Délmagyarország, 1991. július (81. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-15 / 164. szám
HÉTFŐ, 1991. JÚL. 15. DÉLMAGYARORSZÁG SPORT 5 Az ÖSSZEÁLLÍTÁS ANYAGAIT DARVASI LÁSZLÓ, GYÜRKI ERNŐ, PATAKI SÁNDOR ÉS RÉTHI J. ATTILA ÍRTA. A FOTÓKAT GYENES KÁLMÁN. NAGY LÁSZLÓ ÉS SCHMIDT ANDREA KÉSZÍTETTE. Szentek, örültek díszvendégek" Már egy órája fut a mezőny. A Móra Múzeum bal oldalán figyelem a célegyenesbe fordulókat. Kis-Király és Mravlje hihetetlen iramot diktál, ezt hatvan perc után megállapíthatom. A kék kettes autóbuszról középkorú emlékeit múlt időben emlegető házaspár száll le, ók is előrehajolva figyelik a csuromvizes atlétákat. Közelebb húzódom, itt a „kihallgatás" nem vétek. - A Délmagyar megírta - mondja a férfi. Az esti műsorra eljövünk. - Nekem soh'se szólsz, ha valami történik a városban! - okvetetlenkedik élete párja. Ötvenötös rajtszámmal előttük halad el a jugoszláviai Jánosi Elvira. Közben a hangosbemondó a 12 és 24 órás futásról regél... Az asszony szeme káprázik. - Déltől délig fut ez az asszony? Én közben megfőzök egy ebédet, s el is fogy... Retiküljéból papírzsebkendőt vesz elő. komótosan használja, úgy tűnik, maga a 24 órás futás gondolata megizzasztotta. Közben elhalad előttük tizenegyes rajtszámmal az orosz versenyzőnő. Nehezen ismeri föl benne a hölgyet, összecsapja a kezét. - Jesszusom! Hékám, a héten megjátsszuk a lottón a 11-et és 55-öt. Ezek a szentek vagy őrültek szerencsét hoznak nekünk... Szombat délután érkezett az űjszegedi Fürj utcában székelő Talent központba tizenöt bánsági magyar gyermek. Szülőfalujuk, Végvár nem messze fekszik a Temesvár-Parác-Temesság-Binlak-Ó becse tektonikus törvésvonaltól, mely pénteken a Szegeden is észlelt földrengés révén került be a köztudatba. A fiatal. 11-15 éves fiúk estebéd után nevelőikkel, Elekes Csabával és Kiss Andrással azonnal a Tisza-partra gyalogoltak, megcsodálni a 12 és 24 órás futást. Mátyás Zoli útközben megjegyezte: - Mennyi új ház! (Mármint Újszegeden...) S mindegyiket kutya őrzi... A Stefániára érve, Valkay Örs és Előd a két testvér futott volna egy kört. Csáki Karcsit elkábította a zenebona. Szőke Szilárd a múzeumról kérdezősködött. Ungor Tamás a hűsítő-kínálatot vette számba. Pataki Győző „hazai" versenyzőre várt... Hiába. Mindannyian a futókat bámulták. Különben szerény és észrevétlen „díszvendégek" voltak. A víz folyása Az öregúr kisszéken üldögél. Magával hozta. Valahol, egyéb sporteseményen már láttam a széket. Mindenkiről tud mindent. Foci, kosárlabda, öttusa, futás - csak legyen beszélgetőpartnere. Akad. Most is magyaráz. - Nagy verseny ez, kérlek. Látom, a szervezők a lelküket is az aszfaltra terítenék. így van ez rendjén. Én azért csak okoskodok egy icipicit. A pályakijelölésnél nem számítottak azzal a lélektani hátránnyal, amit a Tisza-parti szakasz jelent. Nem mindegy: a víz folyásával, vagy ellene futni. Apróság. Lélektanilag, mondom. Az is elképzelhető, hogy a parkbéli távon a hátrányból felszabadultan - előnyt faragnak. Az az elhanyagolható szintkülönbség fordított rajttal ugyanaz lenne - meg kellene kérdezni a fiúkat. Lehet, meg sem tudják fogalmazni. A fényvisszaverődés is másként érvényesül, talán kevésbé befolyásolja állapotukat. Körülnéz, hánjan hallgatják. Öten voltunk. Randevú A nagy gyalogló Ez pedig még a legelején történt, marha hét avagy kilenc letudott kilométer a kezdetnek számít. És persze miért ne számítana annak, hiszen az óra kismutatója nem ért még az egyeshez; egy óra, te jó Isten, még huszonhárom van hátra! A 12-es számú versenyző, Sipos István valahol a színház magasságában ekkor én utói az 55-öst. Aki pedig magyar hölgy volt, mégpedig Jugoszláviából. Jánosi Elvira tavaly is futott. így hát a 12-es nemcsak utóiérte, hanem fel is ismerte az 55-öst. «Es szólt is két súlyos verejtékcsöpp és két könnyed láblendítés között: Hát Elvira, te is itt vagy?! Bólintás a válasz. Huszonnégyóra? Bólintás a válasz. Bátor egy nő vagy! Bólintás a válasz. Na majd holnap egy sörre találkozunk. Bólintás a válasz. A verseny talán legkülönösebb figurája volt, skandináv arcvonások, légiós sapka, valószerűtlenül fehér bőr, és semmi futás. Először azt hitték a nézők, hogy csak a kezdete az ilyen. De nem. a 39-es versenyző. Nagy Zoltán még késő délután sem akart futni. És nem akart este sem. Csak ment, sétált, és nem profi gyaloglás volt ez, csak rótta szótlanul és bandukolva a köröket még éjfél után is. Aztán elterjedt, a futást a végére tartogatja. Igaz hír volt, Nagy Zoltán az utolsó kilómétereken valóban futott. Olykor nem is jószántából. Úgy negyed óra lehetett a versenyből, amikor épp a lelkes körszámláló fiatalok kamionja elé ért. Ott aztán, ahogy különben minden versenyző, ő is megkapta a bíztatást. Dehogy mostmár tényleg futni kéne. Nagy Zoltán egy pillanatra meghökkent, megállt, aztán futni kezdett. Talán nem először a verseny folyamán, habár, az utolsó néhány percre már nem hagyta abba. Végül százharminc kilométernél többet gyalogolt, amivel tíz társát előzte meg, akik inkább futottak. De bizony nem értek messzebb. Ezért aztán Nagy Zoltánt el is nevezték Sétakirálynak.