Délmagyarország, 1991. június (81. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-22 / 145. szám

SZOMBAT, 199L JUN. 22. L )ÉL MAGYA R01 RSZÁG DM MAGAZIN 5 In memóriám Grezsa Ferenc Látogatóban Grezsa Ferenc egyik könyvének bemutatóján, a hódmezővásárhelyi városi könyvtárban. (Mellette Czine Mihály) mtmmtmmmmmmmmmmmmmtmimimtmim Béla cigány Szegeden Nevét ércnél maradandóbban őrzi a Pósa-versre írt édesbús Dankó-nóta: Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál... Czutor Béla (1863-1909) olyan büszkesége a szomszédvár Hódmezővásárhelynek, mint Dankó Pista az őt márványba öltöztető Szegednek. Cikkünkben bemutatjuk, milyen kapcsolata volt a varázsos kezű, muzsikus lelkű prímáskirálynak városunkkal. Apja, Czutor József (\836-1884) - ismertebb nevén Jani Jóska az első vásárhelyi banda vezérprímása volt. Mi sem természetesebb, mint hogy fiát hegedülésre fogta. Amikor 1876 végén Vásárhelyen hangversenyezett Balázs Kálmán (1835-1900), Európa koronás főinek dédelgetett prímása, ajánlatot tett a szülőknek: elviszi taníttatni a Béla gyereket, és még ő fizet a családnak. Hogy szavainak nyomatékot adjon, le is tett az asztalra 600 forintot. Jani Jóska élő életében nem látott együtt ennyi pénzt, de a gyereket csak nem adta... Odaadta viszont Pécskára egyik rokonának, Kiss Jancsi prímásnak a keze alá. Ezután került Béla a híres szegedi zenekarvezetőnek, Fehér (Weisz) PoWí-nak a bandájába. A virtuóz technikájú, világot járt, Párizsban aranyérme! nyert prímást á Magyar Zsidó Lexikon is számon tartja, hiszen a zsidóságnak ahhoz a ritka csoportjához tartozott, mely cigányzenekarban vagy annak élén élte életét. E másfél esztendő sokat jelentett Béla pályáján: Menner János szegedi zeneiskolai tanártól elsajátította a kottaolvasást, megtanulta - többek között - Bihari, Rákóczi, Boka kesergőjét és sok magyar műdalt. Apja betegsége, a kenyér nélkül maradt család szólítja haza. 1880-ban meghalt Páczi Jancsi, Erdélyi Náci bandájának a prímása. Nekrológját Mikszáth írta meg a Szegedi Napló május 2-i számában. Erdélyi meghívta Czutor Bélát, hogy legyen prímása a híres szegedi bandának: annak, amely sokak szerint az ország legjobb, legképzettebb zenekara volt. (Erdélyi a bécsi konzervatóriumban végzett, tanára volt a szegedi városi zeneiskolának, benső barátja Anton Rubinsteinnek.) A banda később világkörüli útra ment, négy évig játszott New Yorkban, maga Náci több mint 30 000 forintot hozott haza... Béla nemet mondott. Számára Vásárhely többet jelentett mindennél. 1888-ban látta meg Konkoly Antalnak, az Erdélyi-banda cimbalmosának és Gondi Elának szépséges leányát, a gyermek Etelkát (1873-1939). Bélának három évet kellett várnia a házasságra. Várt. Gyakran utazott Szegedre menyasszonyt látogatni, a posta hozta-vitte Szeged és Vásárhely között a fiatalok leveleit. A házasságkötésre Szegeden került sor 1891. április 22-én. Tódult a kíváncsi nép a palánki Szent Dömötör templomba. A lakodalmat már Vásárhelyen ülték el. Oláh Miska barátságos vendéglőjében. Szegeden ekkor már jól ismerték Béla cigány nevét. A Szegedi Napló 1888. július 3-án arról adott hírt, hogy Béla és bandája néhány napra átrándult Szegedre világot látni. A zenekar a Klauzál téri Európa szálló éttermében játszott. A cikkíró szerint olyan hévvel és lélekkel muzsikáltak, hogy „tanulhatnak tőlük a mi savóvérű úricigányaink". Egy hónappal később Béláék az Oskola utcai Hungária szálló udvarán zenéltek. A Napló 12-i beszámolója szerint Béla cigányt most sem hagyta cserben pompás muzsikuslelke, mely bandáját az Alföld egyik legkiválóbb, legkedveltebb zenekarává teszi. Béláék a következő évben is játszottak Szegeden. A Napló 1889. május 28-i híradása szerint a vásárhelyiek méltán kedves muzsikusa pár nap óta a Kioszkban és egyéb helyeken muzsikál. Az igazi, jó cigányzene kedvelői sok élvezetet találnak e kitűnően szervezett banda zamatos nótáiban, keresetlenül finom, érzelmes játékában. Főleg a már feledésbe merülő klasszikus magyar zenét. Bihari. Boka. Csermák és Lavotta remekeit játsszák különös szépséggel Minden bizonnyal Pósa lajos volt az. aki rendre beszámolt a Naplóban Bcláék szegedi játékáról. Andor Leon (1897-1983), az egykori szegedi újságíró a 10-es évek második felében úgy hallotta, hogy a Vásárhelyre udvarló Pósa egy ízben szerenádot rendelt Dankótól. Át is nyújtotta a szöveget: Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál. Hajlik ide, hajlik oda liliomszál, rózsaszál. Énfelém is hajladozott, mosolygott egy rózsa, Bár ne hajlott, hajladozott, ne mosolygott volna. Béla cigány, jóbarátom ne sajnáld a hegedűt, Szerelemről, mennyországról húzz neki egy gyönyörűt.' Hegedüld a szivét hozzám ennek a kislánynak. Hej galambom oda hallgass, néked muzsikálnak 1- 454 ' Béla életrajzírójától, Vetró Lajos Endrétől tudjuk, milyen szoros barátságban volt Dankó Pista és Czutor Béla. Ha Dankó új nótát írt, nyomban átküldte Vásárhelyre, hogy Béla muzsikálja el elsőként. A szegedi nótafa tudta, hogy dalait barátja játssza a legigazibb érzéssel és a legművészibb megformálással. Szóval Pósa átadta a szöveget, Dankó kottára fogta, és megszületett egyik legszebb, máig játszott dala, a Vásárhelyi sétatéren... Egyelőre nem sikerült kiderítenem, hogy melyik évben született a híres nóta. Biztos, hogy 1889 előtt, hiszen a Dankó-nóták újabb kiadásában (Eredeti magyar dalok. Bp. 1889.) már szerepel. E kotta megjelenéséről hírt adott a Szegedi Napló 1889. február 17-i száma. A dal hamar bejárta az országot. Mikszáthnak is kedves nótája lehetett, hiszen kisregényében, A Krúdy Kálmán csínytevéseiben (1899) Balassa Antal báró - váloztatásokkal - erre a nótára tanítja Gilagó bandáját: Hej Gilagó, vén Gilagó, fogd meg azt a hegedűt. Szerelemről, boldogságról húzz nekem egy gyönyörűt. Muzsikáld á szívét vissza ennek a kislánynak. Te meg kislány ide hallgass, néked muzsikálnak. Azt írta Mikszáth, hogy szépen, édesen csengett a nóta, mint a gerlice bugása, mint a harmathullás, mint az erdőzúgás, mint a Bágy folyása... Az este is leszállt már, s még mindig húzták a „gyönyörűt". Az író szegedi vezetékneveket használt regényében, hiszen itteni prímás volt a Topa (Topa=beteg lábú) Gilagó, és szegedi nevű a brácsás Murka Tóni is. Még kétszer hívták Bélát Szegedre. Másodszor is Erdélyi Náci, aki betegségében őt látta volna legszívesebben a banda élén. Az ajánlat mesés volt, akárcsak Béla vonzalma szülővárosához. Harmadjára Erdélyi Náci halála (1893) után hívták. Maga a •zenekar. Szép summa pénzt is vittek magukkal, hogy nyomban megköthessék az alkut. Ám Béla ekkor is nemet mondott. Náci zenészei szomorúan utaztak vissza Szegedre, sokáig élve a gyanúval, hogy Béla cigánynak tán emönt a zesze sétáni... A szegedi színház 1903. október 21. és 24. napja között négy este játszotta a halott Dankó népszínművét, a Cigányéletet. Az előadások első és második fölvonása után cigányzenekarok mérték össze tudásukat szakmai zsűri előtt. A versenyzők csak Dankó-nótát játszhattak! Két ismert szegedi zenekar nyitotta meg a sort szerda este: Urbán Lajos (Kukac) és Hasi Kálmán bandája. Csütörtökön elsőként a szegedi Erdélyi Kálmán - náci öccse - játszott, aki tisztelőitől babérkoszorút kapott. A második fölvonás után léptek színpadra Béláék. A Napló tudósítója szerint egyszerűen, nem cifrázva, minden sallang nélkül jöttek elő a Dankó-nóták a hegedűkből. A Volt nekem két ökröm kezdetű nótát megható szentimentalizmussal adták elő, a frisseket pedig annyi hangulattal, hogy a közönség alig tudott betelni a hallgatásukkal. Béláéknak kétszer is újrázniuk kellett! Pénteken a makói Purcsi Károly és a szentesi Lehota Kiss Bandi szorította álla alá a hegedűt, szombaton a szabadkai Bodris Miska és az orosházi Lakatos Zoltán érzékenyítette a szíveket. A színház hétfőn újabb Dankó-darabot, A halász szeretőjét adta elő. Ennek szünetében hirdették ki a négynapos verseny eredményét. A prímások első díját egyhangúlag Béla cigány nyerte. Részlet a döntés indokolásából: a magyar dal tolmácsolásánál elsőrangú egyéniség bontakozott ki játékából... Az ő egyszerű, nemes, színdús játékában minden mesterkéltség és hatásvadászó eszköz nélkül nemcsak a dallam hangképei, hanem a szöveg érzelmi motívumai is életre kelnek... Egységes költemény bontakozik ki ujjai alól. a magyar ritmika lehető sérelme nélkül. Az eredményhirdetés után Béláék a színpadon, utána a Kassban játszottak. Balassa Ármin így emlékezett erre az estére: ott állott előttem előbb a színpadon, azután pedig a kávéházban a bandája élén... Sírt, zokogott a hegedűje, és sírt a szívem is őutána... O pedig muzsikált elmélyedő keserűséggel, magával ragadó szenvedelemmel, úgy, amiként csak ő tudott muzsikálni. Nem sok volt már hátra a vásárhelyi cigánykirálynak. Régi tüdőbetegsége mellé vesebaj párosult. 1909. február 2-án, 46. születésnapján elhunyt. Holttestét a Kaszap utcai gyászházból a sétatér érintésével vitték a katolikus temetőbe. A Sas előtt megállt a gyászkocsi, és 66 cigány hegedűjén fölcsendült Dankó örökszép dala: Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál... A sírjánál is ezt húzták. APRÓ FERENC ÍW ifmwmwiiwini'ttiiiiittiiimfttiti Nem szerette az újságírókat. Ahogy ismerősöm fogalmazott, igyekezett jó messzire tartani magától az „efféléket". Én április végén kértem tőle egy beszélgetést, amikor Hódmezővásárhely, a „választott szülőhely" köszöneteképpen a 35 évi munkáért díszpolgárává választotta. Az ünnepségre akkor már nem tudott eljönni, a betegágyánál fogadott. Éreztem a csodát, amit akkor adott, a rejtőzködő ember kényszerű kinyílását, hogy beszélnie kell. Ez az írás a vele készített legutolsó interjú. A Vásárhely és Vidéke című napilap május 4-i számában jelent meg. MMMMMMMMMMMMMMMI^^ átmentünk Szentesre is Mátyás Andorhoz Nem csoda hát, hogy ezek után kötelességemnek éreztem, hogy Németh László visszatérjen Vásárhelyre. Igazságot próbáltunk szolgáltatni neki akkor, amikor mi kezdeményeztük az első nagy országos ünnepségét egy nagyon szép kiállítással egybekötve. Laci bácsi azonban akkor már beteg volt, személyesen nem tudott eljönni. - Czine Mihály azt mondta, ebben a városban ön az. aki Németh László kezéből átvette a stafétabotot... - Ezt nem szó szerint kell érteni, hanem úgy, hogy Németh Lászlónak van egy teóriája. Azt mondta, a legolvasottabb könyv a tankönyv. Míg egy verseskönyv megjelenik ezer példányban, egy regény ötezer példányban, addig a tankönyvek kétmillió példányban, s mivel mindenki számára kötelező az iskola, nagy valószínűséggel azt el is olvassák. A lehetőségek a pedagógiában óriásiak, nagyobbak talán, mint az irodalomban. Czine Mihály, amikor a stafétáról beszélt, voltaképpen a nemzeti ügy, a magyarság felemelkedésének szolgálatát gondolta. Ezt kell nemzedékről nemzedékre adni, hogy sohase legyen hanyatló kor. Fölfelé emelkedő nemzet legyünk. Egyébként Németh László mindig elismerően beszélt rólunk, vásárhelyi fiatal tanárokról, mint akik némi reményt szolgáltatunk, hogy lehet és van értelme még a stafétának. - Megnyugtatónak érzi jelen pillanatban a pedagógusok helyzetét - amit tenni tudnak a gyerekekért, a lehetőségeket, amit adni tudnak nekik?' - Korántsem, mert ahhoz képest, amikor Németh László panaszkodó!) j> pedagógia helyzetére, ahhoz képest most még rosszabbá vált a helyzet. Főképpen azért, mert - ahogy Németh László írta - a tanárokat rákényszerítették, hogy „tantervlebonyolító automaták legyenek". Van egy kész anyag, amit tovább kell adni. Ha a pedagógus nem alkot, nincs érték a munkájában. Alkotó munkássá kell tenni a pedagógust, ehhez teljes mértékben megadni a tanári szabadságot számára. A képzéstől kezdve mindvégig kizárólag a minőséget szabadna elsődlegesen szem elótt tartani. Ma sok olyan pedagógus tanít, aki talán nem is volna rá alkalmas. Ez realitás, s nem egy öregedő ember szkepszise. Aki egy kicsit is járatos ezekben a dolgokban, az pontosan tudja, mi van e téren. Ez pedig visszavezethető az ország általános állapotára. Világosan látjuk a célokat, mit kellene tennünk, milyen egy pedagógusi életforma. Ez azonban lassan utópiává válik. Az. hogy egy tanárnak 8-tól I l-ig legyen órája, ne kelljen mindenféle szervezetben működnie, ne legyenek napközis robotok. A tanár tanulmányt írjon szakterületérői, s legalább minimális tudományos munkát végezzen. Az én felfogásom szerint, amíg az úgynevezett tudós tanárok újra nem jelennek meg az iskolákban, addig mindez hiú ábránd - egy fölülről jövő koncepciót megalkotunk, és végrehajtunk az iskolában. - Elkanyarodtunk egy kicsit Németh Lászlótól... az ő barátsága mit adott önnek? - Rengeteg komponens játszik szerepet ebben, nem lehet egyetlen hatásra visszavezetni mindent. Én nagyon szeretem Illyést és Csoórit is. velük is jó kapcsolatban voltam. Az viszont kétségtelen, hogy a XX. századi magyar irodalomban rám Németh tette a legnagyobb hatást. Hitet adott, hogy van értelme a létnek, van értelme a jövőnek. Nem a cinizmust táplálta és erősítette bennem, hanem a változtatásnak a vágyát. Azt hiszem, az az életstílus, ahogy Németh László még betegen vergődve is napi kétórás stallumokban írta utolsó müveit, ez a rendkívüli, szinte sziszifuszi elszántság, ahogy nem adta meg magát a gályapadnak, hanem többet akart nyújtani, és szembefordult a halálos betegséggel is az alkotás neveben... - Nagyon köszönöm a beszélgetést, Tanár Úr! MEZÖÉVA Hétfőn hiába vártuk dr. Grezsa Ferencet a Városháza dísztermébe. Betegsége ágyhoz kötötte. A „választott szülőhely" köszönetét a harmincöt évi munkáért, a díszpolgári oklevelet a díszközgyűlésen felesége vette át. Jól tudjuk, nem ünnep az ünnep ünnepelt nélkül. Grezsa Ferenc nem zárkózott el a beszélgetés elől. - Igyekszem meggyógyulni. Nem rajtam múlik, nem a szándékaimon, hanem a természeten. Sok tervem, elképzelésem van nieg, jó volna foglalkozni vele. Belefogtam egy tanulmányba. Izgat az 1956-tól a 60-as évekig tartó időszak, annak irodalmi élete. Ezt a fantomizált, félrerajzolt problémakört szeretném még megírni, ha időm és erőm engedi. Régi emlékeket elevenítettünk fel, hogyan és miként került kapcsolatba Németh Lászlóval. - Kecskeméten, gimnazista koromban hozzájutottam egynéhány munkájához. Magyartanárom, Orosz László asztalán mindig ott volt a Válasz. Ebben az Illyés által szerkesztett folyóiratban találkoztam először Németh László nevével, mégpedig egy furcsa cikk élén. Gyermekeink diáktársaként. Számomra akkor az volt meglepő írásában, hogy egy ilyen nagy írónak, egy ilyen rendkívüli korszakban, amilyennek akkor tekinthettük az ország átalakulását, a pedagógia legyen a fő problémája. Aztán később én is meggyőződtem arról, hogy a pedagógia még mindig jobb, mint egynémely politika. Éppen Németh László Apdczűí-drámájának hatására értettem ezt meg igazán. Van egy érdekes jelenet ebben a drámában. A tatárok már Kolozsvárt gyújtogatják, mindenki menekül, de Apáczai, akit éppen egy kisiskolában tanítóvá „tett le" a fejedelem, csak mondja a maga előadását. Nyugtalankodik az ifjúság, már ő is menne, s ekkor azt mondja Apáczai: „Ne kifelé tekintgessetek, befelé! Mert amiről itt beszélünk, ez a jövő. Ami kinn van, az csak a jelen." Ez idő tájt még csak negatív értelemben találkoztam Németh László nevével. Az egyetemen kialakult egy koncepció a tanításban: ő a „harmadik utas", a nacionalista, a pedagógiája egy kulák idill. Elsősorban csak bírálták, s az ideológiáját teljes mértékben elvetették. Szépirodalmi művei a nagyközönség előtt kétségessé váltak, s csak később tudtam meg, hogy kénytelen volt műfordítással tölteni írói pályájának ezt az időszakát. Előfordult az is, hogy amikor Földesi Ferenc, a Bethlen gimnázium igazgatója, akkori kollégám 1954-ben az egyetemen írt egy jó szándékú faliújságcikket „Petőfi Mezőberényben" című egyfelvonásosáról, amelyben szembeszállt Horváth Márton állításával, miszerint ebben az írásában Németh meghamisítja a forradalmat, majdnem kicsapták az egyetemről. Ilyen ideológiai ostrom alatt állt az akkoriban, aki Németh Lászlóval valami kapcsolatot tartott. Ilyen végletek között hullámzott az ismeretségünk. Közelebbről a Bethlen gimnáziumban, mint tanár, mint igazgató ismerkedtem meg vele. A tanártársak elbeszéléséből és a közben megjelent művekből egy olyan kép kerekedett ki bennem, amely teljességgel meghatározta későbbi állásfoglalásomat Németh Lászlóval kapcsolatban - a század nagy gondolkodójáról és pedagógusáról. Ezután többször is meghívtam a gimnáziumba, s akkor ismerkedtem meg vele személyesen is. Találkozásunk még nagyobb élmény volt számomra, mint műveinek olvasása. wemv hittem volna, hogy ilyen nagyszerűen párosulhat az egyszerűség és a zsenialitás. Hosszasan elbeszélgetett például a leánygimnázium nyugdíjas hivatalsegédjével. Azt mondta: „mindig jobban szeretek beszélgetni egyszerű emberekkel, mint műveltekkel", s jelenlétében valóban nem éreztem egy pillanatig sem, hogy ó a nagy író pozíciójából beszél velem. Megtiszteltetésnek vettem azt például, hogy én magázhattam. Az írókkal ugye, muszáj volt tegeződni, s ezáltal a mi kapcsolatunk egy bizalmasabb kapcsolattá alakult. Jártuk napokon keresztül a várost, sőt. gyakran