Délmagyarország, 1991. július (81. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-24 / 172. szám

SZERDA, 1991. JÚL. 24. DÉLMAGYARORSZÁG HIRDETÉS 5 Jók voltak a lettek Négy év után ismét öt díj Goriziából Öt díjjal tért vissza az olaszországi Goriziában rendezett énekversenyről a Családi Iroda Canticum Kamarakórusa. A világ hét legnagyobb kórusversenye közé tartozó művészi viadalon szerepelt már az együttes, akkor is éppen öt oklevelet kaptak. Úgy tűnik, ez már hagyomány. Július 14-ei hazaérkezésük után Gyüdi Sándor, az együttes vezetője mesélt élményeikről. - Gorizia a szlovén határ melletti város, úgyhogy ottlétünk alatt az összen úton tankok, géppuskák, katonák álltak. Az olasz biztonsági erők őrizték a határt. Egy apácák által vezetett tanítóképzőben laktunk, s az egyik fiút le is kapcsolták a carabinerek. Késő éjjel jött hazafelé, valamiért futni kezdett, s ezt az őrzők gyanúsnak találták. Meg is fogták azonnal. Az volt szerencséje, hogy az egyik apáca látta a jelenetet, és igazolta őt. Igaz, utána elmondta a kedvesnóvér, hogy az ó nem csodálkozik a dolgon, a fiúnak úgyis „egy kicsit vitatható arca van - una faccia discutabile"... A meghívott szlovén kórus nem is jött el. - Mi volt a Canticum menetrendje? - Még Gorizia előtt Veronában léptünk fel, egy ottani kórus vendégei voltunk, akik már megfordultak nálunk. Szegeden. Két misén énekeltünk, az egyiken egy olyan templomban (San Zeno a neve), amely már 800 éve áll a jelenlegi formájában. Nagy volt a siker, s követtük bevált gyakorlatunkat: a templom udvarára invitáltuk a publikumot, s ott világibb művekből adtunk ráadást. Mi komolyan vesszük, hogy a templomban csak odaillő műveket énekelünk. Ottlétünk alatt a Rigolettót játszották az Arénában, s a herceg az a Marcello Giordani volt. aki három éve a szabadtérin a Don Carlos címszerepét énekelte. Ötezer líra volt egy jegy, ami visszatérni, Idén sok kórus érkezett a balti államokból. Igen felkészültek, s van most némi politikai pikantériája is az ő fellépésüknek. Nagyon jók voltak a lettek. -A díjak? -. Ebben az évben első díjat nem nyertünk. A vegyeskari kategóriában másodikak lettünk, 0,5 százalékkal maradtunk le egy litván kórus mögött. Az énekegyüttes kategóriában négyen vettünk részt, és itt is az ezüstérem jutott egy osztrák csapat mögött, akik profik, és kortárs műveket adtak elő fantasztikus felkészültséggel. A verseny ugyanis amatőrök és profik számára egyaránt nyitott. Két különdíjat is hazahoztunk. Nincsenek kötelező számok. Viszont négy zenetörténeti korszakból kell kötelezően választani műveket, ezek a reneszánsz, a romantika, a századelő, és a mai zene. Ezekben külön díjakat adnak ki. s kettőt mi nyertünk: a reneszánszot és a romantikát. Négy éve épp a másik kettőt hoztuk el. A modem művekért járó díjat idén a mi legyőzőnk, az osztrák kórus kapta. Ezen kívül én is kaptam egy karvezetői díjat. - Most már tudjuk, hogy mit nyert a Canticum, arra is kíváncsi lernnék mennyit nyert? - Fogalmazzunk úgy, hogy néhány millió lírát. (Ezer líra középárfolyama jelenleg mintegy 58 forint M.T.) Ennek egy részét ott el is költöttük. Nagy személyes sikert arattak egyébként szólistáink, Szél Bernadett és Lugosi Zsuzsa zongoraművész. - A siker másik díja általában egy újabb meghívás. - Jövőre lesz Gioacchino Rossini halálának kétszázadik évfordulója, s egy ezzel kapcsolatos ünegyáltalán nem drága, háromszáz forintnak felel meg. Én népségre utazunk Fanóba. sajnos nem tudtam elmenni, mert tolmácsként is funkcionáltam, és udvariatlanság lett volna otthagyni a többieket a vendéglátókkal, de voltak közülünk, akik látták. - Utána következeti Gorizia. - Ez egy nagy, több kategóriás vetélkedő, van veg.wqskari, egynemű kari, kamara- és énekegyüttes kategória. Négy éve már voltunk itt, és öt díjat nyertünk. Akkomagyon jól éreztük magunkat, és nem ás annyira a* sikerek, mint inkább az élmények miatt akartunk - S mi csinál addig itthon a karigazgató? - Most épp a Szabadtéri Játékokon próbálok, mindkét operának, a Hunyadi Lászlónak és a Turandotnak is én vagyok a kórusmestere. Puccini műve hatalmas énnekari feladat, s itt ráadásul nem olyan összeszokott együttessel dolgozom, mint a Canticum, hiszen a Dóm téri kar többféle kórusokból verbuválódik. Úgyhogy van dolgom M^M YLÍI," -1••"•. • ; " MAROK TAMÁS A néptáncosok pártja a legnagyobb Beszélgetés Nóvák Ferenccel, a Csillagjárás rendezőjével MMMMMtS$MNNMNteilMMIK3NNMMM$N Kívülről nézvést talán minden olyan, mint a korábbi néptáncfesztiválokon; az újszegedi színpadon a folklóresteket tartják - tegnap a külföldi vendégegyüttesek léptek fel nagy sikerrel, amolyan valódi teljesítményt jutalmazott ezúttal a közönség, hiszen most nem azok a csoportok jöttek a fesztiválra, akiket „küldtek", hanem akik megérdemlik a külföldi szereplést a Belváros terein délutánonkén a járókelőket szórakoztatják a táncosok, és meglesz a hagyományos gála is a dóm előtt, llgyanúgv barátkoznak egymással a tánc és a zene nyelvét ismerő fiatalok, mint mindig a szegedi találkozókon. Mégsem lehet szabadulni attól az érzéstől, hogy mint minden, a néptáncfesztivál is átalakulóban. Nézem az arcokat, az itteni szervezőkét például. Rég nem munkaköri kötelességük, csak „visszajöttek", segíteni. Két év múlva, ha lesz fesztivál, már nem valószínű, hogy erre áldozzak a szabadságukat... Van azonban egy ember, Nóvák Ferenc, alias Tata, aki kétséget kizáróan - ugyanaz. Szertelen, mint egy húszéves, megfontolt, mint egy törzsfőnök; üvöltve gorombáskodik egy elnyelt lépés miatt, s egy perc múlva ápolja a gyerek lelkét, akár egy jóságos gyóntatóatya; hepajozik a táncosai kényelméért, kíméletlen önmagával. Ami a szívén, a száján, lehet rá számítani, sose csomagolja a mondanivalóját. Tegnap sem ebédelt, inkább beszélgetett. :,: ,-A végén le fog fogyni! - Ne aggódjon, én már csak olyan maradok, mint voltam. A második fesztiválon, 67-ben volt egy kis balhénk az itteni rendőrökkel, mondtam az ügyésznőnek, el tudja maga képzelni, hogy ilyen kis tömzsi, kopasz ürge, mint én, képes leszerelni egy akkora atlétikus egyént, mint az a rendőr volt, akinek a gumibotja valahogy hozzámkerült? Nahát! Nehogy most elkérdezze és megírja az egész őskori történetet, mert nem mesélek. Nem arról szól az én történetem, hogy az átkosban így meg úgy, bezzeg most... - Nem bezzeg? - Ne próbáljon velem politizálni, mondtam már, hogy én ugyanaz vagyok, mint eddig, és ugyanazt akarom csinálni, mint eddig. Mi néptáncosok évtizedek óta tudjuk, hogy ez a szellemi vagyon, a hagyománykincs - egységes. Azt is tudjuk, mert tapasztaltuk, hogy az egy faluban lakó különböző nemzetiségű embereknek nincs bajuk egymással, se itt, se Szlovákiában, se Kárpátalján, se Erdélyben. Csak a politikusoknak. A mostaniakat is beleértve. Azokat, akik most a legnagyobb hévvel védik a magyart. Pedig javában a párttagkönyvük mögött bujkáltak, amikor mi már régen tettük a kötelességünket, és mentünk gyűjteni, jó szót vinni, hagyományt menteni. Úgyhogy nekem ne papoljon senki, se innen, se amonnan, hogy azt mondja: ez a néptánc olyan kommunista akciózás, vagy mifene... - Az ember azt hinné, most már nem kell bizonygatni: a magyar folklór egységes és az európai kultura része. S mint ilyen, érték, s mint érték őrizendő és támogatandó. - Pénzezni sem akarok. Az a véleményem, hogy a hazai néptáncmozgalomba bekerült fiatalok ezreit sose kellett félteni attól, hogy elnyeli őket az alvilág, vagy nem állják meg a helyüket. Tessék megnézni, a szakmájában mindegyik az élvonalban dolgozik. Én vegyes vallású, katolikus-protestáns családból származom, de nem vagyok hajlandó berendezkedni egy régi-új csőlátásra, nem hiszem, hogy kizárólag a vallási nevelés menthet itt meg generációkat az erkölcsi fertőtől. A mi mozgalmunkban felnőtt gyerekek épek. Ha valaki erre a mozgalomra sajnálja a pénzt, annak azt tudom mondani, ne várja meg amíg a 120 ezres népráncos táborból pártot alakítunk. Mert akkor nem csak az állami támogatást kapjuk meg, de holnap én leszek a miniszterelnök... Most mit nevet? - Szeretnék gratulálni. A Pentagonále-fesztiválon elért sikerhez. - Köszönöm szépen. Az Antigonéval és A helység kalapácsával szerepeltünk, az előadás után bejött hozzánk Göncz Árpád és sugárzott a büszkeségtől. Hát ezért mondom én, nem kell nekünk szégyellni a saját kultúránkat, ellenkezőleg, tudatában kéne lenni, hogy aki az európai kultúra elemeire, korszakaira ma kíváncsi, az nyugodtan jöhet Magyarországra tanulmányozni a néptánckincset. A székely forgatósokból megtudhatja, milyen volt a barokk Európa, a dunántúli táncokból megérzékelheti az olasz reneszánsz egész világát és így tovább. Megőriztük. Ez a dolgunk. SULYOK ERZSÉBET Az igazság az volt, hogy egy disznóólszerú helyiségben lakott, deszkából, lécből összetákolt ágyfélén aludt, s onnan járt koldulni, míg egy reggelen megfagyva találták a rendőrök. A delírium végzett vele mondták. Valóságos boszorkánytanyán élt. Egész talicskára való marha- és disznócsont rothadt, bűzlött az egyik sarokban. A másikban, a szemétdombon nyüzsögtek a férgek és a hangyák. Úgy látszik, Löszök úrnak mégiscsak jutott minden napra egy kis hús a fazekába, mely aztán a pockok számára is kijárt. Az 1960-as évek végén olvastam a szegedi újságban, hogy Mórahalmán is tartott a nép számon egy Löszök urat. valami Papp Miska nevezetűt, aki azzal hivalkodott, hogy az ő apja volt az utolsó szegedi bőrdudás, az utolsó Kossuth-betyár, a Madarász csárdában. A kései utódnak már csak a fodrászmesterségból jutott ki. El-el danolgatott, nyekergette a szárazfáját a fiatal legényeknek, akik hozzá jártak s mindig mondogatta: - Löszök úr... én még Mórahalmán...! Semmi hasonlatosságot nem találok az én emberemmel. Föl kell hát tételeznem, hogy a „löszökúr" afféle népi figura lehet, s nem is csak a mi vidékünkön. Típusa a levitézlett, lezüllött, „régi dicsőségüket" visszavágyó emberkéknek. Azonnal nyomába szegődtünk, ha a Tisza Lajos körúton megjelent a SARKANTYÚS EMBÖR. Mi legalábbis csak így hívtuk őt. Neki sem tudtuk az igazi nevét. Valamelyik műhelyből ócska sarkantyűpárt Csongor Győző A Zsótér-ház gyermekei (6) ...szerzőtől értesítést kapunk Löszök úr tragikus sorsáról s tudomást szerzünk más „furcsa népség"- ről is... szerzett magának, kifényesítette s a cipője sarkára szerelte. Úgy is nézett ki, mint valami kopott honvéd huszártiszt. Legalábbis így hitte magáról... A korzón, meg a sétatereken kereste az italra valóját. Mert mondanunk sem keli, mindig elitta azt. amit szerzett. A legényfélék, legalábbis a bátrabbak sokat heccelték sarkantyújával: - Ilyen rozsdás sarkantyúval akarsz bálba mönni, Pista? Erre összeverte a sarkát. Csak úgy csörgött a sarkantyúpár s táncolni kezdett. Ugrált nagyokat, majd lekapta fejéről árvalányhajas kalapját, vagy a piros honvédcsákóját (ami mindig a fején volt), s kezdett azzal tányérozni. Eltűnt ő is, mint a többi. Bizonyára az alkohol végzett vele is. Nem emlékszem már rá, ő volt-e az, aki énekelt, vagy talán egy másik ilyen hasonló félnadrág, a JÓSKA BÁCSI, aki ugyancsak bokázott az utcán, ha mögsejtötte, miszerint jó szél fújja a vitorláját: száz ropogós szokolért babámat csókolnám...! (úgyis mint a borravalóért) Ez egy akkoriban divatos slágernek a töredéke lehetett. Ebben az időben az ismeretes Léderer-Kodelka-gyilkosság ügye foglalkoztatta az ország szenzációra éhes fantáziáját. Az a borzalmas gyilkosság, amely még évtizedek múlva is kísértett. A második világháború idején a pesti Panoptikumban találkoztam ennek az ügynek szörnyű „corpus delicti"-jével. Slágerek születtek erről, országszerte énekelték kocsmákban, vásárokon, no meg a Széhenyi téren is: Kodelkának se keze se lába. mégis vígan úszik a Dunába'... Fagy pikánsabb szövegezéssel: „Lédererné piros bugyogója..." (Kodelka azt, sokszor kigombolta!) Sokan emlékeznek még ebben a városban, jómagam is CILI NÉNI-re, a suhancok cégtáblájára. Úgy hiszem Grünfeld néni volt az igazi neve. Ócska holmit gyűjtött s hogy. hogy nem. csak az a hír terjedt el felőle, hogy a fő kereseti forrása holmi vad nyulak porhüvelyével való foglalatoskodás. Ha föltűnt alakja, valahol a belvárosban, ráncos, törődött képével, kezében az elmaradhatatlan szatyorral, már süvített feléje valamelyik kapualjból a csatakiáltás: - Cili néniii...! níg a nyúl...! Erre aztán a szóban forgó személy sem maradt adós a felelettel. Jött mint az áldás: - K...a az anyád...! Az is megtörtént néha, hogy egy-egy „tapasztalatlan" járókelő védelmébe vette az asszonyságot: - Ugyan, kedves Cili néni... hát mit is törődik ezeknek a csavargó... Nem is folytathatta tovább. Cili néni, mint a sebzett macska, felé fordult s válogatott káromkodássá! fojtotta belé a vigasztaló mondatot: - Mii...!? Hát az úrnak is k...a az anyja! Sziporkázott, jött belőle a sok ronda jellemzés. Panna néni pattogatott kukoricát árult a múlt század szögedi piacán. Följegyezték, hogy ót is kikezdték a süvölvények. Elszaladtak a kukoricás zsákja előtt s kiáltozták biztos távolból: - Panna nénii! Rotyog-é...!? Ilyenkor is jött a hasonló szóáradat, mint Cili néninél: - Tee... pokol fajzattya... te fattyú... te senki fia! Ismertem anyádat... a kaszárnya körül ólálkodott... te dög...! Leköplek... vigyázz... leköplek...! Ime, bizonyság, hogy ebben a városban sincs semmi új a nap alatt. .