feladat jutott osztályrészül: rekonstruálni, pótolni a kidobott darabokat. Varga Mátyás díszletei is megsérültek, a világítótorony ban raktározott sárkány a tavalyi tűz alkalmával elégett. A sajnálatos malőrök azonban a sokat megélt két mestert nem akadályozzák abban, hogy a premierre ismét összeállítsák a képet. B$88tt8MM8MMRnn8HSII8MNMenN Márk TivadarraI és Varga Mátyással a Turandot próbáján beszélgettünk. - Milyen volt a háború előtti főiskola? M. T.: - Remek. Fantasztikus mestereink voltak. Azok, akik a szegedi dóm freskóit festették. Megtanítottak bennünket akadémikusan rajzolni. Akkoriban még külön volt a jelmez és a díszlet szak, sót a jelmez szakon is több ágazat létezett. Én például textiles voltam. De ehhez a mesterséghez nem elég ám a diploma. Engem a színházban akkor kezdtek igazán becsülni, mikor kiderült, szabósegédi oklevelem is van. V. M.: - A díszlettervezőnek kicsit építésznek is kell lennie. A színpadnak, mint térnek, olyan klasszikus törvényei vannak, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Minket annak idején gyakorlati, praktikus dolgokra is megtanítottak. Például arra is, hogy a színpad centrumát üresen kell hagyni, hogy a dramaturgiát „szolgálni" fontosabb, mint az öncélú látványosságoknak hódolni. - A több mint hatvan teátrumi év alatt számtalan rendezővel dolgoztak, hogyan tudták velük saját elképzeléseiket egyeztetni? M. T.: - Nekem a rendező szava szent, de szeretem, ha tudja mit akar. Elvem, hogy a zene parancsol. Minden operára úgy készülök, hogy újra és újra meghallgatom. Figyeléth a zenét és közben már rajzolgatom is a kis figurákat. Gyorsan odaskiccelem, amit kigondoltam, nehogy később elfelejtsem. Több variánst csinálok, aztán megmutatom a rendezőnek. O dönti el, melyiket választja, miközben nyilván javasol egy sor praktikus megoldást, hiszen ó tudja, mi és hogyan zajlik majd a színpadon. Azt nem nagyon szeretem, ha nincs konkrét elképzelése a figuráról. Egyszer az egyik operaházi /rendező tizenöt variáns közül sem tudta eldönteni, milyen is legyen a Nürnbergi mesterdalnokok Beckmesserének jelmeze. Az volt az érzésem, maga sem tudja, ki is ez a szereplő. V. M.: - Én előre megcsinálom a díszletterveket és nem nagyon engedem a rendezőt elkalandozni. Egy ekkora térben például nem nagyon lehet álmodozni. Bele kell kalulálni az időt is a játékba. A díszletek segíthetik a szereplőket abban, hogy ne kelljen nekik kilométereket gyalogolniuk, mielőtt beérnek, vagy abban, hogy ne lihegve érkezzenek meg a végszóra. A színpadon viszonylatok vannak. Ahogy az idős Márkus László mondta több évtizeddel ezelőtt: „ Ha van egy templomod, tervezz hozzá egy oltárt, ha van egy oltárod, tervezz hozzá egy templomot." - A; operaénekesek között akad nem kifejezetten előnyös külsejű is, mit csinál ilyenkor a jelmeztervező? M. T.: - Hát nem tudja, hogy én vagyok a világ legjobb ortopédszabója? Természetesen korrigálok, ha kell. Egy testesebb művésznél hosszító vonalakkal. A jó tervezőnek a szemében van a mérleg. Azt is tudja, hogy a színpadon nemcsak pozitív, de negatív formák is léteznek. Az árnyék ugyanolyan fontos, mint a fény. Székely Mihálynak például olyan rövid keze volt, hogy nem ért a feje fölé, mégsem látszott a színpadon, mert olyan jelmezeket csináltunk neki. De az operaházi jelmeztervezőnek nemcsak a látványra kell ügyelnie. Palló Imre például sohasem volt hajlandó filckalapban énekelni. Azt mondta, ez az anyag elnyeli a hangját. A fófödóje karimáját mindig selyemmel kellett kibélelnünk. Voltak időszakok, mikor politikai meggondolások miatt kellett változtatnunk. A nagy németkultusz időszakában a Zsupán fejét díszítő fezről le kellett fejtenem a Hold mellől az ötágú csillagot, mert azt hitték, a szalonbolsevizmus igéjét hirdetjük. Kóré Endre székely mellényéről pedig azért kellett egyszer eltü ntetni a vörös, sárga, kék csíkokat, mert hozzáértők azt mondták, ezek oláh színek. Pedig az igazán fontos dolgok a színek folthatása, az arányok. A realista s nem a naturalista megjelenítés híve vagyok. A háború után sajnos nálunk a nagyvonalúság helyébe az aprólékosság lépett. Ettől lett olyan lábszagú a magyar színházművészet. - Mi a véleményük a mai színházakban folyó munkáról? V. M.: - A klasszikus értékek mintha eltűnőben lennének. Ma már az is előfordulhat, hogy a díszlettervező leskicceli elképzelését és több hétre kü Iföldre utazik. Ott sincs, mikor a díszlet készül. Mi vagyunk az utolsó generáció, akik nem a pénzért dolgozunk, s akik még emlékszünk olyan időkre, mikor a mainál még nagyobb szegénységben lehetett jó színházat csinálni. - Úgy hiszem, Önök már mindent megcsináltak, amit e szakmában lehetett. Mit szeretnének még? M. T.: - Elutazni Kínába! V. M.: - Bartók valahogy így fogalmazott: nem szeretne teli csomaggal elmenni innen. Hát én is szeretnék még néhány dolgot itthagyni a csomagomból. PACSIKA EMILIA Szegedet emlegetni fogják az egész világon Egy kongresszus szervezéstudománya Az elózó, 1986-os bécsi hungarológiai kongresszuson döntött úgy a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság erre hivatott szervezete, a közgyűlés, hogy a következő kongresszus helyszíne Szeged legyen. Emlékszem, milyen örömmel beszélt akkor e döntésről Ilia Mihály tanár úr, a szegedi irodalomtörténész, aki a magyarországi tudományosság egyik képviselője a nemzetközi társaság munkáját irányító testületben, a végrehajtó bizottságban. Elszaladtak az évek, alig több mint egy hét múlva megkezdődik Szegeden a Társaság harmadik kongresszusa. Hogy olvasóink képet alkothassanak ennek jelentőségéről, a megnyitóig is rendszeresen szeretnénk tájékoztatni a magyarságtudomány szegedi művelőinek munkásságáról, valamint a nagyszabású nemzetközi tudományos találkozó itteni előkészítéséről és szervezéséről. Az alábbi információkat Monok Istvántól, a szervező bizottság titkárától kaptuk. A kongresszus munkaformái: plenáris előadások és szekcióülések. A már regisztrált résztvevők száma: 586. A világ 30 országának 60 egyetemét képviselik. Összesen 321 előadást jelentettek be előre, ezek többségét a kongresszusi épületben, a frissen „előrehozott" beruházásként - elkészült Irinyiben (Tisza Lajos körút 103.) tartják meg. A kongresszus témája, WIIIIIMIIllllWIIIIIMilll összefoglaló címe: Régi és új peregrtnáció: alcíme: Magyarok külföldön - külföldiek Magyarországon. A kutatók összesen 14 szekcióban dolgoznak. Az augusztus 12-i ünnepélyes megnyitó, a plenáris előadások s a Társaság közgyűlése a Belvárosi Moziban lesz. Az a tény. hogy a Göncz Árpád fővédnökségével megtartott harmadik hungarológiai kongresszust a József Attila Tudományegyetem rendezheti, önmagában a szegedi egyetem kutatói potenciáljának és eredményeinek nemzetközi elismerése. Aligha szorul bizonyításra, hogy egy ilyen méretű nemzetközi találkozó egyedülálló alkalom az egyetemközi kapcsolatok kialakítására és fejlesztésére. Különösen olyan időkben nagy érték e kapcsolatteremtési lehetőség, amikor egyébként is nagyratöró tervek foglalkoztatják a tudományegyetem vezetóit-oktatóit (nevezetesen új, délkelet-európai kapcsolattörténeti intézet fölállítása), amelyek megvalósulásához a nemzetközi tudományosság összefogása alapföltétel. Ugyancsak nem szorul bizonygatásra, hogy haszna származik Szeged városának is abból, ha 30 ország tudósai viszik el a világba jó hírét. sT. Megalkuvások nélkül / Éjszakai beszélgetés Erdélyi Miklós karmesterrel A Turandot színpadi próbái hétfőn este kezdődtek. A remek hangulatú próbákon az énekesek többsége ugyan markírozott, hogy hangját a bemutatóra megkímélje, de így is elcsíphettünk olyan ihletett pillanatokat, amelyek egy jó előadás biztató előjelei. A karmesteri pálcát a tavalyelőtti előadások olasz dirigense helyett Erdélyi Miklós vette kezébe, akit kedden éjszaka a kimerítő próbák után kérdeztem. - Úgy tudom, hogy most vezényel először a Szegedi Szabadtéri Játékokon. - A 60-as évek elején sokat jártam Szegedre, sőt az 50-es évek végén még VŰSCV Viktor idején - koncerteket is dirigáltam, de a szabadtérin valóban most mutatkozom be. - Mostanában mintha ritkábban vezényelne az Operaházban, mi ennek az oka? - Én ezt a műfajt rettenetesen szeretem, és számomra nagyon szomorú dolog az, hogy sajnos a nívó annyira mélyre süllyedt, hogy egyszerűen nem tudom csinálni. Vezényeltem ugyan az utóbbi időben bizonyos előadásokat, de olyan leromlott állapotban vannak, hogy nagyon nehéz ott művészi igénnyel produkálni, mert megalkuvás, megalkuvás, megalkuvás; annak a vége azután az igénytelenség lesz. Én FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ nagyon boldogan és szívesen csinálok mindent, ahol igazán lehet dolgozni, ahol igazán lelkesedés van. ahol igazán tanulni akarnak, ahol igazi művészi perspektíva van. - Giuseppe Patane nyilatkozta egyszer, hogy az operaelőadásnál a tökéletes harmónia titka, hogy a karmesternek és a rendezőnek az első naptól kezdve együtt kell dolgoznia. Ennél a produkciónál ez hogyan valósulhal meg? - A Turandotot én nagyon-nagyon sokszor vezényeltem, ismerem Szinetár Miklós elképzeléseit, ez alatt a pár nap alatt egyeztetni tudtunk mindent. A szabadtéri megoldás az mindig egy kicsit más, a rendezőnek sokkal nagyobb a szabadsága, mint a kószínházban, tehát itt inkább nekem kell alkalmazkodnom. - Úgy tudom, részese volt annak a legendás budapesti Turandot-előadásnak is, amit Takács Paula, Simándy József és Orosz Júlia neve fémjelzett. - Hát hogyne, ez 1958-ban a Puccini-centenáriumra készült, én voltam a darabnak - Ferencsik János mellett - a második karmestere. Nem tudom, hogy szerencsének nevezzem vagy szerencsétlenségnek, Ferencsik János akkor éppen beteg volt, összesen csak két próbát tartott, úgy dirigálta a premiert és még egy-két előadást. így teljesen rám hárult ez a feladat, akkor még elég fiatal és tapasztalatlan voltam, nagyon nagy ambícióval csináltam. Rengeteget köszönhettem Nádasdy Kálmánnak, aki a darab rendezője volt. - Ha hívnák, szívesen közreműködne a Szegedi Nemzeti Színház valamelyik produkciójában ? - Okvetlenül. Olyan feladatot, olyan remekművet, amit jól elő lehet adni. amiben egy jó garnitúra van. jó rendezővel lehet együtt dolgozni, azt nagyon szívesen vállalnám. Ezt a műfajt én nagyon szeretem, és nincsenek preferenciáim. HOLLÓSI ZSOLT A régi Szeged... a régi Palánk.. Ez utóbbi nevet akkor még nem ismertük. MI. belvárosi gyerekek. Mint ahogy az Oskola utcát sem. Csak úgy emlegettük ezt a tájékot, mint a templom környékét, életünk első játék- és vadászterületét... Akkoriban megvoltak még a régi utcák (Szegfű, Ipar, Szív utca), megannyi poros utca, földszintes házakkal. Nyaranta lihegve, mezítláb siettünk végig a gömbakáccal szegélyezett téglajárdákon, vagy kis kocsival, féltve órzött árunkkal, a selyemgubókkal a selyembeváltó hivatalba, ahol leértékelték kincseinkel. másod- vagy harmadrendű minőségű gubóknak ítélve azokat, amik csupán a vágyainkban tűntek elsőrendűnek. Aszerint is fizették ki az árát, papírpénzben. Nem sokat kaphattunk érte, az akkori inflációs idők tetőpontján. Nem sokat ábrándozhattunk azon, mire költsük. Szüleinknek kellett „kölcsönadnunk", főleg iskolázási költségekre ezt a pénzecskét. Azért futotta még az akkor divatos nyalókára. vagy amit szerettünk, a selyemcukorra, ami olyan szép babaformára volt készítve. < Aztán terhünktól megszabadulva, mehettünk a Tisza-partra, megbámulni a túlsó oldalon kikötött, fenyőfa szálfákból összetákolt tutajokat. Odáig nem mehettünk, hiszen még úszni sem tudtunk. A rakparti mellvédhez dőlve néztük a bocskoros ruténeket, akik már szintén túl voltak a „nehezén", eladták a farönköket s ott üldögéltek a pénztár előtt. De a legtöbben már az állomás fe(é igyekeztek, jegyet váltani hazafelé a vonatra. Batyujukban az elmaradhatatlan szép, nagy szögedi cipóval, melyet mutatványszámba vittek haza. ruténföldre az otthoniaknak. - Nézzétek! Ilven lenveret esznek ott az Alföldön .! A Zsótér-ház gyermekei (13) IIM!OMItlBMOtNMMWMfflWfflWMW8S88MM6M8M8B68liM8UtBMII „...bora ruit - vita fűit..., melyben szó esik a Zsótér-házi gyerekek palánki kirándulásairól s a családnak jó főleg oryosbarátairól..." Ropul az idő s hamarosan vege lesz az életnek. Őszülő ember megallapitasa, visszanezve a homályba vesző évekre... Mint belvárosi gyerekek, jól ismertük a Dömötör-templomot is. Kívül-belül... De főleg belülről, níert a hajóban sokat ministráltunk az atyáknak, egész kis korunktól kezdve, s a nagyoktól eltanulva a ministráns szöveget: Introibo ad altare dei... ad Deum. qui laetificat luventutem meam... Nagy kegy volt a harangozó részéről, ha följuthattunk a toronyba, hogy a harangokat hozzuk működésbe. Persze ez csak ürügy volt. Igazi vágyunk s célunk a toronyfészkelók tojásainak fosztogatása. (Hányszor le-föl jártunk a torony belsejében, anélkül, hogy föltűnt volna nekünk, gyerkócöknek, de másoknak sem, hogy a torony belülről nem is négy, hanem nyolcszögletű. Bár tudhatták ezt az illetékesek, de feledésbe merült s csupán a torony bontásakor vették észre.) Mert haszontalan lurkók voltunk, csapatokba verődve, ha nem is lehetett a mai értelemben vett kártevő „galeri"-ről beszélni. Nem voltunk elvadulva. Odahaza persze meghúztuk magunkat. A Zsótér-ház gyermekei előtt úgy szerepeltem, hogy fölnőve, orvos leszek. Hogy miért akartam az lenni? Akartam persze más is lenni. ügyvéd is..., de a környezetemben lévő orvosok bizonynyal hatással voltak rám. (De ezt már szakszerűen mondom, a mai gyerekek viszont mind űrhajósok akarnak lenni.) Családunk jóbarátja, a „Kovács doktor", fogalom volt előttem. Játszótársaimmal, főleg Vág Bandival (aki magát Kandali Bandalinak hívta), ha a lakásukban játszottunk, mindig tisztelettel álltam meg Bach Imre (belgyógyász, később külföldön egyetemi tanár) rendelőjének műszerei előtt. A „szegényjogon bélyegmentes" kezelőorvosok közé tartozott a szomszédunkban rendelő Ács Vilmos, kinek lakása a Széchenyi térre nézett. Az ingyenes rendelést, orvosi tanácsokat a magam részéről évente kétszer szolgáltattam vissza „természetben". Velem rakatta ki tavasszal s szedette be ősszel cserepes virágait, az ablakon keresztül, melyek a térre néző kirakatportálok tetejére voltak helyezve. Ilyenkor szuszogva fogta a kezemet, hogy le ne zuhanjak a térre. Kettőnk közül, hiszem, ő félt jobban. No, aztán ott volt Eidus Bentiárt fogorvos, a Fekete sas utcában az U-alakú házban, kinek a rendelője előszobájában szívesen várakoztam, ahol sok érdekes képes újság hevert az asztalon. A rendelőjét már kevésbé szerettem, mert ott a fogamat fúrta. Ilyenkor sírtam, mert ordítani akkor még nem mertem. Eidus bácsi ilyenkor megjegyezte: - Nem síről... Akkor is fogsz sírni, amikor te húzasz ki embereknek fog!? Úgy látszik, el voltam könyvelve, ha jól tanulok, a piaristákhoz fogok járni. Latinra, mert az kell egy orvosnak. Oda kerülök majd Apám .kedves öreg árnyai", a piaristák keze alá. Az apáknak is az a vágya, hogy fiaik abba az iskolába járjanak, ahová ők. Némi biztosíték is volt arra, hogy piarista diák lehetek, hiszen Artúr bátyám már második éve koptatta a piarista gimnázium küszöbét, egyelőre azonban mérsékelt sikerrel... In medias res! Vágjunk a dolgok közepébe. Nem lettem piarista diák, de orvos sem, engem, úgy látszik, gyűlöltek az istenek, hogy pedagóguspályára küldtek Helyettem a fiam lett orvos, mint a harmadik generáció betetózője. Ha nem is lehettem tanuló a „piari"-ban. lehettem mégis, bár rövid ideig, ha nem is lépcsőt koptató diák, de mint oktató! Hát ez hogyan lehetséges? Alios jam vidi ventos... mondhatnám Ciceróval. Más szeleket is láttam én már... De nagyon elkalandoztunk már megint, pedig megígértem, hogy a dolog közepébe vágok. Miért nem lettem piarista diák, annak oka van. S hogy ezt elmondjam, vissza kell térítenem oda az olvasót, ahonnan kiindultunk. A templomtérre. (Folytatjuk )