Délmagyarország, 1991. július (81. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-23 / 171. szám

KEDD, 1991. JÚL. 23. DÉLMAQYARORSZÁQ KULTÚRA 5 Gála veled! A Fledermaus-nyitánnyal kezdődött a vasárnap esti operettgála, s mire befejeződött a pfogram jó néhány igazi denevér repkedett, időnként a reflektorok fényébe kerülve. Tán ez az aprócska részlet is rávilágít: az ötlet jó. A nyárestét az isten is Strauss-koncertre teremtette. Vagy inkább megfordítva: a népszerű bécsi komponista gyakorta merített ihletet a csillagos éjből. Ráadásul nem a legjobban sikerült propaganda mellett is csaknem telt ház volt a Ligetben. Ujjé, mondhatnánk elgondolkodva. Mielőtt azonban elragadtatnánk magunkat, válaszuk szét a dolgot. Háromfelé. Az operettkoncert ilyetén megvalósításának ötlete a Szegedi Szimfonikus Zenekatúj művészeti vezetőjétől, Acél Ervintől származik. Az ötlet kitűnő. A program összeállítása is anyagismeretre, ízlésre vall. Hallhattunk például egy eddig általam teljesen ismeretlen számot, melyben Szelezsán lsr\>dn szólóharsonán folytatott virtuóz párbeszédet a zenekarral. Nem tudom ki és honnan ásra elő e ritkaságot, de hatásos, pompás humorral megalkotott szám. A harmadik dolog: a zenélés művészi színvonala. Ebben elentmondásos benyomásaim támadtak. Acél Ervinnek, a karmesternek nagyon határozott elképzelése van minden zeneszámról. Gyakran vett a megszokottnál lassabb tempót, ezt azonban általában meg is töltötte, és következetesen végigvitte. Nincs elborzasztóbb, mint ha egy dirigens lassan indít, majd időközben meggondolja magát és begyorsít. Nála erről szó nincs. Arról viszont igen, hogy a koncert gondosabb előkészítést, több próbát igényelt volna. A zenekar nem túl jártas ebben a stílusban, az egyes számokat sem ismerte, s bizony több alkalommal kidolgozatlanság, bizonytalanság, a megformálás kezdetleges állapota érződött, az ember hovatovább azen örvendezett, milyen kitűnően blattolnak a muzsikusok... A Denevér-nyitány gyengén sikerült, a Bécsi vérben pedig akadt egy kínos pillanat, amikor teljes kakofónia lett úrrá, a zenekar egyszerűen leállt, s a karmesternek újra kellett indítani. Kár érte, mert volt viszont néhány szám, melyek remekül sikerültek. Például a záró Radeczky-mars, ahol a dirigens az íratlan hagyomány értelmében a publikum felé fordult, vezényelte a tapskíséretet. Fontos, hogy Acélnak van érzéke a pódiumon való szerepléshez, dirigálása vizuálisan is érdekes. „Elkövette" azt a poént is, hogy az ismétlésnél leállt a vezényléssel, a zenekar önállóan játszott tovább. (Sajnos ezt még egyszer megcsinálta, s ugyanaz másodszor már nem jó...) Meg kellet azonban állapítanunk, hogy a zenekar Acéllal jobb, mint Acél nélkül. A Strauss-koncertek hagyományos mellékprodukcióin kívül volt még egy, pompás ötlete. A híres Pizzicato-polka után a tapsra a fúvóskart állította föl, akik ebben a darabban egyetlen hangot sem játszanak. Mondom, az efféle könnyű nyári muzsikálásban az sem utolsó szempont, hogy a karmester showman. Számomra azonban mégiscsak fontosabb, hogy kitűnő dirigens. Erről leginkább a fergeteges Terefere polka győzött meg. Valamiféle művészi ars poeticának is tekinhetjük, hogy a programban nem szerepelt a legnépszerűbb Strauss-szám, a Kék Duna keringő. (Aminek egyébként a Tisza partján lett volna egy kis pikáns íze.) Amennyire egyetlen koncertből (no és egy operából) meg lehet ítélni. Acél Ervin elsősorbán a gyors, változatos dinamikájú zenék karmestere. A zenekar látható kedvvel játszott, az ó teljesítményüket hullámzóvá tette, hogy nem mindent sikerült alaposan bepróbálni. Négy énekes részlet is elhangzott. Iván Ildikót itt is Szilágyi Erzsébet helyettesítette, a Denevér Kacagódalát énekelte biztos koloratúrákkal, szép magas hangokkal. Németh Józsefnek Bagó dala jutott a János vitézből. A zeneszám épp ellentétes karakterű Gara nádor szerepével, de a baritonista ehhez is hangot talált. Azt hiszem, az ilyen megformálásra, bensőséges pianókra szokták mondani, hogy férfias líra. A nagyszerű Misura Zsuzsa perfekt Szaffi-dalt adott eló, de ez számára talán nem a legszerencsésebb választás volt. Molnár András is jól megcsinálta Barinkay belépőjét ugyancsak a Cigánybáróból. Kár, hogy a végén megpróbálkozott egy a partitúrában nem szereplő magas hanggal, amelyen lerekedt. Ha valaki fáradt, vagy nincs tökéletes állapotban, fölösleges kockáztatnia. Nagy siker volt, s nem méltatlanul. Az operettgálákat érdemes lenne folytatni. A tanulságokat pedig minden bizonnyal az ..illetékesek" is levonják. A magyar illemhely T

oporogtak a szerkesztőség előszobájában, zavartak voltak és zaklatottak. Aztán az asszony azt mondta, baj van, nagyon nagy baj. A férfi meg bólogatott hozzá. Át kellett jönni a Tiszán és még mindig remegtek az idegességtől. Az újszegedi vasúti állomácska illemhelyéről volt szó. A házaspár délelőtt kikísérte a lányát, aki utazott valahová, csakhogy az anyát a természet a szabadban álló, a közeli kiskocsma vendégei által is jócskán kihasznált illemhelyre invitálta. Es az asszony, mint mondta, csaknem rosszul lett a hely szellemétől. Még most is borzong, mert hozzáért valamihez. Piszkosnak érzem magam, mondta. Aztán pedig kihívta az állomásfőnököt, aki megvonta a vállát, miközben azt mondta, hogy ötven éve ilyen ez a hely. Ugyan miért lenne másmilyen éppen ma? Most. Ilyen a genus loci. Különben is, ez az állapot pénzkérdés. Ok, mármint a vasút, nem győzik, lemossák slaggal, mert erre telik, de jönnek és csak jönnek a románok, akikben nincs tapintat, sem magasabb rendű tapasztalat ezen ügyekben. Ekkorra már, mondta a hölgy, ott sápadozott velük egy forgalmista kislány is. Csakhogy házaspár nem hagyta annyiban. Mentek földúlva a legközelebbi Köjál-rendelőhöz, hogy bejelentsék a tűrhetetlen állapotot. Ott a köjálos hölgy azt mondta, hogy nem ez az igazi, az illetékes Köjál, hanem a tarjáni. De persze megértő. És persze, ahogy majd haladnak által a városon, útba esik a sajtó, talán azt lenne érdemes először megkeresni. Úgy lett. Azt hiszem, a házaspár életében először fordult a nyilvánossághoz; ez volt az első ügy, amivel közírót kerestek, hogy elmondhassák velük esett gyalázatot. Ennek történetnek, legyen bármennyire is kínos és tapintatra méltó, első hallásra is legalább két figyelemet érdemlő momentuma van. Egyrészt, hogy a magyar illemhely nemcsak a magyaroké, merthogy éppúgy használja a déli, keleti és északi szomszéd, akárcsak a honi választópolgár. Mondjuk, a nyugati szomszéd nem használja, és ő pontosan tudja, hogy miért nem. Felesleges különösebb képzelőerő, mi is értjük e határozott tartózkodás okát. Mármost így nem is igen lehet mit tenni, mert hisz az illemhelyet errefelé mindenki úgy használja, ahogy megszokta. A szokás pedig igen nagy úr, olykor tradíciónak is nevezik. A tradicionalitás pedig ritkán tűri a modernizációs törekvéseket. Még illemhelyügyekben sem. A

történet másik fontos tanulsága az az elszántság és kérlelhetetlenség, ahogy a házaspár útnak indult felénk. Hogy vége az alkudozásoknak, a kisstílű megalázkodásoknak, az olcsó szemet hunyásoknak, mert amit meg kell nevezni, az neveztessék meg végre, hogy a gyalázatot, legyen bármilyen indiszkrét, ki kell mondani. Azt hiszem, és ezt most tényleg nem ironizálásképpen mondom, a magyar ember és a magyar illemhely kapcsolata egyedülállóvá vált Európában. Mert, azt hiszem, a magyar ember az egyetlen e földrészen, aki illemhelyének használata után nem érez megkönnyebbülést. A magyar ember meg van alázva, és piszkosnak érzi magát, és undorodik, és országának ezen a néhány alkalmi négyzetméterén annak rendje és módja szerint gyalázat tárgyává leszen. Ezt egy ideig lehet viselni. Aztán, hogy stílszerűek legyünk, még az illemhely is kiborul, vagyis vége a béketűrésnek és a mindennapi nyomorral való elvtelen kokettálásnak. A magyar ember ezennel, nem tett egyebet minthogy feljelentette a magyar illemhelyet. Ez pedig egy esemény, olyan horderejű ügy, hogy aki a sors szeszélye folytán csak egyszer is bekényszerült utcai, avagy vasúti toalettbe, az megérti a cselekedet nagyszerűségét. Mondom, nem ironizálok. E

zért aztán még aznap délután kiballagtam Újszegedre, fel a a vasútállomásig s az említett kiskocsmáig. Mindenki tudja. Gallyatetőnek hívják a szelíd, de tekintélyes emelkedő miatt. Megittam két kisfröccsöt, és átsétáltam a szemközti illemhelyhez. Oldalt a vizelde, beljebb a mélységes sötétben fapados ülőke. És tömény, már-már elviselhetlen klórszag. És, persze, sok egyéb, mind ami illemhellyel együtt jár. Mindazonáltal semmi különös. A szag, az állagok, a súlyos klórfelhő, ez akárhol ugyanaz. A tradíció. Aztán még egyszer visszanéztem a fapados ülőkére, s valami mélységes pesszimizmus fogott el. Merthogy egy illemhely legfontosabb eszköze mégiscsak az ülőke. A magyar ülőke pediglen olyan, hogy azon minden megtörtént már. A magyar ülőke olyan, mint a magyar múlt. Mondom, nem ironizálok. Amerikában már bevezették az eldobható, egyszer használatos ülőkéket. Papírból vannak, vagy műanyagból, nem tudom. Az individum felszívódik a személytelen steriliytásban. A magyar faülőkéket ezzel szemben vérrel, könnyekkel és sok más egyébbel itatták vastagra és keményre. A magyar ülőke csupa személyesség. A magyar ülőke súlyos, ragad és engesztelhetetlen. Bennünket képvisel. Szóval, pont olyan, mint mi magunk. Nincs mentség? Mondom, pesszimista vagyok. Hacsak a vécés nénik másképp nem gondolják. DARVASI LÁSZLÓ MÁROK TAMÁS Tánc, tánc, tánc A Nemzetközi Szakszervezeti Néptáncfesztivál meghívott együttesei tegnap délután az utca közönségét, este pedig az újszegedi szabadtéri színpad vendégeit szórakoztatták. Ma este fél 9-tól ugyanitt a szomszédos országok csoportjai mellett, határon túli magyar nemzetiségű táncosokat láthatnak a folklór kedvelői. Az újszegedi folklórest első felvonásban a Cseh és Szlovák Köztársaságbeliek szerepelnek: az Ilosvai (magyar) és a Liptov (szlovák) együt-á tes. A második felvonásban pedig a romániaiak lépnek színpadra: a Miorita (román) és a háromszéki Magyar Állami Népi Együttes mutatja be műsorát. Az együttesek délután 5 órától ismét utcai táncokkal szórakoztatják a járókelőket a Dugonics téren és a múzeumnál. Holnap és holnapután a hazai és a külhoni csoportok a gálaműsort próbálják, a péntek esti bemutatóra készülnek. A Csillagjárás című közös produkció a farsangi népszokásokat köti egy csokorba. Somogyi Károlyné fotója tegnap délután, a múzeum előtt készült. Elevenen élnek ma is emlékezetemben a Széchenyi téri csavargók, félkegyelmű furcsa népek, akikkel játékaink vagy kószálásaink alkalmával találkoztunk. Először - gyermeki lélekkel - visszariadtam tőlük, nagy hatással voltak rám, de most már érett fejjel és ésszel belátom, tudom, inkább ők voltak a normális emberek, akik sorsuk formálta természetességüket mutatták, s mi bámultuk őket, mi többiek, a „félbolondok"... Hadd vegyem sorra tollhegyre őket. Egyik legismertebb gyermekkori ismerősünk, a ház előtti térszakasz csavargóinak, pénzezőinek koronázatlan királya volt a JÓSKA, a mankós Jóska. Iga/i neve sohasem derült ki. Rongyokban járt. abba csavargatta egyik ép, s a másik nyomorék csonk-lábát is, mankója alá szorítva. Csaknem meztelen lábavége lógott, libegett utána, ahogy a Jóska bicegett. De bezzeg fürge volt akkor, amikor a nyereséget kellett fölmarkolnia. Előttünk, a gyerekek előtt határozottan tekintély volt. Persze, mi még akkor más szemmel néztük a világot... sőt, titokban talán irigyeltük is őt. Asszonya is volt neki. Valahol, bizonyára a menhelyen csíphetett föl maga mellé egy fejletlen, vézna, gyermeknek látszó nőszemély!. Asszony vagy leány volt, nehezen lehetett megállapítani. Ez is rongyokba csavarva járt vele, mint a kutya, mely hűségesen .követi gazdáját. Karján kopott, viselt szatyorral ment ura és parancsolója után. Ki volt? Kije? Mije? Soha nevén nem szólította ót senki. Mindenesetre úgy tekintettük ót, mint a Jeleségét". Hiszen együtt koldultak pénzért, élelemért a piacon és vásárokon. Csongor Győző A Zsótér-ház gyermekei (5) uiwni MUUIMIUU WJUÜUUII UUBB oooai n ooa NUAJULUACOJNÜUIJUBOBIJI.UÜMC ÜUWJU ...Szerző beszámol a Zsótér-ház gyermekeinek ismerőseiről, a Széchenyi téri csavargókról s egyéb furcsa emberekrőlHa megjelentek a téren, Jóska azonnal a játszók közé bicegett, csörgetve zsebében a bronz kétfilléreseket, jelezve, hogy nem babra megy a játék. A „felesége" pedig leült valahol a közelben, összekuporodva kenyérdarabkát majszolt, nem törődve semmivel, csak Jóskáját figyelve. Jóska szinte hozzátartozott a tér társadalmi életéhez. Biztos, hogy félkegyelmű volt, amilyenből akkoriban nagyon sokat lehetett látni Szeged utcáin. Legalábbis a második világháború idejéig. Ekkor már, mint az utca szégyenét, ezeket az eszelősöket kirakták a tanyavilágba. Talán ezért nem találkozunk manapság már ilyenekkel. Szólnom kell a többiekről is, a közismerten gúny- és ragadványnevükról ismert szerencsétlen futóbolondokról, akik elmaradhatatlanok voltak a város képéből. Gyújtsam meg az emlékezés gyertyafényét. Jöjjenek csak szépen, sorban... Kezdjem azzal, akitől legjobban féltünk, a TETUS Ember-rel, aki nyáron is subában járt, s a fogai közül beszélt a járókelőkhöz. Nagy termetű volt, igazi nevét ennek sem tudta senki. A Jetűs" szó úgy ragadhatott rá, hogy kolduló útján minden negyedik, ötödik lépésnél megállt s rázni kezdte a vállát. Hogy ez a betegség mitől maradt vissza? Esetleg háborús sérülésből kifolyóan, azzal mit sem törődött senki. Csak félve, irtózva húzódtunk félre: - Most rázza ki magából a tetűket...! Nem lehetetlen, akadhatott benne néhány példány. Legalábbis - ami a subáját illeti... Ha gúnyolták a gyerkőcök, botjával ütött szét köztük. Ahogy föltűnt, úgy ment el nyomtalanul. Voltak, akik azt állították, hogy szelíd ember, a sorsüldözöttek fajtájából, a vallásosabbak szerint pedig, csak azért jött a földre, hogy kikémlelje az emberek gonoszságait. Lecsúszott, elzüllött, valamikori hivatalnok lehetett az a jámbor, akit csak úgy hívtak a városban, a LÖSZÖK ÚR. Egyébként csöndes bolond volt. Lehet, hogy már az Apám könyvében, a Nagy diktátorban is szereplő egyik főalak rejtőzik mögötte. Azt beszélték róla, hogy hat gimnáziumot is végzett. Utoljára valamelyik ügyvédi irodában dolgozhatott. Ugyanis vastag iratcsomót cipelt a hóna alatt. Vállán állandóan nagy, rozsdás ásó volt, annak végére volt kötve a fazeka. Ebbe koldulta össze az ennivalót. Mondták - esténként a menhelyen tintát szerzett, hozzá tollat s folyton kérvényeket írt, gyönyörűen rajzolt, nagy betűkkel. Hol adóelengedést kért, hol valamelyik minisztert kereste meg. Mondták, mikor először jelent meg az „éjjeli menedékhely"-en, a gondnok figyelmeztette a többi bennlakót, miszerint ez nem olyan közönséges lacibetyár, hanem valamelyes elzüllött úrféle. Amikor az egyik sorstársa, a „priccsgazda" végignézte, csak annyit mondott: - Naa! Té is úr vagy!? Té is csak olyan lacibetyár vagy, mint én...! - Löszök én még úr! - válaszolta a levitézlett írnok. Igy ragadt rá a neve, hogy Löszök úr. Igaz-e, nem-e? Ma már nehéz lenne megállapítani. Azt is mondták, hogy a többiek kiszekírozták a menhelyről a jámbort úgy, hogy nyaranta a szérűskertekben aludt, s csak novembertől kezdve nézett más hajlék után. Talált is egy odút magának. Mások szerint maga épített egy „házat", a város szélén a Topolya soron. í Folytatjuk)