Délmagyarország, 1991. augusztus (81. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-31 / 204. szám

Kulcsra zárul Búcsúzzunk nevetve! - Csorba Győző legújabb verseskötetéről Ha verselméleti kérdésekről esik szó, szokás arról is beszélni, miből épül fel egyáltalán a vers. Járt egykor Mallarmé baráti körébe egy neves festő, aki verseket is írt, és azokat rendszeresen megmutatta Mallarménak. A költő pedig minden alkalommal ledorongolta a festőt, hogy vacak, amit ír, dobja el, felejtse el. „De miért, mester kérdezte a festő hiszen nekem olyan szép érzéseim és gondolataim vannak: mondja meg, mi kell egyáltalán ahhoz, hogy jó verset írjak?" Szavak - felelte Mallarmé. Csorba Győző írásaiban szóművészetnek nevezi a versírást, ars poeticája szerint pedig a jó költő ösztönösen vagy tudatosan élni tanít és segít másokat. Akik ismerik Csorba Győző verseit, gondolatvilágát, tudják, hogy ebben a nyilatkozatban nincs semmi póz. Leghelyesebb, ha e két tényező, tehát a szóművészet és az élni tanítás figyelembevételével olvassuk a Szemközt vele című kötet verseit. Biztosan vannak úgy más olvasók is, hogy egy verskötetből az első átolvasás után kiválasztanak egy verset, és a kötet űjraolvasását ahhoz a darabhoz képest kezdik e^. Csorba Győző kemény fedelű könyvében nekem a Kulcsra zárul című vers tetszett meg elsőként. Gyorsan hozzáteszem: más olvasónak természetesen más fog tetszetni. És aszerint, hogy melyik vers lesz a kedvesebb, fogják a könyvet újraolvasni, így egyetlen könyv más és más oldalról fog megmutatkozni S hogy miről lehet még a versek helyett ími? A költő 1938-as bemutatkozása óta a hetvenes-nyolcvanas évekre jelentős lírikussá lett, és jelen kötete is gazdag és szép verseket tartalmaz, a gyönyörködtetés szinte minden eszközével él. a hasonlaton túl és a szillepsziszen innen. Azt mondják néhányan, ez a könyv a halálról szól. Akik ezután, e kijelentés tudatában olvassák a kötetet, ugyanarra fognak gondolni, amire cn. Küszködnek régi álmaim hogy álomnak maradjanak de szét-szétzúzzák vágyaim s a képel roncsoló szavak Mondtam nekik kik féllenek: sokáig már nem bírhatom azt válaszolták: értenek megjárna már az irgalom Ám nem kapom meg semmiképp A jószándék sovány vigasz Ki egy határon túlra lép folyton pőrébbé válik az Végül csontig levetkezik s lesz még az önnön ügye se tűzzel földdel szeretkezik . és kulcsra zárul a mese (Magvető Kiadó, 1991.) BAKOS ANDRÁS A nyugalmazott (11.) Csodálkoztam is magamon, mert nyitott szemmel még soha nem tudtam képzelegni, az ábrándozásnak ez a fajtája teljesen ismeretlen volt előttem. Pedig a hosszúnál is hosszabb időket töltöttem nyitott szemmel a sötétben, még az őrség idején is. Egy éjszakát egészen napnyugtától napkeltéig. Mikor átvettem az őrséget, csak a napkorong feléig hasított a horizont, pontosan velem szemben, mert úgy állították fel az őrbódét. hogy minden kétséget kizárólag ellenőrizhessem a Nap állását, felhős napokon pedig egy listát húztam elő a fiókomból, amelyen feltűntették, hogy percre pontosan hol áll a Nap, a Hold, s mindehhez egy állítható csillagtérképet is mellékeltek, hogy borús időben és éjnek idején is tudjam, mi a franc van. Eleinte nem túl sok értelmét láttam az egésznek, de a kíváncsiságom odáig hajtott, hogy a váltótársamtól megkérdeztem, szerettem volna tovább képezni magam, hogy hogyan kell alkalmazni, és mire jó ez a sok kacat. Nem véletlenül nem értettem, mert a harmadik táblázatot egy második fiókban tartották, s nekem azt eszem ágában sem volt kihúzni. Ezen a harmadik táblázaton rejtették el az egész hacacáré értelmét. Mégpedig a Nap, a Hold és a csillagok állásából egyenes ágon leolvashattuk, hogy meghatározott félórákon belül milyen jellemű betörő vagy rabló érkezhet a telep kerítésének rosszabbul világított részeihez. Azonfelül a láblázat útmutatást adott arra nézve is, hogy az illető ellen milyen óvintézkedést kell alkalmazni: gázsprét vagy gumibotot vagy ólmosbotot vagy féltengelyt vagy ostort vagy riasztó pisztolyt vagy szóbeli elintézést (figyelmeztető kiáltást) vagy nyaklevest vagy ököllel az áll alá vagy dungdung golyót vágy elég csak a szemébe világítani és leesik a kerítésről vagy térdrúgást vagy szembeköpést vagy legvégső esetben kukoricagránátot, s ezen felül a felsoroltak különböző kombinációját. Persze bizonyos esetek eleve kizárták egymást, mint például a szembeköpés nem előzhette meg a gázsprét. vagy a kukoricagránát használata a dungdung golyóét. A horizont félig metszette a napkorongot, mikor az órbódé előtt megállt az elhárítás furgonja. Ketten ültek benne: a sofőr és a kocsiparancsnok, akin messziről is látszott, hogy a teljes napnyugta előtt már jócskán hekapkodott - szaglásom után szilvára gyanakodtam, de nem lehettem egészen biztos benne, mert akkora, más eredetű szájszagot árasztott a kocsiparancsnok, hogy ahhoz képest a szilvapálinka szaga tiszta erdei levegőnek hatott. A kollégák elmeséléséből tudtam, hogy az elhárításnál dolgozik egy Szeszkazán nevű kocsiparancsnok, akinek a legtöbben csak azért mondtak igent, vagy azt. minden világos, hogy minél előbb kikeveredjenek az alkoholbűzből. Szerencsére mindez csak képzeletben játszódott le bennem, a szagok és a többi, mert sikerült elkerülnöm a leheletét. A szeszkazán kipattant a kocsiparancsnoki ülésből és az orrát csavargatva megveregette az órbódém ablakát, mert ügy tettem, mint aki egy fontos tervrajz részleteit bogarássza. Felkaptam a fejem és hangot nem adva, tátogva beszéltem, pedig ez csak egyszerű ablaküveg volt - semmi ütés- vagy golyó- vagy hangállás. Erre a Szeszkazán azt hitte, hogy hangálló üveggel van dolga és iszonyúan elkezdett gesztikulálni meg tátogni. Mutatattam, hogy nem értek semmit, de nem engedhetem be, különben a Bolond kutyám széttépi. Szerencsém volt. hogy a Bolond éppen székrekedéssel kínlódott, s a székeléshez szükséges erőfeszítéseit vérebre valló vicsorítással kísérte. Erre a Szeszkazán előhúzott egy papirost es hosszan jegyzetelt. Aztán nekinyomta a papírt a ..hangálló" üvegnek: „A főparancsnok rendelete szerint ma éjjel, napnyugta utan a városban szünetel az áramszolgáltatás, meri a központi laboratóriumban olyan kísérleteket hajtanak végre, amelyhez a város összes áramát fel kell használni. A kísérlet szigorún titkos, úgyhogy tartsa a pofáját, különben ugrik az állása. Punktum! Megértette!?" Bólogattam, hogy petsze. A Szeszkazán még egy darabig, a hatás kedvéért a szemeim közé nézett, aztán elhordta az irháját. Akkor elővettem a Nap-Hold-csillag listát és az ölembe vettem a dungdung golyós puskát és a csillagok és a telihold fényénél egészen hamar elaludtam. , i, , • , • , >;• PODMANICZKY SZILÁRD A moszkvai puccs hírének hallatán először az jutott eszembe, hogy a korabeli orosz sajtó a NOSZF-ot (a feledékenyebbek kedvéért: a nagy októberi szocialista forradalmat) még évekig oktyabrszkij perevorotnak, azaz októberi puccsnak nevezte, másodjára pedig egy nemrégiben olvasott orosz bökvers, melynek hevenyészett fordítása így hangzik: „Első Péter/ablakot akart vágni Európára/vágta csak vágta/végül kivágta/de az ajtót már nem sikerült." Az „ablakvágás" az orosz történelmi tudat számára a Baltikum meghódítását és Szent-Pétervár felépítését jelenti - ezáltal vált Oroszország tengeri, illetve európai hatalommá, ám az ajtó, amin nemcsak kimenni, hanem (főleg az eszméknek) bemenni is lehet, csak Gorbacsov óta kezdett nyiladozni (vágni kellett azt is, keményen). Akkor hát most újra beszögezik? - gondoltam elkeseredetten az első órákban, bár a tankra mászó és onnan a néphez szóló Jelcin láttán ösztönösen megnyugodtam. Talán azért, mert az orosz elnök ezzel a valóban operahőshöz illő gesztussal mintegy a visszájára fordította a szovjet államot megalapító Lenin hasonló gesztusát - a leningrádi Finn pályaudvar előtt, bronzba öntve ma is látható, amint 1917 elején, az emigrációból hazatérő Vlagyimir Iljics megtartja első lázító beszédét a burzsoá kormányzat ellen. E két történelmi tett (most már a Jelciné is az) groteszk hasonlósága s ugyanakkor - a tartalmukat tekintve - egymásnak való teljes ellentmondása a jelkép erejével döbbentett rá, hogy a kör immár végleg bezárult, s ahogy Kari Marx (bármilyen furcsának tűnik is fel ez manapság, éppen ő) megfogalmazta valaha: ami a történelemben egykor tragédiaként játszódott le, az később bohózatként ismétlődik meg, és a kárörvendő emberiség gúnyos hahotája kíséri. - Persze, addig még sok vérnek kell lefolynia a Moszkva folyón - zuhantam vissza előbbi kétségbeesésembe (mert jósnak nem tartom magam, még utólag sem, mint... na hagyjuk!), s ezért nemcsak megkönnyebbültem, hanem meg is hökkentem erősen, amikor 72 óra múltán a költészet, a jelkép igazsága győzedelmeskedett a páncélosok vaskos realitása fölött. S ekkor ismét az öreg kaporszakállú (félreértés ne essék: K. Marx) jutott eszembe, aki imént idézett gondolatát valahogy így folytatta: az emberiség nevetve búcsúzik a múltjától. Ezért most - bár a puccs alatt a Szovjetunióval kapcsolatos sötétebb emlékeimet rendszerezgettem (azokat is megírom majd) - hadd idézzek fel a nevetve-búcsúzás jegyében néhány jellegzetes „szovjet" anekdotát, melyeket - orosz szakot végeztem - gyakori kinti tartózkodásaim során szedtem össze, többnyire még a hetvenes években. Nixon az Ermitázsban A Szovjetunió már a '70-es évek elején se volt az a kimondott földi paradicsom (akkoriban ezt úgy fejezték ki: még nem az), de 1972-ben, amikor Nixon Pekingből Moszkvába repült, az ellátás - legalábbis a nagyvárosokban - még elfogadható volt. sőt erre az időre meg is javult, akárcsak '80-ban, az olimpia idején. Nixon. nem törődve a konkurenciámmal (épp ott voltam részképzésen) Leningrádba is ellátogatott, s programjába az Ermitázs megtekintését is beiktatták. Ez előtt néhány nappal robbant be a szobámba egyik orosz diáktársam, harsányan röhögve és egy „abszolút hiteles forrásból származó" információval: - Nixont végigvezetik majd az Ermitázson, s közben elnézést kémek tőle. de át kell haladniuk egy olyan dísztermen, amelyet épp tataroznak. A terem be van állványozva, nem látszik belőle semmi, ezért a vezető elmagyarázza, hogy itt rendkívül értékes díszítmények vannak, és már húsz mázsa aranyat használtak fel a restaurálásukra. A sarokban pedig ott ülnek a munkások, és uzsonnaszünetet tartanak. Aranytálból ezüstkanállal vörös kaviárt kanalaznak és ötcsillagos örmény konyakkal öblítik le.. (Mellesleg: ha jól emlékszem, g,i amerikai elnök végül is nem jutott el az Ermitázsba.) Halnap 1977-ben, már a Kincskereső munkatársaként, a „nagy orosz testvérlap", a Gyetszkaja lityeratura vendégeként jártam Moszkvában. Bár a Vörös térhez közeli, előkelő Rosszija Szállóban laktam, annyi napidíjam nem volt, hogy a szálloda éttermében étkezhettem volna, de ezt nem is bántam - diákkoromban hozzászoktam az olcsó sztolovajákhoz (magyarul: önkiszolgáló, gyorsbüfé), s még a magyarnál jóval több kenyeret és jóval kevesebb darált húst tartalmazó szovjet fasírtokat is legyűrtem, legfeljebb a hajdinakását hagytam érintetlenül, a pelményit (húsos barátfüle. tejfellel leöntve), meg a nyers zöldségekből összeállított saláta-előételeket pedig egyenesen imádtam. Most is valami hasonlóra számítva tértem be egy szerény külsejű, bár a város központjában álló sztolovajába. Ám ott a következő kiírás fogadott: Szivodnya ribnij gyeny, azaz: MA HALNAP VAN . Én a halnapot már akkortájt sem kevertem össze a holnappal, ezért másnap megkérdeztem a kísérőmet: - Sto takoje. azaz: Mi a franc az a ribnij gyeny? - Ez azt jelenti - válaszolta ő. meglepő jólértesültséggel -, hogy hetente egy napon minden étkezőhelyen csak halételeket szolgálnak fel, mivel azok sokkal egészségesebbek, és különben se jutna minden napra hús, még Moszkvában sem. (Azt már nem tette hozzá, hogy hal - valójában tartósított tengeri hal - is csak azért jut, mert a Szovjetunió kifosztja a világtengereket - én magam a bálnavadászat világtilalma után évekkel láttam, sőt, kóstoltam - pocsék íze volt - szovjet bálnahúskonzervet. Igaz, rossz a példa - a bálna nem hal. hanem emlős,) Leningrádi barátom még jobban értesült volt, ő már az ezzel kapcsolatos jereváni rádió viccét is ismerte. Hogy aszongya: megkérdezik a jereváni rádiót: Lesz-e még halnap a következő ötéves terv idején is? - Válasz: - Nem, akkor heti egy húsnap lesz... Mit mondjak? Viccnek jó volt. de prognózisnak túlságosan optimista... A halnap bevezetése után keletkezett az alábbi „grúz" vicc is, melyhez elöljáróban el kell mondanom, hogy az oroszok és a grúzok már akkoriban se nagyon szívelték egymást. A grúzok az orosz fennhatóságot, az oroszok a grúzok sokkal magasabb életszínvonalát nem bírták elviselni - mellesleg: e tekintetben „grúzok" voltunk mi. magyarok is. Tény, hogy a grúzok - és más kaukázusi népek - fiai között rengeteg élelmes, minden kiskaput kiszaglászó (erre szolgál tán a híres kaukázusi sasorr) „vállalkozó" akadt, de ezeknek nem is volt nehéz dolguk - a repülőjegy kopejkákba került, viszont ha az asszonyt egy kosár gránátalmával elröptették Vlagyivosztokba, tízszeres haszonnal tért haza... (Persze, az ilyen híresztelések éppúgy a legendák birodalmába tartoznak, mint a hagyományos orosz lustaságról, részegeskedésről szólók.) De térjünk vissza a halnaphoz! Tehát, aszongya: belép a gazdag „grúz" egy moszkvai hotelbe, ahonnan a portás épp az imént hajított ki egy teljes voronyezsi kolhozparaszt-küldöttséget. („Sajnálom, elvtársak, egyetlen üres szobánk sincs, próbálkozzanak talán a szakszervezetnél!") A voronyezsiek szomorúan indulnak vissza a pályaudvarra, ám ugyanaz a forgóajtó, amely őket az utcára lökte, egészen a recepciós pultig röpít egy délies külsejű, tömött bajszú úriembert, aki egyetlen elegáns mozdulattal átnyújtja a portásnak a paszportját (személyi igazolványát), melyet előzőleg egy százrubelessel bélelt ki. „Kétágyas szobát, kilátással a Vörös térre, a hűtőszekrény legyen tele vodkával, pezsgővel és borzsomival (kaukázusi ásványvízfajta), az ágyban pedig egy anyaszült meztelen szőke nő váljon este hatkor. mert addig dolgom van a minisztériumban." - A portás öntudatosan bólint, és zsebre leszi a pénzt. Este a „gníz" felmegy a szobájába, elégedetten látja, hogy minden úgy van, ahogy rendelte, felhajt egy kupica vodkát, felhajtja a takarót is, és... egy sellőt talál alatta. Felháborodottan rohan vissza a recepcióra, ám a portás csak a vállát vonja meg a reklamáció hallatán: - Sajnálom, polgártárs, ma halnap van. Az őrnagy elvtárs gratulál Bizonyára tudják, hogy Sztálin alatt egyetlen politikai viccért akár húsz évre is elzárhatták a magukról megfeledkezett polgártársakat, ennek ellenére Félix Edmundovics Dzerzsinszkij (szobrát most távolították el az általa alapított cég elől) CSEKÁ-járól, melyet később OGPU-nak, NKVD-nek, majd - napjainkig - KGB-nek neveztek (magyar megfelelője: ÁVH), több vicc keletkezett, mint nálunk Rákosiról, Kádárról, sőt. Mórickáról együttvéve. Hadd osszam meg önökkel a kedvencemet! Ivan Ivanovics, az egyszerű moszkvai revizor, késő éjszaka megérkezik egy orosz kisvárosba, és szállást keres. Bemegy a városka egyetlen, düledező szállodájába, de a recepción csak egy négyágyas szobát tudnak neki ajánlani, abban is már hárman laknak. Ivan Ivanovics - mi mást is tehetne - elfogadja az ajánlatot, csak már ágyba kerüljön végre! Igen ám, de a szobatársai az asztalnál ülnek, kártyáznak, vodkáznak és politikai vicceket mesélnek. Szegény Ivan Ivanovics forgolódik az ágyban, nem tud elaludni. Végül ragyogó ötlete támad Kimegy a folyosóra, megkeresi a szobaasszonyt, ad neki egy rubelt, és megkéri, hogy tíz perc múlva hozzon a szobába négy csésze teát. Aztán visszamegy, odalép az egyik konnektorhoz, és beleszól: - Őrnagy elvtárs, legyen szíves, küldessen nekünk teát. de lehetőleg tíz percen belül, mert utána aludni szeretnénk. - A szobatársak elhűlnek, különösen, amikor a szobaasszony megjelenik a teával. Megisszák, és halálos csendben aludni térnek. Másnap reggel Ivan Ivanovics egyedül ébred Megkeresi a szobaasszonyt, hogy megköszönje a szívességét, s csakúgy mellékesen megkérdezi tőle: - Hát a szobatársaim? Már elmentek? - Ó, azokat még az éjszaka elvitték. Ja, és az őrnagy elvtárs gratulál a remek tréfájához. BAKA ISTVÁN