Délmagyarország, 1991. június (81. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-08 / 133. szám

4 DM MAGAZIN Oszip Mandelstam könyve Ez a kiadvány is a könyvhétre jelent meg, mégpedig a Móra kiadó jóvoltából, és gyönyörű kiállításban. Azt olvashatjuk a hátlapon, hogy a költő versei magyar nyelven a legteljesebb tolmácsolásban láttak napvilágot. A kronologikus sorrendben közölt verseket Szilágyi Ákos tanulmánya vezeti be, majd pedig az író életének kronológiáját is elolvashatjuk a könyv végén, melyből egy olyan kor története bontakozik ki, amire nehéz pontos és lényeges szavakat találni. A szovjet koncentrációs táborral kapcsolatban hirtelenjében három variáció jut eszembe. Szolzsenyicin, aki túléli, de egyetlen napot sem hajlandó felejteni. Salamov, aki szintén túléli, hogy aztán évek múlva kövessen el öngyilkosságot. És akik több millióan voltak, mint Mandelstam, akik nem élték túl. Ót 1938. augusztus 2-án tartóztatja le az NKVD - a KGB elődje -, s ellenforradalmi tevékenységért öt évre ítélik. Ez az év egyébként a nagy terror éve. Ha azt vesszük, nem is olyan sok az öt év. Csak éppen Mandelstam belehal. Valahol Vlagyivosztok alatt. A század egyik legnagyobb orosz nyelvű költője volt. OSZIP MANDELSTAM VERSEL 1932 0, hogy vonzódtok... (Baka István fordítása) Ó, hogy vonzódtok a csaláshoz, s be könnyen elfeleditek, hogy közelibbek a halálhoz felnőtteknél a kisdedek. Tálkáról szürcsöli a gyermek sérelmét, hogy nem alhatott, de én már kire fenekedjek, útjaimon magam vagyok. Vedlik a vad. halraj cikázik vízmélyi ájulaton át jó volna többé meg se látni az emberlét ezer baját. 1918 Telefon (Zaján Tibor fordítása) Ebben a vad, szörnyű világban éjféli temetés-barát, telefon - öngyilkos szobában zord dolgok magasára lát. Az aszfalt fekete tavait paták dühe felkavarta, majd nemsokára napfény lesz itt: harsan őrült kakas hangja. No nézd csalt, a tölgyfás Valhalla ünnepi, vén álom-fényben; rendelt a sors. döntött éjszaka, mikor a telefon ébredt. Minden levegőt elszlnak súlyos függönyök, a színház terén immár vaksötét. Csengő - felbolydult szférák mögött: öngyilkosságra ösztökélt. Hová fuss az üres életből a kőfaltól menekülnél? Csönd, átkos doboz elég ebből! Bocsáss meg. a tengermély - él! És csak a hang. csak a hangmadár száll az ünnepi álomra. Öngyilkosságtól megváltottál telefon, hosszan villámolva. 1937 Hogy ki istene víznek, a szélnek (Veress Miklós fordítása) Hogy ki istene víznek, a szélnek megőrizze belül poraik, kareolgattak ezerszámra gémei korsókai festettek hajnalig. Kutyafejjel karuk fölülmúlták az egyiptomi istenek is. Minden jóval ellátták a hullát de fölötte vacak piramis. Más az ábra - rokon-dalos, holmi igazságok hanyag bűnöse kiehalljuk fogad csikorogni, te joghézagok felperese.. Elosztotta - hisz két testamentum furcsa léte kétes vagyonát, reánk hagyva, e léha talentum a világol - e mély koponyát Nagyokat köpött gótikus tájon a jog pókhálóin kibúvó tolvaj angyal - e Francois Villon, szemtelen, kicsapott nebuló. Kirabolta a mennyei klérust, de nem szégyen így ülni vele. S mielőtt e világ véget ér most. eljőmég pacsirták ideje_ Valahogy ma nem akart hajnalodni. Pedig a csillagok már alig pislákoltak. Az ég kelet felől vörhegyes-sárgán világított, de itt lent, a csőszház udvarán még szürkéskék volt minden. A léckerítésen túl ami a tágas, gyepes udvart határolta - a homokos út enyhén lejtett a semlyék felé. A vizet, a mozdulatlan nádast rétegekben úszó köd takarta. A csendet csak néha szakította meg a zsombékok között fészkelő vadkacsapár hajnali ébredező tollászkodása, egy-egy visszafogott sápogása. Nem volt itt még ébren senki, sem közel, sem távol. Az udvaron is csak a hajnal szürkületének némasága, hiszen az is azért volt pázsitszénién gyepes, mert amióta az öreg csősz egyedül maradt, nem tartott jószágot, így nem is volt senki-semmi, ami a füvet legelte vagy lecsipegette volna. Nem tudott aludni, csak forgolódott egész éjszaka. Nem jött álom a szemére. Már egy fél órája, hogy kiült a csőszház elé a lócára. Csöndesen szemlélődött. A hajnali szürkületben még az udvar kapujáig sem lehetett ellátni. No, azt tudta, hogy az avas-sötét léckerítést nem láthatja, de az ajtó mellett, a fehérre meszelt kutyaházat kereste, amit a napokban tapasztott-meszeit. Jó kis házat épített, ezen nem fúj át a szél. Az ajtaját dél felé igazította, hogy a hideg téli hóviharok északi szele ne tudja a kutya kuckóját telehordani hóval. Kicsit megborzongott, hűvösöllte a hajnalt. Maga mellé tapogatott inas. kiszáradt kezével, a pipát meg a kostök-dohányzacskót kereste. A csutorát a szájába igazította, néhány megmaradt foga közé szorítva. A hidegtől borzongott, de keze nem reszketett, amikor lassú, kimért, ezerszer is elismételt mozdulatokkal megtömte a pipát. A dobozt megrázta, a gyufaszálak csörögtek benne. Ez a mozdulat mindig megnyugtatta: rá tud gyújtani! Pedig még az életében nem felejtette el a reggelt azzal kezdeni, hogy a napi füstölnivalót a keze ügyébe készítette. A gyufa sercegve fogott lángot. Egy kicsit kivárt, míg a láng fellobogott, s aztán odatartotta a pipához. Kétszer-háromszor megszívta - a gyufa mindig fel-fellobbant s aztán a körmével visszanyomta a vörös parazsat. A kutyaól fehér oldala még mindig alig-alig látszott. A bozontos kis korcs, fejét első lábaira támasztva, az öreget nézte. Sötétséghez szokott, éles szemeivel ő már látta a gazdáját. Lassan, megfontoltan pipázott. Fehér, hosszúgatyás lábait keresztbe vetve, könyökét térdére támasztva tartotta a pipát. Ki volt ez már próbálva, így volt a legkényelmesebb az ülés. Ha szívta a pipát, a dohány parazsa mindig egy kicsit felizzott, s a sötétségben enyhe, vörös fénnyel rajzolta ki az inas, bajuszos parasztarc vonásait: az orrot, a járomcsontot, és a mélyen ülő szemek csontgödrének felső boltozatát. Olyan, mint egy koponya - gondolta a kutya -, amit tegnap láttak a Litkei dombon, ahol városi régészek az ősök maradványait kutatták, s ők is ott ráérősködtek. Hajnal mert az öreg, csősz lévén, maga rendelkezett az idejével, senki sem kérte számon. A csősz is és a kutya is már nagyon öregek voltak, ismerték egymásnak még talán a gondolatát is. Az öreg is a csontvázzá vékonyodott ősökre gondolt. A régész fiatal ember volt, s az érdeklődő kérdésekre szívesen válaszoit. Attila hunjai, avarok, vagy talán Árpád honfoglalói voltak a sírokban. Harcosok - magyarázta -, mert mellettük nyílhegyeket. íjat és szablyát is találtak, na már csak a maradványaikat. Mert az öreg abból a néhány rozsdalemezkéből - amit a sírban foglalatoskodó régész a tenyerén az orra alá tartott - ugyan fel nem ismerte volna a nyílhegyeket. A szablya sem volt sokkal különb vélte elgondolkodva -. de azért annak a hajion pengéje még felismerhető volt. Az öreg - bár nem sok iskolát járt, mindössze öt elemit - a történelmet mindig szerette. Most is tudta, hogy ki volt a fölemlített Attila és Árpád, s mindjárt folytatta gondolatban a sort Szent Isvánnal, Mátyással, Rákóczival, Kossuthtal. Mert hát ő csak ezeket ismerte, meg hát az első, meg a második világháborút. Ahogy gondolatai idáig himbálództak mert mindig itt kötött ki -, összeszorult a szíve. Ketten voltak a családban férfiak. 0, már meglett korban, s alig pelyhedző bajuszú fiuk. Mindkettőjüket elsodorta a harctérre a háború szele. Derék, dolgos fiát aztán végleg ottmarasztalta az idegen föld, valahol Voronyezs tájékán. Igazságtalan a sors, mert bár inkább ő, az öreg maradt volna ott, gondolta már isten tudja hányadszorra, de őt előtte való héten leszerelték, korára való tekintettel. Most is maga előtt látja, ahogyan a postás megállt a léckerítésnél, szeme zavart szomorúságot tükrözött. Nem ment be, mint máskor szokott, amikor a rózsaszínű táborilapért mindig dukált egy-két kupica pálinka. De most ez a fehér színű összefémkapcsolt küldemény az öreg nevére - már tudta tapasztalásból - nem jót sejtetett. Az öreg tempósan kiért a léckerítéshez. Nem köszönt vissza, csak nehezen lélegezve átvette a papirost. Finom munkához nem szokott bütykös kezeivel nehézkesen felbontotta. A postás nézte, ahogyan megremegett a keze, s barnára cserzett arca elszürkült. Orcáin az inak veszett táncot jártak, amikor szinte hörögve-sípolva elsuttogta: - Meghalt a fronton a fiam! Tehetetlenül lehanyatló kezéből a levél a földre hullott. A mama a konyhaajtóban állt, kezeit a mellén imára kulcsolva. Már percekkel előbb érezte, tudta, hogy a fia halott. Szeméből némán patakzottak a könnyek, szája meg-megvonaglott Isten nevét suttogva. Mindketten leültek a lócára. Szorosan egymás mellé, a két elhagyott, gazdátlan, támasz nélkül maradt kis öreg, s együtt silabizálták újra és újra a részvét nélküli néhány soros szöveget. - A hadtestparancsnokság sajnálattal értesíti - s itt a nevek következtek - a szülőket, hogy fiuk a honvédő harcokban hősi halált halt. Dátum, pecsét, olvashatatlan aláírás. Hát ennyi csak egy ember élete! Nekik! De legalább azt írták volna suttogta sírástól elcsukló hangon az öreg hogy csak eltűnt a harcokban! Akkor még reménykedhetnénk! Még este is ott ültek némán, maguk elé nézve. Az értesítést követő napokban - mert tudták, az élet nem állt meg - mintha ólomlábakon járkáltak volna, tették a kötelességüket. Az egyenes, szikár mama gerince ezekben a napokban megroppant, tartása egyre hajlottabb, megtörtebb lett. Mindennap tette a kötelességét, hóna alatt a szakajtóval, most is etette a tyúkjait, főzött, mosott az öregre, a ház ezután is patyolat tiszta volt. Csak a cél, a cél, amiért, vagy akiért mindezt csinálni akarta, vált semmivé! Egykor piros orcái mind beesettebbek lettek, még öregkorában is csillogó fényű szemei megtörtek. Aztán az első őszi ködök megérkeztével, a dél felé költöző vadlibákkal együtt, Ó is elment. Csendes, szomorú temetés volt, a pap is sírástól elcsukló hangon búcsúztatta. Nem is annyira a Mamáért, hanem a sír végében álló, magános öregemberért imádkozott. Hát azóta csak magában él itt a csőszházban. Ó, meg a kutyája. Gyakran észreveszi, hogy beszél hozzá, olyan okosak a szemei, csak beszélni nem tud. Szinte észrevétlenül megvirradt. A semlyékről a ködök felszálltak. A vadkacsapár gácsérja hangos hápogással kelt szárnyra. Az öreg lehunyt szemmel fordult a felkelő nap felé. Már melegített, szinte simogatta a meggyötört, ezerráncú, barnára cserzett arcát. Amikor szemeit kinyitotta, tekintete az előtte álló okos kis kutya hűséges pillantásával találkozott. Bundája az éjszakai pihenéstől még csapzott, lábai a hajnali harmattól csatakosak voltak, de csillogó szemeit le nem vette a gazdáról. Az öregnek melegség költözött a szívébe. Kérges kezével szótlanul végigsimított a kutya borzas fején. Aztán nehézkesen, kezeit térdére támasztva felállt. Befordult a házba, tempósan felöltözött, nyakába akasztotta tarisznyáját, vállára vetette kabátját, s megállt az első lábait a küszöbre támasztó kiskutya előtt. Hosszan, szeretettel nézte. Szeme kicsit elhomályosult, érezte, ha lehunyja, kigördülnek könnyei. Nagyot lélegzett, hogy lelkierőt gyűjtsön, s aztán hangosan odaszólt a kutyának: - Hát ha te is úgy gondolod, kenilhetünk egyet az őrzetóben. Kilépett, s behúzta maga után az üres Sz. NAGY LÁSZLÓ Vécsnaja szláva... Vagyis: „Örök dicsőség a Szovjetunió szabadságáért és függetlenségéért vívott harcban elesett hősöknek" - hirdették a márványtáblák egészen a közelmúlt időkig Szegeden is, ahogyan országszerte, a szovjet hősi emlékműveken. Fülsiketítő zajjal dolgoznak a bontószerszámok a Széchenyi téri emlékműveken. Csak az alapja marad a közkatonák emlékét egykor megörökítő obeliszknek. Vélhetően ez az írás lesz az utolsó, amely megkísérli számba venni az emlékművek készítésének történeti tényeit, mert rengeteg tévhit, hibás adat kering róluk, és azért is, mert bárhogyan is alakult sorsuk, négy és fél évtizedes jelenlétük a városképben és a város történetében kitörölhetetlen tény, s legalább bontásuk idején próbáljunk tisztán látni történetüket, szerepkörüket illetően. Az emlékművek a Vörös Hadsereg parancsára készültek. Még 1942-ben albumot állíttattak össze a Szovjetunió Építészeti Akadémiájának közreműködésével az emlékművek típusterveiből. Ezekből véve a példát, A. J. Gladkin tervgi alapján készültek a szegedi obeliszkek, Vatszjutyinszkij mérnök százados műszaki irányításával. A munkálatok emberfeletti erőfeszítés árán, hihetetlen gyors ütemben folytak. 1945. március 20-a és április 28-a között fölépült mindkét obeliszk, melyeket május l-jén avattak föl. Bontásuk most sokkal tovább tart... A történeti tényekltez tartozik, hogy mindkét emlékmű költségeit a Vörös Hadsereg állta, s a hazai munkásokat is ők fizették. Május 2-án adták át jegyzőkönyvileg a város tulajdonába és fenntartásába. Az emlékművek létesítéséről a város lakossága semmit sem tudott, a helyi újságokban erről nem közöltek hírt, egészen április 17-éig. amikor végre tájékoztatták a város közvéleményét arról, miféle munkálatok folynak a Széchenyi tér parktükrében. Ekkor már készen voltak az alapok, és az obeliszkek összeszerelése folyt. A már lebontott emlékmű a legénység hősi halottainak állított emléket, 12 méter magas volt, ruszkicai márványból készült, a bronzreliefek a tüzérség és a lovasság jelvényeit ábrázolták. A feliratok a bevezetőben említetten kívül utaltak arra, hogy „Itt temettettek el. akik bátorsággal haltak a Szovjetunió szabadságáén és függetlenségéin vívott harcokban. 2-ik ukrán front. Szeged. 1944 október hó". Az emlékmű előterében bronzlemezből domborított koszorú volt, rajta fölírat: „Emlékül azoknak akik élelüket áldozták szabadságunkért." Ezt az obeliszket Szegeden készítették, mégpedig a Fischer János és fiai sírkőüzemben, illetve Fábián László üzemében. Két szegedi szobrász is közreműködött a kivitelezésben, Tápai Antal és Tóth Gyula. Az építés munkálatait Sebestyén Endre helyettes főmérnök irányította, a kőműves munkákat Sachmann Ádám végezte el. A másik emlékmű a tiszteké volt, 11 méter magas, ezt bontják a Korzó mozi előtt. Ennek márványmunkálatait Budapesten végezték, Gabai László szobrász közreműködésével. Rajta a bronzreliefek helyett márványból kifaragva sarló és kalapács motívumokat találunk. A feliratok azonosak az előbb ismertetett emlékműével, de ennek északi és déli oldalán 16 főtiszt neve is olvasható. Az avatás hatalmas ünnepség keretében zajlott május l-jén. A korabeli tudósítás hatvanezresre becsülte a tömeg létszámát, ami a tudósító enyhe túlzása ellenére is valóban szép számú lehetett. Tíz órakor Cárjev tábornok lépett a tiszti emlékmű előtti díszemelvényre, és a vörösbe öltöztetett Széchenyi tér közönségének elmondta avatóbeszédét, oroszul... Ezután a szónoki emelvényről a városháza elé vitték a mikrofont, és megkezdődött a május 1-jei ünnepség, Tombácz Imre, Kéthly Anna és Gerő Ernő mondott szónoklatot. Megemlítendő momentum, hogy 1956-ban leverték az emlékművek jelvényeit, eltávolították a vörös csillagokat.Az emlékművek utóélete jobbára ismert a város lakói előtt, a szovjet állami ünnepeken katonai tiszteletadással koszorúztak... A tér eredeti. Itözel fél évszázaddal ezelőtti állapotát nyerte vissza. Hiba lenne, ha most kialakulatlan elvek szerint, esetleg politikai erők nyomásának engedve elhamarkodottan születne döntés újabb szobrok, vagy emlékművek fölállításáról. Helyes volna a Deák, Széchenyi, II. Rákóczi Ferenc - hiszen néhány évig itt állt a szobra -, továbbá a város életében oly nagy rangot elnyert mérnökemberek, mint Vásárhelyi Pál, Tisza Lajos által meghatározott történeti hagyományt folytatni Méltó és művészileg értékes szobrakkaL TÓTH ATTILA