Délmagyarország, 1991. augusztus (81. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-14 / 190. szám

8 PANORÁMA DÉLMAQYARORSZÁQ SZERDA, 1991. AUG. 14. Fenn az Etna kráterének peremén A pokol kapujában Al elmúlt évi skandináv terepbejárásunk sikerén felbuzdulva született az ötlet: melegebb vidékre menjünk! fgy történt, hogy alig kilenc hónap múlva, lázas izgalommal pakoltuk az Ikarusz 364-es tágas csomagterét, három hétre elegendő élelemmel (300 kg kenyér, 800 db kockasajt, 1 hektó féltartós tej, 2 hektó ivólé, 50 üveg lekvár, fél mázsa kolbász, 1150 db konzerv, 350 db mogyorókrém stb., stb.). Irány Európa ma is működő vulkánjainak földje, a Lipari-szigetek! A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Földrajz Tanszékének oktatói és 11 földrajz szakos hallgatója, a Janus Pannonius Tudományegyetem Földrajzi Információs Központja munkatársai és 10 földrajz szakos hallgatója, három hónapos szorgalmas előkészület után 1991. március 29-én, az esti órákban hagyták el Szegedet. A tervezett három hetes túra céljának eléréséhez az önellátásra berendezkedett csoport minden tagjának jutott feladat. Az expedíciós terepbejárás célja a Közép-Mediterráneum utóbbi 200 millió éves fejlődéstörténetének helyszíni tanulmányozása. A térséget ért összetett földtani kutatások (az afrikai és eurázsiai lemez ütközése, köpeny diaporizmus, takaróképzódés, vulkáni tevékenység stb.) lemeztektonikai értelmezése, illetve szintézise ma még nemzetközi szakmai vita alapját képezi. Utalnánk itt Dewey (1973), Barbieri (1974), Biju-Duwal (1977) illetve Pechher (1980) és Chester (1985) közötti értelmezési különbözőségekre. További célul tűztük ki a tanszékek ásvány- és kőzetgyűjteményeinek, valamint egyéb szemléltető eszköztárainak (színes dia és fotó, szakkönyvek, videóanyag stb.) hiánypótlását, illetve bővítését. Az elsó napok szemet és lelket gyönyörködtető állomásai, Trieszt, Ravenna, San Marino, Assisi és Foligno után érkeztünk meg a 2500 éves kikötővárosba, Pozzuoliba, mely a Camp Flegrei („Tüzes Mezők") nevű kalderában épült. Ez a kaldera egy körülbelül 36 000 évvel ezelőtt bekövetkezett hatalmas vulkáni kitörésnek az eredménye. A Pozzuoli fölé emelkedő la Solfatara katlanából most is kéngőz száll föl. Ha a kráter szélén lábbal dobbantunk, vagy követ dobunk a forró sziklatalajra, olyan kongó hang hallatszik, mintha pinceüregek tátonganának a felszín alatt. A felszínen csészényi lyukakban fortyog a vulkáni iszap, és időnként gőzt lövell ki. A Solfatara kráterben „magmaközeiben" elhelyezkedő kempingben szálltunk meg. így még álmunkban is a vulkáni utóműködés záptojás szagára emlékeztető, orrfacsaró gőzét szívtuk magunkba. Nem mindennapi élmény volt a bográcsban főtt vacsora és a több napos fáradtság „kipihenése" ilyen körülmények között! A meleg vacsora utáni esti városnézés alkalmával láttuk a Solfatara-ról leereszkedő út mentén elhelyezkedő, 40 000 néző befogadására alkalmas amfiteátrumot, melynek arénájában vízijátékokat is tartottak. A monda szerint itt vetették vadállatok elé Nápoly védőszentjét. Szent Geandsót, akit azonban nem bántottak a kiéheztetett vadak. így aztán Solfatáránál fejezték le. A kivégzés helyén szentélyt emeltek. Éjszakai sétánk fő látványossága Pozzuoli külvárosában (La Tőrre) a tenger partján elhelyezkedő római szerapeum volt. A hagyományos tankönyvekben a fúrókagylókkal átjárt oszlopok egykori templom maradványai, bár a látottak alapján inkább vásárcsarnok, vagy fürdőhely lehetett. Sajnos a Pozzuoli öböl másik nevezetességét, Néró egykori pompás nyaralóját, ahol anyját, Agrippinát a tengerbe akarta fojtani, nem volt alkalmunk megtekinteni. Másnap Herculaneum feltárt utcáin, házaiban járva döbbentünk rá, hogy mennyit jelent a helyszíni, in situ megfigyelés. A különbö/ő útikönyvek valamikor nyilván egy szerzőtől átvett magyarázata, miszerint a Vezúv lávaanyaga pusztított el három üdiilővárost, messze nem felel meg a valóságnak! A kitörést követő hatalmas eső okozta iszapfolyás, amely a rapillik, a vulkáni por és hamu anyagát halmozta fel a térségben s fedte be a várost. így maradhatott meg az utókor számára. Óriási csalódás volt a számunkra az első találkozás egy valódi vulkánnal, a Vezúvval. Nem tévedünk, ha egy hatalmas salakkúphoz, vagy egy meddőhányóhoz hasonlítjuk. Fáradhatatlan lelkesedéssel végre feljutva a csúcshoz jött a nagy meglepetés: alig 30 méterre a kráter peremétől „sorompó" van, melyet személyenként 4000 ITL ellenében „húznak fel". Átlépve a sorompón, benézhetünk a kráterbe. Fantasztikus látvány tárult elénk! íme a rétegvulkán a maga valóságában. Minden más törölve, hogy minél több minden maradhasson az emlékezetben. Nápolyból hajóval mentünk tovább a 7 vulkáni szigetből álló Lipari (Eoli)-szigetekre. Tomboló mediterrán tavasz fogadott bennünket. Hajnalban láttuk meg a Strombolit. A főhadiszállás Lipariszigeten volt, ahol hajót béreltünk és csillagtúra szerűen naponta egy-egy sziget bejárása után kipihenhettük a napi 15-20 kilométer hegymászás fáradalmait. Katartikus élmény volt a Vulcano, Filicudi és Panarea vulkáni területeinek „bevétele" után felkapaszkodni a Stromboli kráterének peremére. A már megszokott növény és állat nélküli sivár környezetben minden átmenet nélkül előbb a Föld mozdult meg alattunk, és csak azután láttuk és hallottuk a Stromboli parazita kráterének félelmetes kitörését. Megálltunk, vagy inkább megdermedtünk, majd gyorsan a fényképezőgép és a kamera után kaptunk, és bár alig álltunk a lábunkon (részben az önrezgés, részben a korábban stabil talaj mozgása miatt) mégis .csattogtak a kamerák. Hihetetlen érzés a labilis helyzetben mennydörgéshez hasonló dübörgés és a robbanás keveredése, látni a hatalmas füstöt, és nem tudni, hogy mi történik a következő pillanatban! Túléltük. A 20-40 percenként megismétlődő kisebb-nagyobb kitörések nem produkálnak ugyan lávaanyagot, de sötétedés után jól lehetett látni a kráterben pirosan izzó, hömpölygő, fortyogó kózetolvadékot. Állva a kráter peremén az éjszakában, lenyűgözve nézni a vad természet dohogását, elölről majd megsül az ember, és a háta meg fagyásra készül a hideg szélben. Védtelenül áll, hiszen bármelyik pillanatban berobbanhat a kráter, és a kiömlő láva elől nincs menekvés! A vulkáni hamuban több mint négy óráig tartott az út a lakott területig. Éjjel I óra volt, mire leértünk a sötétben. Lipari-sziget obszidián folyama, szürkésfehér horzsakóbányájának minden szépsége, a Salina kettős vulkáni kúpja, a Vulcanello felszíni formakincse, a csodálatos növényegyüttes, a kaktuszok tömege, és sorolhatnánk oldalakon keresztül azokat a látványosságokat, melyeket igazából nem is lehet leírni. Azt látni, hallani, érezni kell. Milazzoban szálltunk partra Szicíliában. Láttuk Al-Cantara csodálatos bazaltorgonáit, Taormina térségének egzotikus tájait, Cataniát, de minderre felkerült a korona, amikor az Etnára ériünk. A közel 2000 méter magasan települt Nicolosiban szálltunk meg, és kora reggel indultunk a 3340 méter magas Etna kráterének elérésére. Felvonóval mentünk körülbelül 2600 méterig, és onnan gyalog tovább a csúcsig. Dél volt, mire a szicíliai narancsligetekből eljutottunk a „pokol kapujába", az Etna kráteréhez. A metsző hideg, és a 2 méteres hó sem szegte kedvünket, még akkor sem, amikor az időközben leereszkedő ködben (felhőben) tapasztalt vezetőink is elbizonytalanodtak. A látvány, az élmény nagyszerűsége minden félelmet és fáradtságot feledtetett. Soha sem tudtuk, hogy a sima hőfelszín alatt mi rejlik, mekkora üreg, hasadék vagy szakadék. Libasorban mentünk tehát. Csodálatos volt. Végigmentünk Szicílián, és Palermóban szálltunk hajóra. Irány Livorno. Mindenki igyekezett nem gondolni arra az alig egy héttel azelőtt történt szerencsétlen kimenetelű hajóütközésre. Délután értünk Livomóba és döbbenes látvány fogadott bennünket. A tankhajó még égett, oltották, a tengervíz feketén csillogott az olajtól, a hajó motorját kikapcsolták és 3 óra alatt vontattak be a mólóhoz bennünket. Az igazin dermesztő látvány a kiégett komphajó volt. 141 ember halt ott meg értelmetlenül. Busszal mentünk tovább. Előbb Pisa, majd Firenze építészeti remekműveit csodálhattuk meg. A műemlékekben gazdag városok felejthetetlen élményként hatottak. Április 19-én 10—15 centiméteres hóban jöttünk át az Alpokon, és a havas táj egészen Pécsig tartott. Három hét alatt négy évszakon át utaztunk Fantasztikus volt. S óriási élmény a megérkezés Szegedre. Több mázsa kőzetet és ásványi anyagot gyűjtöttünk, közel 4000 fotó (színes dia és kép) készült, és csaknem 40 órás videófelvétel mellett számtalan prospektus és szakkönyv került a földrajz tanszék oktatási archívumába. Mindebből kiállítást rendezünk az MTESZ Kígyó utcai székházában, mely augusztus 17-ig megtekinthető. így nemcsak a terepbejárás résztvevői, hanem minden érdeklődő részesülhet abban az élményben, amit az Európában ma is működőnek tekinthető vulkánok termelte ásvány- és kózetanyag látványa jelent. KARANCSI ZOLTÁN PÁL MOLNÁR ELEMÉR Államférfiak nem álomférfiak A normális európai embernek nyolc óra alvásra % an szüksége. Az állam- és kormányfők többsége azonban minden jel szerint nem tartozik ebbe a kategóriába. Legalábbis ez következik a The Furopean című angol hetilap összeállításából. Václav Havel csehszlovák elnök például olyan munkamániás, hogy már korán reggel bent van a hivatalában és késő délutánig dolgozik. Esténként írja meg másnapi beszédeit, aztán hosszabb kóborlásokra indul a prágai utcákon (természetesen nem egészen „árnyékok" nélkül), és hajnalig járja a diáktanyákat, rock-klubokat és egyéb olyan helyeket, ahól a bohém „underground" összegyűlik. Hogy mikor alszik - azt az angol hetilap nem tudja. Hasonló a helyzet a lengyel elnökkel, Lech Walesával is, aki ugyancsak nagyon korán kel és nagyon későn fekszik le. O viszont napközben szundít tízperceket. Ezt akkor szokta meg így, amikor látástól vakulásig dolgozott a hajógyárban villanyszerelőként. Ezzel szemben Francois Mitterrand francia elnök szigorúan megalussza éjszakánként a maga hét óráját és reggelenként csak fél 9-kor jelenik meg munkahelyén. Helmut Kohl, a pedáns német kancellár „mélyen és sokat" alszik, s még később, csak 9 órakor ül le hivatali íróasztalához. Európa legrégebben hivatalban lévő miniszterelnöke. a spanyol Felipé Gonzólez hat órát tölt a tollasbálban. Egyébként szivarozik, nyakalja a whiskyt és a beiktatás óta eltelt kilenc év alatt egyetlenegyszer sem volt beteg. Gullo Andreotti olasz miniszterelnök mindössze négy órát alszik éjszakánként és fennen hirdeti: „A hatalom csak azt meríti ki, aki nincs annak birtokóban". Az itáliai kormányfő frissességének azonban ezenkívül van még egy oka: való igaz, hogy éjszakánként csak négy órát alszik, viszont honfitársainak jelentós részéhez hasonlóan - ezt bőséges ebéd utáni sziesztával pótolja. Villanás Zabszalma A szépségkirálynő-választások előkészületei, lefolyása és botrányai, a focista-átigazolások kavalkádja és egyéb fontos esemény mellett alig-alig figyelt oda az ország arra, hogy Lagzi Lajcsi is változtatni akart volna mindazon, aminek hírnevét köszönheti. Szeretett volna visszavonulni a ricsajból, s amihez tehetsége és végzettsége is van, ezentúl a komolyabb kis éji zenének hódolni. Nem tehette, bár szándéka megvolt hozzá- Azért nem, mert tőle nem azt várja el ez a kisded ország, hogy a közművelődés oltárára helyezze el talentumának gyertyalángjait - lévén, hogy az már afféle koporsó -. de tovább teljesítse hivatását, maradjon az. ami. Vidítsa a népet, gazdagodjon tovább - nincs mese. S különben is, mi a kiút? Annyi idő után kilincseljen a komolyzenészek körénél, hogy szánja-bánja bűneit, nem így gondolta, csupán a viszonyok áradása sodorta el az olcsó mulattatásig? Aztán álljon be énekelni valamilyen egyházi kórusba, ahonnét majd kiemelkedhet újra magánénekesként? Bézárva kapuk és ajtók, közönségének szíve viszont tárva, mit tehet ilyenkor a művész? Aki - aki. Helyzete meglehetősen kombinált, mint azé a bizonyos női fehérneműé, amely akár csipkés is lehet, s olykor nem is biztos, hogy hószínű, de éppen fekete, vagy lila. Nem arról van szó csupán, amit politikusok kara zengett, hogy népakarat - istenakarat, s hogy a nehéz időkben őrizze meg mindenki vállalkozói kedvét! A szórakoztatást - ejnye-bejnye, csak nem feledjük a közérthető közművelődés fontos, ámbár olykor bírálható részének tartotta a változások káosza előtti kultúrmonopolitikum is. Olyannyira, hogy nemzeti költőnket, Illyés Gyulát is sikerült meggyőzni, miszerint ne nevezze már néven Zerkovitz Bélát valóban méltánytalanul - hatalmas versében, nyomtattassék ki egyszerűen, hogy: „a búcsúzót ne/kupié-dal zengje;" s aztán már következhet: „hazák vesztek el - ki meri siratni / verkli futamokkal?" Addig is azonban, míg majd a nosztalgiás kíntornák az Allegro Barbarot játsszák leikeink alul- s folöljáróiban, a népakaratnak adok igazat: Több a lagzi, mint a tor, így mulatunk bármikor. Különben, adott alkalommal, szeretem én is Lagzi Lajcsit. Ha nem mások rádiói Uvöltik. Kiváltképp pedig akkor, ha jókedvem van, én énekelek, s nem más helyettem. Marseillest, Himnuszt, Internacionálét. Pápai Himnuszt vagy éppen Csiribiri-csiribiri kékdolmányt. Igaz. én zabszalmával tudom. S: „két csillag közt alszom ma." VERESS MIKLÓS Mf&y&mwxrwmmsmmiBmaimsxtssi KULCSÁR ISTVÁN (HT RE ESS) Ártatlan volt „az évszázad kéme"? Jean-Louis Jeanmaire, akit egykor „az évszázad kémének" neveztek, 81 éves korában elhatározta, hogy bebizonyítja ártatlanságát. A svájci hadsereg egykori tábornokát 1977 júliusában azzal a váddal tartóztatták le, hogy hadititkokat adott át a Szovjetuniónak. Jeanmaire-t három évvel ezelőtt, tizenkét évi börtön után bocsátották szabadon. A férfi, aki 1969 és 1975 között a svájci légelhárítás parancsnoka volt, beismeri, hogy titkos katonai dokumentumokat adott át egy Bemben állomásozó szovjet katonai attasénak, Vaszilij Gyenyiszenkónak, de azt állítja, hogy ezeknek az információértéke igen csekély volt és őr csak bűnbakként használta fel a svájci titkosszolgálat. Az amerikaiak ugyanis épp abban az időszakban rendkívül elégedetlenek voltak a svájciak kelet-európai tevékenységével és csökkenteni készültek svájci technológia-cxportjukat. „Ha egy embert 67 éves korában 18 évi börtönre (télnek meglehetősen biztosak lehetnek abban, hogy az illető nem fog visszatérni. Az ilyesmi felér egy halálos ítélettel" - mondja Jeanmaire. - „Én azonban visszatértem". Jeanmaire elkeseredetten tagadja, hogy a svájci légvédelemmel vagy a hadsereg mozgósítási terveivel kapcsolatos információkat szivárogtatott volna ki. „Igazságtalanul ítéltek el" - mondja dühösen az asztalra csapva. - „A terv, amit a svájci hadseregről állítólag átadtam, alig ért többet egy szakácskönyvnél. Tízezer példányban adták ki, semmiféle katonai értéke nem volt, és semmi nem számít ma már hadititoknak abból, ami benne áll". A végzetes napon Jeanmaire-t munkába menet két rendőr feltartóztatta é< betuszkolta egy gépkocsiba. Letartóztatása azonban hamarosan a közvélemény tudomására jutott. Svájcban a hír nagy felháborodást keltett, hiszen ebben az országban úgy tekintenek a hadseregre, mint a függetlenség és a semlegesség őrére. A tárgyalás folyamán a tábornokot kikiáltották „az évszázad árulójának" és megfosztották a rangjától. Ma, sok év elteltével viszont úgy tűnik, egyre több svájci kezdi elfogadni Jeanmaire verzióját az eseményekkel kapcsolatban. Az üggyel foglalkozó hivatalnokok nyilatkozatai, a bizonyítékok gyengéknek tűnnek, nem elégségesek egy ilyen súlyos ítélet igazolására. Két volt parlamenti képviselő bizottságot állított fel az ügy újabb kivizsgálására és a vádlott is fellebbez. Immár harmadszor az ítélet megszületése óta. Két korábbi fellebbezését elutasították. Vannak persze homályos pontok. Senki sem érti például, hogy Jeanmaire miért adta át egykor azokat a bizonyos okmányokat Gyenyiszenkónak. O azt állítja: csak arról akarta meggyózni az oroszokat, hogy Svájc nem bizonyulna könnyű prédának egy támadás esetén. „Védekezés, lebeszélés volt a célom" - mondja. De beismeri, hogy Gyenyiszenko feleségének, Marie-Louise-nak a szeretője volt. Ezt először összefüggésbe hozták a kémkedési üggyel, de később elvetették ezt a verziót. „Gyakran voltam távoL Mivé lenne a világ, ha az emberek nem hunynának szemet egy-egy kisebb flört felett" mondja erről minden keserűség nélkül a volt tábornok. HAVAS KLARA