Délmagyarország, 1991. június (81. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-05 / 130. szám

.4 KÖNYVHÉT DÉLMAQYARORSZÁG SZERDA, 1991. JÚN. 5. A letartóztatott múlt Petri György versei Igazságot, ne(m) bosszút Simon Wiesenthal: Az igazság malmai... A Szépirodalmi Könyvkiadó megjelentette Petri György összegyűjtött verseit. Hogy mennyiben összegyűjtött, arról a szerző maga ad tájékoztatást egy könyvvégi, fél oldalas jegyzetben. Úgy pótlólag olvashatjuk szinte mind, annak ellenére, hogy Petri a nagy szamizdatosok közé tartozott. Eveken át nélkülözték őt az irodalomból, hivatalosan, bár mindenki tudhatta, van, él, dolgozik, csakhogy nem került fel a palettára. Mert szín, ilyen vagy olyan, de szín. Most pédául gondoljuk el úgy néhány évtized festészetét, hogy a festők nem használhattak volna feketét, mert ideológiailag ez pesszimista szín, és akkor mindjárt a kapitalizmus bújtatott megjelenítése. De a fekete akkor is létezik. Bolond gondolat, részünkről. És akkor kibújt végre a szög a zsákból, kész az összegzés, a bűnjel, melynek értékét remélhetőleg nem az elfojtottság kuriózuma adja meg. Bár számolni kell vele. Leszámolni. Amikor először hallottam Petri Györgyről, akkora lehettem, mint egy nagyobb fajta póni ló. A kötetben is szereplő Örökhétfó szamizdatváltozatát, mint valami mustárt, úgy nyomták kezembe a pesti vagányok, hogy a falusi gyerek ne csak a napszúrástól, de a költészettől is elájuljon. Aztán sokáig emlékeztem erre a mozdulatra, amivel a papírköteget átnyújtották. Innen tudom, hogy hiába is akarnék itt kritikusi buzgósággal térképet rajzolni a Petri kötetéhez, mert nekünk van egy közös történetünk, amit csak én éltem át. Ezt akár írásba is adhatom. Nem volt romantikus a történet, bár sütött a Nap, a fákat meg fújta a szél, olyannyira, hogy néha belelapozott a Petri-szamizdatba. Akkor azt gondoltam, hogy van ez az ember, aki beszélget velem meg a széllel és közben telik az idő; s még valamit, hogy a politikusok derűje ebből semmit nem akar tudomásul venni. Há így volt jó, megértem; ha nem, akkor se tudom az elmúlt időt letartóztatni. Még csak az kéne. PODMAMCZKY SZILÁRD Tűnőben a fehér folt Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában Az elmúlt években sokat írtunk olyan könyvekről, melyek történelmi fehér foltokat tüntetnek el, máig is indulatokat kiváltó eseményeket igyekeznek tisztázni. Cseres Tibor könyve, a Vérbosszú Bácskában nem egyszerűen egyike ezeknek: ami benne olvasható, az döbbenetes összefoglalása egy újkori népirtásnak, amelyről az érintettek családtagjai hosszú időn keresztül beszélni sem mertek. Kósza hírek járták a második háború után, hogy bosszúból a magyar hatóságok újvidéki, zsabjai és csurogj razziáiért Tito marsall partizánjai negyvenezer magyart gyilkoltak le válogatás nélkül a Délvidéken. A hírek megerősítése ha megtörtént is azon frissiben, azt a magyar békedelegáció az 1946-ban Jugoszláviával kötött párizsi szerződés idején nem merte, vagy nem akarta nyilvánosságra hozni. Sokesztendei félelemteli hallgatás után így sikkadt el egy nemzeti kisebbség megtizedelése, és ezért hat ma oly rettenetes mementóként a Vérbosszú Bácskában. Cseres Tibor nem vádolható egyoldalúsággal. Mint a fülszövegben írja, huszonöt évvel ezelőtti regényében, a Hiáeg napokban előadta mindazt, amit a „krudélis hajlamú magyar tábornokok és törzstisztek" a magyar nép nevében Újvidéken 1942-ben elkövettek, s eztán azt várta volna, hogy „tán hálából" egy szerb író is könyvet ír a tízszeres, s többnyire ártatlanokat, nőket, gyerekeket is érő bosszúról. Nem történt meg, s a szerző saját maga kényszerült feltárni az egészében immár szinte feltárhatatlan valóságot. Bizonyosan lesznek, akik a leírt borzalmakat és a meggyilkolt magyar lakosok számát eltúlzottnak fogják ítélni, vagy a történelmi oknyomozásra az időszerűtlen jelzőt aggatják majd. Nos, a történteket a nevesítéstől ma is rettegő szerencsés túlélők mesélik el, nagyrészt egymást igazolóan. Ha pedig a múltbéli bosszút ma már időszerűtlen bűntudat-követelésnek is tartjuk (mellesleg ezen a véleményen van maga a szerző is), a leírtak hatása alól akkor sem lehet egykönnyen szabadulni: a megmaradottakat ötven éven át kényszerítették arra, hogy ártatlanul meggyilkolt családjukra, beleértve a gyermekeket is, űgy emlékezzenek, mint szükségszerűen félresöpört népelnyomó fasisztákra. A ma is élő hóhérok eme kompenzálása ellen gyógyszer Cseres Tibor könyve. A könyv borítójáról idős, okosan komoly tekintetű úr néz ránk. Ma nyolcvanéves, építészmérnöknek tanult valamikor Lembergben ( ma Lvov), hogy mégsem az lett és miért nem lett az, ezt beszéli el a könyvében. 1988-ban írta, egy év múlva Párizsban jelent meg. Két év múlva magyarul. Az 508 oldalas emlékiratot Simon Wiesenthal írta. Magyarországon ez a második műve; 21 évvel ezelőtt már kiadták - azóta agyonhallgatott - „A gyilkosok közöttünk járnak" című döbbenetes könyvét. Ez a második éppen olyan szuggesztív, mint az előző. Rossz lelkismeretet csinál az olvasónak. Az idősebbekben emlékeket ébreszt, a fiatalokat szembesíti apáik múltjával, amit nem értének meg. Gazdag tartalma miatt is nehéz olvasmány - jártasságot tételez fel a náci múlt történetében, de az osztrák és világpolitikában is. Fájdalmasan önkritikus írás. Neki joga van kimondani, hogy nemzete és népe, ha nem is tudatosan, de oka volt a nácizmus elterjedésének. Miért? A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, s később egy vicclapfiguráról nácipártnak nevezett csoportból állampárttá duzzadt szervezet komikus, frázisokat puffogtató jelszavaival, katonaságtól leszerelt lumpenjeivel jelentéktelen gyülekezetnek tűnt. Lapjuk, a Völkischer Beobachter (Népi Figyelő) müncheni zuglapocska volt eleinte, később lett a világsajtó leghírhedtebb újságja. Magát a vezért, az alacsony növésű, kockabajsíú, nagylábú, rövidlátó, állandóan ordítozó osztrákot sajnos nem vették elég komolyan, nem védekeztek ellene, ucm harcoltak az uralma ellen. Az „eredményt"; 'Uj * SSSSMSSSSSSS&SaSSKÍÍÍ^^ mindannyian ismerjük. A történelmet ismerőnek elviselhetetlen gondolat, hogy ez az ember megúszta a felelősségre vonást. Ha eddig becsültem Simon Wiesenthalt következetes, megalkuvást nem ismerő magatartásáért, most csodálom. A könyv címe a legfontosabbat mondja el: „Recht, nicht reche" (Igazságot, ne(m) bosszút) A magyar cím rossz és félrevezető. Semmiféle bosszúról nincs szó. Egy kissé bátor ember küzdelme az igazságért, népe becsületének visszaállításáért. Művében a röntgensugarak pontosságával emeli ki a világtörténelem legfontosabb folyamatait. Először a fasizmus kialakulásának okait, az antiszemitizmus gyökereit, a nácik elleni harcát: Mengele, Eichmann, Borman, Brunner történetét. Kitér a nak" Hitlerrel kötött paktumát is, ami eddig jórészt tabu volt. Ugyancsak titokzatosság övezi a máig felderítetlen Wallenberg-ügyet, amit a szovjet elvtársak érzékenysége miatt nem lehetett megírni eddig... Tanulságos fejezetek szólnak a nácik menekítéséről Argentínába és Paraguayba, Chile gyászos szerepéről ezekben a perekben. Ugyanilyen elgondolkodtató Bruno Kreisky és Kurt Waldheim története is - a szívós és széles körű osztrák antiszemitizmussal összefüggésben. Kreisky nácibarát és zsidóellenes volt. Waldheim méltatlan az elnöki posztra, űgy bizonyították rá a múltat, amivel sohasem volt bátorsága szembenézni. Az előbbiek kapcsán esik szó az arab országokról: Kadhafi Líbiájáról, Arafat hírhedt PFSZ-éről és Szíriáról, ahol Eichmann után a legnagyobb tömeggyilkos, Alois Brunner háborítatlanul élhet. Részletesen ír Mohamed Amin al Huszeini jeruzsálemi muftiról, Adolf Hitler nagy barátjáról is. Régi kollaboránsok,és új hitetlenek szerepelnek a könyv lapjain, akik még azt sem akarták elhinni, hogy Anna Frank élt, és a valódi naplót találták meg... A sok divatos, könnyen feledhető könyv mellett egy meg- és felrázó mű. Visszaadja az ember hitét abban, hogy vannak még eszmények, amiért a hétköznapok táposómalmám felülemelkedve érdemes élni. A könyv egyik gondolatával zárom az ismertetést: „Családom, barátaim végső nyughelye a szívemben van és ott-is marad, ameddig csak élek," (Európa^ A JtAtt'lS népektamtójánaií", a nagy "S&álitu • •,»_ ROZSNYAI ŰENŐ PANEK JÓZSEF Az erdélyiség A fehér hajú A hungarológia alapjai A magyarságtudomány kézikönyve A Mr s/ j RKI' S/ l ül TK" KÖN A IMttó Mi is az a hungarológia? "...a magyarságtudomány nem önálló tudományszak, hanem a tudományközi kapcsolatok egyik fontos, összetett megjelenési formája" Az idézett választ a Kása László szerkesztette, nyolcszáz oldalnál is vaskosabb kötet előszavában olvashatjuk. A könyvhétre, az Akadémia kiadó által megjelentetett kézikönyv szerzőinek felfogása szerint a hungarológia alapja nem az államnemzet, nem a mai Magyarország és lakóinak múltja, hanem a nyelvi-kulturális összetartozás. A hat, nagylélegzetű résztanulmányból összeálló mű (szerzői: Kósa László, Kiss Jenő, Gergely András, Kőszeghy Péter, Szegedy-Maszák Mihály, Szemerkénvi Ágnes) a jelenkori magyarságkutatásnak, -oktatásnak három fő típusát különbözteti meg. A magyarországit, a szomszédos államokban s a tőlünk földrajzilag távol eső országokban történőt. A kézikönyvet a szerkesztők három olvasói csoportnak szánják: azoknak a nem magyar származásúaknak, akik nyelvünket elsajátítva, a magyar kultúrával szeretnének megismerkedni (egyetemi, főiskolai hallgatók), olyan magyar származású olvasóknak, akik nem magyar nyelvi környezetben, vagy anyanyelvi iskola nélkül nőnek fel és kíváncsiak elődeik nyelvére, történelmére, népszokásaira, hagyományira, művészetére. De olyan érdeklődők is nyilván szívesen megvásárolják majd e kézikönyvet (ára: 420 forint), akik az iskolában már elsajátították az itt összefoglalt ismereteket. de ezeket szeretnék kicsit feleleveníteni. pl hangsúlyai Sütő András: Sárkány alszik veled Amit Sütő Andrásról és Sütő Andrástól tudni kell, benne szerepel a Szépirodalmi Könyvkiadó Sárkány alszik veled című kötetetében. A napilapokban, televízióban és rádióban megjelent, elhangzott interjúfüzér nem ismer kiválasztott érdeklődési területet, meglehet Sütő Andrásnak nincs is ilyen. Művészettörténeti (főként erdélyi) elmélkedései, önéletrajzi vallomásai mellett s azokkal átszőve, hiteles képet kapunk a majdnem politikusról és Románia magyarságának mindennapi anyanemzethez tartozási törekvéseiről is. Az interjúk így egymás mellé szerkesztve jövőtalálgató visszaemlékezések. A mai művészettörténész számára sem érdektelen, hogy a hetvenes évek viszonylag és látszólag liberálisabb művészeti életet engedélyező diktatúrájában honnan indultak ki azok az erővonalak, melyeket az együttélő magyar és román írók befolyásoltak a kilencvenes évek elejére hol válsággá, hol pedig megértéssé. Sütő Andrásról sokszor és sok helyütt írtak már. Reménytelen vállalkozás volna valamennyit összegyűjteni, ezért nem vádolhatóak a szerkesztők valamiféle hódoló egyoldalúsággal. Ellenkezőleg. Igazat lehet adni a minél több szerző, annál többféle téma és megközelítés elvének, legyen szó a parabola-drámák keletkezéséről, a jelenlegi román belpolitikai helyzetről, illetve a romániai magyar érdekszervezet megítéléséről. A több szem többet lát elv éppen azt helyezi előtérbe, ami a sokáig elszigetelt erdélyi magyar irodalom és közélet számunkra legszembeötlőbb furcsasága: hogyan tudott vagy próbált elszigeteltségében is a magyar irodalom és közélet szerves része lenni az erdélyi. A hídverés mítosza ugyanis Magyarországon nagyobbrészt Sütő nevéhez kötődik, egy olyan íróéhoz, aki az elszigeteltség éveiben is az erdélyiség hangsúlyaira törekedett, talán az egyetemesség ellenében is. Az interjúkötet nem szembeállítás, aki azonban a sorok között is olvasni szeretne, a kapott információtömeg birtokában ezt megteheti. Érdekes olvasás lesz. P.J. pannon Mészöly Miklós: Ballada az úrfiról és a mosónő lányáról Egy férfiről beszélünk, aki író. Az író. Amikor januárban hetven esztendős lett, a pécsi Jelenkor, emlékszámot adott neki. Ekkor mesélte el Lengyel Balázs, szerkesztőbarát azt a történetet, ami nemcsak az íróra, de a mondataira is jellemző. 1956-ot írtak, az utcákon dörögtek a fegyverek. Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes és Mészöly Miklós - mert hiszen ő a fehér hajú pannon - az életveszélyes utcákon sétáltak. Az egyik sarkon hatalmas csődület tolongott. Ok hárman épp odaértek, amikor odaért egy szirénázó mentőautó is, aminek az ajtaja egyszerre csak kivágódott, és géppisztolyos ávósok lőtték a tömeget. Az emberek hasra vetették magukat. A mentőautó hirtelen kanyart vett, majd felborult. Az ávósok menekültek. Mészöly fegyvertelenül ugrott utánuk... Hát ez az. Mert Mészöly Miklós íróként is ilyen. Ilyen elszántsággal és fegyelmezett kíméletlenséggel kezeli a megírás tárgyát is. Úgy élt és úgy írt, hogy alkut nem kötött. De mégis, gondoljunk csak bele, micsoda különös képesség kellett az emberi létezés alapszövetének ilyen hosszú idejű szikráztatásához, ahhoz a fényhez, amelytől az edzettebbek is megőrülnek vagy mámorokba menekülnek. Mészöly Miklósnak a haja lett olyan fehér, mint a hó. Egyszer ültem vele szemben, műtermi lakásában beszélgettünk. Úgy beszél, ahogy ír. Azt mondta: tudod, felőlem vélekedhetnek bárhogyan, én mégiscsak azt mondom, szükség van cselekményre, jellemre, meg a többi ilyen haszontalan dologra. Nos hát, ezekkel a „haszontalan dolgokkal" találkozhatunk legújabb, a könyvhét alkalmából megjelent elbeszéléseiben is, melynek címe: Ballada az úrfiról s a mosónő lányáról. Két hosszabb elbeszélés: Pannon töredék és a Ballada, valamint Negyvenhat videoclip és néhány kisebb írás adja a könyv anyagát. Találgassunk, mire készül az író? Mert az alcím ilyeténképpen jelöltetett: Végleges változatok a hagyatékból. A könyv borítóján pedig egy alagút bejáratát láthatjuk. DARVASI LÁSZLÓ