Délmagyarország, 1991. augusztus (81. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-17 / 193. szám

SZOMBAT, 1991. AUG. 17. DÉLMAGYARORSZÁG PANORÁMA 7 SZEGED, TÜNDÉR UTCÁBAN INDULÓ TÁRSASHÁZ-ÉPÍTKEZÉSEN Lakossági devizaszámlák Egy év alatt két és félszeresére nőtt a lakossági devizaszámlák értéke a magyar pénzintézetekben - közölték az MTI kérdésére a Magyar Nemzeti Bankban. Elmondták, hogy ez év június 30-án 99 milliárd 607 millió forint - közel 1,3 milliárd dollár - értékben őriztek lakossági tulajdonú, külföldi fizetőeszközt, míg egy évvel ezelőtt ez az összeg 39 milliárd 979 millió forint Volt. (MTI) különböző méretű lakások ES EGY 85 NM-ES IRODA leköthető Építési ksg. szerkezetkész állapotig 16 ezer Fthrn fix áron + telekár. Érdeklődni: FAVORIT KFT., Szeged, Petőfi Sándor sgt. 93. ROYAL CROWN'COLA \ Eredeti amerikai koncentrátumból gyártja AZ ELSŐ MAGYAR SZÖVETKEZETI SÖRGYÁR RT., MARTFŰ Vallomás Egy Váci Mihály levél a Hegedűs-hagyatékból Féltve őrzöm azt a néhány csodálatos levelet, amelyek kózul egyet kiemeltem - a költő, Váci Mihály vall benne önmagáról. Kísérőszöveget alig szabad fűzni hozzá - irodalomtörténész, költőtársak megállapításait idézhetem csak bevezetőül. - A zene ifjúkorától nagy élménye Vácinak. Sorkosztos tanyai tanítósága éveiben „a jegenyezúgásos éjszakák és délutánok embertelen magányában" a zene szava is segített elviselni az elhagyatottságot. Kovács Sándor Iván „...a szíve..+ szerelmi gondban mint félrevert harang szól." Garai Gábor „Alig volt vele egykorú költő, akinek fejében annyi tervet, szívében annyi friss érzelmet állított meg a halál." Illyés Gyula SÍÜSKlöSiSSÍSSÍSSÍSSÜÍiS Drágám! - Most jöjjön velem! Mintha egy felhőn ragadna a szél, vagy bolond vizén a sikoltó félelem. Este van, nyolc óra, egyedül vagyok itthon, és orgonamuzsikát hallgatok. Zúg, zeng és hullámzik Bach zenéje. Ezt imádom, ezt a muzsikát, mely nem akar semmit mondani, csak hullámzik állandó egyenletes viharzással és hullámzással, mint egy széles komoly és fenséges folyó beláthatatlan medrében. Ó. ha hallaná ezt, amit én most hallgatok, a fejemhez kell kapnom, és elektromos ujjak simogatják gyújtogató kéjjel a hátgerincem. Most mondja be a bemondónő: Befejezésül - d-moll toccata és fuga. És jegenyelomb fenségű mély hangok zúgása, majd csillaghullás játéka, vízesés zokogása, ismét egy földalatti jajszó... Drágám, ha együtt hallgathatnám mindezt Magával (hogy pereg ujjaim alatt az írógép...), most nád hajlong a szélben és sírnak rajta a nádirigók, a vissza-visszatérő modulációk örökké egyet akarnak kimondani, hogy nem lehet, hogy nem lehet kimondani valamit, van amit nem lehet kimondani. Ezt jajongja, sírja a zene is. és örökösen erről variálja témáit minden mű, és minden hangszer ezért zsong, dübörög, és ezért töri két ökle satuja közt halántékát a költő, mert van •mit nem lehet elmondani. Hogy szeretnék versenyre kelni ezzel a névtelen győzelemmel, mely egyetlen tagolt emberi hang nélkül ugyanazt a dallamot variálva fölényesen megaláz és lesújt, mert ő tudja, amit én csak szeretnék elmondani. Újra. újra ugyanaz a visszatérő ujjongás, ugyanaz a dallam, amire a legtöbben azt moodják: - Mit ismétel, mit akar. mit dadog?! Igen. igen. ismétel, ismétel, mindig ugyanazt. A zene nem akarás, a zene nem akar, nem győz meg, nem akar hatni, a zene egy állandó magas feszültség, szikrázó energiájú töltet, óriási akkumuláció, lebírhatatlan energia, és ez sugárzik, lüktet, izzik és újra-újra zsong, ahogy a nagy viilanytelepek, ahogy a magasfeszültségű vezetékek drótjai. Hallott már. hallgatózott már gyerekkorában, és szerelmesen a messzeségekbe, hallgatózott e már villanyoszlopnak vagy sürgönypóznának dőlve. Mit hallott? Ó, az is zene. az a zene! Az az egyenletes zsongás, melyben mégis annyi a dallam, a sejtelem, a sors, idegen üzenet, hívás, csábítás és sóvárgás. Nem mond semmit, nem változik, nem hintázik dallam, mégis dallam, mert sugárzik, árad, árad! Ez a zene, semmi más, mint sugárzás, áradás, áradás, áradás. Áradás, mint ez itt, amit most hallgatok, mint ahogy hallhatja a folyam suhogó zúgását a füle mellett elzúgni az, akit fuldokolva sodor a folyam. Hogy imádom éppen ezért az orgonamuzsikát. Ez a gyönyörű hangszer, amelyből a hangok nagy erdeje nó ki, és amelyből kihajlanak a sudár és lombos dallamok. Kisdiák koromban - nem a vallásosság, de a templom orgonahangokkal pillérezett. dallamokkal felépített ünnepélyes kupolája vonzott, mint a hívőket a zsoltárok keserű fekete hullámzása. (Most vége a szalagnak, visszatekerem, mert tudniillik én magnetofonról hallgatom ezt. Ez a legkedvesebb kalandom, ha egyedül vagyok, egész délelőtt egy-egy szalagot hallgatok, vagy Bach orgonamuzsikáját vagy Vivaldi concerto grosso-it.) Szóval már diákkoromban rabul ejtett az orgona. Kitűnő orgonistánk volt Nyíregyházán és olyan nagy orgona, mint a zeneművészeti főiskolán és állandóan jártak le orgonaművészek, mint a Kapi-Králik, s elbújva a legsötétebb sarokba, hallgattam végig azokat a hangversenyeket, melyeket a templomban tartottak Bach és más klasszikus szerzők műveiből. így hát lehet, hogy ifjúságom nagy erdei suhognak ezekben a dallamokban, mindegy, az biztos, hogy semmi alkohol, semmi bódító szer nem tudna így megrészegíteni és ennyire forró mámorba szédíteni, mint ezek a sajátságosan önmagukban visszhangzó hangok, és ezek az ismert dallamok. Most - figyeljen, újra az a fő téma, az a nagy áradás, és nincs, nincs rá szavam, nincs rá kép, látomás, hogy kifejezzem, amit ez a zene panaszol. Mert nem hiszem, hogy nem panasz ez, még akkor is ha olyan győztes panasz, panasza annak, hogy feszít, elragad, szétvet a jó, az ujjongás, a diadal. Maga is szokott úgy lenni, hogy a nagy örömtől szenved, mert kevésnek érezzük magunkat a befogadásához. így remeg, rázkódik ez a zene most a nagy ujjongás megvallhatatlanságának kínjától... Valami költészetre vágyom, mint amilyen ez a fuga. mely állandóan ugyanazt variálva ringat, sodor és elszakít, eltép és ragad magával, azért ismétlem én is állandóan ugyanazt, mert nem akarok, nem lehet és nem kell semmit mondani, csak álomba ringami, és átölelni, magával ragadni a pokolba, ha van benne mélység, és a mennyekbe ha van benne magasság, csak ezt kell tennie a költőnek, ezt kellene, csak beszélni, sírni, panaszkodni, súgni, vallani, mondani egyre az igézőt erről a világról és a keserűt errol az édes-szomorú életről, susogni, mint a falevelek, susogni az embereknek, hogy beleszédüljenek abba az akaratba és abba a szenvedélybe, amibe a költő végül mégis csak bele akarná ringatni őket. Ó, így kell a költőnek agitálni, ahogy ez az orgona agitál, így kell hatni, ráborulni és befödni a hallgatót, ahogy ez a dallam szakad a lélekre, mint egy zuhatag ezüst oszlopa, űgy hullni rá a lélekre, ahogy a fa lombja súlyosan, tömötten, gazdagon, örökké remegő levelekkel ráhajlik, borul a folyóra, így kellene a költőnek átölelni, babonázni, körül susogni a lelket, mint búzatáblák a gyalogúton áthaladót, ringással susogással, hízelgéssel, könyörgéssel, ó, könyörgéssel, szerelmes kérésekkel és édes rábeszélő odaadással visszatérő kedves nevekkel, kifogyhatatlanul, ahogy ez a zene már a fárasztásig kifogyhatatlan, s ahogy a szél kifogyhatatlan a virághoz, melyet beporoz messziről hozott virágporokkal... Ó, Te! Most a hirtelen csend, mint a templomok hideg márványköve. És újra sír egy viharos erdő, micsoda sóhaj volt ez! Mintha egy emberi lény vergődne, fetrengene valami nagy kínban, aztán kibírhatatlan kéjben - és jajgatásait és sikolyait, sóhajait kiáltaná ez a hangszer. Drágám, belefájdult ebbe a fejem, most végre van itthon kevert por, és bevettem egyet, remélem elmúlik ez a csoda-fájás és folytathatom. Mit csinálsz most, ma este - kedden félkilenckor, mikor én ilyen istentiszteleti hangulatban gondolok rád és órákat szentelek Neked orgonakíséret mellett, hogy Veled legyek? Mit csinálsz és mit fogsz majd csinálni akkor, mikor ezt a levelet megkapod. Erre külön válaszolj, mert nagyon szerettem volna, ha ennek írása közben itt vagy velem, illetve (akkor remélem nem írtam volna) akkor ha itt lettél volna, mikor ezt a zenét hallgattam és hallgatom (mert mondanom sem kell, hogy újra visszatekertem a szalagot). így szeretnék én Veled sokat együtt lenni csendes és viharos együttlétekben, amikor csendesek vagyunk szavakban, de valamitől viharzunk belül vagy sóvárgunk vagy együtt nyugtalankodunk. Te, mennyi sírni, örülni, csókolni, szeretni és félni vágyni való van ebben az életben, mennyire szeretek és tudok én élni. mennyire szeretem ezt a világot, még akkor is, ha engem már annyiszor tíz ujja között facsart és párnát haraptam miatta fi^alon. Hogy szeretném Veled szeretni mindazt, ami van és ami lehetne, hogy szeretnék Veled élni, menni, menni valamerre, vámi még valamit, tenni valami nagyot, és tervezni valami bolondot, álmodni esztelent és... és... és Veled szeretnék lenni. Olyan vagy Te mint a fény, ami kell, kell a szemnek és a levegő, ami kell a tüdőnek. a dalnak, ami nélkül nincs dal. nincs kiáltás. Szeretlek, szeretnélek látni, szeretnélek hallani, átölelni, dédelgetni, hívni, és követni, hinni neked és hitetni, szeretnék örökké neked mondani valamit, mindegy mit, valami semmiségeket, és szeretnék egyszer mondani Neked valamit, amire örökké emlékeznél, szeretnélek mindig magam mellett érezni és mégis mindig űgy vágyni utánad, mintha nagyon messze vagy tőkin. szeretnélek az éjjeltől részegen látni és józanon újra ismerni, szeretnélek nappal magamba zárni és este elengedni^hogy magadtól térj visza hozzám és mellettem légy egész éjjel, szeretnék veled régi ligetekben csavarogni, mint a regék pásztorai és kószálni modern városok alkohol-édes zsivajában, szeretnék veled tengerkék estek, alkonyatok korlátján át belehajolni a végtelenbe, szeretnék veled csillaghullássá változni, szeretnék Veled harmatot sírni egy paraszti táj poros göröngyös legelőjén, szeretnék veled gazdag lenni és nagyon szegényen sírni veled, összeborulva, szeretnék veled lélegezni együtt és szeretném, ha szívem alatt dobogna szíved legvadabbul, ahogy eddig még nem dobogott, szeretném, szeretném, szeretném... Én bolond, én bolond, csavargó, nagy bolond, aki mennék, mennék mint a katonák mennek kilométereket a gyakorlatokon, mennék a lábad után és nem fáradnék el, én bolond, nem rendes ember, aki míg'más komoly gondokban aggódik és dolgozik, futkároz. mint a hangya, addig én átcsavargom a fél várost és Rád gondolva ..pazarlom" el a napot. én. aki megmaradtam még mindig és meg is maradok bolond kamasznak, akinek nevetését otthon őrzik, otthon őrzik kalickában, akinek szeméből mindig virít egy ibolyányi mosoly... én bolond, de nagyon szeretlek! Te! (A címzett feljegyzése szerint a levél kelte: 1960. április 14-e körül.) Közreadja: P. HEGEDŰS ÉVA Mi a Ring? A Ring, az alternatív hely - hirdeti a kiírás, még délután is a Deák Ferenc utcán. A bejárat előtt finoman kering a szél. magával sodor egy egész méretes kartonpapírt. Van rajta betű is, szám is, mint az árlapokon. Mert hát az. Egy férfi minduntalan megpróbálja talpra állítani, de hiába. Az árak? Azt hihetnénk, hogy jónéhány évvel ezelóttról maradt fenn a lista. Szóval alternatív ez is, mint ahogyan a lépcsőn ledöcögve látni, a fal is. Falfirkák, miegymás. Szabad, itt szabad a falra firkálni, a fal kibírja. Az L-alakú teremben először nem látni semmit, mert hát a mennyezet is fekete, tehát feketére festették. A hangfalakból nem katonai indulók szólnak, inkább heavy és trash metál, de ha úgy tetszik, fog az ember egy kazettát, berakja, oszt az szól. Hadd szóljon. Mindezeken túl van egy állandó lemezlovas. Maga Lenin. A jólismert portrén Vlagyimir Iljics magasodik a hangfalak fölött. Ezt is megéltük. A terem legbelső részén ring. benne box. Két fiatal úr szelíden püföli egymást, ezt is szabad. Jobb így, mondják sokan, mintha keményen ököllel csépelnék egymást, nincs baleset, nem is volt, kellóképpen vigyáznak rájuk. Viszont két dolog tilos: a földön elaludni, meg üvegeket tömi. Mondják, a diszkókban szinte minden esje van egy kisebb-nagyobb balhé, az úri közönség püföli egymást. Itt meg nincs balhé, pedig a kedves kívülálló biztosan azt mondaná, „na kérem, én ide nem teszem be a lábam, mert netán bajom esik". De nem esik, csak a szél fúj odakint. Furcsa, de sokan hálálkodnak, hogy van egy ilyen Ring a városban, mert ami fiatalos indulatnak idáig nem volt helye, most meg van. És még túl sok pénz se kell hozzá. Kasszazárásnál nemigen akad ezres vagy ötszázas, apró pénzzel is lehet fizetni. Szóval alternatív a Ring abban az értelemben, hogy ilyen még nem volt, meg abban, hogy szinte mindent szabad, amit máshol nem. És ez jó így. Még Szabadkáról is átjárnak ide bulizni az ifjak. Okuk lehet rá. Az út mostniár kifelé vezet. A szél még mindig küzd a kartonpapírral. A bejárat előtt direkt erre a célra odarendelt szempár vigyázza az utcai tisztaságot, ami, ugye, nem mindenütt szokás. Ott ácsorog két vékony, hátizsákos lány. Emberünket kérdezik, hogy miféle koncert lesz estére, meg, hogy mi a csudától alternatív ez a hely, mert ők pestiek és már megszokták ott a Fekete lyuk nevezetű helyet, ami az alternatívat jelenti nekik. Emberünk mondja, hogy találják ki maguknak, hogy mitől alternatív ez. A két lány morog, csodálkoznak, de inkább fölháborodás „íze" van, hogy hogyhogy csak 20 forint a koncertbelépő, mert ók már megszokták, hogy száz forint felett kell Pesten fizetni. Emberünk mondja nekik, ha keveslik az árat, akkor nyugodtan fizessenek többet. A két lány nem válaszol, csak tovább morog, hogy a lent „zümmögő" zene nekik nem alternatív. Ó, anyukáim, gondolhatják sokan magukban, aki ennyit nyafog, annak nincsenek alternatívái. Mégis lemennek. Akkor kezdődjön el itt valami. Es kész. PODMANICZKY SZILÁRD