Délmagyarország, 1991. július (81. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-15 / 164. szám

HÉTFŐ, 1991. JÚL. 15. DÉLMAGYARORSZÁG SPORT 5 Az ÖSSZEÁLLÍTÁS ANYAGAIT DARVASI LÁSZLÓ, GYÜRKI ERNŐ, PATAKI SÁNDOR ÉS RÉTHI J. ATTILA ÍRTA. A FOTÓKAT GYENES KÁLMÁN. NAGY LÁSZLÓ ÉS SCHMIDT ANDREA KÉSZÍTETTE. Szentek, örültek díszvendégek" Már egy órája fut a mezőny. A Móra Múzeum bal oldalán figyelem a célegyenesbe fordulókat. Kis-Király és Mravlje hihetetlen iramot diktál, ezt hatvan perc után megállapíthatom. A kék kettes autóbuszról középkorú emlékeit múlt időben emlegető házaspár száll le, ók is előrehajolva figyelik a csuromvizes atlétákat. Közelebb húzódom, itt a „kihallgatás" nem vétek. - A Délmagyar megírta - mondja a férfi. Az esti műsorra eljövünk. - Nekem soh'se szólsz, ha valami történik a városban! - okvetetlenkedik élete párja. Ötvenötös rajtszámmal előttük halad el a jugoszláviai Jánosi Elvira. Közben a hangosbemondó a 12 és 24 órás futásról regél... Az asszony szeme káprázik. - Déltől délig fut ez az asszony? Én közben megfőzök egy ebédet, s el is fogy... Retiküljéból papírzsebkendőt vesz elő. komótosan használja, úgy tűnik, maga a 24 órás futás gondolata megizzasztotta. Közben elhalad előttük tizenegyes rajtszámmal az orosz versenyzőnő. Nehezen ismeri föl benne a hölgyet, összecsapja a kezét. - Jesszusom! Hékám, a héten megjátsszuk a lottón a 11-et és 55-öt. Ezek a szentek vagy őrültek szerencsét hoznak nekünk... Szombat délután érkezett az űjszegedi Fürj utcában székelő Talent központba tizenöt bánsági magyar gyermek. Szülőfalujuk, Végvár nem messze fekszik a Temesvár-Parác-Temesság-Binlak-Ó becse tektonikus törvésvonaltól, mely pénteken a Szegeden is észlelt földrengés révén került be a köztudatba. A fiatal. 11-15 éves fiúk estebéd után nevelőikkel, Elekes Csabával és Kiss Andrással azonnal a Tisza-partra gyalogoltak, megcsodálni a 12 és 24 órás futást. Mátyás Zoli útközben megjegyezte: - Mennyi új ház! (Mármint Újszegeden...) S mindegyiket kutya őrzi... A Stefániára érve, Valkay Örs és Előd a két testvér futott volna egy kört. Csáki Karcsit elkábította a zenebona. Szőke Szilárd a múzeumról kérde­zősködött. Ungor Tamás a hűsítő-kínálatot vette számba. Pataki Győző „hazai" versenyzőre várt... Hiába. Mindannyian a futókat bámulták. Különben szerény és észrevétlen „díszvendégek" voltak. A víz folyása Az öregúr kisszéken üldögél. Magával hozta. Valahol, egyéb sporteseményen már láttam a széket. Mindenkiről tud mindent. Foci, kosárlabda, öttusa, futás - csak legyen beszélgetőpartnere. Akad. Most is magyaráz. - Nagy verseny ez, kérlek. Látom, a szervezők a lelküket is az aszfaltra terítenék. így van ez rendjén. Én azért csak okoskodok egy icipicit. A pályakijelölésnél nem számítottak azzal a lélektani hátránnyal, amit a Tisza-parti szakasz jelent. Nem mindegy: a víz folyásával, vagy ellene futni. Apróság. Lélektanilag, mondom. Az is elképzelhető, hogy a parkbéli távon a hátrányból ­felszabadultan - előnyt faragnak. Az az elhanyagolható szintkülönbség fordított rajttal ugyanaz lenne - meg kellene kérdezni a fiúkat. Lehet, meg sem tudják fogalmazni. A fényvisszaverődés is másként érvényesül, talán kevésbé befo­lyásolja állapotukat. Körülnéz, hánjan hallgatják. Öten voltunk. Randevú A nagy gyalogló Ez pedig még a legelején történt, marha hét avagy kilenc letudott kilométer a kezdetnek számít. És persze miért ne számítana annak, hiszen az óra kismutatója nem ért még az egyeshez; egy óra, te jó Isten, még huszonhárom van hátra! A 12-es számú versenyző, Sipos István valahol a színház magasságában ekkor én utói az 55-öst. Aki pedig magyar hölgy volt, mégpedig Jugoszláviából. Jánosi Elvira tavaly is futott. így hát a 12-es nemcsak utóiérte, hanem fel is ismerte az 55-öst. «Es szólt is két súlyos verejtékcsöpp és két könnyed láblendítés között: Hát Elvira, te is itt vagy?! Bólintás a válasz. Huszonnégyóra? Bólintás a válasz. Bátor egy nő vagy! Bólintás a válasz. Na majd holnap egy sörre találkozunk. Bólintás a válasz. A verseny talán legkülönösebb figurája volt, skandináv arc­vonások, légiós sapka, valósze­rűtlenül fehér bőr, és semmi futás. Először azt hitték a nézők, hogy csak a kezdete az ilyen. De nem. a 39-es versenyző. Nagy Zoltán még késő délután sem akart futni. És nem akart este sem. Csak ment, sétált, és nem profi gyaloglás volt ez, csak rótta szótlanul és bandukolva a köröket még éjfél után is. Aztán elterjedt, a futást a végére tartogatja. Igaz hír volt, Nagy Zoltán az utolsó kilómétereken valóban futott. Olykor nem is jószántából. Úgy negyed óra lehetett a versenyből, amikor épp a lelkes körszámláló fiatalok kamionja elé ért. Ott aztán, ahogy különben minden versenyző, ő is megkapta a bíztatást. Dehogy mostmár tényleg futni kéne. Nagy Zoltán egy pillanatra meghökkent, megállt, aztán futni kezdett. Talán nem először a verseny folyamán, habár, az utolsó néhány percre már nem hagyta abba. Végül száz­harminc kilométernél többet gyalogolt, amivel tíz társát előzte meg, akik inkább futottak. De bizony nem értek messzebb. Ezért aztán Nagy Zoltánt el is nevezték Sétakirálynak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom